Népújság, 1978. július (29. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-15 / 165. szám
Agria Játékszín: ma este ősbemutató a Földbástyán Olafágat viselő Noé galambfa Több nyelven egy üdülőben Alattunk a város, Eger fényei. A nézőtéren a kivételes színházi esemény közönsége, a színpadszerű emelvényen a színész, aki a magyar történelem egyik nagy egyénisége, a kiváló tehetségű író, a jeles erdélyi államférfi, Bethlen Miklós alakját, gondolatait öltve magára tesz századokoh át ívelő vallomást. Sötét hajnal van. Egymás után szólalnak meg Bécs pompát és hatalmat jelző harangjai, s ez az egyre erősödő zsongás szinte a tébolyba kergeti a császárváros börtönében is hazája, nemzete jövőjéért aggódó politikust. Erős csattanással csukódnak a zárak, koppannak az őrzők bakancsai, bezárulnak a rettegett épület nehéz vasajtói, s a külső szabadságot is jelképező, egyre erősödő harangzúgás kiváltja Bethlenből a keserves fohászt Tenénts meg én édes istenem, segíts ki innen enge- met, hogy cselekedhessem maradékim javát, tisztességét! Szánj meg én édes atyám, segíts ki innen enge- met! így kezdi vallomását az egyszemélyes színház hőse. ★ A főpróba után Bánffy György érdemes művész helyesbít: — Bethlen nem hős, legalábbis a szó megszokott Ha valaki vonatra száll, abból csak baj lehet! Mind ez ideig nem sejtettem, hogy ez a remekbe szabott megfigyelésem nemcsak idehaza, de a Száguldás gyilkosságokkal című új film tanúsága szerint, Amerikában is érvényes. Legföljebb — mint ahogy az már a két ország össze- hasonlítgatásánál általában lenni szokott — a baj nagysá- ságának méreteiben van különbség. Itthon, egy-két perces, órás, napos késés a menetidőhöz képest, fűtetlenség, piszok. . Ott, — mármint pontosabban a Los Angelesiül Chicagóig futó, előkelőén csak Ezüst Csíknak nevezett expresszen — egy kis gyilkosság, egy kis rablás, bonyolult szerelmi kalandok, egy kis üldözés és egy pici katasztrófa .. A látszat ellenére az utóbbiakat lehet vidámabban, könnyedébben elviselni. , S ez nemcsak a kissé ügye- fogyott, dé különben na°von szimpatikus főhőst alakító Gene Wilder elegánsan köny- nyed, és mégis kidolgozott játékáról állapítható meg, de Q Mmm 1978. július 15., szombat "i értelmében nem az. Keserves történelmünknek egyik olyan gondolkodó politikusa ő, aki kora ifjúságától kezdve tudatosan készülve dolgozott, tanult, utazott, küszködött, hogy Erdélyt és a magyar nemzetet kivezesse a bonyolult történelmi helyzetből. A színész, valamint a rendező Szirtes Tamás számára — s remélem, ebben a közönség is osztozik velünk — Bethlen Miklós mélységes meggyőződése, tenni akarása a legfontosabb. Ezt az elhivatottságot pontosan tükrözi önéletírás című műve is. — De vajon hogyan lesz egy önéletírásból színház? R’ég inkább dráma? — Tulajdonképpen itt kezdődik az én színészi erőpróbám. Hónapokkal ezelőtt Ne- meskürty István összeállított egy ötvenperces anyagot, amelyet én ugyancsak az Önéletírás felhasználásával úgy egészítettem ki, hogy az előadás kitöltse a másfél órát. Az első olvasáskor jómagam is a drámát kerestem. Csakhogy éppen a dráma maradt ki Bethlen Miklós művéből. Hiszen, mint az előadás során ez kiderül, börtönben fogalmazott emlékiratában joggal kellett titkolnia ténykedéseit, gondolatait. ö maga cenzúrázta, vagyis kihagyta az izgalmas, ám számára veszélyt hozó emlékeit. Ilv módon csakis az óriási belső akarásban, a a moziból a vetítés végén kiáramló közönség derűs arcáról is. Ez a derű egyébként mást is elárul. Mondjuk azt, hogy nyáron, ha a mozilátogató elhatározza, hogy megnéz egy színes, szélesvásznú, bűnügyi filmvígjátékot és jól fog szórakozni, akkor ettől a szándékától nehéz eltéríteni. Túlteszi magát a bevált sablonokból összeállított történet kisebb-nagyobb egyenetlenségein, logikai döcce- nőin, túl azon, hogy a föllelhető humor meglehetősen egy tárgyra, pontosabban egy területre korlátozódik, és azon is, hogy — úgy tűnik — a rendezőnek, Arthur Hillernek nem mindenütt sikerült saját ötleteit megfelelő tempóban, és megfelelő minőségben kiviteleznie. Most, persze az igazoló példáknak kellene nagy számban következniük, ám, — s ez, ha igazságosak vagyunk, végül is a film szerkezetének feszességét, valamint a bűnügyi és a vígjátéki elemek gondos összeötvö- zését dicséri, — nehéz lenne akár egyet is poéngyilkosság nélkül kiemelni. (Ez a dicséret azonban nem a poénok minőségét illeti!) A produkció sikeréért egyébként még a kötelezően sexis mivoltú Jill Clayburgh küzdött titkárnői és szeretői hivatástudatban feszülhet az igazi dráma. Abban, hogy még hetvenévesen is arra gondol, hogy magát megtartsa, erősítse, hogy kikerülve a rabságból, tovább cseleked- hessék. S tulajdonképpen akkor izzik fel ez a dráma, amikor a néző is látja, érzi, hogy a szabadulás lehetősége fokozatosan reménytelenné válik. Az előadás nem az évek múlását kívánja érzékeltetni, azt a belső összeroppanást inkább, amelynek során a saját titkait önmagába zárni szándékozó politikusból a kemény igazságokat harsogó lázadó Bethlenné, majd a mindent feladó, s csak az istenben reménykedő emberré válik. Itt, és ez a dráma. — Hogyan lett az önéletírásból Noé galambja? — Bethlen Miklós, mint erdélyi kancellár, egy röp- iratban fogalmazta meg elképzeléseit. Politikai hitvallását is híven tükrözi a cím, mely a következő: Olajágat viselő Noé galambja, avagy a magyarországi és erdélyi gyulladásnak eloltására, a németekkel. magyarokkal, törökkel, erdélyiekkel, oláhokkal és moldovaiakkal való örökös és tökéletes békesség megszerzésére készített korsó víz. ősbemutató ma este az egri várban, a Földbástyán Márkusz László Mostanában gyakori az idegen nyelvű beszéd Galyatetőn és környékén. Az itteni szép és minden kényelemmel rendelkező SZOT-üdülö- be a baráti országokból is érkeznek csoportok — cserébe. A „helyükbe” a mieink mennek a Krímbe, Lenin- grádba vagy az Érchegységbe. Vajon hogyan telnek barátaink napjai a Mátrában? Erre a kérdésre kerestünk választ. ■ ■ ■ Az üdülő vezetősége szinte teljes létszámban ott várta az épület főbejárata előtt a szovjet csoportot szállító autóbuszt. Egy órát késett a jármű, amire egyáltalán nem lehetett számítani. Szerencsére a hűvös, északi szelet a sötét, vastag felhők közül ki-kibukkanó nap tette elviselhetővé. Aztán megkönnyebbült sóhajtás: a vendéglátók és a vendégek egyaránt felszabadultan mosolyogtak egymásra. Egy csokor szegfű a szovjet csoport vezetőjének, néhány kedves, üdvözlő szó, amire rögtön megérkezik a szíves válasz. Majd a szovjet himnusz egy-egy akkordját kapja fel és viszi magával a szél, miközben az árbocokra felkúszik a magyar és a szovjet zászló. Ünnepélyes és megható percek ezek. A már prózaibb események színhelye a társalgó. Szabó István, az üdülő vezetője bemutatja a társait, ami nem csupán udvariassági gesztus, Száguldás gyilkosságokkal Amerikai film minőségben. Jóféle komédiá- zó kedvvel, nagy halat üldöző kis haítolvaj szerepében Patrick McGoohan egészítette ki a triót. David M. Walsh pedig kameráival nemcsak ízléses „képeslapokat” készített a keleti partvidéktől a nyugatiig húzódó tájakról, de időnként meg is perdítette az éppen vontatottá váló film cselekményét, amely végül is kellemes másfél órát kínál a nézőknek. Németi Zsuzsa mivel azt is közli: milyen ügyekben kihez kell fordulniuk a vendégeknek. Aztán az itt töltendő napok programja, majd a szobák elosztása, és egy kis figyelmesség: mindenki kap egy csomag képeslapot, bélyeggel ellátva, hogy megkönnyítsék nekik a hazaküldendő mátrai üdvözletek út- ját-módját. Mindezzel egy fél óra sem telik el, és máris kialakult a baráti légkör, oldottá, csalá- diasabbá vált a hangulat. A szovjet vendégek arcán felenged