Népújság, 1978. március (29. évfolyam, 51-76. szám)
1978-03-24 / 71. szám
A Pécsi Balett egri vendégjátékáról A Pécsi Balett szerdán két előadásban, pótszékes házak mellett mutatta be háromrészes műsorát: a „Mutációk a szerelemre", a „Sikoltások” drámai erejű kompozíció után a szinte könnyed feloldásként hatott a Boney M. együttes felvételeire íródott Disco. A Pécsi Balett nem először jár Egerben; eddigi fellépéseik is erős hatásokat váltottak ki. Most is tanúi, hálás résztvevői voltunk az együttes produkciójának, annak az átélt és fegyelmezett játéknak, amely magával sodorja az embert. A játék apró gesztusokból épül fel és ezek az apró gesztusok adják végül is a témát, azt a vallomást, amely az emberi test mozgásából kirajzolódik. Ha a kibontott témákat és a formanyelvet figyelem, azt kell hinnem, hogy az élet igazi alapképlete: két ember valahonnan elindul, közelíti egymást, majd bekövetkezik a találkozás, a szenvedély magas vagy még magasabb foka, hogy aztán az elválás, a távolodás ismét valamiféle, máshol, mással, másokkal elérhető találkozásig lökje az egyiket, a másikat is. Mindig a két test, a két lélek izgalma, drámája, önzése, szeretete, szerelme, küzdelme, élni és hatni akarása az érdekes, az egyetlen téma, amiért megmozdulni érdemes. Ezeket a találkozásokat érzékeltetik ezerszínűen, sokrétűen, mindenütt a mélyebb tartalmakat keresve és mutatva fel ezek a fiatal művészek. S, hogy ez mekkora fegyelmet kíván egy-egy pár percig tartó játéknál, azt akkor vesszük tudomásul, ha például a Bach h-moll szvitjének segítségével megszülető duettre gondolunk: a nyitó látványtól az azonos záró látványig mennyi minden vonul végig a két testen és a két testben, hány apró kifejezés a végtagokon és az arcokon, hogy kerek egésszé, alkotássá alakuljon a gondolat. Az együttes nagy biztonságérzettel és belső fegyelemmel hatja végre azt a nem is könnyű feladatot, amely Tóth Sándor koreográfiájában rejtőzik. Azt elhisszük, hogy az együttes sajátos stílust dolgozott ki magának és azt sem vitatjuk, hogy ebben nagy része van a mindig-újat-keresésnek, de mindez csak azzal az önálló szemlélettel élhet meg és fejlődhet tovább, ahogyan a koreográfus szemléli a világot. Arról lehet vitatkozni, hogy a Pécsi Balett miben, és hogyan tér el a hagyományos balettől, mennyire közelíti meg a pantomimot, de egy kétségtelen; a saját stíluson belül olyan kifejező erőt bontakoztatnak ki, amely magával ragadja a nézőt. A műsor csúcsát kétségtelenül a Mahler-szimfóniára komponált „Sikoltások” jelentik. Uhrík Dóra szinte tra- gikai hevülettel alakítja ezt a meggyötört asszonyi lelket, akit a magány réme riaszt- gat, űz, hurcol, újabb találkozások, szenvedélyek és esetleges megaláztatások felé. Nemcsak a Sikoltásokban, de a Mutációkban és a Dis- cóban is azt a nagy és mindent átfogó fegyelmet dicsérjük, ahogyan ezek a fia(Fotó: Szántó György) tál lányok és fiúk részt vesznek az érett és jól meg értett koreográfiái képekben. Az együttes sikere nemcsak Lovas Pál, Tamás Gyöngyi, Zarnóczai Gizella, Sólymos Pál, Baráth Ildikó, Gál- lovits Attila, Prepeliczay An_ namária, Hajzer Gábor, Kuli Ferenc szólóin múlik, hanem azon az összteljesítményen, amely a színpadon egységes és eleven művészi vallomássá nemesedik. Ez idő szerint ennek az együttesnek az irányítója, lelke és vezérlő akarata Tóth Sándor, aki sziporkázóan szellemes és olykor jókedvű is tud lenni. Sok-sok mozdulat, mozgási vibrálás emlékezetes marad a néző számára, aki hazai viszonyaink között ezt a műfajt olyan ritkán élvezheti. Farkas András m Memento móri Mindig irigyeltem a régészeket, akik a föld mélyében kutatják, keresik a múltat. A két kősir, amelyet a közelmúltban találtak, és amelyet a tv is bemutatott, izgalomba hozta az országot: — Megtalálták Árpád sírját? — olvashattuk valahol. Később jöttek az ellennyilatkozatok: — Nem! Római kori leletekről van szó. Bármi is legyen az igazság, a múltat ,a régmúltat kutatni mindig izgalmas cselekedet. Nem messze megyénkhez található a Bükk triász mészkősziklái között a Subalyuk-barlang, ahol a harmincas évek táján megtalálták a neander-völgyi típusú ősember első magyarországi leletét. Másütt pattintott kövek, bronz rézleletek, korabeli magvak, állati eredetű csontmaradványok árulkodnak a letűnt századokról. A fáraók, — mint ismeretes — rabszolgáikkal hatalmas piramisokat, monumentális emlékműveket emeltettek, ahol az — akkori szokások szerint — helyet kaptak a kedvenc ékszerek, harci díszek, állati tetemek is. A régi sírokba ételt is tettek, hogy az elhunyt tudjon mivel táplálkozni, ha netalán megéhezik... A halottkultusz, hozzátartozóink halottporához való megbecsülése igen emberi, tiszteletre méltó cselekedet. Ismerek olyan embert, aki halott családtagját hajdanán, messzi földről, az utolsó pénzén, úgyszólván a magától megvont betevő falat árán is hazahozatta csak azért, mert életében hazakívánkozott. Nincs ebben semmi kivetnivaló! Ha valakit tiszteltünk, szerettünk életében, szeressük holta után is. A napokban egy Eger melletti kis faluban beszélgettünk az életről, a jómódról. Szóba kerültek a szép új házak, az is. hogy minden harmadik háznál személygépkocsi áll a garázsban, és hogy a színes tv ma már nem megy ritkaság, számba. — Lassan nem lesz mire költeni a pénzt! — ékelődött az egyik „idegen”, mire a falubeliek arca elborul* — Mindig vannak új divatok! — Ahá! A ruha, a flanc... Egyfolytában csóválta a szóvivő a fejét és látszott rajta} hogy mondaná is, meg nem is, hogy mire gondolt. — Mégishát! Miről van szó? — Miről, miről? — Csak talán nem valami hogyishívják.. — De bizony! Ne is tagadjuk! Nálunk most a kriptaépítés a divat. Javakorabeli emberek márványkriptákat csi-j náltatnak a maguk és családjuk részére. — Hány ilyen kripta van már a faluban? — Tizennégy! Darabja ötven-hatvanezer forint. Igaz minden szó! Ott állnak az új márványkripták üresen a temetőben, és várják lakóikat., Itt-ott a nevek is felkerültek a márványra a szüle^si évszámmal együtt. A halál éve üres! Az élő reménykedik is rettegve emeli meg önmaga üres sírboltja előtt a kalapját. Elvégre legbiztosabb, ha a pénzt magára költi az ember.} Szalay István Művelődő munkások (Tudósítónktól): Ezekben a hetekben köti hagyományos együttműködési megállapodásait a megyei művelődési központ megyénk nagyobb üzemeivel, vállalataival. E megállapodások alapján rendszeressé válnak a színes, kulturális programok a munkahelyi klubokban és a munkásszállásokon. A programok között szerepel képzőművészeti, fotókiállítás, hangversenysorozat az egri szimfonikusok közreműködésével. Népzenei esteken pávakörök, citeraegyüttesek szórakoztatják a dolgozókat. — Az ember már senkiben és semmiben nem bízhat többé — mondta Georg. — Még egy húsvéti nyúlban sem — Hogyhogy? Csak azután válaszolt, hogy teletöltöttük a poharát. Akkor is akadozva és bosszúsan. Húsvétra, mesélte, az anyósa nyulat szeretett volna. Azt mondják, nem nagy ügy, igaz? Hogy minden boltban kaphat az ember vadnyulat, megházinyulat is? Csakhogy Georgnak sosincs pénze. Azaz, ha van, elissza. Lusta, korhely fráter, és ha nem lenne Jeanette, a derék és szorgalmas felesége. Georg már régen az ebek harmincadj ára jutott volna. — Ki nem állhatom az öreglányt — folytatta Georg —, ám Jeanette kötötte az ebet a karóhoz, hogy az anyjának húsvétra nyulat kell szerezni. És ha Jeanette a fejébe vesz valamit!... Nagypénteken tehát csapdát állítottam a domboldalon, tudják, ahol csak úgy hemzsegnek a nyulak. De mit gondolnak, mi volt benne szombaton? Egy gyík! Ha lehúzom a bőrét, az öreglány akkor se hiszi el hogy nyúl. Ha legalább macska lett volna! Rásandítottam Misette-re, a szürke macskánkra, ami folyton csak kölykedzik, de Jea• Svájci író. Qjmm , 1978. március 24., péntek nette kiabálni kezdett, hogy igazi nyúl kell, és ha én olyan ügyetlen vagyok, hogy nem tudok fogni egyet, akkor begyek. Neki erre nincs ideje, mondta, takarítani kell mennie a polgármesternéhez. Aztán pénzt adott a nyúlra. — Georg clvigyorodott. — Elmentem hát a kocsmába, hogy fontolóra vegyem a dolgot. Tényleg igazságtalan az élet. Szegény Jeanette-nek mennyit kell idegenekre dolgoznia, hogy keressen pár frankot! És mi az eredmény? Húsvéti nyúl az anyjának! Sokáig gondolkodtam, úgyhogy elfogyott a pénz. Jeanette már biztos odahaza van és vár engem annak a vén boszorkánynak a pecsenyéjével. Nem mentem tehát egyenesen haza, hanem kerülőt tettem. Mivel az útkereszteződésen túl van egy gazdaság, ahol baromfit és nyulat tenyésztenek. Este volt, egy lélek se járt arra. Tudtam, jobbra vannak a tyúkok, balra a nyulak A tyúk jobb, de ha egyszer húsvéti nyúl kell... Ketrecben voltak mind, az anyák a kicsinyeikkel a nagyobbakban, a kövér kanok meg külön-külön egyedül a rácsaik mögött. Pofonegyszerű volt az egész. Átmásztam a sövényen, kinyitottam az ajtót, elkaptam az egyik különösen jól megtermett jószágot, — puff! — egy ütés a tarkójára és már meg is volt a húsvéti nyu- lam. Hazavittem Jeanette- nek. Nagyon szépnek találta, tüstént lenyúzta a bőrét — akkora volt, hogy kijött belőle egy ágyszőnyeg! —, majd átkarikázott vele az anyjához. „Holnap, húsvétvasárnap együtt esszük meg!” — mondta az anyósom. Nem szenvedhetem az öreglányt, de ez mégiscsak egy szép nyuszi volt, az anyósom pedig kitűnően főz. Másnap kora reggel, mialatt Jeanette a konyhában téblábolt, bekapcsoltam a rádiót A helyi híreket olvasták be. Éppen azt mondták, hogy a gazdaságból elloptak egy tenyésznyulat, és óvatosságra intették a tolvajt. Mivelhogy, mondták, ez olyan tenyészkan, amelynek hosz- szabb ideje arzénes injekciókat adtak. Nem hallottak még ilyesmiről? Én nem vagyok se biológus, se állattenyésztő, de azt tudom, hogy Mariusnak, a szomszédunknak, amikor túl alacsony volt a vérnyomása és úgy gubbasztott odahaza, mint egy kísértet, a doktor beadott néhány arzénes injekciót, mire egy év múlva hármasikreik születtek, Marius pedig három ember helyett dolgozott. Annak alapján, amit a rádió mondott, az én húsvéti nyulamat is ugyanúgy kezelték. Hogy a nyulak úgy szaporodjanak, mint a nyulak. De, mondták, óva intenek mindenkit e jószág élvezetétől A nyúl ugyanis mitrida- tizálódott, vagy mi az isten csudája... Tudják, mit jelent ez? — Igen. Azt, hogy lassan-’ ként hozzászokott a méreghez. — Valami olyasmi. Ha valaki eszik belőle, mondták, veszélyes lehet. Gyerekek és idős emberek számára meg éppenhogy életveszélyes. Ekkor belépett Jeanette, mire gyorsan lecsavartam a rádiót. Mit tegyek? Ha elmondom neki, hogy loptam a nyulat, kitör a balhé. Ha meg nem szólok, mindhárman eszünk a mérgezett húsból. Igazi lelki- ismereti konfliktus! Mialatt Jeanette cicomáz- ta magát, átmentem a kocsmába gondolkodni. Előző nap készpénzzel fizettem, így hát volt hitelem. Csakhamar meg is világosodott az agyam: amikor az anyósom elénk teszi a pecsenyéstálat, felborítom az asztalt. Roppant egyszerű, nem igaz? Az öreglány öt macskája biztosan felfalja a nyulat. mielőtt az asszonyok magukhoz térnek rémületükből. Az fix, hogy Jeanette nem fog a földre hasalni, hogy felnyúlja a szószt. Tuti. hogy civódni fognak, elmondanak mindenféle tuskónak, szamárnak, ökörnek, hülyének... Viszont senki sem lesz megmérgezve. Legföliebb a macskák. Azok meg szívósak. És ekkor beütött a krach. Olyan nagyon esett, hogy nem mehettünk biciklivel, kénytelenek voltunk az autóbuszt igénybe venni. Ismerik arrafelé az utat? Gyalázatos. Egy szó, mint száz: a busz felborult, Jeanette szerencsére megúszta, én azonban a kórházban ocsúdtam fel néhány órával később. „A nyúl? — ez volt az első szavam. — Megette a vén boszorkány?” A nővér erre beadott egy injekciót, mire elaludtam. Akár hiszik, akár nem, semmit se tudtam meg a mérgezett kanról. Mindig idejekorán ott voltak az injekcióikkal. Harmadnap meglátogatott Jeanette. Tapasz volt az arcán, egy egészen kicsi kis tapasz, egyébként nagyon vidámnak és egészségesnek látszott. „Hogy van az anyád?” — kérdeztem. Tudják, utálom az öreglányt, de meggyilkolni soha nem akartam. „Köszönöm, jól” — mondta Jeanette. „És ki ette meg a húsvéti nyulat?” — Csodálkozva nézett rám: „Természetesen az anyám. A hetvennyolc éve ellenére kitűnő étvágya van.” — „Nem lett tőle rosszul?" — „Egyáltalán nem — mondta Jeanette. — A hátulját megsütötte kakukkfűvel, rozmaringgal és babérlevéllel, a többi részét vörös borban főzte meg. Azt mondta, hogy nagyon finom volt.” Nos, mi a véleményük? Nincs igazam, ha azt mondom, hogy az ember manapság senkiben és semmiben nem bízhat? Még egy mérgezett húsvéti nyúlban sem! Németből fordította: Zahemszky László Fellép az üzemekben a mű-' velődési központ kama ó- rusa és bemutatkozik tét amatőr színjátszó csoport is. A művelődési központtal eddig a Heves megyei Tanácsi Építőipari Vállalat, az Állami Építőipari Vállalat, a. Csepel Autógyár egri gyára és a Finomszerelvénygyár írt alá megállapodást. Ezeken a munkahelyeken irodalmi esteket is rendeznek, ahol a Miskolci Nemzeti Színház művészei szerepelnek. Váradi Anna Megjeleni az egri Dobó ísván gimnázium évkönyve A közelmúltban került ki a nyomdából az egri Dobó István Gimnázium és Erdészeti Szakközépiskola 1976— 77-es évkönyve. Ebben tartalomgazdag, figyelemre méltó tanulmányokat olvashatunk. Lisztóczky László azt elemzi, hogy a Kalevala miként hatott Gulyás Pál és József Attila költészetére A tanulói kísérletezés problémáiról ír dr. Cservenyák Jánosné. Az ének-zene órákon történő erkölcsi nevelés lehetőségeit taglalja Ocskay György. A fiatalok kezdeményezéseiből adnak ízelítőt a diákok országos pályázaton előkelő helyezést elért dolgozatai. Ezenkívül számvetést találunk a KISZ-munkáról, a sportéletről, az erdészkép- zésről. Az anyagot gazdag statisztikai függelék egészíti ki. A színvonalas évkönyvet Lisztóczky László szerkeszt tette. ‘
