Népújság, 1978. június (29. évfolyam, 127-152. szám)

1978-06-04 / 130. szám

ERKI KRÓNIKA E rk Igazi falusias falu — s ez annyiban ér­dem, hogy mind kevesebb azoknak a településeknek a száma, amelyekre ugyanez mondható. Arculata sajáto­san alföldi, sík vidéki, szé­les utcákkal elterpeszkedő. Azt szokták mondani róla ré­gebb időkből, hogy errefelé még az isten is víz és ho­mok. Szaladó, rontó víz és fekete homok. A víz valósá­gosan a Kis-Tarnát jelenti, amely szinte teljességgel kö­rülveszi a falut, amely év­századokon keresztül sok bajt, kárt és gondot okozott, s amely mai napig gyakrab­ban veszélyezteti, mint a Nagy-Tarna. A fekete homok az itteni termőtalajt minősí­ti. Soha nem tellett örömük ebben a földben. Dolgozhat­tak akár erejük fogytáig az emberek, csak éppen nem gyarapodhattak. Már egy 1677-ből való közgyűlési irat szerint is arról panaszkodtak a falu lakói, hogy „Az föld­nek terméketlensége miatt árpa s kölesre szorultak, éh­elhalásra közelítő nyomorult falujokban." Pedig szorgal­mas nép az erki, ezt az egész környék elismeri. Hangya- szorgalmú nép lakja ezt a falut. Ilyen nép lakta min­dig. Kedves, vendégszerető emberek. Magányos öregem­ber az utcai pádról, közép­korú asszony kerékpárral a falu határában, tarka ruhás fiatal lány a bolt előtt, öreg­asszony a kapufélfába ka­paszkodva egyforma szere­tettel üdvözlik a jövevényt. Hétköznap van, kora dél­előtt. Csönd honol a falu fe­lett, s a harangszó átúsztatja a délutánba is. Idős ember jön szemben. Lépteit vezérlő görbe botja hangosan kopog a járda be­tonján. Köszönünk egymás­nak, s mindjárt beszédbe ere­dünk. — Erősen fogyatkozunk — mondja. — Sokan elmennek a faluból, mivel a remélt jobb sors csábítja őket. Én, ha fiatalabb volnék se men­nék másüve. Aki tud és sze­ret dolgozni, az itf sem el­veszett ember. El nem hagy­nám ezt a helyet, hiszen az utak porában ott van apá­im pora... Ott van az ősök pora, és még mennyi minden! Hajda­ni birodalmak meg népek pora. Kőkorszaki emberek, honfoglaló magyarjaink, ku- rucaink pora. Az öregek azt mesélik, hogy ez a falu va­laha másutt volt, jóval odább a mostani helyétől, a határ Szőlő- és Ludas-dűlő nevű részén. Az ősfalut vizenyős, vadvíz borította terület fog­ta körül. Innen kapta a ne­vét az erek, vízerek szóból. Ennyit őriz a népi képzelet. Jóval többet tudhatunk meg az oklevelekből és bir­tokösszeírásokból. Jóval töb­bet a fö.ld alól előkerült le­letekből, amelyeket régész­ásók hoztak a napvilágra. Nézzük meg, mit mond a hiteles krónika. Krónikásunk Tóth Mihály, magyar—történelem szakos tanár, aki az egri főiskolán szerezte diplomáját és szak- dolgozatát Erk történetéről írta, „különös tekintettel a felszabadulás óta eltelt idő­szakra.” — A Szőlő- és Ludas-dűlő nevű határrészen előkerült kőből és bronzból készült tárgyak bizonysága szerint Erk már a kőkorszak óta la­kott terület. Az akkori tele­pülés igen nagy kiterjedésű volt, amit a településre fel­használt területet körülzáró mesterséges, összehordott dombok láncolata is igazol. Az erki templomdombról megállapították, hogy embe­ri készítmény, s ugyancsak hasonló eredetű a szomszédos tarnaörsi Szent Anna kápol­na dombja. Ezekhez kap­csolódik szervesen a másik szomszéd falu, a Pusztafogacs határában levő két hordott domb és az Erk határában fekvő Fecskepart és Papha­lom nevű határrészek ki­emelkedései. Ezek a mester­séges védőövek a legtökéle­tesebb rendben helyezkednek el. Nem véletlen, hogy a ked­vező természeti adottságokat kihasználva, a honfoglalás tozó nép is letelepedett e vidéken. És hadd mondjak valamit a falu nevéről is. Minden valószínűség szerint a név még a honfoglalás előtti időkből származik. El­ső írásos említése 1331-ben történik, possessio Erk név­alakban, 1391-ben pedig Ewrk néven említik. Szár­maztatása erősen vitatott. Egyesek az „erek”, vízerek szóból eredeztetik, mások amellett törnek lándzsát, hogy az Erk személynév volt. Ugyancsak lényeges adatok még: templomát s a hozzá tartozó plébániát I. István királyunk alapította, erről írásos levéltári dokumentum is van. A parókiás templom komoly kiváltságokhoz jut­tatta a falut, hiszen az írá­sos emlék szerint ez időben Erkhez tartozott a mai Jász- árokszállás, Jászdózsa, Jász- szentandrás, Pusztafogacs, Tamaörs, Visznek és Za- ránk. Mikor a templom­domb környékét megásták, rengeteg csontvázra és török ezüstpénzre találtak, amiből arra következtettek a szak­emberek, hogy a török ural­ma idején nagy csata szín­helye volt Erken, s ezért lé­tesítették a közös temetkezé­si helyet, Nem feledkezhe­tünk meg egy másik neveze­tes csatáról, amelyet a ku­rucok vívtak a labancok el­len Vak Bottyán generális vezérlete alatt, a falu hatá­rában. Itt kapott Vak Boty- tyán halálos sebet, s itt is halt meg, miután a tarnaörsi táborban kiütött pestisjár­vány is megfertőzte. — És a legújabb idők históriájáról mit jegyzett fel a krónikás? — Sok hiteles tanú volt a forrásom, akik őszinte hű­séggel vallottak a falu leg­újabb kori történetének ese­ményeiről. A 2. Ukrán Front csapatai szabadították fel Er- ket, Malinovszkij marsall vezetésével. Az egyre hátrá­ló németek csapategységei 1944 november elején kezd­ték meg átvonulásukat a községen, s amikor novem­ber 14-én este a harcoló szovjet katonák gyalogos egységeinek előőrsei elérték a falut, már egyetlen náci se tartózkodott itt, elkotród- tak Jászárokszállás irányá­ban. A szovjet előőrsök a fa­lu három pontján tüzet rak­tak, ezzel jelezve, hogy sza­bad az út. A harcoló egysé­geket hamarosan a rendfenn­tartó alakulatok követték, s ezek közreműködésével in­dult meg a közrend helyre- állítása, az élet demokrati­zálása. A legfontosabb teen­dő volt, a közigazgatás fel- támasztása, az iskolai tanítás megkezdése, a kereskedelem normalizálása, a demokrati­kus szervezetek megalakítá­sa. Elsőként alakult meg, 1945. január 4-én, a kommu­nista párt helyi szervezete, 85 taggal. A tagok létszáma február végére már több mint duplájára nőtt, 190 fér­fi és 3 nő tagja volt. A kez­dettől fogva — más pártok­kal szemben is — határozot­tan felléptek a népi érdekek védelmében. A kommunista párt erki első titkárává Nagy Istvánt választották, aki 1924- ben tért vissza a Szovjet­unióból, ahol a polgárháború éveiben tüzérparancsnokként harcolt az intervenciósok és fehérgárdisták ellen. Sorra alakultak a többi pártok is : Független Kisgazda Párt, Nemzeti Parasztpárt, Magyar Szociáldemokrata Párt. Leg­nagyobb létszáma a Kisgaz­da Pártnak volt, szervezetük már a megalakulás pillana­taiban közel 200 tagot szám­lált. Az MKP irányító szere­pét a demokratikus szervek­ben csak látszólag ismerték el, s ahol csak tehették, aka­dályozták a kommunista ve­zetés érvényre juttatását. Te­vékenységük a demokratikus átalakulást meggátolni ugyan nem tudta, de a fejlődési fo­lyamatot jelentősen fékezte. Nagy Zoltán immár har­minc éve számítja magát erkinek. hiszen élete, mun­kája szerves része a falu kö­zössége életének, mai törté­netének. Az általános iskola igazgatója, s egyben a tarna­örsi községi tanács társadal­mi elnökhelyettese — Erk képviseletében. — Huszonöt éves legény­emberként jöttem a faluba, 1947. november 11-én. Kán­tortanítónak jöttem, s meg kell mondanom itt mindjárt, soha nem voltak szorgos templomjárók az erkiek. Többször megesett, hogy a papon meg rajtam kívül nem volt senki más a templom­ban. Közvetlen, rokonszenves, rövid mondatokban mutatja be magát, oly keresetlenség- gel, mintha ritkán látott ré­gi ismerősének adna számot életéről. Bölcsőhelye Heves, Zaránkról vett feleséget, aki ugyancsak pedagógus. Két asszonylányuk van, két le­ányunokával. Mosolyogva kommentálja helyzetét: „Az én családomban nőuralom van ..Nagyobbik lányuk Nagybá tony ban tanít, a ki­sebbik a helyi klubkönyvtár vezetője. 1950-ben nevezték ki igazgatónak. Tanítói ok­levele mellé tanári diplomát is szerzett az egri főisko­lán, ének—zene szakon. — Ha faggatóra fogja az erki harminc évet, miben látja a változásokat? — Kezdjük az összeha­sonlítást itt az iskolában. Mi­kor ide kerültem, 208 gyere­ket oktatott négy pedagógus. A mostani létszámunk 122 gverek és ehhez vagyunk pe­dagógusok tizenegyen. A község ideérkezésemkor 1800 lelket számlált, s ez . a szám mostanra 1200-ra fogyott. Nagy dolgokkal nem dicse­kedhetünk. Amíg nem egye­sültünk Tarnaörssel közös tanácsba, évente 180 ezer fo­rint jutott községfejlesztés­re. Nagyon kevés volt ez a pénz, meg kellett gondol­nunk, mire költjük. Lénye­ges dolognak tartom, hogy legalább a járdahálózatot megépíthettük. Ha már ko­rábban úgy gondolkoztak volna az itteni vezetők, mint ahogyan most mi gondolko­dunk, hamarább létrejöhetett volna az egyesülés. Hogy mi hasznunk van belőle? A leg­fontosabbat említem: vízmü­vet építünk, vezetékes víz­hálózatot 7,5 milliós költ­séggel. Százötven métertől messzebb senkinek sem kell menni az egészséges, ió ízű ivóvízért. Nincs gond a ke­reskedelmi szolgáltatásokkal. Van orvosunk, szép rende­lőnk, éppen most végzik az egészségház korszerűsítését. Van szép klubkönyvtárunk 4500 kötettel. Igaz, kultúrhá- zunk nincs, de van mozi, amely igen látogatott. — Erket úgy jellemezték ismerői, hogy a hagyományok faluja. Milyen hagyományok élnek itt? — Évszázados hagyomány volt például a fejlett állat- tenyésztés. Az erki jól teje­lő szarvasmarha-állomány minősége sokáig messze kör­nyéken híres volt. A község lakossága már a 30-as évek elején tejszövetkezetben tö­mörült, meggyőződve arról, hogy az egyesülésben van az erő. Ebben a hagyományban gyökerezik, hogy az erkiek nagy többsége mai napig a tejiparban keresi a kenyerét. A tarnaörsiek hajógyári munkások, a visznekiek pe­dig jobbára vasutasok. Ugyancsak hagyományai van­nait Erken a műkedvelő színjátszásnak, a népi dal­kultúra ápolásának. — Miért a lélekszám nagy fogyatkozása? — A munkalehetőség csá­bítja él innét az embereket. A fiatalok rendre ott tele­pednek le munkahelyük kö­zelében. Nem vállalják a próbára tevő, fárasztó, nehéz utazgatásokat. Akik hűsége­sek. azok szeretik ezt a böl- csóhelyet. S ezt a hűséget látni a házakon, a portákon, az emberek öltözködésén. Ezek a hűségesek írják to­vább életükkel Erk króniká­jának újabb lapjait. Biztosan állíthatom: nem múlnak el úgy a világból, hogy nem kapnak feleletet életükre ... Patakv Oe/sfi ■Caiapolc Európába Hatvan szomszédságában, Jászfényszarun működik az őri szág egyetlen kalapgyára. Itt készül nyúlszőrből és gyapjúból a különböző kalapok alapanyaga. A bonyolult technológiai eljárások után „félkész” termék hagyja el a gyárat, s a süve;í formájú nemez végül is Budapesten nyeri el köznapi formá­ját. Talán kevesen ‘udják, hogy hazánkból Európa csaknem valamennyi országába exportálják termékeiket, s ez éver e több mint egymillió dollár bevételt jelent a népgazdaságnak. Az utolsó formát a gőzölőgép adja (Fotó: Tóth Gizellaj Utá"-A ^ -----' ­' Mr­Mpnűhnn 1978. június 4- vasárnap A folyó megáradt. A **víz most itt van, fent a töltés lábainál. A gátról, ameddig a szem ellát hullá­mok játszanak a nappal, a széllel. Távolabb csak tom­pa csillogás jelzi, hogy a szi­getként kibukkanó facsopor­tok, ligetek dzsungelén túl is víz van. A Tisza főpróbát csináL Elöntötte azt a területet, amely ettől az esztendőtől kezdve már a térképen kije­lölt víztároló lesz a való­ságban is. A gát tetejéről induló földutak, amelyek nemrég még mezőkre, ré­tekre vezettek, belefutnak a vízbe, az útjelzőkövek tete­jét lágyan körülöleli a Ti­sza. Vajon mi lesz majd en­nek a tónak a neve? Négy­szer akkora lesz már ezen a nyáron, mint a Velencei, és neve sincs. A hivatalos megjelölés, hogy Tisza II. víztároló, aligha marad meg a ladikosok, halászok, hor­gászok, a környező falvak lakóinak nyelvében. Túl ri­deg, túl hivatalos. Nem fo­gadja be a szívünk — amely anyanyelvűnk legmegbízha­tóbb támasza — ha eszünk­kel tudjuk is, hogy ez a Ti­sza II. vízlépcsőjének fel- duzzasztott szintje lesz. Állok a gáton. Poroszló utcái idáig szaladnak, kacs­karingóznak, a házak fehér­je először pompázik fel az idén vakító tündöklésben. Ma van az első igazi nyári nap. A kaszálókról behord­ja a szél a kertek alá, a pengék alatt elvérzett füvek illatát. Lenn a rézsű aljá­Két ember a parton ban, ahol a víz a földdel ta­lálkozik lassú, ősi szertar­tás mozdulataival végzi a varsák javítását egy ember. Hajdú Sípos Imre. Amikor később ott ülök mellette, egy kiszikkadt tönkön, néha rám veti szeme bölcseletét, a repedezett szarukeret mö­gül úgy magyaráz. — Ez itt a sik, ez meg a farzsineg... És mondja, mondja a var­sa szerkezetét, töviről hegyi­re. Bámulom a vízszítta fo­nadék erejét. A zsinegek szö­vedéke egymásba futó ereze­tet formál. Törékeny, laza rácsozat. Könnyen járja a fuvallat. Keresztülsiklik rajta a tekintet. De vajon mit rejt magába a világnak e pókhálófinomsággal zárt kalitkája Hajdú Sípos Imre 82 esztendejéből. Az első varsát már akkor megfonta, amikor Sarajevóban eldör­dült a végzetes pisztolylö­vés, hálói akkor is halat merítettek a Tisza vizéből, amikor hídfőállásokat ver­tek a folyón, varsáit két vi­lágháború szele zúgatta, szárította. Mi akadt fenn a hálók rá­csozatán csaknem évszá­zadnyi idő alatt? Hajdú Sipos Imre halak­ról beszél. Szavaiból képek állnak össze, halvány, meg­bámult kópiák, melyeket csak az emlékezet őriz. Lá­tom az 58 és fél kilós har­csát, ami 3 méter hosszú volt. Tóth Janival ketten hozták haza. Először rúdra akarták tenni, de nem sike­rült. Aztán kétvállon cipel­ték be 9 kilométeren keresz­tül az Aranyostól hazáig. Még emlékszik rá, hogy ak­kor Tóth Jani édesapja is ott volt. Másik képet hívnak elő a szavak. Kovács Gergely je­lenik meg, aki egyszer egy» mázsa 15 kilós halat fogott. Akkor még tokhal is volt a Tiszában. Hajdú Imre halkan be­szél.. Majdhogynem szürkén, indulat nélkül. Eltanulha- tatlan, utánozhatatlan csen­dességgel. Vizek hátán csó­nakázva egy életen keresz­tül, csak ott sűrűsödnek így össze a mondatok, összeérle­li őket a víz, a szél és az idő. — Hat gyerekem van. Négy lány, két fiú. Az egyik halász, a másik rendőr. Ti­zennyolc unokám van, ti­zenegy dédunokám. A lá­nyommal és a vömmel va­gyok együtt. Mindennap ki­megyek a vízre, legszíveseb­ben egész nap kinn vagyok. Összeszedem a varsákat, le­szúrom, felszedem, kijavítga­tom. Még most is rendesen. Legalább a tsz ne mondja, hogy hiába fizeti be értem azt az ezer forint pénzt a bérelésért. Leül. Kicsi, rövid pipát szív. Hajlott szárút. Amig beszélt, azalatt is dolgozik. Keze összeilleszti a törött fűzfaágat, bepólyál- ja zsineggel, megcsomózza. — Ez fontos. Ez tartja meg a halat — mutat a var­sa végére. Igen. Ez fontos. Hogy éle­te munkáját még nyolcvan- kettedik évében is túl vá­gyak, keservek, illúziók, ál­modozások szivárványhatá­rán, fenséges alázattal, idő által legyűrhetetlen, oltha- tatlan szerelemmel, vigyázó gonddal végzi. Köti a zsineget. Ugyanígy köthette negyedikes korá­ban — akkor kezdett, ha­lászni — ugyanilyen jóleső csendes izgalommal, össze­szorítva szája szélét. Figye­lem ahogy dolgozik. Fölötte az ég, felőtte a végtelen ki- tárulkodó viz, közte az em­ber, Hajdú Sípos Imre, amint végzi a munkáját, rendíthetetlen, soha nem kövülő bizalommal. — Ladikot építettem a ta­vasszal. Mikor megvettem a deszkát, kérdezték. minek már 82 éves koromban? Mondom, kell a munkám­hoz. Ha meg elhalok, majd ladikozik vele a fiam, meg a testvére. Kell a jó ladik. Attól is féltenek, hogy még mindig kijárok a vízre. Azt mondják, egyszer majd be- lebukok. Nem is bánnám. Legalább nem hajolna ve­lem, öregen, betegen. Most még jó, tudok halászni, megfogom a halat, ami kell. Megsütöm, megeszem. Sze­retem a halat. Elnéz a víz fölött, A Ti­sza még mindig árad. Csen­desen, kitartóan jön a sodrás a bokrok között. A víz alatt látszik a víz, távolabb a hul­lámokból kibomló lombsát­rak erdeje. A csend ha­rangvirágja ránk borul, ahogy ülünk egymás mellett szo­rosan. Én véznán, csenevé- szen, fiatalon megszaggatva minden lelki nyavalyától, ő kopjafaként, edződve idő­ben, szélben. Szemünk a vi­zet kutatja, hullámokon szá­guld. Mindketten a túlsó partot keressük. Az örök túlsó partot. Céljaink, vá­gyakozásaink túlsó partját. Kinek, milyen adatik. Ülünk. És ekkor Hajdú Sípos Imre kiszikkadt, bar­na csontos kezét ráteszi a kezemre. Finoman, mint a háló szövetére. Miket tud­hatott meg az életről a ví­zen ladikozva, hogy kiérzi belőlem, amit kérdez. — Bánatod van? — Az. — Segíthetetlen? — Az. — Békélj meg vele. Csend van. A felmelege­dett parti vízben békák kerh getőznek. Itt a nyár. özigethy András

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom