Népújság, 1978. január (29. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-08 / 7. szám
Miért harcolnak a dolgozók? Egy üzem végnapjai A történet 1974-ben kezdődött. Az akkoriban éppen megerősödő Füzesabonyi Vegyesipari Szövetkezet műanyagüzemet hozott létre a nagyközségben, és a Pest megyei Műanyagipari Vállalatnak kezdett dolgozni. Dicséretesen jó együttműködés alakult ki közöttük, s a Pest megyeiek egyszer azt kérték a szövetkezettől: ne kelljen a félkész termékeket a központba szállítaniuk, hadd végezzék el itt néhány emberükkel a so rj ázást, csomagolást, vasúton meg küldhetik is az árut szerte az országba. A szövetkezet egyetértett, sőt még egy általa bérelt épületet is adott a munkához a vasútállomás mellett. Mi történt? Egyszer csak azon vették észre magukat a nagyközség vezetői, hogy szűkebb pátriájuk egy új üzemmel gyarapodott: rövid néhány h°nap alatt kétszáz lett a „néhány ember”. Tizenöt évvel korábban örülhettek volna is az ilyen be- lopakodásnak, de már 1974- et írtunk. A munkaerő-tartaléknak vége, s a tervszerű, nagy körültekintést igénylő munkaerő-gazdálkodást ugyancsak megzavarhatja az ilyen, nem éppen szabályos manőver. Meg is zavarta. — Kész tények elé állítva, az adott helyzethez kellett igazodni — mondja Blahó István, a nagyközségi párt- bizottság titkára. — Ugyanakkor a vállalat nagyarányú fejlesztésekét ígért, s így lehetőség lett volna a Fémművek gyára mellett egy másik korszerű bázisüzemet kifejleszteni a sok apró kóce- ráj helyett Ehhez még munkaerő is lett volna — még akár a szövetkezettel való összeolvadás útján is. Ettől függetlenül kezdettől fögva ideiglenes működési engedélye volt a telepnek Füzesabonyban; ez először 1976. decemberében járt le, akkor hosszabbítottuk meg 1978. december 31-ig. 1977. közepén derül aztán ki, hogy az előre eltervezett mintegy kétszázmilliós fejlesztésből nem lesz semmi, nem engedi ezt a vállalat felügyelete, a Pest megyei tanács. Mi erre úgy határoztunk, egyetértésben a megyei pártbizottsággal, tanáccsal, hogy akkor nincs értelme tovább meghosszabbítani a működési engedélyt. A munkaerőre a hatékonyabban dolgozó termelőhelyeken van szükség, s ne kössék azt le az ilyen, meglehetősen laza munkafegyelmű, rendkívül alacsony teljesítménynyel dolgozó kisüzemek. A vállalat kérte ugyan, hogy legalább 1980-ig maradjon a mostani állapot, de az októberi egyeztető megbeszélésünkön ehhez nem járultunk hozzá. A telep az idén megszűnik és a dolgozók, ha akarnak, a Fémművek gyárában helyezkedhetnek el, illetve mindenki számára biztosítunk olyan munkahelyet, ahol tud dolgozni és megkeresheti az eddigi pénzét. Alapvető kikötésünk a gyárral szemben: minden oda jelentkezőnek helyet biztosít, ha valaki egészségi állapota miatt a gépek mellett nem dolgozhat, annak megfelelő munkakört teremtenek. Mindenkivel egyénileg kell megbeszélni a problémáit. amennyit gyártani tudunk, s bármilyen korszerű gépsorokat állítunk is be, azok mellé ember kell. Ha jönnek hozzánk, tudunk fejleszteni. — Mindenkit tudnak foglalkoztatni? — Tisztában vagyunk azzal, hagy nem jelentkezik hozzánk egy emberként az egész üzem. Mi azonban vállaltuk azt, hogy mindenkit fogadunk, aki nálunk akar dolgozni. Elsősorban persze a gépek mellett, de ha valakinek az egyéni képességei olyanok, könnyebb, ülőmunkát