Népújság, 1978. február (29. évfolyam, 27-50. szám)

1978-02-12 / 37. szám

„Milyen megerőltető gonosznak lenni’ Emlékezés Bertolt Brechtre születésének 80. évfordulóján A brechti életmű csupa XX. századi kihívás, provo­káció, érzelmi és értelmi csapda. Szinte minden müve próbára teszi az irodalomról alkotott fennkölt elképzelé­seinket, „dúrva gondolkodá­sával” folyton a lényegre: a társadalmi érdekek boszor­kánytáncára irányítja fi­gyelmünket. Az alapvető, az elemi igazságokat —, ame- • lyek magától értetődnek, mégsem hangzanak el — vágja szemünkbe, kíméletle­nül vagy gúnyosan, ironiku­san, s olykor —, mert ez sem volt idegen tőle — megren­dült bölcsességgel szól ránk. Ha drámába fogott, versbe, regénybe, ha esszét, vitaira­tot fogalmazott, ha megütkö­zést keltő dramaturgiai el­képzeléseit szögezte ki az új színház kapujára — erede­tisége, következetessége min­dig kiütközött. Ez az eredeti­ség pedig abban állt, hogy a marxi módszert igyekezett érvényre juttatni az iroda­lomban. S az érett Brechtnél aligha találunk különbet, aki­re rámondhatjuk: szocialista művész. A Koldusopera írójaként vált világhírűvé. Ám az expresszionizmus fenegyereke, a hivatásos tisz­teletlen csakhamar megtalál­ta az utat a munkásmozga­lomhoz, a szocialista világné­zethez. 1918-ban kezdődő iro­dalmi pályáját Hitler hatalom­ra jutása törte meg. Majd az emigrációs évek következtek. Tizenöt év idegenben. Né­metként élve át Németország gyalázatát. S ő sem tehetett mást, mint újra és újra megidézte ezt a történelmi sokkot, szégyent : „Fiam, hogy Németország / Más lesz, mondtad makacson. / Nem tudtam: pernye lesz és / Vér­lépte kőhalom” — írta gú- nyos-keserűen a Német anya dala című versében. A háború után a demokra­tikus Berlinben talált otthon­ra, ahol megalapította híres színházát a Berliner Etw sembl-t. Színházi tevékenysé­gének kisugárzása óriási. Még az emigrációban írt verset A kétely dicséretéről: „Üdvözlégy kétely! Azt ta­nácsolom, vidáman / És tisz­telettel köszöntsétek azt, / Ki szavatokat, mint egy rossz garast vizsgálja meg.” A „kritikai magatartást" a szo­cializmus építése közben sem adta fel, kigúnyolta a „ha­tározatlan” hibákat elkövető­ket. Ez volt Brecht, nem ta­gadta meg önmagát, amellett, hogy bizalmát a jövőben nem veszítette el. Hitt abban, hogy: „a legapróbb (kis) örö­möket kiköveteljük együtt... /Sa világot otthonosan be­rendezzük A dialektikus szemléletű művek Brechtjéről gyakran elmondják, hogy moralista volt. Ezért tudta színéről és visszájáról is felmutatni a viszonyokat, „az állapotokat’', A morált és a jogot is. Az emberi lényeget, amelyben oly elválaszthatatlanul együtt lakozik a jó a rosszal. Egyál­talán: értette a „rossz” törté­nelemformáló szerepét. Min­dig ellenpontozta műveiben a szépet a torzzal, a fennköl- tet az öbszcénnal, az ösztö- nösséget a tudatossággal, a kifinomultat az ízléstelennel, a hitet a rációval, a rajongást a kételkedéssel. De néha ő sem bírta elta­karni ellágyulásait, szinte értelmetlennek látszó bizal­mát az ember nemességében, jóságában. A gonoszság maszkja című versében a kö­vetkező sorokra bukkanha­tunk: „Részvéttel nézem / Homloka kidagadt ereit, me­lyek je^ik, / Milyen megeről­tető gonosznak lenni.” Ebből a negatív megfogal­mazásból csendül ki Brecht- nek, a tudatos, szocialista művésznek az optimizmusa, így kell értenünk, így a mi­énk. Péntek Imre BERTOLT BRECHT: Egy munkásolvasó kérdései A hétkapus Thébát vajon ki építette? A könyvekben királyok neve áll. A kősziklákat tán királyok vonszolták oda? S a százszor lerombolt Babilont Ki építette százszor újra fel? És az aranyló Lima városában vajon hol laktak, akik építették? S amikor végre elkészült a Nagy Kínai Fal Nyugodni hová tért a kömives? A büszke Róma Diadalívvel van tele. Kik felett Aratott diadalt a sok Caesar? S vajon a hírneves Bizáncban Mindenki palotában élt? S még a legendás Atlantiszban is Azon az éjszakán, amikor mindent elnyelt a tenger A fuldokló még rabszolgáját hívta. Az ifjú Sándor elfoglalta Indiát ő egymaga? t easer legyőzte a gallokat. Nem volt-e vele szakács legalább? Spanyol Fülöp sírva fakadt, mikor flottája elmerült S más senki sem sírt? A hétéves háború győztese Második Frigyes volt Ki Győzött kívüle? Minden oldalon győzelem. Ki készítette a győzelmi lakomát? Egy-egy nagy ember jut egy évtizedre. A költségeket vajon ki viselte? Ahány történet Annyi kérdés. Alföldy Jenő könyve Kálnoky Lászlóról Ismerős arc tekint ránk az Akadémiai Kiadó Xortársc- ink c. sorozata legújabb kötetének címlapjáról: i Kálnoky Lászlóé. Róla, költészetéről szól a könyv, amelynél szerzője Alföldy Jenő, aki — valljuk meg — sokak k; ínságál- óhaját valósította meg e szép, rokonszenvesen rr jírt pá­lyakép közreadásával. Irodalomtörténeti jelentőségét — amely nem kevés — majd felméri a szakkritika, a híradás igényével szóló recenzens élsődleges dolga az hogy a figyel­met ráirányítsa s az olvasót orientáló momentumok iránt a figyelmet felkeltse. Avatott integráció az Alföldy Jenőé. A Kálnoky-életmű alapos ismeretének' birtokában fogant s legfőbb érdeme ta­lán az, hogy a sokszor mellőzött költőnek igazságot osztott. Azzal mindenekelőtt, hogy az objektivitás alapállásával tette mérlegre a teljes életművet. Nem előzmény nélkül már, de ilyen igénnyel s terjedelemmel első ízben. A portré, amely Kálnokyról a költőről, s a kiváló mű­fordítóról itt elénk tárul, elsődlegesen a müveken, a költői teljesítményen alapszik, de nein mellőzi a szerző ennek megrajzolásakor az életrajzi vonatkozásokat sem, az élmé­nyeknek azt az alaprétegét, amelynek ismerete az életmű egészének megértése szempontjából nélkülözhetetlen. A be­vezető fejezetben pl. szép leírását kapjuk mindannak, ami Kálnokyt a szülővároshoz, Egerhez köti, s számbavételét főleg az első Kálnoky-kötet, Az árnyak kertje egri eredetű élményanyagának. Oly módon ráadásul, hogy az egyik fon­tos szerzői felismerés bebizonyíttassék : Kálnoky „.. .nem egy korszak elejének, hanem egy korszak végének embere, s mint ilyen hozza létre kivételes művészi értékeit.” S amit a könyvnek az életút e korai szakaszára koncentráló összege­zéséből, s Az árnyak kertje c. kötet versanyagának értő elemzéséből megtudunk, valóban bizonyít: a vidéki ifjúság akkori helyzete-életmódja (sport, bálok, kávéház, cukrász­da, üres társasági élet stb.), s a kisváros egyáltalán nem „otthonos, patinás, festői” képe és jelenségei, tehát valósága szükségszerűen vezettek oda, hogy az induló költő ezt a világot megtagadta, s első verseiben „provincializmus”, „demagógia”, s „embertelenség” gyanánt ábrázolja és uta­sítja el:.. A Kálnoky-versek elemzéseivel is remekelt a könyv szerzője. Az 1943-ból való Október, a betegség bilincseinek! szorításában. született Szanatóriumi elégia, vagy a Hitler- ellenes Egy modern zsarnokhoz c. versek elemzése precíz műhelymunkáról, s a finomságok iránti érzékenységről ta­núskodnak, valamennyi önálló kis tanulmányként is felfog­ható. Am Alföldynek láthatóan nemcsak ennyi volt a céliai a gondos, az esztétikai értékek sokaságának felderítését cél­zó elemzésekkel is bizonyítani kíván, helyesebben eloszlatni egy hosszú időn át létező tévhitet, miszerint Kálnoky László „egyversű költő”. A kismonográfia olvasóját maradéktala­nul meggyőzi ennek ellenkezőjéről, maid — a további vers­és kötetelemzések segítségével — arról is, hogy Kálnoky László —, aki már „fiatalon bizonyította tehetségét” — „öt­ven éves kora után” is újat teremteni képes költője száza­dunk magyar irodalmának. E tételt igazolandó Alföldynek az életpálya sorsfordulóit kellett szemügyre vennie s a Kál­noky személye-költészete körüli hallgatás, olykort értetlen­ség okait felderíteni. Sikerrel tette ezt is. Mint ahogv ered- •' ményesen bizonyította az évtizednyi időt felölelő műfordító munka értékteremtő voltát, s ennek a Kálnoky-lírára gya­korolt formagazdagító hatását is. Örömmel nyugtázzuk ezt a könyvet s ajánljuk minding azoknak, akik Kálnoky László költészetének tisztelői... LÖISÖS ISTVÁN H átával a szélhordta hóku­pacnak támaszkodva, ma­gányosan ácsorgott Lehota háza, s hallgatta a szél gurgulázó. ugatá­sai, mely a tél fehér lován rohan­gált összevissza a pusztaságban. A hideg keresztülfúrta magát a ház falán, s zajtalanul topogott az • ágyban fekvők takaróján. Nem le­het tudni, hány óra van ilyenkor. Az udvaron nem szólt hajnalban kakas. A házban nem ketyegett óra, csak a tél fehérsége riasztott halvány reggelt a szobába. Lehota Ábel begörbült vállal méregette végig a szobát, s kiné­zett az ablakon, melynek üveglap­jára pálmaerdőt varázsolt a fagy. Körülötte a ház minden eresztéke hideget árasztott: a kilincs és az ajtó repedése, s a cseréppel fedett tető. A sározatlan padlásról le- hangzott a kutlászó szél dobbaná­sa, amint döngve nekicsar.ódoU a homlokdeszkázatnak. Néha úgy érzett, mintha a részeg szél itt hentergett volna a szoba deszká­ból ácsolt bútorai között, ahol tót­ágast állt a mindennapi szegény­ség. Olyan hideg volt bent, mint künn juhszélen. ' A szürke árnyékkal függönyö- zött szegletben, holmi ócskaságból magasra púpozott ágyban feküdt Lehotáné a gyerekkel. Noha nem volt beteg, ezt tette már hosszú napok óta. Színt bukdácsolt a le­vegőből áradó ólmos álmosságban, mint aki egyik ájulásból a másik­ba zuhan. Ha megszólalt, emberé­re lázadott : • — Miért nem vagy te olyan em­ber, mint más? — kérdezte aztán Hetvenöt éve, 1903. febru­ár 12-én született Rideg Sán­dor író. Pályáját a Népsza­vában kezdte, tagja lett e 40-es években működő mun­kásírók csoportjának, akik a munkásélet tényszerű ábrá­zolását tűztek ki célul. írásai közül most az irtás szélén címűt idézzük. Rideg Sándor: Irtás szélén ezredszer, mióta együtt érezték ín­ségüket. — Mások segítenek ma­gukon ... Én „zerezzek neked gaz­dát?! Várod, hogy megdögöljek az ágyban kölkestül... Azután példákat mondott má­sokról, és az istent emlegette. Föl­kelni ma sem mert, félt, hogy elil­lan testéből ezer bajtól megfo­gyott ereje, amivel a januárban született gyerekét melegítette. S valóban nem volt más melegség ebben a hajlékban, mint az ő sűrű sóhajának lehelete. — Mit akarsz velünk? — kér­dezte esengőn, mintha az istennel beszélne. j ehota szótlanul állt a jégvirág- tói megvakult ablak előtt, sze­me sarkában, mint letörülhetetlen pecsét világított a ború, mely any- nyira hasonlóvá teszi a szegény embert Krisztushoz. Nem volt ér­zésében semmi önvád. Eddig min­dennap ott álldogált az emberpia­con, és nem kellett senkinek se ő, se más. — Fogadjon meg, hűséges em­bere leszek! — könyörgött legu­tóbb egy nagy parasztnak, s a.z rö­högött, mintha valami jó tréfát hallott volna: — Ügyéé! Ilyenkor minnyájan azt mongyátok! Szátokba folyik a víz, mi?... Majd szóllok ... Talán egyszer majd szól a gaz­dag paraszt. De most nem volt a házban akkora darab kenyér, hogv cuclit rághattak volna belőle a gyereknek, és nem volt a katlan alatt két hét óta tűz... Nem volt se Isten, se Szentség. Mindenestül le akart szakadni Lehota Abel fe­lett az ég. Azon gondolkodott, mi lehet rettenetesebb, az éhség-e vagy a hideg? — Meg kék fördetni a gyereket — nyögte az asszony. — Megfördetjük — ígérte Leho­ta. A hangja úgy csengett, mint a hamispánz. A fejsze ott volt letá­masztva párjával a tűzhely előtt. A széíespofájú hosszünvelűt akasz­totta karjára, és indult kifelé. Szernhunyontásig állt a ház előtt, s végignézett a táj mindent elbo­rító fehérségén. A közeli rét befa­gyott tócsái felett téli madarak fel- hőztek, olykor sikongva csaptak az ég felé. Mintha eltaszították volna, úgy indult el a süppedő földeken ke­resztül a messze sötét lő erdő felé. Az ég kalapja nevetségesen kes­kenynek látszott, s mint lerongyo­lódott fehér firhang szállongott alá a hó. Szembe fújt a szél. Lehota izzadtan lépett át a bod­zával szegélyezett erdő árkán. A széltől vert erdő riogatva ” zúgott. Az óriás fák gallya úgy kelepelt, mintha ezer torony­ban egyszerre szólna a húsvéti ke­repelő. Azután pillanatig tartó csönd lett. Az irtás szélén arasznyi vastag akácot szemelt ki Lehota, tövétől elkotorta a kacatot, s lecsapott fej­széjével. Az erdő recsegve vissz­hangzott, mintha segítségért kiál­tott volna. Volt ebben a hangban valami rémülefkeltő. Lehota kezé­ben megállt a fejsze, hosszú per­cekig hallgatózott. A fák zúgása végigborzongott a havas erdőn. Lehotának úgy rémiéit, mintha a nevét kiáltották volna messziről: Abel!. . S egyszerre, megroppant háta mögött a gally. Nem volt ide­ié. hegy eldobja fejszéjét, és futás­nak eredjen. Az új erdőőr, a romlott ember — így nevezték a környéken — barátságosan nevető arccal puská­ra támaszkodva állt Lehota előtt, becsukott félszemmel hosszan néz­te a megriadt Lehotát, és megszó­lalt: — Fényes nappal?... Vagy ta­lán verebet akartál fogni az or­roddal? Ide azt a szerszámot, és gyössz velem !... A puskás válla kiszélesült, hang­jából megmásíthatatlan kemény­ség áradt Előrebotlott frissen fé­nyezett csizmájával néhány lépést, és kifejtette Lehota markából a fejszét. — Aztán nehogy nekilódulj — szólt —, mert beléd eresztek. No, mehetünk. — Hová? — szorult ki Lehota torkán a hang, s az arca sárszínű­vé vált. Mély ijedelem szántott végig a testén. előre-há*ra tántor­gott, s hangját könyörgésre fogta. Nem akarta, hogy bekísérje az er­dő rosszhírű kisistene, és talán megverjék. — írja föl a nevem! Lehota Ábel vagyok. Házam van a bogár­zó mellett. Mindenki ismer a kör­nyéken. — Csak semmi cifra!,.. — mondta a puskás. — A felügyelő is nagyon kíváncsi rád, bent. Ö még néni ismer téged ... Lehota szálfának dőlve nyöszörgött, térde ingadozott. Bizonyossággal tudta, hogy nem megy be a romlott em­berrel. — Családos ember va­gyok ... Megfizetem a büntetés­pénzt — mondotta... — No, aló előttem, ha már Ábel vagy ... Fene szép neved van ! Le­hota visszafelé forgott, a puskás vállánál fogva iolta maga előtt. — Mem megyek! Érti? — kiál­totta Lehota. — És mi jogon , tegez engem? M inden elszántsága a szent­be olvadt föl, fagyos körjy. nye végigfolyt beretválatlan, szeg­letes arcán, szűkölt, mint a farkas­verembe esett eb, s minduntalan kitépte magát kísérgetője keze kö­zül. Az erdőőr szája körül fekete csíkokban elevenedett föl a harag, szitkozódva emelte feje fölé pus­kája csövét Lehota arcába. A szája csikorgóit, mintha kavicsot rágott volna: , — Az anyád szentsége!... Ég- rengetőjit a zsivány fajodnak!... Megtaszította Lehotát és az iná­ba rúgott. Lehota fölhemperedett, és úgy maradt fekve. Fogásra les­ve, szeme sarkából figyelte a vad­őr mozdulatát, aki puskát szoron­gatott a kezében. Most csak a fej­széje nyelét szerette volna még egyszer megmarkolni. A puskás lehajolt, hogy felemel­je emberét. Lehota egyetlen szorí­tással lerántotta magához a galy- lyak közé. Félig megfagyott ujjait a szemébe véste, fogával rágta a vadőr arcát. Ellenfele ökle a beleit döngette. Hemperegtek a hóban fuldokolva. Egymás torkát szorongatták. A kezük és az arcuk véres és nyálas lett a pirosán loccsanó ütésektől, amint egymásba markoltak. Leho­ta már kezébe kaparintotta baltá­ját egy szúrás árán, azután újabb szúrásokat kapott, az utolsót, a legmélyebbet már nem érezte ... A fölötte zúgó erdő egyetlen piros- ságban lobbant föl a szeme előtt. Teljes erejéből sikoltani akart, de nem fért ki hang a torkán, s kö­nyökéről a hátára zuhant. Feküdt az irtózatosan hidegre változott havas földön mozdulatlanul, mint­ha sohasem lett volna ilyen fehér ágya. Madzaggal felkötött csizmá­ja talpán fekete cafatban lógott ki a kapcája, mint va1 ami óriási va­rangy kitaposott bele. A z erdőőr dűlöngve törölgette meg bevérzett arcát, s megnézte zsebóráiát: éppen kilen­cet mutatott. Mintegy félpercig bámulta a mozdulatlanul fekvő Lehotát, s mintha megrémült volt tőle, elsietett, hogy tisztázza magát ott, ahol kell, mielőtt minden nyo­mot el nem lep a hó. . A messzeségbe nyúló erdő felett havas szél csatárzott. a fellegekkel. A százados tölgyek búgó torokkal roppanva sóhaj lo'tak. S lent a fe­hér folyondárral díszített bokrok között, lábujjhegyen bujkált a csend...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom