Népújság, 1978. június (29. évfolyam, 127-152. szám)
1978-06-11 / 136. szám
I Idén ismét megrendezték Egerben az észak-magyarországi fotókiállítást. A ma megnyíló utcai táralaton, az új posta épülete mellett több mint fél száz alkotás látható. Közülük mutatjuk be Szántó Györgynek, lapunk munkatársának két felvételét. Az ismeretlen Chaplin A haláláról szóló hír bejárta az egész világot. Tisztelői elsősorban a filmkörökből kerültek ki, de nemcsak onnan: mint sportemberre is sokan emlékeznek rá. Chaplin mint ökölvívó, Chaplin, mint futó. Chaplin, mint autóversenyző és Chaplin, mint labdarúgó. A híres színész, még , mielőtt 1912-ben 23 éves korában elhagyta volna Európát, hogy elinduljon a másik féltekére, a londoni Chelsea Stadion melletti kabaréban labdarúgókapusként lépett fel a színpadon, annyi komikummal alakítva szerepét, hogy a közönség fetrengett a nevetéstől és a nézőtéren egy este sem maradt üres hely. Azt azonban csak kevesen tudják, hogy Chaplin ténylegesen is futballozott. Ez még színészi pályájának kezdetén volt, amikor egy angol 'váriétéváilalkozö Fred Karne csapatának színeiben játszott. Egyszer még a bíró szerepét is elvállalta. „Debütálását” természetesen humorosan fogta fel. Filmjeiből ismert jellegzetes lépéseivel indult el a gyepen, majd hirtelen valamilyen nem várt képzeletbeli akadályba ütközve lenyelte a sípját. Mindkét, labdarúgócsapat tagjai az oldalukat fogták nevettükben, a közönség többsége azonban ezt a viselkedést úgy fogta fel, mint a város lakosainak megsértését. Az eredmény az volt, hogy a szerencsétlen bíró kénytelen volt felhagyni „foglalkozásával” és rendőrkordon védelme alatt elhagyni a pályát... A film számára Chaplint csak Amerikában fedezték fel. Jellegzetes alakja azóta az egész világon népszerű lett. Ami a sportot illeti, Amerikában Chaplin a labdarúgócipőket ökölvívókesz- tyűkre cserélte. Bizonyára voltak képességei ebben a sportágban is, máskülönben nem tudta volna olyan mesterien alakítani szerepét a ringben, „A nagyváros fényei” című filmben. A nagy színész mindössze egyetlen sportág — a lövészet — iránt mutatott ellenszenvet. Erre is csak jóval később került sor életpályája végén, amikor a Genfi-tó mellett telepedett meg a Vevey-i „Manoir de Bon” várban. ahol pihenését gyakran megzavarták a lövészetet kedvelő svájciak. Végül még arra is sor került, hogy Chaplin hivatalosan panaszt tett a helyi hatóságoknál. Piackutatás „Vopan'-módra A piackutató intézetek most a maguk számára is felfedezték azt, amit a rendőrség és a detektívirodák már egy ideje felhasználnak az igazság felkutatására: a hangfekvés- és hangesés- elemzést — amely az Egyesült Államokban „Vopan” néven ismert (voice pitch analysis). Feljegyzik a hang jellegzetes ingadozásait és számítógéppel értékelik: ilyenkor kiderül, hogy a vizsgálati személyek gyakran hazudnak. Közvélemény-kutatások során így gyakran márkás termékeket részesítenek előnyben, szemben a* olcsóbb áruházi kínálattal — a valóságban azonban a többségnek az a meggyőződése, hogy mind a kettő egyformán jó, és szívesebben vásárol márkátlan cikkeket. Jönnek eb Harangok értem Hagy liszté verskSteíérit Nehéz elhinni nehéz léírni: Nagy László új könyve poszthumusz verskötet. A