Népújság, 1978. május (29. évfolyam, 102-126. szám)
1978-05-26 / 122. szám
Szakmunkásképző szakközépiskolák (2.) Kísérlet Egerben Az egriek — a Gép- és Műszeripari Szakközépiskola tanulói és tanárai — már ismerik az új arculatot. Négy éve indult — lényegében kísérletképpen — az első gépi forgácsoló osztály. Eny- nyi idő elég volt arra, hogy összegezzék a tapasztalatokat, s számba ; vegyék az erények, a kétségtelen eredmények mellett a megoldásra váró gondokat is. Erről beszélgettünk Bak László igazgatóval és a közismereti, az elméleti, valamint a gyakorlati tárgyakat oktató pedagógusokkal. SZÉLES KÖRŰ TÁJÉKOZTATÁS Az intézményben régi hagyomány az — ez már megvolt a nehézségekkel terhesebb időben is —, hogy a jelentkező fiatalokat és szüleiket sokoldalúan tájékoztatják a lehetőségekről. A szakmák múltját és jelenét kiállításokon mutatják be, s az érdeklődőket megismertetik az iskola tevékenységével. Jó módszere ez a pályairányításnak, hiszen többen határozatlanul döntenének, s fogalmuk sincs a választott hivatás szépségeiről. A látogatás azokat is meggyőzi, akik korábban kételkedtek, s csak kényszer- mgoldásból — más helyre beadott kérelmüket elutasították — jöttek ide. Értesültek —, s ez következik az előbbi alapállásból — az új lehetőségekről is. A direktor munkatársai nevében is mondja: — Valamennyien örültek, érthető is, hiszen gyereküket az érettségi után olyan munkahely várja, ahol megbecsülik. tisztességesen fizetik a hozzáértést és a szorgalmat. Egykor sem vonták kétségbe az utóbbit, annál inkább az előbbit. Most viszont a felkészültséget szakmunkásképző-bizonyítvány is igazolja majd. Az első így felvértezett gárda indul az idén az életbe. Nyugodtan állíthatom : mindenütt tárt karokkal fogadják őket. A GYAKORLAT SE MASODRANGŰ Mire hivatkoztak az egykori tamáskodók? Véleményük nagyjából így hangzott: — Nem vitatjuk: az elméletei megtanítják velük. Ebben lekörözik a szakmunkásokat. Szép, de nem sokat érő siker ez, mert az esztergagép mellett ők a vesztesek. Hiába, gyakorlat teszi a mestert, nem pedig a, könyvekből elsajátított tudnivalók. Ez sarkított álláspont, ám valaha némileg jogosult volt. Erre utal Klauz György osztályfőnök és Szőke László gyakorlati oktatásvezető. — Az öt plusz egyes változat —, e'-'-or egy napot töltöttek a műhelyben, az üzemekben — sokaknak nem tetszett, s azt se kell tagadni, hogy a fiúk nem túl nagy jártasságra tettek szert. Most viszont más a helyzet. Ügyesek, s van idő arra, hogy beidegződjék minden mozdulat. Ez óriási előny! — A gyárak valósággal versengenek értük, annyira elégedettek munkájukkal. Megfelelő beosztást és jó bért kínálnak. S ez nem véletlen, mert akad köztük több olyan fiatal is, aki ki- léncven-száz százalékos teljesítményt produkál, hoiott a hetven miatt se panasz- • kodnánk. Vajon mit szól mindehhez a magyar—történelem szakos Braun Ildikó, aki az irodalom és a história berkeiben kalauzolja őket? — Mi humánpártiak se szorultunk háttérbe. Tanítványaim állják a versenyt a más osztályban lévőkkel, akik a hagyományos módon készülnek. Órát nem vesztettünk, s ha a szemléltetőeszközök arzenálját hadba vetjük — kitűnően felszerelt szertáraink vannak —, akkor a várt eredmény nem marad el. TISZTES ÖSZTÖNDÍJ Hallgassuk meg most a IV, a-sokat, hiszen ők már tudják mit ígér tanulótársaiknak a jövő. Valamennyien legalább annyira örütnek e szakmunkásképesítésnek, mint a leendő érettségi bizonyítványnak. A dormándi Rózsa Sándor magyarázattal is szolgál. Korusmuzsika a Varpalotában A Várpalotában — vasárnaponként — a Nemzeti GáléAnimism 'í ~ ' 1 • ~r~y~ 1978. május 26- péntek ria és a KÓTA rendezésében „Vasárnapi kórusmuzsikával" szórakoztatják a képtár látogatóit. Képünkön: a Szentendrei Városi Kórus és a Tinódi Kamarazenekar. (MTI fotó — P<Sya Zoltán felv. — KS) — A bizonytalanság rossz érzés. Különösképp, ha nekünk is gátlásaink vannak, s érezzük, hogy fanyalogva fogadnak. Az .ilyen szárnyszegett nekifutás hosszú időre elveszi a kedvet. Nos, nekünk ilyesmitől nem kell tartanunk. Nemcsak végzettséget igazoló dokumentumot kapnak, hanem ennek fedezete is van: az alapos tájékozottság. Közérzetük jó, hiszen — korábban szakközépiskolában ilyesmire nem volt példa — akárcsak a szakmunkástanulók, ők is ösztöndíjat kapnak. Tanulmányi eredményüktől, szorgalmuktól, közösségi tevékenységüktől függ, hogy mennyit. Erről beszél az egri Szcnt- Oyörgyi Laci: — Második osztályban 110 —250, harmadikban 140—440, negyedikben 100-től 650 forint jár. Diákoknak szép összeg, ráadásul az üzemek is segítenek — általában havi 500-at adnak, ha bizonyos ideig —, s ezt szerződésben rögzítik — náluk maradnak. Az utóbbi azoknak jó, akik nem szándékoznak továbbtanulni. Stáber Tibi egy érdekességre hívja fel a figyelmet. — Azt sem zárják ki a juttatásból, aki valamelyik tárgyból megbukott. Neki is kifizetik a legalacsonyabb tétel ötven százalékát. Ez kissé meglepő, mert ösztönző méltatásról van szó, s ez semmiképp sem jár annak, aki az igyekezet legkisebb jelét sem mutatta. Egészen más a helyzet, ha a szociális támogatás lenne a téma. Így azonban az egész ügy komolysága jorog kockán. Ez mégiscsak kisebb hiba, felszámolható egy újabb módosítással. Sokkal fontosabb az, hogy az egri kísérlet —, s ez a fiatalok és a nevelők egyöntetű véleménye — bevált. Pontosabb adatokkal majd az érettségi eredménye szolgál. .. (Következik: Mérlegen a felkészülés) Pécsi István Szovjet Irodalom júniusi számából Az erkölcsi számvetés lírája címmel Jurij Boldirjev Borisz Szluckij költői fejlő- désénék újabb állomását elemzi tanulmányában. A Magyarországon mind a mai napig „háborús költőként” ismert Szluckij — bár még nemrégiben is így írt: „Ha verset írtam, csak a háborúról / Talán... De mégsem. Soha, semmi mást” — legutóbbi 1973-ban és 1975-ben megjelent két verseskötete alapján már körvonalazó, új lírai feladatok megoldására érett meg. Ezt a folyamatot jól tükrözi az Ágh István, Fodor András, Garai Gábor, Hárs György, Nyilasy Balázs, Rab Zsuzsa, Rónay György, Rózsa Endre és Szily Ernő fordításában közölt versösz- szeállítás is. Saját maga és kortársai egyéniségének meghatározó vonásait, az egyén önmegvalósulásának formáit keresi, s találja meg a történeti tudattal élő, a történelemért felelősséget vállaló emberben. Ott érzik ez még szívesebben rajzolt jellemképeiben is, mint például az O-kék című költeményben: „Lábam vele sétált / csöndes-boldogan annak a hadnak / sorában hol Chagall / közkatona, de Rembrandt tábornok, ahol a festéklopás / egek szivárványából szokás, / hol nem unatkozás / a dolgunk s halálunk nem halálozás”. Sokoldalúan mutatja be Élő múlt című rovatában a lap Anna Ahmatova munkásságát. Két nyelven közölt versei és Alekszandr Biokról, valamint Amadeo Mo- diglianiról szóló emlékező írásai mellett L. Mandrikina filológus-pontosságú tanulmánya a költőnő hátramaradt Naplójegyzeteit mutatja be és elemzi mint az At- matova életével, irodalmi pályafutásával és munkásságával foglalkozó irodalmi kutatás értékes forrásanyagát. A Fórum rovatban V. Raszputyin Élj és emlékezz című regényéről olvasható két elemző s néhány ponton egymással vitatkozó tanulmány Almási Miklós és Nyi- kolaj Kotyenko tollából. (KS) ’gész. zosok m Füstkarikák Amióta ráírták a cigarettásdobozokra, hogy az ségre ártalmas, azóta emelkedett az országban a doha száma. Nem sokkal, de emelkedett! — Akkor miért írták rá? ^ — Azért, hogy mindenki tudja. — És mivel jobb, hogy tudja? — így most már — akik dohányoznak — tudatosan rontják egészségüket. Nem mondhatják, hogy nem figyelmeztette ókét az állam! A dohányzás körüli vita világméretű. A tv, rádió, újságok és komoly tudományos folyóiratok örökzöld témája. Orvosok számolnak be tapasztalataikról, dohányzók és nemdohányzók kapnak nyílt teret és vitáznak: — Dohányozzunk, ne dohányozzunk? A kérdés feltevése így, természetesen helytelen és rossz. Ugyanis Így a válasz csakis egyértelmű lehet: Ne dohányozzunk! Mert káros, ártalmas, rontja, szennyezi a levegőt és miegyebek. Magyarul! A dohányosok is tudják, hogy a dohányzás ártalmas, de azt feltétlenül, hogy nem használ az egészségüknek. — És mégis? — Igen! I“1’ — Miért? — Szenvedélyem, és a vele járó ártalmakat belekalkulálJ tam az életembe, önként! A fentieket egy kitűnő tüdőszakorvos szájából hallottam alig egy fél éve. Egy olyan embertől, aki minden betegének kivétel nélkül azt ajánlja, hogy mielőbb mondjon le a dohányzásról. — Mit lehet erre mondani? ‘ A válasz egyértelmű: — Természetesen mindenkinek szuverén és elvi tathatat-' lan joga, hogy lemond-e erről az élvezeti cikkről, vagy sem! Mindenkinek tiszteletben kell tartani elhatározását, természetesen azt is — és szerencsére nem kevesen vannak ilyenek —, akik leszoktak, vagy ezután akarnak leszokni a dohányzásról. A vita tehát már régen eldőlt: Tegyék, ha akarják! A vita azonban egy másik vonatkozásban folytatódik: — A nemdohányzók kötelesek-e eltűrni a füsttel szenyJ nyezett levegőt? A MÁV már régen megoldotta a problémát: Vannak do-í hányzó és nemdohányzó fülkék. — De mi legyen a munkahelyeken? Az irodákban, ai kórházakban, a műhelyekben, az éttermekben? — Köteles-e a nemdohányzó ember a levese mellé a számára büdös — más tüdejéből kifújt —, dohányfüstöt nyelni a vendéglőben? — Nem köteles! — Akkor mit tegyen? Beszéljék meg? Nem jó tanács! Valamit kellene tenni ez ügyben! Ebben is egyetértés van az illetékes fórumokon. Csak éppen azt nem tudja senki, hogy mit és hogyan! Addig is, amíg valamit kitalálnak az illetékesek, talán mégiscsak egymásra kellene jobban tekintettel lennünk. Embert alapon. Ukáz nélkül... Szalay István N/IOLNÁR ZOLTÁN EWEGIZES 3. Az ötlet kinyilatkoztatása után negyvennyolc órányi szünetet tartott. Hadd érlelődjön benne a dolog. Csak abban nem volt biztos, hogy az érlelődés eredményét meg kell-e kérdeznie, vagy várion, amíg Kati magától megmondja. Mert szereti ugyan játszani a szemérmest — különösen, ha ennyire közvetlen érdekeiről van szó —, de sokszor meg éppen a szemérmetlenséget látja célravezetőnek. Kati csak úgy mellesleg — ahogyan ezt az anyjától megtanulta — jegvezte meg Tibornak: — Az ember azt hiszi, hogy ismeri a saját szüleit. Például én modernnek tartottam őket; valahogy olyan aggálytalannak, nyitottnak a mai élettel, mai szokásokkal szemben. .. Tiborban persze nem volt sem annyi érdeklődés, hogy megkérdezze, miről beszél, sem annyi tapintat, hogy legalább úgy mutassa, mintha érdeklődne. Mulya egy kicsit, ugye. Bár az isten tudja... az is lehet, hogy csak játssza ő is azt a nagy mulyaságot, tudatosan hagyja, hogy Kati úgy kínlódja ki magából a mondanivalót, ahogy tudja. Lehet, hogy az egész mulyasága valóban , ravaszság. .. Megjátssza, hogy ő ugyebár csak egy tudományokba roppant belemélyedt fiatalember, annyit sem lehet rábízni, hogy útközben bemenjen a boltba; mert az a legvalószínűbb, hogy só helyett cukrot hoz. Vagyis mulya. Ez nagyon kényelmes besorolás; persze nyilván leginkább csak önmagának. A környezetének, különösen a jövendőbeli feleségének kevésbé. Katinak persze tulajdonképpen csak fokozta a biztonságérzetét, hogy máris > jobban ismein vőlegénye hibáit, mint erényeit. Tudott számolni ezekkel az erényekkel is, de főleg j- s ez a fontosabb — a hibákkal. A gyengeségekkel. A megjátszott, esetleg túljátszott gyengeségekkel is. A munkamegosztás — perspektívában az lesz, hogy Katinak magának kell a sót és cukrot megvásárolnia, meg majd a kocsit is, meg a hétvégi házat a Duna-ka- nyarban, — Tibor meg a tudós fejével csak keresse meg — mert rengeteget fog keresni — a rávalót. Kati önmagát nem tartotta nagyobb szakmai karrierre alkalmasnak. Annál többre becsülte általános él-tböl- csességét. Ingerelte ugyan Tibor érdektelensége, vagy mulyasága, de nem jött ki a sodrából, hanem egy felnőtt asszonynak is becsületére váló türelemmel — az emberi kapcsolatok felfogásában- -megértésében eleve gyengébb férfi iránti gyöngéd megbocsátással — nekifogott, hogy válaszoljon arra a kérdésre, melyet Tibor elmues lasztott megfogalmazni kimondani. — ... mondani persze nem merik, annál sokkal idétlenebbek különösen Apu, mint a férfiak általában. Csak bátortalanul célozgatnak. Ügy kell kitalálnom... — Mit, Katikám? Nem értem. Nem, még ez sem az érdeklődés megjelenese volt Tibor tekintetében, vagy pláne az agyában. Nem is azért kérdezte, mert valóban meg akarta érteni. De hát ha ketten együtt ülnek, az egyik mond valamit, a másiknak előbb-utóbb mégiscsak -meg kell kísérelnie valamit felfogni az elhangzott szavakból, hogv viselkedése ne tűnjön durva udvariatlanságnak. — Ö hát hiszen hogyan is érthetnéd, kiskutyám, amikor még nem is jutottam odáig; hiszen még én magam sem nagyon értem. Még csak az elképzelésemet mesélem, hogy milyenek, hogy ilyenek a kedves szüleim, s hogy erőltetnem kell az agyamat, ha ki akarom találni, mit is akarnak. — Értem — bólogatott Tibor. mintegy nyilvánvalóvá téve, ami hiszen Kát' előtt egy pillanatig sem lehetett kétséges hogy fogalma sincs semmiről, még arról sem, hogy éppen miről is nincs fogalma. De hát ezt most Kati nem akarta élezni. — Eljegyzést szeretnének. Azelőtt, tudod, ez beletartozott az illembe... Türelmes udvarlás (most kézcsókra nyújtotta újjacskáit, s olyan képet vágott, mint aki szívesen, de szemérmes tartózkodással fogadja az udvarlást), gyűrűs eljegyzés, és utána még türelmesebb vőlegénykedés-menyasz. szonykodás ; a készülődés, tervezgetés örömteli, szűzies, ábrándos időszaka. Vásárlások, rendezgetések... a jövendő házasélet gondos, aprólékos megalapozása. — Értem — mondta megint Tibor. Holott természetesen, a dolog némileg mégis körvonalazódván, fogalmi címkét kapván (eljegyzés!) a rejtett s fele' ni egyelőre nem is óhajtott lényeget még kevésbé értette. — Tudom én, hoey megérted, drágaságom! Te tudó- sabb, bölcsebb, jóságosabb, az öregek romantikus mara- diságnyavalyái iránt sokkal elnézőbb vagy, mint én. Te bele tudod helyezni a jelenségeket történelmi összefüggéseikbe. Kedvesen meg is paskolta az arcát. Tibornak jólesett az elismerés. Vagyis a képességeit és erényeit illető vélemény. Felfogta ugyan, felfogta ő, hogy Kati csak játssza ezt vele, s valójában egy kissé idétlennek tartja. De ő egyáltalán nem neheztelt ezért; inkább még egy kicsit ő maga is rájátszott e némely vonatkozásban önmaga által is ismert időtlenségére. Ügy ítélte, hogy nem lesz ez rossz a házasságban. Legyen csak Kati a felnőtt és magasztos. .. Nagyon hálásan fogadta hát a kissé k' nön- font elismeréseket. Hálacsókkal Vagy fine ■ • v,an. hála-puszival a homlokára. (Folytatjukj I I
