Népújság, 1978. március (29. évfolyam, 51-76. szám)

1978-03-19 / 67. szám

Nem, nem bukott el! Beszélgetés Németi Lajos elv társsai ..Jöjj, ünnepeljünk! Vott! És elbukott? Nem. Nem bukott el. El nem bukhatik ...” ábor Andor verséből m ' való az idézet, m amely a Heves ■ Jf megyei tanács épületének bejára­tánál olvasható a márványtáblán. A tábla a Tanácsköztársaság idején, 1919-ben Egerben működő direktórium emlékét örökíti meg. Név szerint szerepel rajta Jackwerth Ede kor­mánybiztos, Németi Lajos politikai megbízott, Kolacs- kovszky Lajos, a megyei közigazgatási szakosztály ve­zetője és dr. Kalo vies Alajos tanfelügyelő. Békásmegyeri otthonában felkerestünk a *Tanácsköz-> társaság Heves megyei har­cosai közül egyet, azok kö­zül, akiknek történelmi ér­demeit kőbe véste az utókor. Németi Lajos elvtárs kilenc­ven évesen is ügy beszél a hat évtized előtti esemé­nyekről, mintha ma venne részt azokban, mintha éppen most történtek volna. — Gazdag munkásmozgal­mi tevékenysége során Né­meti elvtárs Szovjetorosz- országban és Magyarorszá­gon is tanúja, részese volt számos történelmi ese­ménynek. — Hogyan veze­tett az útja Egerbe? — Pontosabban hazatér­tem, mert én Egerből indul­tam el. Ott születtem, a szá­zad első évtizedében könyv­kötősegédként ott ismerked- meg a munkássorssal. Ifjú éveimbe belerobbant a vi­lágháború, s mint minden más sorkötelest, beöltöztet­tek a csukaszürke ruhába. Alakulatunkat az egyik leg­veszedelmesebb hadszíntérre, Lemberg környékére irányí­tották Vereséget szen­vedtünk. Széthullott csapat­részeinket beolvasztották Przemysl erődítményének védői közé. A cári orosz csa­patok körülzárták a várat, élelmünk elfogyott, meg­adtuk magunkat. Száztízez­ren estünk fogságba. 1915 májusában indítottak el ben­nünket Oroszország belseje felé. Turkesztánban töltöt­tünk néhány hónapot egy hadifogolylágerben, onnan Nyizsnyeszaldinszkba vezé­nyeltek, -a nagy uráli vas­gyárba. Megismerkedtünk és barát­ságot kötöttünk az orosz munkásokkal, a közöttük terjedő hírek és az újságok alapján tájékozódtunk a po­étikai eseményekről. Mikor 1 februári forradalom győ­zelmét követően az ideigle­nes kormány üldözni kezd­te a bolsevikokat és kezdetét vette a fegyveres felkelés előkészítése, sokan szöktünk a vasgyárból Verhaturjébe, ebbe a nagy mezővárosba, érezve az események egyre komolyabb fordulatát. Itt ért bennünket az Októberi Forradalom győzelme. Meg­alakítottuk a hadifoglyok (Totó: Németh Ernő) forradalmi bizottságát, amelynek titkárává válasz­tottak. Átvettük a hatalmat, és az orosz proletárcsapatok­kal nemcsak megvédtük a várost, hanem környékén is visszavertük a fehér ban­dák támadásait. A harcok közepette, 1918. áprilisában rendkívüli ese­mény örvendeztette meg a vörös magyarokat: eljutott hozzánk Moszkvából a „Szo­ciális Forradalom” című ma­gyar nyelvű lap, amelyet Szamuely Tibor szerkesztett. Értesültünk belőle az otthoni helyzetről is. Üdvözlő leve­let írtam a szerkesztőségnek a hadifoglyok nevében. Így szereztek tudomást működé­sünkről. Hamarosan levél ér­kezett a verhaturjei bolsevi­koknak, Kun Béla aláírásá­val, azzal a kéréssel, hogy ' engedjenek el Moszkvába, * agftátortanfolyamra, amely felkészít a további forradal­mi harcra. Harminc magyar forradalmár társaságában hét héten keresztül hallgat­tam a Kreml falai között Kun, Szamuely, Vántus, Rudnyánszky előadásait, mi­közben készenlétben tartottuk a fegyvert és a lőszert is. Feladatul kaptam, hogy közel Szovjetoroszország nyugati határához, Vjazmában a ha­zatérő magyar hadifoglyok körében agitáljak. Majd ma­gam is útra keltem, útleve­lem Grün Andor deportált kereskedő névre szólt. Ezzel érkeztem szerencsésen Buda­pestre. november 16-án, ép­pen akkor, amikor a tömeg ujjongva fogadta a demokra­tikus köztársaság kikiáltását. A következő napok, amikor az ugyancsak hazatért Kun Béla irányításával lázas igyekezettel dolgoztunk a Kommunisták Magyarországi Pártjának megalakításáért, mindig emlékezetesek ma­radnak számomra. Személyes megbízatást is kaptam, a Vö­rös Újság megjelenését elő­készítő technikai bizottság^ ban. Itt ismerkedtem meg a nagy forradalmi tapasztala­tokkal bíró orosz elvtárssal, Vlagyimir Uraszovval, aki társainak, a Glóbus Nyomdá­ban dolgozó hadifoglyoknak a segítségével szerzett papírt a fontos sajtóorgánumhoz, hogy az a kitűzött határidő, re, december 6-án megjelen­hessen. Mikor a fővárosban már „egyenesbe jött” a mozgalom, a Vörös Újságnak a második száma is megjelent, sokan kaptak megbízást arra, hogy a többi városban szervezzék a pártot. Engem Egerbe irá­nyítottak. — Milyen körülmények fo­gadták akkoriban Heves megyében az országos mé­retekben utat törő forra­dalmi áramlatot? — Nem volt könnyű dolga az agitátornak. Meg kellett küzdeni a visszahúzó kleri­kális befolyással, ráadásul a szociáldemokraták nagy ré­sze nem a proletárokhoz, hanem a polgársághoz orien­tálódott. Mégis, kikre tá­maszkodhattunk? Találtam egy elvtársat, aki Oroszor­szágból tért haza, találtam ipari munkást, parasztot, ér­telmiségit is, akikre számíta­ni lehetett a szervezkedés­ben. Azonban alig töltöttem egy hetet Egerben, december 20- án táviratot kaptam: „Azon­nal jöjjön Budapestre.” Alá­írója Kun Béla volt. Vlagyi­mir Uraszovot kellett Moszk­vába kísérnem, aki a KMP üzenetét vitte Leninnek. A kalandos, de sikeres utazást követően, 1919. januárjának közepén tértem vissza. Ak­kor fogtunk hozzá Egerben a párt megszervezéséhez. A mi kis szervezetünk a patak melletti Otthon kávéház egyik kis helyiségében ala­kult meg, s ha tagjainak szá­mát tekintve szűk körű is volt, szerepe a lenini eszmék terjesztésében nem tagadha­tó. Akkor csak egy eszköz állt rendelkezésünkre: meg­szerettetni a forradalmi gondolatokat az emberekkel, akik a pusztító háború után valami nagy változást vár­tak. Magam is több összejö­vetelen beszéltem, ismertet­tem a szovjetoroszországi eseményeket. A Makiári úti Szarvas kaszárnyában, ahol sok földműves gyűlt össze, igyekeztem felvázolni célja­inkat, közéjük sorolva azt is, hogy a parasztság a megszer­zett földet közös erővel, szö­vetkezetekben műveli majd meg. A szociáldemkorata ve­zetők közül Kolacskovszky Lajos tanúsította a legna­gyobb megértést. Nem kell mást mondanom, mikor_ ha­zaérkezésem után legelőször — igaz, csupán néhány órá­ra — Egerben jártam, meg­interjúvolt á szovjetbeni ta­pasztalataimról. És „Téli re­ge” címen megírta az egri újságban, amely a múzeum­ban talán ma is elolvasható. — Miközben folyt a küz­delem a munkásság és a parasztság megnyeréséért, a fővárosban letartóztatták a kommunista vezetőket. Ho­gyan hatott ez Németi elv­társ tevékenységére? — A letartóztatás hírére a legközelebb induló vonat­tal Budapestre utaztam. A gyűjtőfogház fogadóhelyisé­gében a sok ismerősöm kö­. zott megpillantottam Kun elytársat, aki még a fején és az arcán viselte a rendőri bántalmazás .nyomait. A kö­rülöttünk ólálkodó rendőrko- pók miatt csak néhány kö­zömbös szót váltottunk, majd ellépett tőlem. Később visz- szajött, s búcsút véve, mind­két kezét nyújtotta. Kicsire összehajtott cigarettapapírt csúsztatott a kezembe, köz­ben derűs arccal mondta: „viszontlátásra”. A közeli köztemetőbe mentem, s mi­után meggyőződtem róla, hogy senki sem követett, ki­bontottam a papírt, amelyen ceruzával írva ez állt: „Párt- határozat! Azonnal induljon Moszkvába, Lenin elvtárshoz. Számoljon be.” Másnap, mint szülővárosá­ba, Vjazmába tartó orosz ha­difogoly, elhagytam Buda­pestet. Utam legnehezebb részén, a „senki földjén” is átjutva, megérkeztem a Kremlbe. Közel két órán át mondtam el az otthoni szer­vezkedési és politikai esemé­nyeket. Lenin nagy figye­lemmel hallgatott, gyakran jegyzett az előtte fekvő tömb lapjaira Azzal fejeztem be jelentésemet, hogy pártunk irányításával a forradalmi munkásság és katonaság fel­készült arra, hogy megfelelő időben, szocialista forrada­lom útján megdöntse a bur­zsoázia uralmát. Ezután elő­vettem a magammal hozott Vörös Újságokat. Lenin ér­deklődéssel forgatta azokat, miközben egyre ismételte: „Béla Kun! Béla Kun!” Ke­reste Kun elvtárs cikkeit, közben megkérdezte, hogy otthon milyen mozgalmi fel­adatot kaptam. Közöltem, hogy többnyire a vidéki munkásság és a parasztság között folytatok felvilágosító és forradalmi szervező mun­kát. Mire így szólt: „Ha az elvtárs köztük dolgozik, mondja el, hogy a parasztság miként fogadta mozgalmun­kat, mit várnak tőle?" Majd kiegészítette a kérdést; „Mennyi lehet országuk­ban a szegényparasztok szá­ma?" Azt válaszoltam: úgy vélem, több mint két és fel millió. Minden szegénypa­raszt a föld szerelmese és mozgalmunktól a földkérdés megoldását várják. „Igen *— mondta Lenin —, meg kell nyerni őket.” Miután hozzám lépett és kezét nyújtva, elv­társi melegséggel elbúcsú­zott, megilletődve hagytam el a dolgozószobát, és a Kremlt, ahol hónapokkal előbb az agitátoriskolán ta­nultam a forradalmi harc ábécéjét. — Miután küldetését telje­sítette, visszatért Budapest­re, onnan pedig Egerbe. Hol érte a Tanácsköztársa­ság kikiáltása? — Éppen jelentéstételre utaztam a fővárosba, amikor gyors ütemben követték egy­mást az ismert történelmi események. Több társammal együtt én is a gyűjtőfogház folyosóján vártam az egységokmány aláírását, a munkáshatalom győzelmét. Mire visszakerül­tem Heves megyébe, addigra í ott is megalakult az egyesí- tett Magyarországi Szociális. ? ta Párt, Kolacskovszky, Lá- jer, Fischer vezetésével. Jött a kormányzótanács első ren­delkezése, a választásokról: április 8 és 12 között minde- > nütt meg kellett alakítani a á- megfelelő tanácsi szerveket, ; a direktóriumokat. Sajnos, ezek már akkor magukon viselték a szeren- 1 csétlenség jellegét. Mert mi .- történt? Aszerint jöttek lét- ■ re, hogy hol kik vették ke­zükbe a megalakítás eszkö­zeit és módjait. Akadtak ; bennük szegényparasztok is, de legtöbb esetben, tekintély alapján a módosak kerültek túlsúlyba. Ebből konfliktu­sok alakultak ki. Ugyanígy történt a Vörös Őrséggel, amelynek nagy részét volt csendőrök, rendőrök, pénz­ügyőrök, börtönőrök tették * ki, és vezető tisztek, külön. ' böző helyekről. Sejthető, hogy a későbbi időkben ho­gyan lehetett támaszkodni az ilyen őrségre. A hadsereg­ben is volt egy Szita Mihály nevű ezredes, valamikor az én katonakoromban száza­dosként ismertem, rafinált gazember, aki igyekezett úgy csűmi-csavarni a dolgo­kat, hogy minél kevésbé ér­vényesülhessenek a Tanács- köztársaság rendeletéi, ame­lyek egymás után jöttek. Még a választásoknál tör­tént, hogy megérkezett Mó­ricz Zsigmond. Végigjárta a szavazókörzeteket és meg­ígérte, hogy tapasztalatairól tájékoztatni fogja a közvéle­ményt, a Világszabadság cí­mű újságban. Érdeklődött, milyen lehetőséget látnánk mi, az egri direktórium tag­jai — hárman voltunk — ar­ra, hogy a környéken a szö­vetkezetek valamilyen for­máját meg lehessen alakíta­ni. „Kedves Móricz elvtárs — így szólítottam —, egyelőre semmi biztatót nem mond­hatok, mert annyira az ele­jén vagyunk." Utaltam a visszahúzó erők elleni küz­delemre, amely leköti politi­kai energiánkat. Hogy ké­sőbb miképpen foglalkozott a nagy író ezzel a témával, nem tudtam figyelemmel kí­sérni. Intézkedett a kormányzó- tanács a 100 holdon felüli földbirtokok szocializálásá­ról. Egy szép napon bejelen­tették, hogy itt van az egri érsek, a bíboros. Teljes or- nátusban jött, vörös köppi- vel a fején. Megpróbálta megmagyarázni, hogy képte­len helyzet elé álltak, nem tudják mitévők legyenek föld nélkül. Kérte, tegyünk valamit a papság érdekében. Mondtam neki, hogy én sze­mély szerint sem, de a di­rektórium sem adhat enged­ményt az érsekségnek, mert köt bennünket az ilyen és ilyen számú rendelkezés. De nem gátoljuk a papi tevé­kenységeket, amelyeket megfizetnek a h'vők, nem nyúlunk az egyházi adóhoz sem. Felhívtam a figyelmét, hogy türelmünk addig tart, amíg nem szítanak gyűlöle­tet a rendszer iránt. Minden­esetre a földeket feltétlenül szocializáljuk. Úgyhogy a bí­boros meglehetős lógó orral távozott. — A fiatalabb nemzedé­keknek, akik a történelem­könyvből — és szerencsére még egykori harcosok el­beszéléséből ismerik az ak­kori időket, csak elképze­lésük van arról, mennyi akadállyal, nehézséggel kel­lett szembenézniük a szo­cialista utat járó, az arra mozgósító embereknek. Né­meti elvtárs közelről érez­hette mindezt... — Áprilisban már mutat­koztak az ellenforradalom jelei, nemcsak Egerben, ha­nem az egész országban. Az első nagy megmozdulást má­jus elsején hajtották végre az ellenforradalmárok, ami­kor éppen ünnepeltünk kel­lett volna. A Vörös őrség tagjai, akiknek kötelességük volt le­verni a lázadást, fegyvert fogtak, de a már említett összetételnél fogva, a Ta­nácsköztársaság szervei ellen támadtak. A megyeházával szembeni utcában, a szovjet- házban sáncoltuk el magun­kat. Mindenkinek fegyvert adtam a kezébe, aki csak az épületben tartózkodott, s a bejáratoknál és az ablakok­nál tüzelőállást foglaltunk. Párszor sorra jártam az őr­helyeket, és mindig kevesebb és kevesebb embert talál­tam, úgyhogy utoljára ma­gam maradtam. Nem volt más lehetőségem, minthogy estefelé revolverrel a kezem­ben kényszerítettem az egyik sofőrt, azonnal tankoljon és vigyen engem Budapestre, hogy Chlepkónak, a Vörös őrség főparancsnokának je­lentést tegyek. Eközben Ko- lacskovszkyt és Lájert letar­tóztatta Szita, aki vezető sze­repet vitt a lázadásban, már előzőleg összeköttetést te­remtett a csehekkel. Egyes, nemrégiben napvilágot lá­tott történelmi munkákból súlyos elmarasztalás olvas­ható ki, mondván, elképzel­hetetlen, hogy ne lettek vol­na olyan emberek, akik fegyvert fogtak volna az el­lenforradalommal szemben. A körülmények mérlegelése mást mutat. A kialakult helyzetben még a lakatos- árugyár és a dohány- . gyár kis számú munkássá­gát sem lehetett mozgósíta­ni, nem beszélve arról, hogy az utóbbiban nagyrészt női dolgozók voltak. Végül is az első ellenforradalmat Heves megyében Tormási tovább­szolgáló őrmester Hatvanból indított osztaga számolta feL Ezek után kormánybiztosnak küldték ki Jackwerth Edét Ö azt mondta nekem: „Minél az egri direktórium meg­szűnt, politikai megbízott­ként járod a megyét, és el­lenőrződ, hogyan tevékeny­kednek a különböző közsé­gek direktóriumai.” Így ta­lálkoztam Heves községben Bródy Sándorral, az íróval. Fia vöröskatona volt, oszta­gával utolsóként vonult ki Egerből, a második, a júniu­si ellenforradalmi felkelés idején. Erről a második lá­zadásról Jackwerth tudott volna többet beszélni, de sajnos, a közelmúltban örök­re búcsút kellett vennünk tőle. — Németi elvtársat hol ér­ték a Tanácsköztársaság utolsó napjai? — Heves község határá­ban, mélyen a Tisza felé vizsgálgattam, hogyan alakul a frontvonal, amikor elfog­tak a nagygazdák, akik gyű­lölettel néztek a tanácskor­mány intézkedéseire. Ez au­gusztus elején történt. Ala­posan összevertek, majd le­dobtak egy pincébe. Elhatá­rozták, hogy másnap bevisz­nek Egerbe, és átadnak a Koczka-féle törvényszéknek. Akkor már a vörös osztagok visszavonulóban voltak. A szegényparasztok felvilágo­sították az egyik parancsno­kot, mi történt velem. Kisza­badítottak, s velük együtt, egy szál felöltőben hagytam el a megyét. A harcosok szétszóródtak, mindenki a maga házatáját kereste. A nógrádi hegyek felé igyekez­tem, később leereszkedtem Hatvanba, onnan egy Mária- besnyöre készülő búcsús csoporttal mentem tovább, míg Gödöllőről HÉV-vel ér­keztem Budapestre. ★ Bújdosni kényszerültem, Tolnába szüretre kerestek munkásokat, jelentkeztem. Zúgolódtunk, mert a gazda keveset adott enni. Csen­dőrrel fenyegetőzött, ott­hagytuk. A fővárosban fel­vettem a kapcsolatot egy ré­gi ismerőssel, akinek Bereg­szászi Sándor nevű fia el­tűnt a háborúban. Megkap­tam a papírjait, tíz évig él­tem ezen az álnéven. Könyv­kötő lettem, felvettek a szak- szervezetbe. Illegális tevé­kenységet folytattam, később Kolacskovszkyval is talál­koztam, aki előadásokat tar­tott. Az amnesztia idején se­gített visszaszerezni a neve­met Eljött a félillegalitás ideje: akkor voltunk legáli­sak, amikor lehetett és ak­kor illegálisak, amikor szük­séges volt — Több mint fél évszázad , múltán, a munkásmozga­lomban szerzett gazdag ta­pasztalatok birtokában, mi-t ben látja a Tanácsköztár­r saság 133 napjának jelen- - tőségét? ? — Meg kell jegyeznem, nagyon téved, aki ma azt hiszi, biztosra vettük, hogy feltétlenül, véglegesen meg­állj ük a helyünket Mert sok függött a nemzetközi körül­ményektől is, elsősorban at­* tói, kapunk-e segítséget orosz testvéreinktől. Június­ban, Szamuely moszkvai lá­togatásakor meggyőződtünk arról, hogy a belső és külső ellenséggel vívott élethalál­harc megakadályozza Szov- jetoroszországot Tanácsma- . gyarország fegyveres támoga- i fásában. Minden oldalról kö­lt rülvett bennünket az impe- i rialista hadsereg, jó akkor : már nem volt várható. Ez minket mégsem csüggesztett el, mert a fő célt nem té­vesztettük szem elől. Mégpe­dig azt, hogy feltétlenül kJ kell munkálni és meg kell . ismertetni a magyar néppel mindazt a formát és lehető­séget, amit a Tanácsköztár­saság nyújtani tud, hogy mély nyomokat hagyjon a munkásság, a parasztság, az értelmiség lelkületében, akármi következik is. — Németi elvtársat nem­egyszer arra indította az adott történelmi helyzet, hogy véleményét, érzéseit versbe foglalja. Amikor megköszönöm válaszait es további tevékenységéhez, a mozgalmi hagyományok ápolásához jő erőt, egészsé­get kívánok, javaslom, fe­jezzük be a beszélgetést „Ne csüggedj!” című, 1925 márciusában írt, a győze­lembe vetett szilárd hitet tükröző költeményével: Azt mondod, Elvtárs, már nem bírod, Hited, bízásod megkopott; Járod kétségek borús útját. Nem remélsz munkás szép napot. Nyomor, kétség mar. Egy a sorsunk. Ne csüggedj, Elvtárs — Eljutunk, Távol ködében az Igazság, Felé vezet vérkönnyes utunk. Kínterhes Ma, hazug, megejtő; Fertőz torz eszme, gondolat. Elvtárs, ha inogsz, sorunk ritkul. Sodorsz magaddal másokat. Majd vége lesz a gyásznapoknak. Ha a Ma csalódást hozott. — Szorosan, Elvtárs, összefogva, Várjuk készen a Holnapot. Tuza István 1978. március 19„ vasárnap ■

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom