Népújság, 1978. június (29. évfolyam, 127-152. szám)
1978-06-25 / 148. szám
A«. A** *^m». ^A^^Aiutu^AA^^AAAA^A,»*^^ iVïVnV^iVWnVLr. *ArA \AjVWWVVbVVWáVt.M.lVL 1. Hatvanöt éves a költő Születésnapi beszélgetés Weöres Sándorral — Sohasem készültem költőnek. Inkább technikusnak, matematikusnak, ügyvédnek, vagy éppen fizikusnak. A költői mesterséget gyerekkori, pólyáskori gügyögésekkel kezdtem, ami különben is minden gyerekben megtalálható. Három— négy éves koromban tanultam meg a nagybetűket. Rit- musos sorokat jegyezgettem, amelyeket én találtam ki. Mindez megmaradt későbbre is. — Miként találkozott akkor az irodalommal? — Ügy, hogy a különböző szándékaim cserbenhagytak. Még annnyit sem érhetem el, hogy egy kis vidéki lapnál riporter legyek. Akármihez fogtam mindig, minden kútba esett. Hogy elkeseredtem volna? Mindezeket külsőséges dolgoknak tartottam. Az irodalmon kívül minden pályán kudarcok értek, de valójábaó nem ráztak meg. S ha mégis elkedvetlenedtem valamiért, mindig hazatérhettem a szüléimhez. Az irogatás így lett életem állandó szükségletévé. Eleinte nem is tudtam megélni belőle. írás- munkákkal 1948-ig pénzt nem is kerestem, vagy legalábbis ritkán. Tulajdonképpen Rákosiéit idején, amikor a verseim nem jelenhettek meg és kényszerből sok fordítást kaptam, akkor kezdtem pénzhez jutni. Bármily furcsán hangzik, ezért lettem műfordító! Az irodalmi pályán is ebben az időszakban kezdődött el. Abban a csöndben és kirekesztettségben tudtam megírni a hosszabb kompozícióimat: Mária mennybemenetelét, a Me- deát, az Orbis Pictust, Az elveszített napernyőt... Sohasem születtek volna meg ezek az ötszáz soros, vagy annál is hosszabb versek, ha ezek a körülmények nincsenek. — ön rendkívül termékeny író, ha úgy tetszik, fordító. — Nyilván alkati dolog könnyen vagy nehezen írni! Nem mindig dolgozom. Vannak és voltak nehezebb dolgaim, amelyeken évekig, sőt, évtizedekig vesződtem. Viszont akadtak olyanok, amelyek percek alatt készültek el. — Ügy tűnik, kiegyensúlyozott ember. — Mindig is az voltam. Vastagabb idegrendszerem van, mint a legtöbb költőfélének. Előnye: a kedély meglehetős 'stabilitása. Hátránya: az irodalmi alkotásoknak előfeltételük az érzékenység. Hiányzik nálam az Arany János-i „túlérző fáj világ”. Ami van helyette az egészen más. Én nem vagyok költői alkat. Inkább matematikus, vagy éppen filozófus vagyok. Egzakt ember! A belső harmónia nagyon jó, csak éppen kérdéses, hogy hol, és mivel fizet meg érte az ember. — A hatodik évtizede után is változatlan munkatempót diktál? — A korral feltétlenül együtt jár bizonyos kopás. Munkaeredményeim azért már korántsem olyanok, mint mondjuk tíz, vagy húsz évvel ezelőtt. — Ezt megcáfolom — szól közbe Károlyi Amy, a feleség. — Két esztendő alatt írta meg a „Három veréb hat szemmel”-t, ami hallatlan nagy teljesítmény. Az irodalomtörténészek tanácstalanul állnak e vállalkozás nagysága előtt! — Igen, de ez másfajta munka — veszi vissza aszót Weöres Sándor. — Nem alkotó munka. Inkább értékelő, gyűjtögető tevékenység. Ha az ember saját verset ír, tetszése szerint fantáziáidat. Egy-egy régi vers kiválasztásánál viszont ez nincs. Legfeljebb a választás szabadsága. Különben sem egyedül végeztem el ezt az óriási munkát. — Mennyire képes megőrizni a költő fiatalkori frissességét, rugalmasságát? — összetalálkozom olykor bizony nehezebb feladatokkal is, amelyeket húsz, vagy harminc évvel ezelőtt sokkal könnyebben oldottam volna meg. A tizenhat vagy tizennyolc éves koromban írt verseim frissességét aligha sikerül ma felidéznem Sőt, már jóval előbb, mondjuk huszonöt éves fejemmel sem sikerülhetett megjelenítenem azt a régi fiatal hevületet, rugalmasságot. Nem mindenkinél van ez így. Évszázadok óta rejtély, hogy Platon dialógusait milyen sorrendben írta. Sokan törik ezen még ma is a fejüket ... — Általában mivel tölti napjait a költő? — Majdnem mindig adódik valami elfoglaltság. Irodalomtörténész társaim jönnek hozzám gyakran. Fordítók és nyelvészek is bekopogtatnak A barátok és az ismerősök sűrűn látogatnak. Eléggé feldarabolódik a napom. Ezért inkább éjjel írok. Tömérdek feladat áll még előttem. Saját munkák és feldolgozások. A „Három veréb hat szemmel” sok olyan régi magyar költőt felszínre hozott, akiknek műveit rendezni és kiadni kell. Ilyenek Kalmár György Apafffyné fejedelemasszony, Kovái Ilona, Lázár János. Valamennyien kitűnő, és ma is olvasható, aktuális költők. Meg kell menteni őket a feledéstől. Sok nagy értékű, kiadott, vagy azóta elsüllyesztett költői írás. S ott vannak még saját írásaim i$. Lehetőleg szép verseket akarok írni, amikor majd maguktól kikívánkoznak. Szémann Béla Vásári népballada Tiszabecsnél vagyon egy borkápolna, Plangár Csöpf volt annak a góréja, Plangár Csöpi ha föltűrte ingujját, három manus kipöködte a fogát. Asztalok közt jár a szép missz Ramóna, szölke álom a fején a paróka, szeme köré kék karika pingálva, abból pillog a sok részeg pofára. Fáró Lajos leült a plüss fotelbe, missz Ramónát csak igen nézegette. Mondta Csöpi: Ne tátsd a szád, te Lajos, ez a kastély úgyis ölég huzatos. Missz Ramónát illetőleg valahol majd erkölcsi segítséget is kapói, nem akarok neked sokat mesélni, mert te aztat úgyse szokod kibírni — .t Fáró Lajost elvitték a műtőbe, Wr három fehér magántanár varrta be, Fáró Lajost addig-addig műtötték, hogy a vágyát egészen lehűtötték. Viszik Csöpit Szentesre a táblára, missz Ramóna gondulkodik magába: Az egyiknek állkapcája odalett, a másikért nem adnék egy verebet. Eger története Nagy József kötetéről Még ma sem egyértelműen tisztázott történetírásunk« ban, hogy milyen hely illeti meg a kutatásban a település- történetet. Leginkább a társadalomtörténethez, mint történeti műfajhoz sorolható, s szempontrendszerét figyelembe véve az országos történetírás normáihoz kell igazodnia. S mindezeken túlmenően, egy jól megírt monográfiának tartalmaznia kell azt is, a vizsgálandó város rendelkezik-e olyan karakterisztikus egyedi vonásokkal, melyek önarcú- ságát, más városéval össze nem keverhető szellemi habitusát is kitapinthatóan kirajzolják. Nagy József munkájának méltatásához, a monográfia erényeinek felvillantásához föltétlenül hozzátartozik a bevezető. A szerző mindenekelőtt arra törekszik, hogy a város történetét, gazdasági, társadalmi, kulturális, szellemi viszonyainak főbb összetevőit, figyelembe -véve az össztársadalmi viszonyokra és az egyes történeti periódusokra már kidolgozott országos eredményeket ezekre építve érzékletesen bemutassa. Ugyanakkor tartózkodik a kényszerű párhuzamba állítástól s a helyi viszonyokra sokszor nehezen alkalmazható össztársadalmi periodizálás helyett olyan csomópontok kiugratását tekinti fontosnak, melyek a város életében, s annak további fejlődésében meghatározóbb szerepet játszottak. Ezek a nagy fordulópontok, mint például a- XVI. század közepe, vagy a XVIII. század második fele, noha össznemzeti keretek között nem tartoznak a legfőbb csomópontokhoz, a város belső fejlődése szempontjából mégis máig ható következménnyel jártak, a kötet egyik nagy erénye hogy a város belső eseményeinek, az úgynevezett köztörténeti viszonyoknak a leírása, jól szervesül a város jelentősebb történeti kihatásait is befolyásoló országos jelentőségű események bemutatásával. A város legfontosabb funkcióját tekintve ugyan sajátos településnek fogható fel, a történész számára azonban mégis elsődlegesen társadalmat jelent, annak sokrétű és bonyolult gazdasági, társadalmi-politikai, szellemi vetüle- tével. Milyen ez a kép, melyet a monográfia Egerről bemutat? A feudalizmusban egy város felemelkedésének szinte kizárólagos feltételét csak az biztosítja, ha sikerül magának valamilyen privilégiumot szereznie. Eger története hosszú évszázadai során ezt az állapotot sohasem tudta elérni s közjogi státuszát tekintve mindvégig megmaradt mezővárosi önkormányzattal rendelkező településnek. Hosz- szú küzdelmei a szabad királyi városi rangért hiábavalónak bizonyultak, a püspökföldesúri fennhatósággal vívott több évszázados harcait kevés siker koronázta. Messzemenően befolyásolta ez a város gazdaságát, társadalmi tagozódását, s nem utolsósorban szellemi viszonyait. Fekvéséből és az ország három részre szakadásából adódóan pedig a városgazdaság tagozódására, a népélet sajátos formáinak alakulására keletkeztek lényeget érintő meghatározottsági tényezők. Nagy József monográfiáján mindvégig érződik, hogy a szerző forrásközeiben dolgozik. Tárgyát nemcsak érzelmi pátosszal és még megengedhetően elfogult érzelmi rezonanciával kezeli, hanem mindvégig igyekszik megtartani a hűvös objektivitást. A kötet, megítélésem szerint egyik legszínvonalasabb fejezetét a XVIII. századi barokkról írott rész adja. Talán elsődlegesen azért, mert a város igazán karakterisztikus arculatát itt lehet leginkább megragadni.' A város ekkor kirajzolódó szellemi habitusa, társadalomszerkezetbeli jellemzői, a klerikális szellemmel átitatott kispolgári-patríciusi miliő, ez idő tájt kölcsönöz egyfajta — nyomaiban a ma is érezhető — önarcúságot a városnak. A századforduló és a huszadik század történetét tárgya-' ló fejezetek arról győzik meg az olvasót, hogy az a város, mely a feudalizmusban sem tudott privilégizált státust kivívni, részben e fejlődésbeli hátrányból adódóan, a modern korban sem tud egykönnyen ráhangolódni a lendületes polgári fejlődésre, noha ennek kétségtelenül a negatív történeti tradícióin túlmenően egyéb objektív feltételei is vannak. Végezetül, de nem lényegtelenül szimpatikussá teszi á vállalkozást a könyv igen olvasmányos és élvezetes stílusa és az, hogy az olvasót társul hívja egy Olyan történetírói töprengéshez, mely mindkét fél számára hasznos és tanulságos szellemi izgalmakat nyújthat. (Gondolat, 78.) A tárgyalás szünetében Keresztes Dezső a foglár mellett kuporgott a folyosó egyetlen padján és evett. Hatalmas markában félszegen rejtegette a csirkecombot, másik keiét szinte a földig lógatta. A vedlett pad elég nagy alkalmatosság volt, most mégis így tűnt, mintha a férfi sámlin kuporogna. A bírónak ez volt a tizedik ügye, mióta kinevezték, mégsem érezte magát tapasztalatlannak, hisz mindenről megvolt a véleménye. Ezt a figurát most mégsem értette, ezért is jött ki utána a folyosóra, bár tudta, hogy nem szokás. — Magának mi a foglalkozása? — kérdezte. A foglár fölugrott, vele emelkedett a vádlott is. összebilincselt kezükkel édestestvérekké leltek. Keresztes a lendülettől leejtette a húst. — Benn van a papírokban — motyogta. Minden girbegurba rajta: a kétméteres, hajlott termete, konya bajsza, molyrágta szemöldöke — Tudom. Segédmunkás a té- eszben. — Pásztor vagyok. — Mondja el, mit csinált! — Minek? Szántó Péter: Halált okozó A foglár arca szinte fellángolt a szörnyülködéstől. Látszott: jól agvába véste ezt a választ. — Mert hallani akarom! — a bíró gyorsan kiigazította a tekintélyén ért sérelmet Keresztes megvakarta az orrát. — Ehetek tovább? — Jaj istenem — sóhajtott sokadszor felesége, parányi, fony- nyadt almaarcú asszony. Ott topogott a férfi mellett, így állva is alig érte el annak fejét. — Jaj istenem. mire jutottunk?! — Mondja el a cselekményt! — Bementem a kocsmába. A Józs1 már ott ultizott. Kis bajunk volt összetörte a biciklimet, már akkor egy hónapja. Odaléptem, gúnyolni kezdett. — Maga akkor kiment. Keresztes megmozgatta a bajuszát, mintha jót ivott volna. Homlokát ráncolva tépelődött. — Nem jpmkMfii mentem, az volt a baj. Csitítottám már nem emlékszem, mit mondtam neki. Megütött, csak akkor mentem ki. A bíró arra gondolt, hány kellemesebb helyen lehetne most, ebben a pillanatban, ha ez a csökönyös őrüli nem bosszantaná. — Azt ugye tudja, hogy a sértett nagyon ittas volt? A tanúk szerint vereke- ' dős, garázda ember, háromszor zárták el. 1/ eresztes megpróbálta jobb kezével a bal csuklóját dörzsölni. — Aztán megöltem... a sértettet. A bíró nehezen lélegzett. Megtanulta: nem szabad kiabálni. — Ide figyeljen, jóember! Nem ölte meg! — Jaj, istenem — sóhajtott az asszony. — A sértett maga után ment, azt kérdezte: gyáva vagy, te tró- ger?l Azonban maga nem válaszolt. A foglár kíváncsian nézett. Körülbelül most jutott el a tudatáig, milyen ügyben folyik a tárgyalás. — Nem —- mondta a vádlott. — Csak amikor megrúgott... — Az egyik tanú szerint bicskát húzott elő! Keresztes nevetett. Igaz, csak amolyan mosolyféle volt, elhúzta bajusza függönyét a szája előtt. — Nagy bicskás gyerek volt a Jóska, de nem tudott vele bánni... — Mondja tovább! Keresztes saját vállához nyomta arcát, mintha el akarna bújni az emlék elől. — Akkor megöltem. A bíró érezte, nem bírja már " sokáig, — Ember! Nem ölte meg... A sértett hadonászott a késsel, meg akarta szúrni magát! — De nem tudott. És én akkor megöltem. — Jó — sóhajtott a bíró. — Hogyan ölte meg? — Agyoncsaptam. — Vádlott! Hat tanú szerint megütötte a sértettet, nem pedig „agyoncsapta”. A sértett megtán- torodott. elesett. Beverte a fejét a ház szögletébe, ez a halál közvetlen oka. — Jaj istenem! — az asszony a szája elé kapta a kezét. Keresztes elnézett a fejük fölött. — És ha nem ütöm meg? — kérdezte. — Akkor is meghal? — Itt magáról senki nem állítja, hogy ártatlan, maga miatt meghalt egy ember. Mégsem mindegy, hogy halált okozó testi sértés, vagy emberölés vádja szerepel-e. Egyébként — megtörölte a homlokát — úgyis az előbbi miatt ítéljük el. Keresztes másodszor nézett szembe a bíróval: — Mi kell az emberöléshez? — Úgyse érti meg. Szándék a cselekményhez, szándék az eredményhez. A vádlott unottan megvonta a vállát. — Akartam, hogy meghaljon. Tudtam, hogy beüti a fejét. Akasszanak föl! — Maga teljesen bolond! — kiáltott a bíró és hátat fordított. — Hallották?! — állt föl a foglár, mintha az előbbi kijelentés egyben ítélet is lenne. Azonnal végrehajtandó, fellebbezhetetlen Az asszony félve megsimította az urát. — De hát maga nem akarta... Nem is akarhatta!... — Meghalt A bíró már bánta az egészet ** Elindult a terem felé. Rög tön folytatódik a tárgyalás. y