is biztosítunk. Januárban hozzáfogunk, hogy elbeszélgessünk mindenkivel. Mi magunk is szeretnénk pontosan tudni, kik azok, akikre számíthatunk, hiszen az ilyen nagyobb arányú létszámfelvétel feltételeit meg kell teremtenünk, hogy meg is adhassuk azt, amit ígérünk. A Mátravidéki Fémművek füzesabonyi gyárának termelése 1977-ben meghaladta a 600 milliót 18 százalékkal nőtt az előző évhez képest a termelési érték, 19 dolgozóval csökkent a létszám. A munka ütemét itt a gépek diktálják, három műszakban. Németh László, gyárigazgató: — 1978-ra a vállalatunk nyolc százalékos termelésnövekedést tervez. Tulajdonképpen mi ezt a létszám gyarapítása nélkül is megvalósíthatnánk, a program azonban módosul, ha nagyobb számban jelentkeznek hozzánk a megszűnő üzemből. Az országban egyedül vállalatunk gyárt tubust, aerosol- pa’.ackot és néhány más fémtömegcikk-ipari terméket. Az ' igények nagyobbak, mint — Mióta dolgozik itt? — Nemsokára három éve lesz. — Azelőtt is eljárt dolgozni, mielőtt ez az üzem idetelepült? — A Fémműnél voltam, onnan jöttem át ide. Ott öt esztendeig dolgozam. Ennyit tudtunk beszélgetni a Szihalomról bejáró Domán Andrásáéval, a műanyagüzem telepén. Ez idő alatt teljesen felbolydult a helyiség, ahol vagy száz asszony tud dolgozni egyszerre az asztalok mellett. A technikai berendezést itt a villanymo- or hajtotta köszörűk, rezgőkéses ollók jelentik, de legtöbbüknél egy-egy éles kés az összes szerszám. Műanyaglapok, cipősarkak széleit csiszolják, egyengetik vele. A munka hirtelen leáll, körülvesznek. Kínos helyzet, hiszen ez már nem riportkészítés, hanem egy gyűlés, nem éppen ünnepi hangulattal. — Miért veszik el ezt az üzemet?, Mit tudnak nekünk helyette adni? özvegy, nyugdíjas vagyok, ezt a munkát el tudom látni, de hová menjek másfelé? — hallom özvegy Hegedűs Bélánétól. Az idősebbek jobbára hasonló megjegyzésekkel helyeselnek. De a fiatalok hangját is hallani: — Nekünk ez jő Itt, s a Fémművekbe úgysem megyünk. Ha más nem lesz, megyünk Egerbe vagy máshová — mondja Bácsics Éva. — Én varrodából jöttem ide, nem bírtam a gépet — Tanult valamilyen szakmát? — Nem, az általános után egy éve dolgozni kezdtem. Nekem ez itt nagyon jó. A mezőszemerei Nagy Imrévé járt már a gyárban; a tájékoztató nagygyűléssel együtt üzemlátogatást is szervezek a brigádvezetők, csoportvezetők részére. — Itt, csak két műszak van, ott három, a gépekre figyelni kell, sokkal kötöttebb az ember. Én nem láttam ott könnyebb munkalehetőséget. Próbálom magyarázni, hogy ha kell, adnak könnyű munkát. Felelősséggel állította az igazgató. Nem hisznek nekem. Mindenáron ragaszkodnak ehhez a munkahelyhez, ahol akkor állnak fel az asztaltól, amikor jólesik, el- dogozgatnak, beszélgetnek, könnyen keresik a kétezer forintjukat. A vita befejezetlen marad, Mariok Péterrel, a telepvezetővel elindulunk az alagsor felé. — — Nézze meg az új fürdőt, öltözőt — mondja. — Félmillióba került. — De hát éppen most kellett ilyet... ? — kérdezem önkéntelenül. — Már korábban elhatároztuk, a döntés előtt, de most év végén lett kész. Rossz érzéssel jövök ki a fényes-csempés új fürdőből. A panaszos levelet a Minisztertanács titkárságának címezték. A SZOT-tól a megyei tanács ipari osztályához került intézkedésre. A kérés: ne engedjék fölszámolni az üzemet. — Mi lesz a válasz? — A döntés végleges: a terület fejlesztéséért, az emberek sorsáért egyaránt felelős testületek, vezetők véleménye- az üzemet fel kell számol n' — mondja Édes József, az ipari osztály vezetője. — Hiba volt a letelepítése, helyre kell ezt hozni. Az viszont nem fordulhat elő, hogy valaki az ott dolgozók közül ne kapjon megfelelő munkát, mint ahogyan a keresete sem csökkenhet senkinek. Egyénileg kell rendezni mindenki gondját, mert arról az ott dolgozók nem tehetnek, hogy ilyen helyzet állt elő. A döntést azonban ez sem - változtatja meg. Könnyű a kívülállónak. Joggal mortdhatja a füzesabonyi telepen dolgozó 180 asszony e sorok írójának is: az ő helyzetükben ragaszkodna a kényelmeshez, a megszokotthoz. (Mondták is, egyebek kíséretében.) De azért a kívülálló mást Is észre kell, hogy vegyen. Hogy az itt dolgozó több tucatnyi fiatalnak nem lehet életcél egy rozzant épületben műanyagdarabokat kapargálni, a tanulás, a továbbfejlődés legkisebb reménye nélkül. Hogy a népgazdaságunk egyebek mellett éppen azért küzd a hatékonyság gondjaival, mert elburjánzottak az ilyen kócerájok, s még ma is sokan vannak, akik az „adjunk munkát” szemléletét vallják, holott nincs munkaerő, s a megtermelt értéknél is többet fölemésztenek ezek a munkahelyek. Kell a szociális foglalkoztató a beteg, idős embereknek, azért, hogy hasznot teremtve, hasznosnak érezhessék magukat Erről ezúttal is gondoskodni kell. De ekkora üzemre ehhez nincs szükség __ nincs rá s zükség egyáltalán, hacsak az illető vállalat bérszintma- nővérei miatt nem. Emberek sorsát érinti közvetlenül a telep megszűnése. Több hasonlót kell még felszámolni ebben a járásban és másutt is. Sehol nem kerülhet anyagi, erkölcsi hátrányba az egyén, a dolgozó ember, a kis közösség. De van egy nagyobb közösség is: amelyhez mindannyian tartozunk. S tartósan ennek az érdekeit sem szabad elfelejteni. Hekeli Sándor A jármű- program segítése Csaknem 150 féle terméket állít elő a VILLTESZ Ipari Szövetkezet, köztük az IKARUS-autóbuszok lámpáit. Utóbbiból évente 120 ezer darabot készítenek. Képünkön: Az IKARUS-au- tóbuszokhoz szerelik a lámpatesteket a szövetkezet dolgozói. (MTI Fotó: Balaton József felvétele — KS) Parlagkönyv ek Könnyű a parlagföldeket hasznosítani. Csupán számokat, tényeket, adatokat kell felsorolni, s napnál is világosabban kitűnik, hogy mennyi haszontól, milyen anyagi javaktól esik el a népgazdaság, ha megmúve- letlenül, szántatlanul, bevetetlenül marad ennyi és eny- nyi terület. A parlagföldek hasznosításáról határozat is született a legkülönbözőbb szinteken, s a határozat végrehajtása jól is halad. De lehet-e határozatot hozni a parlagkönyvekről. Azokról a kilóméter hosszúságú sorokra rúgó kötetekről, amelyek ott sorakoznak az igazgatói és elnöki irodák könyvespolcain; díszként. Nagy politikai klasszikusaink kötetei nem hiányozhatnák egy komolyabb vezetői irodából. Ezek a könyvek — tisztelet a nem is kevés kivételnek — többnyire a díszlet és a háttér szerepét töltik be a tekintélyt parancsoló Íróasztal mögött, hogy még nagyobb legyen a tekintély. Ám, ha akad egy óvatlan pillanat, amikor egyedül maradván felüthetjük a könyvek valamelyikét, akkor a nyomdafestéktől összeragadt lapok rögtön megkérdőjelezik ezt a tekintélyt. Félreértés ne essék, lehet anélkül is becsületesen, és jól is vezetni, ha valaki nem rágta át magát a fogalommá nőtt kék félvászonkötésesek harmincegynéhány kötetén, lehet lelkes építője társadalmunknak — vezető beosztásban is —, ha nem követi évről évre nyomon az oly örvendetesen gyarapodó L. Cy. sorozat vaskos könyveit. Lehet. Csak azt nem szabad, hogy a háttérben feltornyosuljon a díszlet, hogy társadalmi gyakorlattá és múló divattá váljék a szellemi — a nem létező szellemi hatalommal — való kérkedés. Ez a jelenség a felszín alatt burkoltan hordozza azt a hamisságot, hogy. a kultúra csak dísz, csak bokréta, csak tessék-lássék kell. hogy ott legyen a gazdasági életet vezetők birtokában. Az iroda polcára közpénzen megvett kötetek azonban nem jelentik azt, hogy a vezető valójában birtokába vette volna ezeket a könyveket. Még csak azt sem mondhatni, hogy elegendő elolvasni ezeket a könyveket. A könyveknek ugyanis nem annyira a betűjét, mint inkább a szellemét kell birtok* ba venni. Ám, aki nem olvassa betűjét, az nem értheti a szellemét sem. Veszélyes dolog a díszlet- szemlélet, a parlagkönyvek elterjedése. Nem lehet ugyan adatokkal, tényekkel és számokkal közvetlenül bizonyítani, hogy milyen kár éri a népgazdaságot, ha a polcon porosodnak a könyvek, de akik csak díszletként tartják irodájukban, azoknál félő, hogy megcserélődik a mi- van-miért ok-okozati rendszer is. Azok előbb-utóbb a termelés díszletének fogják tartani a jó könyvet és filmet, a színházat, az utcát, a sportpályát. Azok talán úgy gondolják, hogy a népgazdasági tervek teljesítése önmagáért fontos, nem pedig as életért. Törvényt nem lehet hozni a parlagkőnyvek hasznosításáról, szót emelni érte azonban kötelesség. De talán nem Is kellett volna a parlagföldekre törvényt hoznif ha nem hevertek volna parlagon a könyvek a díszleti- polcokon. Szigethy András A hegesztőmérnök A hegesztés fontosságát, komolyságát sohasem vitatták, de — igaz, ami igaz — hosszú ideig nem volt kellő becsülete, jó darabig nem tartották „igazi” szakmának. Mert, hogy úgymond: semmilyen iskola nem kellett hozzá, elleste minden valamirevaló lakatos gyakorlottabb társától, vagy legfeljebb megtanulta egy rövidke tanfolyamon. A feladatok súlyának növekedésével hallunk utóbb már a minősített hegesztőkről is —, akik meglehetősen nehéz próbatétel árán váltanak „belépőt” a tekintélyesebb szakmunkások közé, s a továbbiakban szinte naponként kötelesek bizonyítani rátermettségüket, tudásukat. Major László, a Könnyűipari Gépgyártó Vállalat egri gyárának fiatal osztályvezetője azt mondja magáról, hogy — második diplomája után —. hegesztő szakmérnök... Mint a gyár műszaki osztálya ifjú iíányítójának szavaiból egykettőre kiderül voltaképpen nincs semmi rendkívüli a dologban. A hegesztés ugyanis — bármilyen furcsán hangzik is —: bizonyos fokig tudomány, sok minden áll vagy bukik az elvégzett munkán. A szakma magasabb szintű művelése széles körű ismereteket igényel. Több más mellett jobban kell érteni a fémekhez, hiszen időközben egy sor helyettesítő anyag is született. Aztán —, hogy mást ne mondjunk: a hegesztéshez mind elengedhetetlenebb a statikában való jártasság. Ez anyagtakarékossági szempontból sem utolsó. Mert. cseppet sem mindegy, hogy például 35 helyett 20 milliméteres anyagból hegeszti-e össze az ember a szükséges szerkezetet. S így sorolhatnék tovább... — Régebbi iskolámban, a miskolci egyetemen szereztem hegesztő szakmérnöki oklevelemet is — beszéli Major László —. Két éven keresztül, havonta egy hétig tanultam, amíg a tudnivalókat elsajátítottam. S a válaszásom korántsem volt véletlen, ötletszerű: kezdő szakember koromban ugyanis, gépésztechnikusként, tulajdonnőkként folytattam a munkámat. Jól emlékszem rá: a PEVA-térzsalu volt az első szép „gyártmányom”. Sikerült a prototípus —, amin szintén jócskán kellett hegeszteni —, s jól vizsgázott a három zsalukészlet a hévízi SZOT.üdülőnél, illetve a salgótarjáni garzonháznál... — Mi a dolga hegesztőmérnöknek? — Könnyű erre válaszolnom, mivel még tanulmányaim idején, 1973. január 1-én hegesztőmérnöki beosztásba kerültem, vezetőim előlegezett bizalmával. Ezen a poszton lényegében minden heképpen lakatos voltam magam is, gyárunk műhelyében. Itt természetesen hegesztettem is, s elléggé megkedveltem ezt a munkát. Az üzemből kerültem — gyári ösztöndíjjal — Borsodból. Tanulmányaim közben —, sünikor például baleset, betegség miatt két esztendőre is visz- szajöttem az intézetből, majd pedig nyári termelési gyakorlatokat végeztem — szintén a termelésben dolgoztam, segédművezető voltam. S a továbbiakban sem szakadtam el a termeléstől: első diplomámmal technológusként, míg később «sejimi árgesztessel találkoznom kellett, valamennyi lényegesebb feladatból részeltem. Irányítanom, ellenőriznem. kellett a munkákat, s nyilvánvalóan: segíteni, ahol csak szükség volt rá. Ekkor már javában foglalkoztatott egy téma, amit még első tapasztalataim között jegyeztem meg a lakatosoknál, .technikus koromban: nevezetesen az, hogy a „salakolást” — a hegesztési varratokat védő bevonat aprólékos, vesződséges munkával járó eltávolítását — mikent lehetne egyszerűbbé tenni,' esetleg kiküszöbölni. Tudtam: technikai, technológiai kérdés ez, de megoldása nem éppen egyszerű. Szóval: ilyen és hasonló feladatok Is jártak az eszemben, s több más mellett ilyenfélékre kerestem az egyetemen a választ Aztán a hegesztett gépvázgyár- tás feltételeinek megteremtésével kellett nekem is foglalkoznom. Mindenekelőtt a szükséges hegesztő szakmunkások kellettek, akiket a legkézenfekvőbb volt — tanfolyamokon — a gyári gárdából képezni. Tanfolyam-szervező, szakelőadó is lettem hát egyszemélyben, s mint ilyenj próbálkoztam az egészen fiataloknak, a szakközépiskolásoknak nevelésével is. Jóleső érzés számomra, hogy kikerült munkatársaimmal megismertetnem a széndiok- xid-védőgázos, fogyóelektródás korszerű hegesztést is, aminek minden bizonnyal az egész gyár nagy hasznát ve- szí a továbbiakban. — Jelenleg: a műszaki osztály vezetője. Jelent ez valamiféle szakítást a hegesztőmérnöki szakmával? — Amint említettem: ki«3 mondottan hegesztőmérnök, tulajdonképpen csak egy ideig voltam. Jó másfél esz-= tendeig, aztán a gépgyártástechnológiai csoport vezetésére, majd a műszaki osztályvezető-helyettesi posztra kaptam megbízatást. 1976. nyarától pedig mostani munkakörömben dolgozom. Jelenlegi beosztásomban foglalkozom a műszaki fejlesztéssel, a gyártmányfejlesztéssel és akarván-akaratlan kapcsolatban állok természetesen a hegesztéssel is. Nem tudok, de nem is akarok hátat fordítani ennek a területnek. Tetszett a téma, vágyódtam uána' és meg' t^m. Nem bánam meg, hogy így vá1*' I n! Győni Gyula
