Népújság, 1978. június (29. évfolyam, 127-152. szám)
1978-06-06 / 131. szám
í i \ Kitüntetett pedagógusok H hivatás bűvöletében Ezerkilencszázötvenegy augusztusában egy húszéves fiatalember magyar—történelem—testnevelés szakos általános iskolai tanárig diplomát szerzett az egri főiskolán. eszébe sem jutott, hogy városra kerüljön: oda ment, ahol szükség volt rá. így került Tarnaszentmiklósra. Nem zavarták a kezdéssel járó nehézségek, a cseppet sem ideális körülmények. Süléi Erken éltek, sűrűn hazavágyott, de csak hétvégeken kerékpározott a falujába, mert ismeretekre szomjú- hozott, közelebb akart férkőzni a gyerekekhez, s tapasztalatokat óhajtott gyűjteni. Juhász András három esztendőt és egy negyedévet töltött ezen a településen. Később Hevesen dolgozott, ma a gyöngyösi V.-ös számú általános iskolában tanít. Ráadásul vezető szakfelügyelő, akinek rátermettségét sokszor elismerték — legutóbb megkapta a Kiváló pedagógus kitüntetést — s ő most mégis azt a hajdani ifjút idézi. Nem a mindent megszépítő távlatból, nem . valamiféle nosztalgiától ve- , zérelve, hanem logikus érve- ! két felsorakoztatva annak : igazolására, hogy nemcsak a ! környezet hat az emberre, I hanem ő is formálja, alakítja azt, ha sikerül egyeztetnie a mások javát és a maga boldogulását. egyéniségének kibontakozását szolgáló terveket. ;— Nagyra értékeltem a diplomát, de tudtam: a mögötte rejlő tudás kevés ahhoz, hogy a lélek avatott mérnökévé legyek. A hatékony neveléshez érzékkel társult szenvedély is kell, amely az élet iskolájában erősödik valóságra érzékeny magatartássá. A fiatalok felfogják a jelzéseket, s akkor sem morcosak, akkor sem húzódoznak, ha a szigorról nem mondunk le. Makarenko nyomán vallottam: — Követelek tőletek, mert tisztellek benneteket. S ők megszokták a rendszeres munkát. Több mint huszonhárom éve búcsúztam első állomáshelyemtől, s azok a régi diákok most is rám köszönnek, elmondják gondjukat-baju- kat, érdeklődnek sorsom felől. Az egykori kötődés megmaradt: én a hitet kaptam tőlük, s nekik az értelem tisztaságát, az érzelem melegségét igyekeztem nyújtani. Ezért érdemes dolgozni, akkor is, ha néha nem köny- nyű. Huszonnégy éve szakfelügyelő, azóta látogatja kollégái óráit, töpreng azon, hogy miként lehetne a legjobb módszereket továbbadni. Türelmes típus, mellőzi a rideg, a lélektelen számonkérést, inkább a meggyőzés eszközeit kutatja. nem véletlen, riportalanyom ugyanis nem kedveli a cifra köntösbe bújtatott semmit- mondást. Nagyon is kendő- zésmentesen- célratörően fogalmaz. — Igen sokat fejlődtünk. Ezt elsősorban azok mérhetik fel, akik több mint két évtizede tolmácsolják szaktárgyaik anvaaát. Megnyugodni, elkénvelmesed- ni mégis dőreség lenne. Nagyon gyenge meg ma is a tanulók kifejezőkészsége. Ez csak úgy javulhat, ha a cél érdekében minden tanár |j| síkraszáll, s beszélteti — közben az előforduló hibákat javítja is — a fiúkat-lányokat. Ez égetően fontos, mert a túlzásba vitt tesztrajongás révén a némaság uralkodik egyes órákon. Meg kell valósítani az egészséges arányokat, különben elvesztjük a réven azt, amit megnyertünk a vámon. Mélyebb vizekre evezünk. Megemlítem, hogy nem egy nyolcadikos elégségese csak látszatérdemjegy, mert a tájékozatlanság olykor ijesztő. Azon morfondírozom, hogy az alapfogalmakat, s egy igen kis mennyiségű ismeretanyagot mindenkivel el lehet sajátíttatni. Mindjárt érkezik a válasz: — így igaz, de hát az eddigi gyakorlat sok vonatkozásban más volt, s emiatt aztán jó néhányan nem látták a fától az erdőt. Az új tantervek és a tankönyvek már a sokkal biztatóbb jövőt jelzik. Azt, amiért hasonló gondolkodású kollégáival együtt érvelt, kardoskodott... o A tervekről is szó esik. Elsőként azt említi, ami legrégebben foglalkoztatja. Az ötvenes évek második felétől — egyébként nagyon helyesen — igen sokat elmondottuk különböző fóru- • mokon azt, hogy célunk a nevelésközpontú oktatás. Ezt senki sem vonta kétségbe, ám az elveknél nemigen jutottunk tovább. A gyakorlati pedagógia viszont arra vár mielőbbi választ, hogy hol kezdjük, miként, s milyen úton haladjunk tovább. Túl kell lépni az általánosságokon, hadd lássa a tanár, a tantestület: pontosan mi a tennivalója. Ez a téma izgat engem, s ezért írok — felkérésre — erről egy kisebb terjedelmű könyvet. Az óralátogatások alkalmával szerzett meglátásaimat teszem majd közzé, természetesen megfelelő elméleti alapozással. Ügy vélem: adhatok néhány használható tippet, s továbbgondolkodásra serkenthetem azokat, akik forgatják. Hisszük, hogy sikerül, hiszen ezt tette majd harminc éven át: a hivatás bűvöletében. . ; Pécsi István Hatvani fiaskó Ami jó, azt érdemes utánozni. De nem rosszul, nem erőlködve. Az ilyesmi visszájára fordulhat. Valami hasonlót sejtet az új-hatvani könyvtárban nyitott kiállítás, amely Kiss Zoltán László néhány képét vonultatja fel. Már a paravánokból kialakított kalicka szerencsétlen megoldás! Nem beszélve arról, hogy a művek zárt szellemi világa ütközik: megbontják az asztalok, fotelek, roskadásig tömött könyvespolcok, s az ott böngészők. Pedig nem messzire a jó példa. Csak Egerbe, a megyei könyvtárba keli ellátogatni érte. Ahol a kis aulában rendezett kamaratárlatok sora kétszeres funkciót tölt be. Amikor képi élményhez juttatja a vendéget, rögtön ót is hangolja lelkivilágát. Mire az olvasóba, a polcok közé jut, nem az többé, aki volt. Ha jól emlékszem Frank János ír erről kiskönyvében, amely a tárlatrendezők eleddig legjobb „kátéja”, ö még a virágot, szőnyeget sem tűri a műtárgyak között, mert ellenkeznek a festmény, a szobor természetrajzával. Szóval kár csak azért újí. tani, hogy valami feltűnőt csináljon az ember! Egyébként Kiss Zoltán László sem érdemli meg az Ady Endre Könyvtár efféle gesztusát. Műveinek együttese kulturált, sajátos kifejezési formát kereső alkotó arcélét vetíti elénk. Érezhetőleg oly. annyira a technika birtokában van, hogy mindenre vál. lalkozhat. Az Entrópia kom- pozíciós készségét villantja fel, a Komédiás és a Roma jó karakterérzékről tudósít, a pirkadat színei pedig úgy simulnak a Hajnalmadár gondolatiságához, mint surranó gyík a füvekhez. A Bakony lilája, a Tiszavidék és Artér zöldje, viszonylagos monotóniája sem zavar, mert őszintén, feltételezhetően a művész szándéka szerint mondja ki pillanatnyi hangulatát, látványon túli gondolatait. Hogy mind ebből mi a tanulság? Keveredhetnek a műfajok, de nem természet- ellenesen, nem erőszakoltan. Egy könyvtár falainak szabad mezőiben mindenképpen kívánatos néhány rajz, festmény formarendszere, színvilága. A tárlatok azonban mégis a kiállítótermekben, múzeumokban érzik jól magukat, ott tölthetik be igazán hivatásukat. Vagy kevés Hatvanban két ilyen intézmény... ? (moldvay) tvtOLNÁR ZOLTÁN EL3EGFZES A kezdet gondjaira ma 1. frissen emlékszik. — Az ötvenes években meglehetősen rossz volt a közlekedés. Ha el akartam jutni Erdőtelekre, akkor hajnalban háromnegyed négykor kellett buszra ülnöm. Ha máshová mentem, úgv este nem értem haza. Hőskor volt ez. sok-sok megpróbáltatással. Könnyen viseltem el, mert bíztam abban. hogy szükség van arra, amit csinálok. De jó, hogy ezt megerősítik azok. akiknek valamikor tanácsot adtam. .. o Rövid beszélgetésre számítottam, ám úgy beleiöttünk a diskurzusba, hogy fel sem tűnt az órák múlása. Megvitattuk az oktatás eredményeit. s boncolgattuk a hibákat. Nem amúgy tessék-lássék módra, hanem istenigazából behevülve. S ez egyáltalán Q,Mmm 1978. június 6.. kedd íz. Talán azt gondolta, hogy pillanatnyi elmezavarában Apu játékot hozott Katinak, megfeledkezvén arról, hogy időközben felnőtt. Felnőtt és így felnőtt lett. Nagyon is. Csak nem akarja játékkal megsérteni 1 — Meghívást ugyan hivatalosan még nem kaptunk, de arra gondoltam, hogy ha majd Lajosnál, a csónakházban ... Ez most nagyon divatba jött, azt mondják. Tollaslabda ... nem hallottad? Idősebbeknek is nagyon jó... fogyaszt. Nem is volt drága. Gitta-Anyu még karcsúbb volt, mint a lánya. Bámulatosan megőrizte az alakját. — Fogyaszt?! — nézett Apura a megsértett hiúság, majd saját alakjára a jogos megelégedettség tekintetével. — Fogyaszt? — kérdezte még egyszer; de mert meg szokta fontolni, hogy milyen mértékben érdemes megsértődnie, csak ezt fűzte hozzá: — remélem, nem engem. — Ugyan, téged. Anyu ... Magamra gondoltam. De meg hiszen... játék. — Szónál mar Lajos bácsinak, Anyu? — kérdezte Kati ártatlanul. — Még nem; de most már látom, hogy nem lehet halasztani. Ti biztosan összeesküdtetek a hátam mögött. Apu ugyan már régen túl volt azon, hogy kétségbe vonják apai gondosságát, de mint ahogy önmaga is még mindig fokozottan ügyelt kötelességteljesítésére, az elismerés, vagy éppen a Katival való cinkosság vádja valóságos kitüntetést jelentett számára. Ellágyult saját jóságos volta nyilvánvalóságától, s ilyenkor szinte szétfolyt a fotelben. — Kati biztosan segít nekem, vagyis engem fogyasztani ezzel a ... ugye kislányom. — Hogyne Apu... úgy szeretném már kipróbálni! S odaállt mellé, onnan tekintett Anyura, a jó kislány öntudatával. Tekintetével nemcsak önmagát minősítette, hanem Anyut is, aki lám a vállalt kötelesség elmulasztásának a bűnében marasztalható el. — Jó, jó, most már nyit. vánvaló, hogy összeesküvés... Rajtam ne múljék, reggel felhívom Lajost. O Tudta, hogy nem is kis dologra vállalkozik. Telefonálni Lajosnak a munkahelyére! Hiszen önmagában az is idegromboló vállalkozás: telefonálni Budapesten. De Lajosnak! A gyárba! Szörnyű. Pedig csak annyit kellett megkérdeznie: Jó lesz-e jövő vasárnap? Este aztán azzal fogadta Aput: — Te, ez a Lajos úgy örült; hiszen olyan régen voltunk nála. Azt mondta, majd főz valamit, amit te szeretsz. — Főz? — kérdezte rémülten Apu. Egyáltalán nehezen tudta elképzelni, hogy egy férfi főz. Hát még azt, hogy ő egyen a főztjéből! — Mondom, kizárólag valami olyat, amit te szeretsz... — Amit én szeretek? Anyu csendesen és szigorúan bólintott. Aztán mindenre készen megkérdezte: — Vagy csomagoljak grillcsirkét? — Azt azért nem tehetjük vele... — mondta letörten Apu. Münchhausen Fantaziaországban Az egyórás tévéjátékot kíváncsian vártam, annál is inkább, mert engem a kalandok akkor is érdekelnek, ha tudom, hogy mögöttük és bennük nagy hazugságok világítanak. Erről a Münch- hausenről meg már gyerekkorom óta tudom, hiszen olvasmány-élményem és rajzos emlékeim úgy diktálják elém őt, mint aki az eget le tudta hazudni a helyéről és leginkább a fejük fölötti térségekbe rakta a nem odavalókat. Azért akadt a földön futkározva is egynéhány története, amit mesélt, mesélt, míg mindenki nem nevetett jóformáid hazudozásán. Éppen ezért eleve nem voltam elragadtatva attól, hogy a forgatókönyv írója és a tévéjáték rendezője már a műsorban azzal fogadott: ezt a munkáját G. A. Bürger és Lukianosz ötleteiből faragta ki. Nem mintha fájna nekem az, hogy ez a Münchhausen önmagában nem eléggé stabil hős és hazudozó egy modern tévéjátékíró és rendező számára, hanem sokkal inkább azért, rrtert úgy éreztem, hogy ha Münchhausen kalandjait ígérik nekem, akkor oda nem kell Lukia- nosz és az a bizonyos G. A. Bürger „bedolgozónak”. S mire az egyórás vetítés végére értem, némi szomorúsággal vegyes megilletődés- sel vettem tudomásul, hogy Münchhausen csak egy passzív hős az én hazai tevémben. aki golyóbisán — milyen idétlenül! — elutazik egy díszletből a másikba, átéli azt a nem is egyszer megismételt helyzetet, hogy kioktatják, erkölcsi tanulnivalókat és tanulságokat dörgölnek az orra alá. És persze mindezí úgy, hogy a néző is értse: ezt mind neki is mondják, de azt szeretnék a film alkotói, hogy a mai néző, ez a mai magyar néző is vegye eszébe az örök igazságot, ami már Lukianosznál is így világított : nem a felhőmrás segít, nem a sok-sok >de- oda szaladgálás, hanem a bölcsesség. Amit itt igazi Ságnak hívnak. S miután olyan esetekben, amikor valamit nem érte!', keresem- a magyarázatot, eljutottam az író-rendező Rajnai András újságbeli nyilatkozatához, ahol ez állj „Münchhausen Don Quijote- ként indul harcba a költészetért, a fantáziáért, — mindazért az értékért amelyet az elődök teremtettek, s maga sem érti, hogy szélmalomharcot vív.” így a tévédarab szerzője a nyilvánvaló szándékról. Lehet, hogy szerda este ai középszerűre sikerült Kék-, fényadás után már nyugat lomba vonult az én képze-1 letem és felfogóképessé-; gém, de én azt és úgy, aho— gyan azt Rajnai András nekem ígérte, nem láttam! Vagy az is lehet, hogy amilyen gyarló nézőnek születtem, itt és most épper» Münchhausent kerestem, amikor a szerző Lukianosz ötleteivel bíbelődött a nyílt színen. Vagy éppen nem láttam elég okosan azt a vibrálást, ami a képernyőn éppen akkor keletkezett^ amikor a forgatókönyv írója G. A. Bürger öteteit sze- melgette. Minden lehetséges! itt minden lehetséges, hiszen a tévében vagyunk. Csak . kérdésként vetődik! fel bennem: ezek az egyébként jobb sorsa méltó színészek nem vették észre, hogy ez a seszerű alkotás se ez, se az, hogy az állóképe'-j nem hoznak bennünket mozgásba és hasztalan a soksok szép kosztüm, a bizonyára nem olcsón összeszer-* kesztett díszletek, ez mégsem az a játék, ami Fantáziaországban megtörténhetik! Vagy ott is vannak sivataJ gok? Farkas András — Miért ne? Azt hiszed, ő olyan sértődős? Igazad van, gondolhattam volna arra, hogy te... hogy a te kényes gyomrod... Kati, hallgatva őket, már attól félt, hogy ez válik a főkérdéssé: meg tudja-e enni Apu a Lajos bácsi főzt- jét? Az ő kényes gyomra. .. Pedig még nem is tudja, hogy miket kell majd megemésztenie. o Kati sietett megmondani Tibornak, hogy most aztán sürgősen meg kell beszélnie a dolgot a szüleivel. — A csónakház, tudod! Az eljegyzés! — Igen persze, természetesen. De most már nem lehet ám így elintézni, kismulyám. Igenperszetermészetesen... Nekem be kell számolnom kedves szüleimnek, hogy a te kedves szüléiddel is minden meg van beszélve; minden rendben van-e. Szóval érted? — Értem, hogyne... — Tehát mikor mondod meg nekem, mit végeztél? — Hát ugye. amikor... — Hátunyeamikor. ., ilyen sincsen. Nap van, óra van. Minden percünk ki van számítva. Vagyis nap sincs. Legfeljebb a holnap. Tibor nem azért húzódz- kodott a pontos határidőtől, mert valami oka volt rá. Csak mert eleve irtózat volt benne a határidők iránt, S ismerte önmagát, hogy tudta: jogosan fél a határidőtől. Nem attól félt, hogy beszélgetnie kell a szüleivel az eljegyzésről, hanem attól, hogy egyáltalán beszélgetést kell kezdeményeznie. Javasolnia kell nemcsak az eljegyzést magát, hanem egy bizonyos csónakházat is, a helyszínt, amit- ő maga még soha nem látott^ A legkönnyebbnek: egyelőre az látszott, hogy ilyeneket mond Katinak: igen persze természetesen. De ez most már nyilvánvalóan nem ment. Szilárdan elhatározta, hogy amint hazaér, vagyis amint belép az ajtón, rögtön elkezdi mondani, és jöjjön, aminek.jönnie kell. Először szerencsére az anyjával találkozott. Szigorú rend volt náluk, a cipőt az előszobában le kellett vetni. Ö még éppen fele cipőben és fele papucsban volt, s már el is kezdte: — El ne felejtsd- édesanva, hogy az eljegyzésről beszéljek ! — A legjobb, ha a lénye* get most rögtön megmondod, kisfiam — fonta össze a karját az édesanyja, mert félt. hogy egy fontosnak látszó dologban Tibor elfeleiti maid. hogy mit is akar elmondani. Azt mondja Kati* hogy a csónakház... vagyis a szüleiben egy kis maradiság. és ha már nem is nagyon szokás. .. szóval szerinte eljegyzést kellene csinálni... — Én már azt hittem, hogy már az esküvőt tervezitek. Egyszerre nem sürgős? . ________ __ (Folytatjuk) I /