a várakozás feszültsége. $ÍALÁV ISTVÁN: Tágra nyílt szemmel lesett a semmibe. Ebben a pillanatban nem gondolkodott és csak az érzékszervei dolgoztak: Szívta magába a hervadt virágok illatát, a szénává aszott füvek fűszeres leheletét, és mindezek olyan érzést hoztak, mintha lekaszált réten barangolna. A kakukkfüvek és rozmaringok szaga már-már fojtogatta a torkát, de nem volt ereje fölkelni, hogy kinyissa az ablakot. Az üres tanteremben, ahonnan számára örökre kimentek, a tanulók, reccsentek a padok, egy bennszorult, darázs verdeste szárnyaival tehetetlenül az üveget. Talán valami külső zaj, vagy autótülkölés ébresztette fel különös, valószínűtlen ál- laootából. Előszedte a táskáját, és kivette belőle a magas kormánvlcitüntetést, amelyet a délelőtti ünnepségen nyújtottak át neki. Kezébe vette, nézegette, még a zakótára is felpróbálta és arra gondolt, hogy egy nagy családi összejövetelen majd feltűzi és így büszkélkedik a fiai, meg az unokái előtt. Boldog volt és mégis szomorú. Estébe jutottak az igazgató méltató szavai: Hosszú és eredményes tanári pályafutásod elismeréseképpen ... Igen! Ilyenkor így mondják. Ügy hangzik, mint egy nekrológ. A Munka Érdemrend arany fokozata megcsillant a tenyerében. — Ezt azért nem szokták csak úgy, a nyugdíjba vonulók után dobálni, — biztatta magát és ezzel a felismeréssel tulajdonképpen meg is szűnt ez a furcsa, eddig sohasem tapasztalt bizonytalanság. Mi van ezen rágódnivaló? Hatvanesztendős korában — viszonylag még éo egészséggel — nyugállományba vonult egy történelemtanár. Ez az élet rendje! Az emberek születnek, dolgoznak, azután nyugdíjba mennek és meghalnak... A darázs megint megvadult az ablaküvegen, és eszeveszetten akart szahadulni. Mit is mondott az igazgató? — Hosszú és eredményes tanári nályafutásod elismeréseképpen ... Hosszúnak hosszú volt. de hogy eredményes volt-e? Ilyenkor mindenkinek ezt mondiák. Újra kétségei támadtak. Kijev és Cseljabinszk. Az egyik csoport innen, a másik onnan indult útnak. Akik a „közeli” Ukrajnából jöttek, valamivel előnyösebb helyzetben voltak, mint társaik, ök sokkal többet tudtak arról az országról, ahová igyekeztek, mert szinte a szomszédaink, néhányan már jártak is itt más alkalommal, az nekik, hogy Balaton és Eger, a Parlament és ,a csárdás: ismert fogalmak. A cseljabinszkiak közül senki sem volt még külföldön, az első ilyen élmény ehhez az úthoz köti őket. ök a vasút kötelékében dolgoznak. fizikai munkát végeznek, és számukra most minden egy kicsit olyan, mint egy szép álom, ami nagyon kellemes élményt nyújt, és amire nagyon jó visszaemlékezni, egyes részeit újra és újra felidézni. Jevgenyij Polinszki, a cseljabinszkiak csoportvezetője abban is segített, hogy egy kis összegzést állítsunk össze. Erre a gyorsan elröppent egy hét utoló délutánján került sor. És hiába, hogy csak a pihenés perceit akartuk az őrző emlékezettel szembesíteni, 6zóba jött a szakszervezeti munka, a Heves megyei társszerv tevékenysége és minden hasonló, üdüléshez nem szorosan kapcsolódó téma. Arra a kérdésre, ha még otthon megérdeklődték volna tőle: a magyarországi programon belül szíve szerint mit fogadna a legjobban, így válaszolt : — Nagyon szerettem volna Kádár elvtárssal találkozni. Meglepő a válasz? Felsőfokú jelzőkkel sorolják az egy hét élményeit. Mindent, az egész programot. Aztán szinte egyszerre szakad ki belőlük a jóízű nevetés, amikor egyikük elkezdi formálni a szót: — Musz... muszkot... musz-muszkot.. ,i.. — Muskotály! — Da, da! Muskotály! Hát, igen: Eger, Szépasszony- völgy, csárda, muskotály és a belőle fakadó nóta. Ez is az üdülés, a pihenés, a felfrissülés része De azért a cséfiz des megjegyzés nem maradt el: — A vodka... a jó öreg orosz vodka ... legyőzhetetlen. Tamara Sutova a háziasz- szony tapasztalatai alapján a vendéglátás gasztronómiai ré- ; szét minősítette. A paprikát ők is szeretik, szívesen hasz- hálják az ételek ízesítésére, mondta. A bors...? — Az a szlovák tészta, az a...? — nézett szét segély ké- rően. — Hagymás sztrapacska! Mint a gőzhenger, gurult végig a nevetés a jelenlevők mindegyikén. — Amikor azt megláttam ...! Csak néztem, néztem, vizsgálgattam és győzködtem magam: ezt meg kell enned. Mi történhet? Ha itt szeretik ezt a .. .sztrapacs .., szóval: tésztát, akkor... A drámailag is jól komponált kis jelenetnek óriási sikere volt, mondanom sem kell. Így, utólag, már könnyű volt nevetni' azokon a kritikus perceken, amikor nagyon : sokan úgy érezték, hogy rajtuk múlik a két nép közötti barátság sorsa, tehát... lesz,1 ami lesz, a sztrapacskát le kell nyelni. És? Akinek nem ízlett, ott-’ hagyta. Senki sem sértődött meg. ■ ■ ■ Apróságok, szamárságok^ mosolyogtató pillanatok, felszabadult percek, tréfák és szelíd csipkelődések: ahogy ez már nyaralás során lenni szokott olyan társaságban, amelyben mindenki jól érzi magát. És ez a lényeg. Négyszer-ötször elmond,; ták: nagyon jól érezték magukat, az üdülőben mindenki1 nagyon kedves volt, azt sem tudták, mit csináljanak velük és még Tamara Sutova is megsúgta, hogy sztrapacska ide, sztrapacska oda: egy kilót felszedett egy hét alatt.' Pedig még ezután jön a Balaton ! Ez az égy hét úgy elröppent,. mint egy könnyű sóhaj.1 Ügy mondták: szép volt. G. Molnár Ferenc Eredményes lehet-e egy történelemtanár? És egyáltalán! A történelem, a történelemtanítás oly korban, amikor fenekestül felfordul a világ, amikor egyetlen emberöltő alatt két iszonyatos háború rázza meg a világot? Amikor minden kifordul a sarkvasából, amikor értékek és értékítéletek omlanak ösz- sze, dőlnek dugába azért, hogy a romokon újak sarjadjanak. Köhögni kezdett, mert a kakukkfű illata fojtogatta a torkát. Nagy szavak, nagy szavú valóságok ! — követelőzött a másik gondolat. Történelmi időkben voltál történelemtanár. És eredményesen! Tessék, itt a bizonyíték ! Nem bírta tovább a bódító illatot, felállt és levegőt engedett a terembe, majd két- szer-háromszor —, mint az elmúlt harminckét év alatt annyiszor — le és föl végigsétált a padok között. Áz üres padok tetején, virágból kirakott nevek: — Jóska, Éva, Laci. Az egyik padban papírhajót talált. Szétszedte és elolvasta a cédulát: „Én Ikaruszt szerettem a legjobban! És te. Ági? Én is! Állati fej volt! Jobban tudta a történelmet, mint az, aki a könyvünket írta. Jövőre ki jön helyette? Mit tudom én! Talán egy kis hülye az egyetemről... Szia!” Ikarusz tanár úr tehát, megismerte a papírhajó titkát. Kétszer háromszor is elolvasta a cédulát. Azt, hogy Ikarusznak csúfolják a diákjai, tudta, hiszen hányszor hallotta az ajtóban leselke-i dők hangját: — Vigyázzatok! Jön Ikarusz! — De miért éppen Ikarusz, és miért nem más? Visszaült a katedrára — és emlékezete szerint a tanteremben először életében —• szivarra gyújtott. A szivar füstje keveredett a virágillattal és ettől kellemes érzései támadtak. Emlékek, epizódok jutottak eszébe. A gimnáziumban a tanítás véget ért. A diáksággal való találkozás előtt a direktor az irodájába kérte őkej: — Uraim! A németek megszállták a várost, iskolánkat bizonytalan időre bezárjuk. Idézte a kultuszminiszter idevonatkozó rendeletét, majd a keleti hadszíntereken aratott „győzelmeinket” méltatta. — Horányi kolléga, — mint történelem szakos — az ifjúság előtt majd méltatni lesz szíves a nemzet sorsát. Meghűlt benne a vér. — Igazgató uram, ez lehetetlen! — válaszolt halk, fojtott hangon. Az igazgatói irodában egy pillanatra minden megdermedt. — Miért lenne lehetetlen, ifjú kollégám? Ezekben az időkben minden lehetséges! — Megfáztam, igazgató ár! És a torkom! Minden szó nehezemre esik ... Óráknak tűntek a másodpercek, míg végre Zibolen válaszolt: — Persze, így más. Ez teljesen más. j (Folytatjuk) ] i