kiválasztottak kivételes ajándékozókedvével hagyta örökül életművét lezáró, testámentum érvényű alkotásait. A Versben bujdosót a négykötetes, gyűjteményes Versek és versfordítások követte. A költői jelképesség a búcsúintés tényszerű, szelíd gesztusával a címadásban is művészi tömörséggel jelzi: a halál árnyékában fogant kötet a Jönnek a harangok értem. A „Didergő ezüstfiú” arcvonásaival rajzol önportrét. Beépíti a mindennapok perceibe a haláltudatot, mint sarkalló élettényt: együtt él és alkot „a fénylő szivárványos I irgalmas katasztrófával”. Életigény, célt és értelmet adó tevékenység a versírás: „fölzokog a vers feketében / kidadogja ki van veszélyben”, „világra a gondot kibontja”. A nagy versek sorában is kiemelkedik a Balassi Bálint lázbeszéde. Elemi őszinteségű indulatait az igazságkereső szenvedély, a helytállás hűsége, az emberi méltatlanság iránti harag táplálja: „Pokolé a tábor, hol vitéznél több a ringyó”, „sorsom kitagadom / innen, mert vétek, hogy egy-hiten veletek éltem”. Marad a jövő megszenvedve megőrzött emberhite. a művészet katartikus erejébe vetett remény: „a vers Pelikán, / valakihez pirosán áttör időn s ködön”. A bűvölő szelídség titáni indulattal olvad harmóniába.' Egyetemessé tágítja a személyes élményköröket: a „Látomásban ott rögzül a látnok”. A szülőtáj robusztus alakját. a „Nagy fényű férfit”, Berzsenyit szólítja. Az öszikék Arany Jánosának felmutatja a maga jelképét: „világom egy violamag. Ide sűrűi létem”. Vajda Jánost igéző szép szavak igazával idézi elénk: „Nyaramtól megözvegyültem csak sírok sötétre szívülten s majd szótlanná ölel végleg a hozzám némberedő üresség a fegyverhideg a dér-inges mínusz-idő.” A legnagyobb példaadónak, Adynak a csillagra akasztott, elárvult ostorát a szelíd emberségű, népért perlő, síkraszálló Nagy László is meg-megsuhogtatta: „De izzik fekete arca, / a hő és hőség tornácán a láztól csupa virág. / Vitézi isten, a legkeményebb kőből bűvölve figyel, / míg meg nem lágyul, míg szóba nem áll velünk a végzet”. Az új kötet emlékversei mutatják, mekkora rendet vágott a halál a derékhad nemzedékében. Elbúcsúztatta a kortárs jó barátot, Simon Istvánt, a nagy tehetségű novellistát, Szabó Istvánt, a tüneményes képességű erdélyi költőt, Szilágyi Domokost, a „Színészkirályt”, Latinovits Zoltánt, a hányatott sorsú Kormos Istvánt. _ Valamennyien tehetségük virágkorában, az élet delelőjéről zuhantak a halálba. Az emberi fenség, szépség és méltóság költője Nagy László. De akik csak az esztétikai minőségek és értékek dalnokát látják benne, azok a lényegről hallgatnak: népért, perlő, pártos elkötelezettségéről. A halandóként halhatatlan alkotó. Nagy László eltávozott élő irodalmunkból. De műveiben holtában is mondja a példázatot az önmagát emésztő, másnak világító fáklyáról. Vele is, mint minden igazán nagy költővel, egy csipetnyi emberség érkezett a világba Élete jelképének az akácosszélre ültetett vadkörtefát érezte, amelynek egyenes maradt a törzse, pedig háromszor megcsavarta az északi szél, de erős maradt és bőven terem. Űj kötetében az emberi helytállás méltóságával fogalmazza meg üzenetét: hűséget a hivatáshoz, bátorságot a tehetséghez. Hiszen az ember gyönyörű élete» élhet, ha tud szeretni és dolgozni. Dolgozm azért, amit szeret és szeretni azt, amit dolgozik. (Magvető, 1978.) Cs. Varga István WWiVAAAAAAA^ ÓAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAf U a anyu most itt lenne... — •* nem fejezte be a mondatot. Szeme végigfutott az asztalon, a párolgó teáscsészék, az aranyos barnán csillogó rumosüveg és a cukortartó felett, és egy pillanatra megállapodott nénje fekete ruháján, ami négy nappal korábban mé' sötétkék volt. A gyorsfestés fojtó halottszaga néha hosszú másodpercekre is győzött a rumostea illata felett. — Lenne? — az idősebb nővér szava fakón érdeklődő volt. Semmi agresszív kedv, semmi vitaszándék nem feszült benne. A han simán, akadálytalanul futott az asztal felett, és csengés nélkül elhalt a fiatalabb nővérnek ugyancsak fekete ruháján. Az eső már elállt., mintha csak arra várt volna, hogy a novemberi, saras, csapzott faleveles, a náthás hangú paptól majdnem elviselhetetlenné tett temeté - véget érjen, résztvevői fedél alá kerüljenek. Csak erre várt. É. halk dobolása, ami talán elsimította volna a két elkínzott lány idegzetének görcsét, most hiányzott Nagyon hiányzott. A tompa nesz helyén űr volt most, amit ki kellett tölteni. Az idősebbik lány mereven nézte húgát, és most már nyomaték- kai. megismételte. — Lenne? Gyors, rebbenő pislogás volt a válasz. A fiatalabbik idegesen gala- -sinná gyúrt egy darabka kenyérbelet. riadtan az ablakra pillantott. mintha segítséget várna, de sötéten ásító üvegtáblák mögött csend volt. Nem hallgatás — csend Beszélni kellett. — Igen, lenne. Miért? — Tudhatod, hogy anyu már sohasem lesz itt. Kemény Dezső: Feltételes mód — Tudom. — Akkor mi'4-' aie? — Ha itt 1< — De nem ie„z! Meghalt! — Bolond vagy? — Te vagy bolond. Mi az, hogy lenne? Miféle hülyeség az, hogy lenne? Hiszel a feltámadásban? A fiatalabbik mély lélegzetet ” vett, eltolta csészéjét, támadásra készen hajolt előre. — Nem te hívtál papot hozzá? — ö akarta. De nem erről van szó. — Hanem? — Mi az, hogy lenne? Az isten áldjon meg, mi az, hogy lenne? — Papot hívtál hozzá. Te, a te elveiddel, és rendben van, persze, ha ő akarta, és ha én ott lettem volna, én is hívtam volna, de most mit magyarázol nekem? — szünet, az idősebbik nővér falfehéren fel- alá a szoba hosszában. — Ne szaladgálj, felelj! Mit magyarázol? Az idősebbik az asztal mellé lépett. és mintha a katedrán állna, kicsit előrehajolva bal kézzel megtámaszkodott, jobb kezét hajához emelte, azután kínos lassúsággal leeresztette maga mellé. Tanítványai most ezt a leeresztett jobb kezet figyelték volna, kuncogva, pisszegve, egymás lábát rugdosva a pad alatt. A jobb kéz kisujja forintnyi területen dörzsölte a frissen feketére festett ruhát. Körbe- körbe, gyorsuló, lassuló, majd újra gyorsuló mozgással. A fiatalabbik nővér semmit sem látott ebből. Csak nénje falfehér arcát látta, keskeny, egyenes vonallá préselődött száját, amitől annyira félnek a humántagozatú harmadik bé osztály tanulói, hogy h. ezt a szájat látják, síri csönd lesz a padok között. A szobában is síri csönd volt ** — az eső jótékony, oldó kopogása nem akart újrakezdődni, a rádió némán gubbasztott, az óra ingája nesztelenül lengett jobbra- balra, nagymutatója még tízpercnyi járásra volt a hatos számtól, attól a helytől — térben és időben —, ahol majd ütnie kell a szerkezetnek. Az élettelen világ csöndje azonban nem sokáig tűri az élő világ hallgatását. Elviselhetetlen volt. Meg kellett... Meg kellett törni. — Mit magyarázol? Azt, hogy anyu nem lesz itt többé? Nélküled is tudom... Jobban tudom... Jobbár. mint te! De azt mondóm: ha itt lenne... A ruhadörzsölés abbamaradt, a kéz, a fáradtságtól merev kisujjal együtt, tanáros mozdulattal lendült a levegőbe. — Lenne, ha lehetne, de nem lesz, mert nem lehet. — Megőrjítesz az e-betűiddel! — a fiatalabbik kimerültén hátrahajtott? fejét, bal keze belekapaszkodott a nyakát szorító ruhaszegélybe. és megfeszítette. Az erős szövet nem engedett, hátul mélyen belevágott a lány nyakába, de nem reccsent, nem szakadt. . — Az e-betű? Szép, ugye? A mindent elnyugtató monotónia, ugye? — fáradtan legyintett, leült. — Csak azt mondom, hogy nem lesz, tehát nincs „lenne”. — Tudom, te őrült! — sikoltott másik, és nagyot rántott ruháján. A nyakvarrás halk reccsenés- sei elszakadt. — Tudom, mit kínból, tudom, mit akaszkodsz bele a __ — Nem lenne — jegyezte meg az idősebb halkan, az igazság birtokában levő ember csendes trium- fálásával. — Nem lenne, hanem volna. Ha anyu most itt volna. .. Tessék, folytasd. — Mit? — Ha anyu itt volna... — De nincs, és nem is lehet! — Ügy van. Éppen ezért nem „lenne”, hanem „volna”, öt év alatt elfelejtetted, amit az érettségire kutya kötelességed volt megtanulni? — Érettségi? — Az írógép meg a karbonpapir év alatt kiverte belőled az egészet? — Mi köze ennek anyuhoz? — Anyuhoz semmi. De te azt mondtad, hogy ha most itt lenne. .. Nem érted? — Ne kínozz! Már mind a ketten álltak. — „Volna”, ez a jelen idejű feltételes mód. „Lenne", ez. . . — Elég! Te, elég!... — „Lenne” a jövő idejű feltételes mód — a fiatalabbik két kézzel kapaszkodott az abroszba, de az idősebbik folytatta. — „Lenne”, ezt arra mondhatod, ami esetleg lesz. tehát még lehet, ez a casus potentialis... — Hagyd abba! Szadista! — „Volna”, ezt csak arra mondhatod, ami nincs, és már nem is lehet, ez a... Éles sikoly, csörömpölés, a ” csészék, tányérok cserepei szerteszét hullnak. A fiatalabbik az asztalra borulva zokog, válla rángatózik, mint a galvanizált békacomb. És hisztérikus, száraz nevetéssel fejeződik be az idősebbik nővér mondata. — „Volna”, ez a casus irreális. Vonító, megvert kutyáéhoz hasonló hang a válasz. És a mondat ' égé harsogó, telitorok-nevetésből csúszik elő még egyszer. — Irreális! A nagymutató lefedi a hatos számot. a szerkezet megrezdül, két magasabb, utána négy mélyebb tónusú, bronzos kondulás gördül ki ' levegőbe, és befedi a két nővért, és befedi az összetört cserepeket, és befed mindent, amit fedni kell, ha el akarjuk viselni egymást. Ac eső halkan kopog az ablaktáblán, a szomszéd lakásban egy gyakorlatlan kéz a Für Elise-t kezdi pötyögtetni, a radiátor pattan egyet, majd még egyet, és újra, egyre sűrűbben. A fiatalabbik nőver felnéz, mély. lélegzetet vesz, szemét karjába törli, az órára pillant. — Fél öt. Az idősebbik csuklójára néz. — Siet. Mindig is sietett — hangja nyugodt, szinte kedves. — Fűtenek. úga ásít. Ideje. . . Ha még most se lenne fűtés... Volna. .. — abbahagyja és gyorsan hozzáteszi. — Éppen ideje. H /
