Népújság, 1978. március (29. évfolyam, 51-76. szám)

1978-03-22 / 69. szám

f» ,, I r A Nemzeti Színház március 16-án mutatta be Sütő And­Vl lf"1^^ nr» 51 r»s „Káin és Abel” című drámáját. Rendező: Marton End- VJI Cil I Itt re. Képünkön: Cserhalmi Gyö-gy, Szilágyi Tibor. (MTI fotó — Benkő Imre felv.) Ki utazik Lisszabonba? Lezajlott a fiatalok megyei közlekedési versenye Immár 16. alkalommal rendezte meg a Heves megyei Közlekedésbiztonsági Tanács az általános, a középiskolai, illetve az ipari tanulók ke­rékpáros és segédmotor-ke­rékpáros közlekedési verse­nyét. Az elmúlt hét végén lezajlott megyei döntőn el­méleti és gyakorlati felké­szültségükről adtak számot a diákok: mint az eredmények­ből kiderült, nagyszerűen megálltak a helyüket. A ke­rékpáros versenyben a he­vesi Kiss Gizella győzött, mögötte a hatvani Szabó Ta­más és Sármány Attila vég­zett. A segédmotor-kerékpáro­sok elméleti és ügyességi versenyét az „A” kategóriá­ban (15 éves korig nevezhet­tek a fiatalok) a hatvani Kovács Károly nyerte. A második helyen az ugyancsak hatvani Bakos Attila végzett, a harmadik pedig a gyön­gyösi színekben versenyző Osztafin János lett. A „B” kategóriában (a 16—18 éve­sek versenyében) az első helyet a hatvani Kolonics Sándor szerezte meg. A má­sodik, illetve a harmadik he­lyen Farkas Tibor és Erdélyi László (Gyöngyös) végzett. A legjobb eredményt elért fiatalokat a verseny rende­zői megjutalmazták. Azok a versenyzők is jól jártak, akik az elméleti versenyben jól szerepelték — az elérhető százból legalább 80 pontot gyűjtöttek —, mert így meg­szereznék a segéd-motorke­rékpár vezetésére jogosító engedélyt. A megyei döntő legjobbjai részt vesznek majd az or­szágos versenyen. Szűkebb hazánkat négy kerékpáros és négy kismotoros versenyző képviseli, remélhetőleg olyan sikerrel, hogy kijutnak a májusi lisszaboni nemzet­közi rangadóra. Hétköznapi példabeszéd Akkortájt kezdődtek a me­leg, tavaszt ígérő napok, ami­kor bekopogtunk a gyöngyösi Dózsa György utca 4/A. alat­ti portára. Bakó Pálék lak­nak itt, berendezkedve szépen ahogy már egy becsületben, munkában korosodott, de jö­vőt ismerő idős házáspárnál ez szokás. Cigaretta, az asz­talon szelíd erőszakkal kí­nált jóféle gyöngyösi bor, s megered a szó, hiszen kivel ne lehetne annyi minden témá­ról beszélgetni, mint éppen a nyugdíjasokkal? S, ha ilyen­kor az egyes, vagy a többes­szám első személye szerepel, azon sem találhat senki ki­vetnivalót. Nem beszélve ar­ról, hogy éppen miattuk lá­togattunk el Gyöngyösre az­zal a körvonalazott elképze­léssel, hogy nyugdíjasok hét­köznapjairól számolunk be, amolyan villanásnyi életkép formájában. Pali bácsi vékony, hófehér hajú ember, arcán azzal a derűvel, amelyet bárki aka­ratlanul is átvesz; tiszta, szép beszédű, humorral is átszőtt, de fegyelmezetten fogalma­zott gondolatokkal, s azzal az utólérhetetlen fegyelmezett­séggel, ahogy például a vas­utat igazgatni kell. Igen, mert Bakó Pál a vasúttól ment nyugdíjba, becsülettel végzett sok évtizedes munka után. Akkor még a Városkert u. 10. szám alatt laktak, s fe­lesége, a ma fürge, mosoly­gós Bakó néni, súlyos beteg­ségbe esett. A szívével volt baj, s környezetváltozásra volt szüksége. — így aztán — folytatja a beszámolót Pali bácsi — ke­restünk más lakást. Szeren­csénk volt, itt, a Dózsa ut­cában sikerült (bár vaskos adósságból) házrészt vásárol­ni. Csak az a baj, hogy a másik házat még eddig nem tudtuk eladni, márpedig a rendelkezések szerint két in­gatlan nem lehet egy tulaj­donban. A kényszerértékesí­tés alól két évre mentesített ugyan a tanács, de egy év múlva ez lejár, s nem tudom, mit tegyünk... ? — Vevő nincs? — Volt, nem is egy. Olyan is, akivel kölcsönös megelé­gedésre megkötöttük az elő­zetes egyezséget, de a taná­cson közölték: az a terület, ahol a ház áll, szanálás alá esik. így aztán minden vevő visszalépett, mert nekik ház kellett volna, nem pedig bontásra ítélt épület...* (Később érdeklődtünk a tanácson : — Hogyan adják így el „kötelezően” Bakóék a házat? — Nekünk meg kell mon­danunk az igazat: azon a te­rületen a városrendezési ter­vek alapján szanálni kell. — Mikor kerül erre sor? — Körülbelül a hatodik öt­éves terv félidejében. — A mentesítést meg le- het-e hosszabbítani Bakóék ügyében? — Erre már nemigen lesz lehetőség. — Akkor mit csináljanak? — El kell adniuk a házat. Mi nem tudjuk megvenni, egyelőre nincs rá keret.) Tehát: „circulus vitiosus.” Csak éppen az a kérdés, ki bírja tovább: Bakóék az 1700 forintos nyugdíjból, vagy a tanács az 1700 külön­féle hivatkozási számból? (Lehet, hogy több...). Az mindenesetre érdekes talá­lós kérdés, hogy ki és ho­gyan hajtja majd végre a rendeletet. Pali bácsi felnevet, hörpint egy kortynyit a pohárból, Bakó néni meg igazit a cse­répkályhában a parázson. Aztán majdnem egyszerre kezdik : — Ez majdnem olyan, mint amikor szőlőnk lett... ! — Az úgy volt — veszi át a szót a családfő —, hogy annak idején elgondolkod­tam, veszek valami kis sző­lőt, mert öreg napjaimra nem árt ilyesmi. Munka után va­gont pakoltam, és lassanként sikerült összegyűjtenem fél holdnyi szőlőrevalót. Tizenöt­ezer forintba került akkori­ban — nem kis pénz! Aztán jött a tsz-szervezés. Odaad­tam a fél holdat, később pe­dig azt mondta a törvény, hogy idegen föld nem lehet a szövetkezet területén, így aztán aranykorona értékben fel is ajánlottak a fél holdért1 460 forintot. Méghozzá úgy^ hogy ötéves részletben fize-, tik ki, 40—50 forintokban... Bakó néni közbeszól: — Azért nem minden olyan sötét. Rólam például már le­mondtak az orvosok, azt is közölték, hogy a szívem és a tüdőm olyan beteg, hogy még Mátraházát sem bírnám ki. — És ekkor — folytatja Pali bácsi — éppen a mátra­házi parkírozóban söpröget- tem (nyugdíjasként parkoló­őr vagyok ott), s egy elvtárs megszólított. Elbeszélgettünk, mondtam egyebek közt a fe­leségem szomorú baját is. Rö­vid idő múlva üzenetet kap­tam, s nemsokára már a ke­zünkben volt a balatonfüredi szanatóriumi beutaló! A fe­leségem gyógyultan tért visz- sza, azóta sincs semmi baj. Bakó néni mosolyogva néz a férjére, nekem meg eszem­be jut, hogy vajon hányán vannak olyanok, akiknek nincs módjukban ilyen talál­kozásra? Kitől, vagy kiktől függ ez? — Ugye, hogy nemcsak ár­nyékok vannak az életben? — üti el az esetleges rossz vágányra terelő gondolatokat az örökvidám Bakó néni. — Itt vannak például a gyere­kek, ez a három stramm fiú; A két kisebbik villanyszerelő, a legidősebb meg gépkocsive­zető. S a hat unoka, a három dédunoka... ! A menyeim is mind aranyosak. Mindennap itt van nálunk közülük va­laki. Hát ez mind így nem szép? — Igen, szép — bólint Pali bácsi. — És három év múlva lesz az arany lakodalmunk ! összevillan az idős házas­pár tekintete, s ebben a pil­lantásban ölelkezik mindaz, ami egy fél évszázad örök if­júságát jelentheti. Nehéz elköszönni tőlük ; jövőnkbe is kapaszkodunk. Mert a gond az gond, az öröm — az öröm, s az élet csak addig szép, élni való, amíg van miért. Aztán csak elköszönünk, a célt magunk­nak kell megkeresni magunk számára. Kátai Gábor TT.jm rr f • r. r 1 • f f • Uttoro színjátszók járási szemléje Hevesen Mint minden esztendőben, az idén is megrendezik az úttörők kulturális sereg­szemléjét. Országos verseny­re ebben az évben a népi já­tékok ismerői, az irodalmi színpadosok, illetve színját­szók, valamint a népi tán­cosok kategóriájában kerül sor. Hétfőn délelőtt Hevesen, a Móricz Zsigmond Művelődé­si Házban a járás legügye­sebb irodalmi színpadosai mutatták be tudásukat. A kiskörei Kossuth Lajos, a hevesi Dobó Katica, Gárdo­nyi Géza és József Attila, a pélyi Bolyai János, a tarna- zsadányi Táncsics Mihály, valamint a hevesvezekényi Schönherz Zoltán úttörőcsa­pat pajtásai 17 jelenetet, me­sejátékot, irodalmi összeállí­tást, mondókát, népi játékot adtak elő. A zsűri — amelynek elnö­ke Lövei Gyula, a járási könyvtár igazgatója volt — a kiskörei napközis csoport „Népek álma földet érjen” című összeállítását ítélte a legkiemelkedőbb produkció­nak. így, e Molnár Józsefné vezette gárda jut tovább a megyei szemlére, melyre az egri Hámán Kató Megyei Űttörőházban kerül sor áp­rilis 16-án. (n.) Március 22-én: A Pécsi Balett vendégjátéka Egerben Az országhatárainkon túl is ismert Pécsi Balett fellé­pései mindig eseménynek számítanak, hiszen az el­múlt esztendők során olyan gárda verbuválódott egybe, amelyik mindig rendkívüli produkciókkal jelentkezik. A neves csoport eddig igen so­kat tett a hazái modern £)Mmsw 1978. március 22.. szerda táncművészet fejlesztéséért, s kísérletező jelentkezései folyvást felkeltették a hazai és a külföldi kritikusok ér­deklődését és méltatását. A neves együttes március 22-én, szerdán délután öt és este 8 órakor — a Gárdonyi Géza Színházban — ad ven­dégjátékot. A műsoron a Mutációk a szerelemre, Mah­ler: Sikoltások, és Disco a Bo- ney M együttes zenéjére cí­mű művek szerepelnek. A koreográfiát tervezte és a műsort rendezte: Tóth Sándor. — Pár ócska cipő ha volna még! Volt. Két felnőtt, hat gye­rek nyűtte a családban a ci­pőket, ócska mindig akadt. Csak az új cipőkkel voltunk mindig bajban. De újra ő nem is gondolt, ő mindig csak ócskát kért a Jancsikának, Pistikének, Pi­rikének, Misikének, Ágiká­nak, Gyurikának. — Ja) ha tetszene még ta­lálni valamit a Pirikének is! Ebben jár az iskolába! — mu­tatott a kislány lábára, a rongyos tutyijára. Mert hozta a gyerekeit is, hogy a nekik szánt nadrágo­kat, szoknyákat, ingeket, blú­zokat, szvettereket, kabáto­kat, cipőket mindjárt rájuk próbálhassa. Jöttek délután öt-hat óra tájt, és ott maradtak este ki­lencig, tízig. Krisztinka — a Mama — ezalatt megállás nélkül be­szélt. Mesélte az életét, bol­dogult kislány korától fogva, hogy az ő anyjának divat­szalonja volt, és őt gyönyö­rűen öltöztette, polgáriba is járatta, mert ő szép is volt, meg okos is, az anyukája mindig mondta neki: „Krisz­tinka, téged egy herceg fog elvenni.” De csak egy mentős vette el, egy mentőszolgála­tos, az is annyit ivott, hogy kidobták amikor elejtett egy beteget úgy hogy aztán már csak utcaseprő lett. Az csi­nált neki hat gyereket. Kit józanon, kit részegen. Van Krisztinkának egy kü­lönös, már-már nyerítő neve­tése. az ilyen kényesebb té­mák kísérőzenéjéül. Széthúz­za a száját, összehúzza a sze­mét és hangosan, kissé re­kedtesen felvihog. Majd a bal keze hüvelyk- és mutató­ujját a szája két csücskéhez nyomja, s onnan kiindulva végigsimítja velük az állát. Ekkor eltűnik arcáról a vigyor, s ő komolyan folytatja. így tett ezúttal is. — Képzelje, Varga úr, még engem szidott. Még meg is vert, amikor megint állapo­tos lettem. De őt is megverte a Jóisten. Mikor egyszer vért hányt az ura, s kivágták a fél gyomrát. 5 még visszaimád- kozta az életbe. De mikor megint inni kezdett és megint rosszul lett, már csak azért imádkozott, hogy ne bántsa többet őt és a gyerekeket. Megnyugodva ment el sze­gény. Szépen megkért, ne ha­ragudjak, hogy olyan rossz férjem volt. Én még sírtam is. Mondtam: te se haragudj, ha vétettem valamit ellened. Ez volt vasárnap délután. Megyek be kedden, ott áll az ágya üresen. Krisztinka mindent elme­sél. Csak azt az egyet nem, hogy még kikhez jár. Mert mindenüvé úgy megy — többnyire gyerekestül —, mintha az utolsó szalmaszál­ba kapaszkodnék. Rájött — lévén csakugyan okos asz- szony —, hogy mindenki sze­ret életmentő lenni. Végső menedék. Utolsó szalmaszál. Hadd higgye magáról ki-ki, hogy ő az a jó tündér, aki mindig újra megmenti őket az éh- és a fagyhaláltól. Hittük. Sokáig én is hittem. Úgy jött mindig, úgy esett be az ajtón, mint akinek már jártányi ereje sincsen. Se egy fillérje, se egy falat kenyere, se egy csipet sója. Lassan eszméltem : min­dennap máshova esik így be. Többnyire gyerekestül. És ül és ül és beszél, a gyerekek meg közben ellepik a lakást, mindenhova benyitnak, min­dent megnéznek, közlik, hogy szomjasak közlik, hogy éhe­sek, közlik, hogy itt nagyon jó, mert meleg van és min­denféle játék, otthon is jó, de itt sokkal jobb. Látogatásuk első órája leg­inkább a használt ruhák, ci­pők, összekeresgélésével telt. Mindig hoztak két-három zsákot, biztonság okáért még néhány szatyrot is, azokba rakosgattuk be, amit csak volt szívünk odaadni. A zsá­kok száját Krisztinka tar­totta — ültében és beszélté­ben —, minden odahozott darabot egy-egy pillantással nyugtázott, majd halkan megjegyezte: — Misikének nincs nagykabátja. Az kéne még nagyon, mindegy, akár­milyen, csak meg ne fagy­jon ebben a hidegben. Valami akadt. Valami min­dig akadt, mert másolj szemé­ben mi is ilyen szegénycsalád voltunk a hat gyerekünkkel, s hozzánk is hordta-küldte mindenki, amit az övéi ki­nőttek. Megteltek a zsákok, Krisz­tinka csak ült és beszélt. A legtöbbet Pistikéről, akit nem hozhat el, mert bénán fek­szik odahaza, nem tudja mozgatni, csak a fejét. Gyer- mekparalízist kapott nyolc­éves korában, annak a nyo­morultja, és azóta ő ápolja, még tisztába is teszi mindig, mert nem tud beszélni se, nem tud szegény szólni, ha vécézni kell neki. De őt na­gyon szereti, és mindig őfelé fordítj a a fejét, hogy láth assa. ő le is ül mellé sokszor, úgy nézik egymást, és simogatja az arcát, és Pistike akkor el­kezd sírni, csak úgy csurog­nak a könnyei. Mondták már sokan, hogy adja intézetbe, miért nem adja be, de hát hogy adhatná oda? A szíve szakadna meg. Ahogy ezt elmondta, abból érezni lehetett, hogy minden szavának megvan a fedezete. Még akkor is," ha tudta — hisz okos asszony —, mire valók ezek a Pistike-történe- tek. Akit ezek sem indítanak meg, annak csakugyan kő van a szíve helyén. Minket is megindítottak. Ahogy megteltek a zsákok, nemcsak az elhozott gyereke­ket és őt magát kínáltuk meg ezzel-azzal, hanem Pistiké­nek is küldtünk néhány fino­mabb falatot. De még akkor sem búcsúz- kodtak. Szemmel láthatóan jól érezték magukat. Krisz- tinkára rá-rájött ugyan a kö­högés. de akkor már tudtuk, hogy ki kell nyitni egy kicsit az ablakot Az asztmája mi­att, rohama ne legyen. Mond­tam, ne beszéljen annyit, nem tesz jót neki. De azt csak el kellett még monda­nia, hogy Pistike bizony nem eszik meg mindent, de hát nem is csoda, ott fekszik egy helyben évek óta, neki már nem olyan a gyomra, mint a mienk. Muszáj is mindig ki­találni mi az, amit még meg­enne. ö venne is neki, min­dig venne valamit, de ebből a nyugdíjból? Mire telik eb­ből? Kenyérre, tejre meg krumplira, ők örökké ezt eszik, de Pistike csak a rejet issza meg, és az bízom kevés neki... I (Folytatjuk) I

Next

/
Oldalképek
Tartalom