Népújság, 1978. június (29. évfolyam, 127-152. szám)
1978-06-15 / 139. szám
30 év: Három érHzede létesült az egri tanárképes főiskola. A rangos jubileum alkalmából meg. szólaltatjuk lapunkban az alapítókat, az első tanárokat és hallgatókat, és ízelítőt adunk az elmúlt évek eredményeiből is. Tudós a direktori székben ősbemutató: Schwafda György: Segítség \ (Fotó: Szántó György) Dr. Szántó Imre, a szegedi József Attila Tudomány- egyetem tanszékvezető professzora, a történettudományok kandidátusa, az egri főiskola második igazgatója, viszolyog minden póztól. Távol áll tőle a fontoskodó hűvösség, s nem véletlen, hogy közvetlen modorával belopja magát tanítványai szívébe. Egykori diákjai rég felnőttekké érettek, tisztes posztokon tevékenykednek, mégis szívesen emlékeznek Mesterük emberségére, s ő is készséggel idézi pályakezdésének esztendeit, a múló idő által mind fénylőbbé varázsolt ifjúságot... o — A tanítás legalább any- nyira vonzott, mint a tudományos búvárkodás. A fiatalok becsülik a felkészültséget, * az élet labirintusában eligazító Ariadné-fona- lat várnak nevelőiktől. Ha . mindkettőt megkapják, akkor hálásak, s színesebbé formálják pedagógusaik hétköznapjait is. Ezt éreztem mindig, akár általános vagy középiskolában álltam katedrára. 1946-ban szereztem történelem—latin szakos tanári diplomát, s előbb Pesten, majd a szülőfalumhoz, Alsópáhokhoz közei fekvő Keszthelyen, az ottani premontrei gimnáziumban jutottam álláshoz. Mennyi értelmes tekintetű, jóra, szépre áhítozó gyerekkel találkoztam! Egyikük — Szilvást Lajos, a ma közkedvelt író — később műveiben is megörökített. Mindezt csak annak jelzésére említem, hogy neveltjeink is tovább örökítik tulajdonságainkat, s emiatt felelősségteljes hivatás szellemüket és jellemüket pallérozni. Hát még azokkal foglalkozni, akiktől a következő nemzedékek sorsa függ! Ez a feladat babonázott meg, ezért jöttem készséggel Egerbe, az új főiskolára, 1950 decemberében ... © A nehézségekről tudott, ezek azonban nem riasztották. mert hallott kollégái erőfeszítéseiről, gondokat és bajokat legyűrő lelkesedéséről. Ezenkívül számított a hallgatók megértésére, segítségére" is. Nem alaptalanul, hiszen olyan elődje is volt. aki húszévesen tanszéket vezetett: oktatta évfolyamtársait, s közben maga is tanult. — Egyáltalán nem lepett meg, hogy egy egész appaOfNËwsw 1918. június 15., csütörtök rátus helyett kell dolgoznom. Az őskortól napjainkig terjedő időszak egyetemes és magyar históriájából tartottam előadásokat. Ma ez furán hangzik, akkor azonban senki sem csodálkozott ezen- és én is természetesnek véltem. Ráadásul a közéleti szereplésről, valamint a kutatásról sem mondtam le. Azok az évek megkívánták, hogy homo politicussá, azaz olyan egyéniséggé válj-unk, aki nem közömbös a világ dolgai iránt. Elnöke voltam a Hazafias Népfront, a TIT megyei szervezetének. A napi politika kérdései foglalkoztattak, mint a városi és a megyei pártbizottság tagját. S ezzel még nem zárult a kör. Vezettem — s ez már kifejezetten szakmai megbízatás — a Történelmi Társulat észak-magyarországi csoportját. Az elfoglaltság nem fárasztott, s valamennyi funkcióban hasznos ismeretekkel gyarapodhattam. En- - nek köszönhetem, hogy nernd lettem mindentől elzárkózó szobatudóssá. Ezt az alapállást alakítottuk ki — oktatótársaimmal együtt — a fiatalokban is. Akkortájt jóval közelebb állt egymáshoz tanár és diák, mint ma. Az ismerkedés szintén hamarabb kezdődött, mert jártuk a középiskolákat, s arról győztük meg az érettségizőket, hogy tartalmas élet vár rájuk, ha pedagógusnak mennek. Utólag jó érzés elmondani: akik hallgattak ránk, nem bánták meg, s közülük azok is helytálltak, akik nem dicsekedhettek kiváló képességekkel, ezek részleges hiányát ugyanis pótolta a szorgalom, a bizonyítás vágya... © Az adjunktusból később docens, tanszékvezető főiskolai tanár lett, majd 1961- ben az akkorra már elismertté vált felsőoktatási intézmény igazgatójává nevezték ki. A mind magasabb beosztás nem befolyásolta: maradt a régi, a rangkórságot nem ismerő, nyílt ember, aki’ ugyanúgy bánt kollégáival, tanítványaival, mint valaha. — Az irányítás teendői ugyan lekötöttek, de kutatói ambícióimról semmiképp sem mondtam le: Jobb időbeosztással ott folytathattam, ahol abbahagytam. Korábban Soós Imrével, a megyei levéltár tudós vezetőjével együtt — az egri vár védelmének négvszáz éves jubileuma alkalmából — a hős ‘elődök tetteit megörökítő könyvet írtam. Érdekelt a kettős arculatú — a napi, polgári — megyeszékhely .krónikáia. Ezzel kapcsolatban rendkívül értékes és jórészt feldolgozatlan iratanyagra bukkantam. Tanulmányoztam a falusi kis iskolák helyzetét az 1711—1848 - közti esztendőket felölelő időszakban. Mennyi szép példájával találkozhattam a helytállásnak. Ezekről — s ez érthető — beszéltem hallgatóimnak, hadd gyűjtsenek olyan érzelmi útravalót, amely óvja őket a megtorpanásoktól, a csüggedéstől. © Ezerkilencszázhatvanhatban búcsúzott Egertől, s azóta a szegedi egyetem professzora, számos könyv és tanulmány neves szerzője. Messzire került, a kötődés azonban töretlen, s az emlékek nem halványultak. — Maradjunk a humornál. Az ötvenes években divat volt a túlzás, a sokszor jóakaratú, de merev értelmezés. S ez bizony fura sztorikat szült. Egy alkalommal taggyűlésen a népesedésről, a Ratkó-programról esett szó. Hallgattam, de felfedeztek, s s így rohantak le: „Persze, hogy csendben vagy, hiszen csak egy gyereked van”. Zavartan feszengtem, végül kiböktem: „Legalább a bizalmat előlegezzétek, végtére is van még esélyem.” Nem is fontoskodott senki tovább, a feltörő nevetés nyomán oldódott a feszültség. Direktorként is eljártam a szakestekre, s az egyik diáklánynyal rock and rollt táncoltam. Akadt, aki rám szólt: „Egy igazgató nyugati számokért nem rajonghat.” Nem késlekedtem a válasszal : „Nem árt, ha széleskörűen tájékozódik, s megismeri azt, amit majd kritizál.” Hát nem én maradtam a pácban, nem rajtam szórakoztak. Az élethez a derű, a mosoly is hozzátartozik. Igen, az egri esztendőkben pályám rajtjakor, s delelőjén ez sem hiányzott. Csoda-e, ha azóta is visszajárok? Nemcsak hivatalos ügyekben történészként, hanem felüdülni, ifjúságot, férfikort idézni is ...? Pécsi István À színházi szezon magyar dráma (Bertha Bulcsú Für- dőígazgató) bemutatásával kezdődött és egy magyar ős- bemuta’ó színrevitelével ér véget Schwajda György Segít seg címmel abszurd komédiát irt. A dráma mondanivalója didaktikusán egyszerű és világos. Sokszor nem megfelelő emberek — félreértve, vagy félremagyarázva a humánus célokat — rosszul segítenek. Az ilyen segítség morálisan káros ; visszájára fordítja társadalmunk alapvető törekvéseit. Vagyis: demoralizál. Persze, egy tételből nem könnyen születik esztétikai minőség. Schwajda azonban — úgy hisszük — megtalálta publicisztikai hevületű gondolatai számára a megfelelő drámai formát. Ez a reálszituációkat teremtő, de a jeleneteket a képtelenségbe futtató dramaturgia nem ismeretlen. Schwajdának megvannak a szellemi elődei, az író jól ismeri őket, mint ahogy ismeri a színpadot is. A drámai anyagot — Beke Sándor személyében — ihletett rendező vette kézbe —, aki azt szürrealiszti- kus látomásokkal gazdagította. Körülbelül ennyi az, amit elöljáróban elmondhatunk a produkcióról, hiszen magát a történetet nem volna szeTokaji Augusztus 6. és 10. között rendezik meg az idén hetedik alkalommal a tokaji írótábort a Hazafias Népfront Borsod megyei Bizottsága, a Napjaink című miskolci irodalmi folyóirat és más intézmények közös rendezésében. Kedden küldték el a meghívókat azoknak az íróknak, költőknek, szociológusoknak, akik műveik, munkásságuk révén Borsod megyéhez kapcsolódnak. rencsés az egri bémutató előtt ismertetni. Magáról a sztoriról csak annyit, hogy él valahol egy százlakásos bérház rejtett zugában egy család, melynek tagjai (a maguk módján) boldogok. Igaz ugyan, hogy — a műfaj törvényei szerint — kicsit rendhagyóan élnek, s éppen ez az, ami felhívja rájuk a lakótársak figyelmét. A ház —, s majd késqbb a felbiztatott társadalmi szerírótábor A megnyitó alkalmából augusztus 6-án megkoszorúzzák Tiszaladányban Darvas József emléktábláját, majd találkoznak a község lakóival. A Szerencsen kezdődő tanácskozáson a táborozás résztvevői a szocialista demokrácia — szocialista közélet témakörét vitatják meg. Ellátogatnak Tokajba, Miskolcra, Özdra és az ózdi járásba is. vek — mindenképpen segíteni akarnak Józsin és Arankán. Schwajda György a kincstári, a lélektelen segítség ellen emeli fel a szavát. A dráma kitűnő szereplehetőséget biztosított a színház két vezető művésze,’ Blaskó Péter és Gyöngyössy Katalin számára. Mellettük sok érdekes karakterű figurát ismerhetünk meg. ök a segítési manipuláció mozgatói, részesei. Szembetűnő,1 hogy valamennyien kompenzálni akarnak, valamit, leg- , inkább saját elrontott életüket. Különösen felhívjuk a nézők figyelmét (a hosz- szabb betegség után ismét színpadra lépő) Demeter, Hedvigre, s partnereire: Simon Györgyre, Bánó Pálra, M. Szilágyi Lajosra, Somló Istvánra, Lenkey Editre. A a előadáshoz a maga sajátos hangeffektusaival — kitűnő dramaturgiai segítséget ad Selmeczi György. A díszlet Székely László munkája. Gy-i "hvtOLNÁR ZOLTÁN EWEGIZES 20. — Szép vagy, kislányom? Szépnek találod magad? — Az nem kifejezés. Kár is beléjük. Mit vegyek fel? Anyu odalépett a Kati szekrényéhez. — Teljesen mindegy különben. .. ha ilyen undok vagy a mai szent napon, akár fel se öltözz! — Nem leszek undok. — Értem.; csak nekem hízelegsz. Nesze, ez jó lesz? Természetesen nem volt jó, amit odadobott. De nem is azért dobta. Csak hogy legyen mire nemet mondani. — Megmondom Apunak, hogy azért egy kicsit várjunk rád lent a kocsiban. Hátha mégis jössz. Miután anya és leánya ilyen tökéletesen megértették egymást, Anyu bement a konyhába. Aput már ott is találta; a kávéfőzővel bíbelődött. — Hagyd csak, Apucikám, menj inkább borotválkozni! És kivette a kezéből. , Eltervezte, hogy egy-egy pár tormás virslivel csinál nekik jókedvet. De semmi több, s utána is csak tea, hogy akármivel fogadja is őket Lajos, éhesek legyenek, és mindent szívesen fogadjanak el. Ennek Lajos is örülni fog s a hangulat egyáltalán meg lesz alapozva. Mint egy jó és okos tündér rakta hát elébük a virslit, de már biztatta is őket, hogy induljanak. Nem akarta, hegy bárki is megelőzze a menyasszony családját. Napfényes, szép nyári reggel volt, még nem nagyon meleg, inkább üde és szívderítő. Apu csudálkozottt egy kicsit, mikor az italokat lehordták, hogy amit ő vásárolt, az nagyon megszaporodott. — Nem mehetünk oda annyi itallal, amennyit esetleg meg is fogunk inni; lássák, hogy van elég! — mondta Anyu nagyvonalúan. Nem győztek rajta csudálkozni. Kati nyomban adott is neki egy hálás gyermeki csókot. Lám, az ő eljegyzése milyen költséget nem kímélően bőkezűvé teszi az anyját. , És még ezt az Anyut macerálta ő, hogy a kaja dolgában hívja fel Lajos bácsit. Apu úgy vezetett, mint egy angyal, könnyedén, magabiztosan. Ha így vezeti a könyvelési osztályt is, nyilvánvalóan kinevezik osztály- vezetőnek, ha Aggszakáll — így nevezték a családban is Apu fölöttesét, — szóval ha Aggszakáll elmegy nyugdíjba. Tapasztalt is, magabiztos, és még igazán fiatalosan lendületes. Bár a Lajos bácsi drótháló-kapuján majdnem bement, amikor még nem volt kinyitva. Akkor egy kicsit megállt bennük az ütő. Az utolsó pillanatban fékezett. A csomagtartóban az üvegek egy kicsit összekoccantak. Jött Lajos bácsi, és kitárta a léckeretes drótkaput. Meg se nyikkantak. Apu közben tülkölt; nyilván egy kissé meg volt zavarodva. — Jó korán jöttetek — mondta Lajos bácsi — nagyon rendes. Biztosan Kati nem hagyott benneteket aludni. Elég nehezen kászálódtak kifele a kocsiból. , — Na, gyertek, először is igyatok egy kortyot! — kínálta őket valami erős pálinkával. .. — Most még Barna is ihat, nyolc óránál többet fogtok itt tölteni. — Talán árrább állok egy kicsit, hogy a többi kocsi is beférjen. — Fordulj oda oldalt! Kezében volt a pálinkásüveg és a kispoharak, mintha így várta volna őket lesben. , — Az ijedtségre! — mondta Apunak. Ügy látszik, észre vette a kapu előtti gyors megállást. Gitta rosszallóan pillantott rá. Szerinte ezt most Lajos bácsinak nem kellett volna észre venni. De az ő első gondja most az volt, hogy rögtön szedjék ki az üvegeket. — Nem is azért, drágáni. De csak rakjuk ki, legyünk túl rajta... vagyis csak hadd hűljön ... Nyisd ki a sufniajtót, Lajos, behordjuk az" italokat! — Ö, a sufni! El vagy maradva, Gittám! Nézd csak meg, milyen kitűnő hűtővermet készítettem. Vagyis ástam; illetve építettem. Gitta rosszat sejtett. S e2 a sejtése rögtön be is igazolódott. Nyolclépcsős keskeny lejáraton jutottak a verembe; odalent valósággal szobányivá szélesedett. Kör alakú volt, és a földre akár tíz csomagtartó rakomány ital is befért volna, ha szorosan i körberakják. Kati meg Apu nagyon örültek a csodálatos új építménynek, de Anyu — nem értették: mi okból — úgy látszik, hogy nagyon le volt sújtva. — Ezt nem láttam a múltkor — mondta Kati — vagy azóta készült? Csak nem egyedül csináltad, Lajos bácsi? — Hát csak nem gondolod, hogy beengedek ide idegent valamit csinálni? Amit itt látsz, Katikám, az minden az én alkotásom. Kivéve a hajót, az ipari mű.. . Szóval ezt a pincét — de* ha akarjátok szerényebb leszek és csak vermet mondok —, ezt az objektumot magam hoztam létre. S legelsősorban is azért, hogy legyen hol hide- t gén tartani az italokat.., Nem tetszik, Gittám? — De, Lajos, te valóságos művész vagy. Építőművész. Lajos bácsi megvárta, míg kellően kigyönyörködik magukat ásóval faragott, betonvázzal és gyeptéglával fedett remekművében, majd átirányította őket a tűzhelyhez, m'ely még inkább áldozati oltárnak látszott, mint a múltkor. Kati odaszaladt és össze- csaota a kezét. Két bogrács volt két kovácsoltvas tartóra felakasztva. Mind a kettő alá oda vo’t már készítve a tüzelő is; száraz gallyak, alul egy csutak szalma. És a gyeotéglaMt- támla fölött, egy erre a célra odagörgetett és felállított fatörzsdarab, vagyis egy valóságos hentestőke méretű alkalmatosság. Belevágva egy, szinte bárdot pótló, szeles pengéjű húsvágó kés. És a nagy darab hús, melyet Lajos bácsi az imént kezdhetett el darabolni. — Hát ez az egész, tudjátok, olyan igazi! / £ L_* __úti__ (Folytatjuk) j