Népújság, 1978. március (29. évfolyam, 51-76. szám)

1978-03-12 / 61. szám

5

Magyarok

Magyarokkal beszélgettünk a — Magyarokról. Magyar mozinéző állampolgárokkal váltottunk szót a Magyarok című Fábri filmről, többek között Poroszlón, Füzesabonyban, a dramaturg, az író, a színész, a stúdióvezető „közreműködésével", s e sorok írójának, mint felkent vitavezetőnek a jóvoltából. Be kell vallanom töredelmesen és egyben örömmel is, hogy nékem a vitát vezetni sok dolgom nem akadt, pedig vita akadt bőven, summázni pedig az elhangzottakat soha sem volt már idő jómagam és a vita résztvevőinek egyformán igaz szerencséjére.

Hogy ez a vita a Magyarok című filmről a MOKÉP propaganda fogása-e, vagy sem, a filmforgalmazás ürügyén és okán, azt én még megkérdőjelezni sem akarom, mert ha az is — és miért ne lenne az —, akkor is nemes célokat, egy új magyar film hatásának erősítését, a színész és közönsége kapcsolatát és nem utolsó sorban a film látásmódját, művészi eszközeinek megértetését szolgálja. És még egyet tett: az újságírót újfent meggyőzte egyről és másról a nézőkkel való sorozattalálkozás e film ürügyén és kapcsán. Hát erről szeretnék most néhány sort megírni és ideírni, de még véletlenül sem belebonyolódni a film művészi értékeinek elemzésébe, a vitákban is felszínre került néhány ellentmondás feloldásába és megmagyarázásába, perbe szállni mindezek okáért szerzővel, rendezővel, operatőrrel egyaránt.

Először is vita volt. A kijelentő mondat bármilyen közhelyszerű, mégis igen fontos. Mert szerveztünk már és minden bizonnyal szervezünk is majd még vitákat jó szándékkal, vagy csak a statisztika kedvéért, ahol vitázni senkinek kedve és oka nincs. Legfeljebb két-három felszólaló előre kimódolt és kitudható helyeslése a „felvetett” problémákat illetően, — szóval annyi lett légyen volt és majd az egész vita. Most, a film nézőinek véleménye volt a filmről, ami természetes és nem kevesen el is mondták a véleményüket, ami már nem mindig és nem mindenhol természetes. És ráadásul a vélemények egy része nem egyezett az írói, rendezői szándékkal, vagy művészi megvalósításukkal. Bár jóllehet, azzal mindenki egyetértett, bármilyen véleményen is volt a filmmel szemben, vagy mellett, hogy a Magyarok vitán felül odafigyelésre késztető, egy korszak máig is eleven emlékezetét szolgáló, ha még oly periférikus, de a társadalom lel- kiismeretvizsgálata szempontjából fontos alkotás. Szocialista brigádtagok, háziasszonyok, nyugdíjas veterán, fiatal diák, történelemtanár és egyetemista lány szólt a film nyomán ezeken a beszélgetéseken.

És nem az volt a fő dolog, hogy mondjuk Pap Éva hogyan és miért lett színésznő, ki a kedvenc popénekese, vagy mi a véleménye a Fabulon készítményekről, hanem arról faggatták, hogyan volt képes például oly elhittető erővel, szinte dokumentarista hűséggel dolgozni a burgonyaföldön? Ráadásul olyan tempóban, ahogyan és olyan paraszti precizitással, amiként dolgozott. Volt, elsősorban a fiatalabbja között olyan, aki a hihetetlenség világába sorolta, hogy a negyvenes évek elején bárhol is lehetett volna olyan „magyar”, aki ne tudta volna, hogy ki és mit akar Hitler, sőt még azt is nehezen hitte, hogy akkor pénzért * lehetett dolgozni menni a náci Németországba. Mások döbbenetes hűséggel idézték fel a társadalmi és személyes emlékeiket, egy oly korból, amikor való igaz ívóIt, hogy a nyírségi paraszt, ha elhagyta Horthy Magyarországát, hát a háború kellős közepén a még létező náci Németországban emberibb életet élhetett,

A történelem fintora volt az? Nem fintor volt, görcsbe rándult grimasza inkább annak a kornak.

Kellett-e ez a film, a mondandót illetően? Segíti, vagy sem történelemtanításunkat a tekintetben is, hogy a történelem fő részesét, azazhogy egyetlen részesét, az embert ne a romantikus szélsőségek, hanem a valóság bonyolult keretei között mutassuk meg és be a ma fiataljainak? Miért, hogy ebben a filmben a szerelem, a nemek kapcsolata jószerint fel sem fedezhető? Nem árt-e ez a film emberi igazságnak, vagy éppenhogy elősegíti annak felismerését, hogy a férfi és a nő nemcsak, mint nemi partner, de mint munkatárs, az élet társa is, vagy legtöbbször úgy is él, küzd, dolgozik egymás mellett?

Előfordult, hogy a vita vezetője, szerény személyem szégyenszemre még arra is képtelen volt, hogy az egymással szópárbajt vívók között a sorrendiség elemi szabályai szerint teremtsen rendet. Mert a rendcsinálás örve alatt önmaga is közbeszólta véleményét. Dehát mit tehetett volna mást, lévén önmaga is gyarló, véleményét az egyedül üdvözítőnek hivő ember. Ám közbeszólt néha a színész, az író, a rendező, a stúdióvezető is, hogy aztán pironkodva hallgasson el, rádöbbenve, hogy mi lenne a helyes illem, ha egyáltalán egy ilyen beszélgetés keretében mindig és mindenkor oly fontos lenne az a fránya illem. Egyszóval a mai magyaroknak volt érdeklődése és véleménye, ha utóbbi nem is volt egységes, az egykori, a több mint harminc év előtti magyarokról. Ami önmagában véve még nem különösebben említésre méltóan érdekes.

Ami érdekes: annak nyílt, vagy érintőleges boncolgatása, hogy mennyire voltak azok vétkesek, cinkosok, vagy mennyiben önmaguk is áldozatok, — mármint Fábri hősei, a negyvenes évek náci Németországában pénzt kereső nyírségi magyarok. És, ha vétkesek nem is, cinkosok még kevésbé voltak, mégis objektíve mennyiben járultak hozzá a nácizmus erejének konzerválásához, akár csak jelképesen is? Mennyire volt büntetés e vétekért a hazai SAS-behívó, amely egyszerre foszlatta szét mindazokat a nem is nagy álmokat, amelyekért és amelyek miatt ők mind valahányan vállalták ezt az éves munkát?

A kérdések, az óvatos válaszok azt tanúsították, hogy mind a két területen, a kérdések, és a válaszok világában egyaránt van még bőven bizonytalanság a ma magyarjai körében: a tegnapi magyarokat illetően. Hogy ezekre a kérdésekre a megfelelő, a történeti szemléletű, a hamis érzelmektől mentes, az ál-meaculpázást is messze elkerülő, de a felelősség gondjait felvető válaszokkal egészében még adós történetírásunk, és művészeti életünk is. És, hogy a válaszkeresésben Fábri Zoltán filmje legalábbis nemes és odafigyelésre késztető több, mint próbálkozás, — ez volt az egyik legjelentősebb ..tanúsítása” e találkozóknak.

'AA*A**^AAAAA*AAAA*AAAAAAAAAAAAAAAAAAAA/^/\^AAA^^^/^W^^^AAAA/SAAAAA/VA/WWWW\/VWS/V\AAA/V\AAAí

Zádor István: FELESÉGEM naaaaa^aaaaaaaaaaaaa/wwwwwwwwwwv

Aaa/ww\ő

^ tfá*

Megint rossz napom van. B. úr, a maszek kiskereskedő megállít a piacon, s hű maradva önmagához, ismételten erőszakos.

— Mire vár? Arra vár, hogy meggondolom. Soha vissza nem térő alkalom. 200 négyszögöl ragyogó fekvésű szőlő és potom áron adom.

Hagyjon, B. úr.

Udvariatlanul hátat fordítok neki, nincs szándékom szőlőt venni, a szőlőt szeretem > ugyan, de műveléséhez, gondozásához nem fűlik a fogam. Nem értek hozzá, és a szabad időmet másra fordítom.

B. úr persze rosszallóan csóválja a fejét, viselkedésem felháborítja. Hangoztatja is, hogy nem ért engem, hiszen foglalkozásom olyan, hogy mellette nyugodtan megművelhetném ezt a 200 négyszögölet, s még hasznom is lenne belőle.

Erőszakos, tolakodó, elvégre a „javamat akarja”. Csakhogy nekem nem kell sem a jóindulata, sem a szőleje.

A kisváros utcáit járva mindig találkozom a szá- monkérőkkel, a felelősségre vonókkal, a beavatkozókkal, a közbeavatkozókkal, a tanácsadókkal, az erőszakos jóakarókkal. Ettől lúdbőrzik a hátam, és ilyenkor érzékelem pontosan azt, hogy mi is tulajdonképpen a vidékiesség. Okvetetlenkedés, tapintatlanság ... Inkább példákkal folytatom.

Tegnap este D. a kisváros fontos hivatalának fontoskodó hivatalnoka megrótt, amiért nem látott a művelődési központ márványtermében, ahol tegnap este G. zongorahangversenyét élvezhettem volna. Máskor számonkéri tőlem, hogy miért nem jelentem meg a fotókiállításon A fontos hivatal fontoskodó hivatalnokát zavarja, hogy nem úgy élek, ahogy ő, Meggyőződése: az az egyetlen praktikus és okos életvitel, amit ő csinál. Fáraszt és elszomorít fontoskodása.

összetalálkozom Istvánnal, a fiatal mérnökkel. Kissé ideges. Elpanaszolja; szomVarya S. József riportja

Számiéi

szédja leszólta, hogy újból külföldi útra készül felesé- gestől. A szomszéd minden további nélkül illetékesnek érzi magát arra, hogy beavatkozzék Istvánék bel- ügyeibe, kifejti; az utazás haszontalan pénzpocsékolás, István vásárolna inkább egy hobbikertet, az az igazi ki- kapcsolódás, nem pedig a dögfárasztó csavargás. Igen, és a hobbikertben megteremne a krumpli, a zöldség, a sárgarépa.

István nyúzott képpel hallgatja szomszédját és szenved. Annál udvariasabb, semhogy a bősz okvetetlen- kedőt rende utasítsa. István a könyvek szerelmese, és szenvedélyes utazó. Harmincéves és bejárta fél Európát. Ismeri Róma utcáit, s meséli, hogy amikor a rádióban Bulgáriáról szóló híreket hallgat, maga előtt látja a csodálatos Rodope hegységet, s gondolatban egy várnai kiskocsmában masticát szür- csöl.

Szomszédja osztályvezető egy nagyvállalatnál, gyakorlatilag értelmiségi munkakört tölt be, és elvileg ugyancsak szellemi munkát végez. Csakhogy a látszat csal. Ez az osztályvezető egyáltalán nem végez szellemi munkát, ingerülten várja a délutánt, hogy „leléphessen”. A szőlőjében érzi magát elemében, amj tiszteletre méltó dolog volna, ha felhagyna az osztályvezetős- ködéssel és kifejezetten a szőlővel foglalkozna.

Mi lenne, ha egyszer István kérdőre vonná osztály- vezető szomszédját: hogyhogy örökké a tőkék között görnyed, s könyvet mikor vesz a kezébe?

A fiatal jogász megint egy más eset. ö a maga módján urbánus, megrögzött városlakó, „aszfaltkoptató”, a természetben kizárólag tájképeken gyönyörködik. Napi munkáját befejezvén menetrendszerűen beül a kisváros egyetlen első osztályú presz- szójába ismerősökkel találkozni, beszélgetni, vagy csak egyszerűen bámészkodni. Szó sincs arról, hogy alkoholizálás céljából időzik a presz- szóban, és arról sincs szó, hogy nőkre vadászik.

Az intézmény „buzgómó- csing” gondnoka rossz szemmel nézi a fiatal jogász „lé- hálkodását”, s kartársi alapon gyakran érzi magát indíttatva, hogy hősünk magatartását kifogásolja, szá- monkérje.

így:

— Presszózunk, presszózunk, doktor úr — érdeklődik fájdalmas képpel.

S a gondnok ilyenkor előadja, hogy ez az élet rosszra vezet, ennek züllés lesz a vége. mert a lejtőn nincs megállás, arról nem is szólva, hogy rengeteg pénzbe kerül a mindennapos presszózás.

NAGY LÁSZLÓ:

Himnusz minden időben

Te szivárvány-szemöldökű. Napvilág lánya, lángölü,

; Dárdának gyémánt-köszörű, j Gyönyörűm, te segíts

engem ! <

Te fülemülék pásztora, Sugarak déli lantosa,

Legelső márvány-palota, Gyönyörűm, te segíts

engem ! i

Siralomvölgyi datolya, Festmények rejtett

mosolya, ;

Templomon arany-kupola,

Gyönyörűm, te segíts

engem ! j

Díjra korbácsolt versenyló,

Lázadásokban lobogó,

Csillag, dutyiba pillantó,

Gyönyörűm, te segíts

engem! ]

Harctéri sebek doktora, Hazátlanoknak otthona, Mézes bor, édes babona, Gyönyörűm, te segíts

engem! j

Piaci csarnok álmosa,

: Nyomorúságnak táncosa, Szilveszter-éji harsona. Gyönyörűm, te segíts

engem! j

; Béta-sugárban reszkető, Sok-fejű kölyket elvető,

: Tengerek habján csörtető, Gyönyörűm, te segíts

engem ! j

Minden időben ismerős. Mindig reménnyel viselős,

: Bájokkal isteni erős. Gyönyörűm, te segíts

engem! j

Öröktől belémkaroló, Vánkosra velem hajoló, Varjakat döggé daloló. Gyönyörűm, te segíts

engem! j

Iszonyattól ha szédülök,

Ha a pimaszság rámdönő Önmagámmal ha

küzködök, <

Gyönyörűm, te segíts

engem! j

Jog hogyha van; az én

jogom,

Enyém itt minden

hatalom,

Fölveszem kardom,

sisakom ! '

: Gyönyörűm, te segíts

engem ! j

Felragyog az én udvarom, Megdicsőül a vér s korom, ‘ Galambok búgnak

vállamon, J

Gyönyörűm, ha segitsz ;

engem. <

MARKÖ BÉLA:

Öregasszony ]

Máskor arról faggatja a fiatal jogászt, hogy talán válni készül. Meggyőződése; minden olyan házasság válással végződik, amelyikben a férj kimaradozik. Nagy a csábítás és így tovább, és í vízesések zajával így tovább. Különben is, egy • beszakadt körmöd komoly ember, — a gondnok szerint — nem „tehénkedik” egész este szórakozóhelyen.

Idegeidre í

edénycsörömpölést { aggatott a világ mosogatóié zubogása keveredik benned a távoli

Jogász ismerősöm fogcsikorgatva fogadkozik : eddig

türelmesen végighallgatta az okvetetlenkedőt, de legközelebb beolvas neki és megkérdezi tőle. ki kérte meg őt arra, hogy felügyeljen a presszó törzsvendégeire. A gondnok majd természetesen megsértődik, elvégre ő a jogásznak csak a javát akarja.

A számonkérők kisvárosi figurák. Kifogásolnak, felháborodnak, s kizárólag azt tartják jónak, ami szerintük megfelel az erköcsi értékrendnek. Irigylendő maga- biztossággal ítélkeznek. Vélekedéseikben megfellebbezhetetlenek. Gondolom: aki

nem úgy él, nem úgy viselkedik, nem úgy vélekedik, ahogy ők, azt szívesen kerékbe törnék.

félholdja «

esténként fényesen süt

az égen

s hajnalban amikor

felkelsz !

ébred az isten is: ujjhegyével

szétnyomja a csillagokat mint bogarakat a falon

KAROLYI AMY:

Az ardeatini barlang

valahol vannak, valahol mint anyjában a gyermek : vörös falon, sötét falon valahol dörömbölnek

! kérik az életnek felét ! a kétharmadát kérik mi a sötétben valahol ! gyümölcstelen érik

éretlen szirom, meg nem

l szín, íz és hang és forma í t gyűlik és telik valahol ?

I a meg-nem-éltek sorsa j

\