Népújság, 1978. január (29. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-07 / 6. szám
/ I I Lassan, de haladnak Közművelődés a bélapátfalvi nagyberuházáson akasztani való bolond nő Francia film Az egykori gondokra igen sokan felfigyeltek. Majd másfél éve annak, hogy az egri Megyei Művelődési Központba megbeszélésre hívták azokat, akik valamit tehettek a bélapátfalvi nagyberuházáson tevékenykedő munkások — már akkor is mint- egv kétezrerudeteoztak itt — kulturált szórakozásáért, is- meretgyarapodásáért. A helyzetelemzés után a résztvevők a kiutat is keresték, s valamennyien felajánlották segítségüket és a hatékony művelődést szolgáló ötleteiket. Mi lett a többségében jó elképzelések sorsa? Megvalósították-e a jórészt ígéretes terveket? Erre kértünk választ a művelődési házban és az építkezésen. Nótaestek, kiállítások Vitányi Imre szakszervezeti intéző titkár korántsem olyan borúlátó, mint régen volt. — Igaz, hogy lassan, de csak haladunk előre. Az MMK részben állta szavát, hiszen különböző műsorokkal jelentkezett. Nagy tetszést aratott a népszerű Harsányt Gábor bemutatkozása. Sokaknak tetszett Csehov Kérő című egyfelvonásosa. Az irodalmi est is — itt a Gárdonyi Géza Színház két művésze lépett fel — számos érdeklődőt vonzott. A plakát- és a népművészeti kiállítás közül különösképp az utóbbit látogatták rendszeresen. Szerződést kötöttünk a Heves megyei Moziüzemi Vállalattal, s heti egy alkalommal vetítünk játékfilmeket. Az SZMT központi könyvtára olvasnivalót biztosít, s bizonyos idő múltán a köteteket cserélik. Az Északmagyarországi Építőipari Vállalat elérte — az általános iskolai bizonyítvány megszerzését kőtelezővé tette —, hogy minden dolgozója tovább fejlődhessek, s részt vehessen valamilyen szakmunkásképző tanfolyamon. Valaha ezt remélni se mertük volna! traktáltak bennünket. A fokozatosság elvéről vétek lemondani. A kultúrához hosz- szú út vezet, s azt, aki ezen épp csak elindult, nem szabad a legnehezebb erőpróbára kényszeríteni. Ha jelenleg a magyar nóta kell, akkor nyújtsuk azt. Ez nem megalkuvás, mert később előbbre léphetünk, ám az el- riasztottakat sosem nyerhetjük meg. Amikor kiállítást hoznak, kérdezzék meg: milyen anyagot óhajtanánk, s ne csak telefonon közöljék azt, hogy mit kapunk. Tizenkét órás műszakok Az önkritikus, s a töprengéssel is fűszerezett hangvétel sem hiányzik. Januárban létrehoztak egy közművelődési bizottságot. Ennek feladata lett volna az, hogy az általános és a szakmai tájékozottság növeléséért szorgoskodjék, az ifjúsági közösségekkel foglalkozók, patronálja a klubokat, valamint a kialakuló amatőr művészeti mozgalmat. A rajtot követő lelkesedés azonban igen gyorsan megcsappant, az ülések elmaradtak, s végül is feloszlott a társaság. Ez meglehetősen elszomorító, mert vezérkar nélkül nincs valamire való „hadművelet”. Ki szervezzen, irányítson, ki keltse fel az érdeklődést, ha nem az erre hivatott gárda. — A dolgok azért bonyolultabbak. A kétezer munkásból mintegy hatszáz naponta hazautazik. A család, s megannyi ház körüli tennivaló várja őket otthon. Dehogy , maradnának itt egy film, vagy előadás miatt. Ez voltaképpen érthető. A tizenkét órás műszak igen kimerítő, s a mosdás és a vacsora után a többség — s ezt se kifogásolhatja senki — pihenni óhajt. A szállásokat igyekeztünk lakályosabbá formálni, de korántsem kínálnak teljes kényelmet. Hát még, ha olykor a fűtéssel, a világítással is bajok vannak! Ezeket a körülményeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. A szakszervezet azonban nem adja fel, mindössze a valóság talajára építve cselekszik. Legkönnyebben a fiatalokkal értenek szót. Vetélkedő a klubban Erre utal Bárány Tamás minőségi ellenőr, a 15. számú főépítésvezetőség KlSZ-alap- szervezetének titkára is, miközben klubjukba kalauzol. — A helyiséget mi csinosítottuk, díszítettük. Mi fabrikáltuk a kovácsoltvas lámpákat. Ide érdemes betérni, hiszen színes tévét is nézhetünk. A társadalmi munkáért kapott pénzből vásároltuk, ezért meg is becsüljük. Hét közben rendszeresen találkozunk, s arra is szorítunk időt, hogy alkalmanként vetélkedőket rendezzünk. Péntek délután azonban mindenki siet haza. Az ifjúság ráérősebb, rá számíthatnak, ám az idősebb korosztályról se mondhatnak le. Akkor sem, ha a megnye- rési kísérletek sokszor kudarcba fulladnak. Vitányi Imre így vélekedik: — Egy főállású népművelőre van szükség. 0 felmérhetné az igényeket — ez eddig sajnos nem történt meg —, s ezekhez mérten alakíthatná ki elképzeléseit. A művelődési ház kapott egy státuszt, s január elsejétől már dolgozhatna is az, aki elsősorban a nagyberuházás köz- művelődésével foglalkozna. Az állást azonban még mindig nem hirdették meg. Nekünk nem sok pénzünk jut kultúrára. A vállalatok évente általában negyvenegyezer forintot adnak össze. A több mint kétezres létszámhoz viszonyítva ez bizony minimá" lis összeg. így igaz. A mecénások bőkezűségére lenne szükség, mert ez a gárda még két esztendeig itt tevékenykedik, s pénz és szakember nélkül aligha születhetnek kiugró sikerek. Pécsi István A francia milliomos ledobja az asztalra a csekket, aláírva, s közli az intézet igazgatójával, hogy olyan számot írhat rá, amilyent akar. Közben a mozdulatai kiegyensúlyozottak, az arca sima és szenvtelen marad, mintha az időjárásról beszélne. És én, a néző, egyszerűen nem hiszem el, hogy ilyesmi így megtörténhessék az életben; nem akarom elhinni azt sem például, hogy Julie, a legszorultabb helyzetben kellemesen, nyugodt hangon — milyen szép Törőcsik Mari szinkronja! — dicsérje kegyetlen ellenfelét, akinek a rögeszme teljes vadságában kiül az arcára. És lélektanilag mégis hitelesnek tűnik minden! Ezek a filmbeli hősök más nyelvet, más fogalomkört beszélnek és érintenek, mint amit mi megszoktunk a magunk szürkén köznapi életében. És ezt a különbséget, ezt a filmbéli szürrealizmust akkor kezdem valamiféle lelki tériszonnyal rokonítani, amikor az üvegből és betonból emelt felhőkarcolón, a ház héján kezd felfelé kúsz- hi a lift, majd belépünk a ház belső térségeibe, ahol a természetellenes fülledt zsúfoltság lepi el a szemet. Mindenütt és mindenen a kétség- beejtően sok pénz és annak levegője tör ránk — a látványban. Az az érzésünk támad, hogy itt nem is lehet normális életet élni, s közben ennek a milliomos! birodalomnak, azaz ennek a háznak a pillanatnyi gazdája, a mesék nyelvén ki is jelenti, hogy itt mindenki őrült és ez a természetes. Mindezt azért kell így elmondanom, mert ezt a zárt kört és légkört, a pénznek és a pénzből eredő különvi- lágnak ezt a klímáját ritkán éreztem még ilyen töménynek, fullasztónak mint ebben a filmben. Azt már megszoktuk, hogy amikor elegáns urak és asszonyok gazságra vetemednek, akkor a film rendezői egyfajta luxust mutatnak be hízelgő, feledtető háttérnek, hogy aztán annál nagyobb hatást keltsenek a befejezéssel. Ebben a filmben egy tenyészet és egy rothadt szándék fut a végkifejlet felé. Nincs kétségem afelől, hogy a regény, amelyből a film ké- készült, valóságelemeket tartalmaz. De a merész nézőszög, a szenvedélyes szemléletből adódó túlzások, például a menekülés legkritikusabb pillanataiban sem hagyja veszni Julie a naplót, ezt a rikítóan piros füzetet — a szinte nyugalmasra fékezett képsorok és a kötelezően beiktatott üldözési jelenetek ritmusa attól lesz igazán hatásossá, hogy a rendező a hősök arcát állítja egymással szembe és ezek az arcok mondják el azt, amit gondolnak, vagy éreznek az adott helyzetben. És mintha a féle- lem, vagy a felismerés, a ve-’ szélynek az a bénító tudata meg se fészkelne bennük, bár olykor ejtenek róla szót.' Kétségbeejtő zártság ez így, ez a Julie, ez a Thompson, ez a Thomas, ez a Georges és ráadásul ez a Mostri. Két» ségbeejtően nyomasztó, mennyire meg tud őrülni egy-egy ember a pénz szagától! Yves Boisset, a film render zője és társírója néhol naivra hangolja a históriát, de a párbeszédek, a kitűnő képsorok, no meg Verdi halhatatlan muzsikája átsegítik a nézőt a holtpontokon. Marlena Jobert, Thomas Milian, Victor Lanoux és Michel Lonsdale jót alakítanak ebben a népszerű műfajban. (farkas} Mező Sándor, aki tisztelet- díjasként igazgatja a művelődés házát, az együttműködés fontosságát hangsúlyozza. — Azért mehettünk valamire, mert összefogtunk. Rendezvényeinket — a színházi előadásokat, a nótaesteket — a munkásszállások lakói ingyen tekinthetik, hallgathatják meg. Másfél esztendővel ezelőtt is hívtuk őket, de akkor csak néhá- nyan jöttek. Most viszont jóval többen keresnek fel bennünket. Elmaradt előadások A beszélgetés során a gondokról is szó esik. — Megállapodást kötöttünk a TIT-tel is. Meggyőztük az embereket, össze is gyűltek, ám az előadó nem érkezett meg. Ez annál is inkább bosz- szantó, mert többször is előfordult. Ezek után felesleges csodálkozni az érdektelenségen. Reklamáltunk, de eredménytelenül : a bosszantó eset ugyanis megismétlődött. Az ígéretet illik betartani, ’főiünk például közművelődési tervet kértek Elkészítettük, ám az összeállításhoz senki nem adott hasznosítható tippeket, holott a szakképzett népművelők javaslatait örömmel fogadtuk volna. Azt is emlegetik, hogy olykor a kínálattal is baj van. íme néhány adalék: — Nálunk nyitották meg az egri járási művészeti hetek programsorozatát. Ez helyes, az viszont korántsem az, hogy komolyzenei műsorral QJUmsSj 1978. január 7., szombat Ursitz József: ló szerencséi, bányászok! íi. Az elkövetkezendő napokban mindenki arról beszélt Jenő-aknán, hogyan fogadta a bányászok küldöttségét az alezredes. A megaláztatás a bányászok egy részét lesújtotta, másik részében pedig ellenállást keltett. Voltak, akik azt mondták, hogy itt nem kérni kell, hanem követelni. Ezekkel az emberekkel szemben a szép szó semmit sem ér Főként a Lapujtőről, Karancsaljáról és Albert-aknáról jött bányászok között terjedt ez a nézet. Még a főmérnök sem rejtette véka alá véleményét. — Nézzék, emberek, ami van, azt tudomásul kell venniök — mondotta egy kisebb csoport bányász előtt. — Ezek az urak kigúnyolják magukat, mert nagyon biztonságon érzik a jövőjüket. De ha majd fordul a kocka, ha eljön az idő, úgy futnak majd, mint a nyúl. Még az egérlyukba is belebújnának. Én megértem magukat, és mindent meg is teszek, amit megtehetek. Azt is kijelentem, hogy soha nem hagyom itt magukat, nem szaladok el. Itt várom be az eseményeket magukkal együtt. A bánya főmérnöke. Jámbor Miklós megtartotta a szavát. A bányászokkal együtt élte át a felszabadulást. A karancsalji bányászok azonban nem várták ölhetett kézzel a vörös csillagos katonák megérkezését, hanem sokan közülük fegyvert fogtak és partizánok lettek. A második világháború nagy változásokat hozott a Mátra hegység lábánál kialakult bányavidék életében is. Az Alföld peremén hatalmas lignitvagyon terült el. A hegység közelében a lignit annyira kiemelkedett, hogy a vízmosásokban már a múlt század végén rátaláltak Ennek következtében különböző egyéni és csoportos vállalkozások kezdődtek meg a lignit feltárására, kibányá- szására. Rózsaszentmárton- tól Abasárig próbálkoztak a községekben bányanyitással. Ahogy azonban egyre mélyebbre kellett haladniuk, úgy nőtt meg a víz mennyisége és a kőzet nyomása, és ezek következtében a kezdetleges felszereltségű bányákat fel kellett hagyni, be kellett zárni, ha azok ön- maguktól be nem omlottak. Az első nagyobb kísérlet a lignit kibányászására a Hatvan melletti Kisgombos- pusztán kezdődött el. Itt mélyítettek függőaknát a salgótarjáni Kőszénbánya RT érdekeltségében. Mintegy 80 méter mélységben elérték a lignittelepet. Megindult tehát a feltárás, de a termelésre nem kerülhetett sor, mert 1922. pünkösd vasárnapján a fe- kűből feltört a víz. Percenként tizenhat köbméter mennyiségű víz zúdult elő, és órák alatt elöntötte az egész bányát. A függőaknát is megtöltötte egészen külszínig. A föld alatti berendezésekből semmit sem lehetett kimenteni. Baleset szerencsére nem történt, mert ezen a napon csak az aknavájárok voltak szolgálatban. ök kimenekültek. Aránylag jobb geológiai viszonyok várták a bányászokat Rózsaszentmártonban és Gyöngyösön. A gyöngyösi Szurdokparton ma is látható a régi bányácskák helye, nyoma, de ezek azt is jól érzékeltetik, hogy milyen kezdetleges módszert alkalmaztak annak idején. Komoly, nagyobb bányászat és így eljussanak a tiszántúli mezőgazdasági üzemekhez, intézményekhez, és a távolabbi háztartások részére is szállítsanak lignitet. A víztelenített lignitet papírzsákokba csomagolták és Korona-szén néven hozták forgalomba. A kereslet egyre nőtt a lignit iránt, a hatalmas szénvagyon pedig biztosította a bányászat fejlesztésének lehetőségét. A nehézséget azonban az okozta, hogy kevés volt a munkás, főként a szakmunkások száma volt alacsony. Furcsa ellentét volt ez a környező nagy \ Vx csak jóval később alakult ki mind a két helyen. Rózsaszentmártonban 1917-ben megalakult a Mát- ravidéki Szénbányászati RT. Ez lett az itteni lignitbányászat alapja, bölcsője és innen tartjuk számon a mát- raalji lignitbányászat történetét. Sodronykötélpályát építettek a bányaüzem és az apci vasútállomás között. A bánya részére egy kis helybeli villamos áramfejlesztőt és lignitnemesítőt hoztak létre. A vasúti szállítás lehetővé tette, hogy bővítsék a piacot bányaüzemekhez viszonyítva, mivel ott napirenden voltak az elbocsájtások és akik megmaradtak, azok is csökkentett munkanapokkal dolgoztak. Rózsaszentmártonban állandó volt a munkásfelvétel, ezért a nógrádi és a borsodi bányászok közül sokan indultak el Rózsába, mivel elterjedt közöttük a mondás : — „Rózsában még a bak- ter is felvesz éjjel munkára, csak jelentkezni kell.” Sokan jelentkeztek, de nagyon kevesen telepedtek le a 20-as és a 30-as években. Csak azok maradtak meg á rózsaszentmártoni bányáknál, akik politikai tevékenységük miatt másütt nem kaptak munkát, vagy nagy családjuk miatt kénytelenek voltak ittmaradni. így honosodtak meg Rózsába például Koószék, Tilleschék, Sándo- rék, Haneszék, Gömöriék, Mátráék és Dornerék. Azon sincs mit csodálkozni, hogy az idegenből jött bányászokat a helybeliek nem szívesen fogadták, jött-ment névvel illették őket. A helybeliek nem tartották fő foglalkozásuknak a bányászást. Az első és a legfontosabb számukra a föld volt. Különösen érezhetővé vált ez a felfogásuk az aratás, a szüret és más egyéb idénymunkák időszakában. Nem a bányába mentek dolgozni, hanem a földekre. A vándorolni kényszerűit bányászok tehát, főként nyaranta, mindig találtak munkaalkalmat Rózsaszentmártonban. Érdemes idéznünk a bányaigazgató 1940. évi jelentéséből, hogy érzékelhessük a rózsái helyzetet. Innen tudjuk, hogy a lignittermelés naponta 60 vagont tett ki. Az összes létszám meghaladta a hatszázat, a vájárok száma a százat, mérnök négy dolgozott, orvos egy, az irodai munkában pedig négy személy. összesen 217 baleset történt 1940-ben. A lakásokról azt mondja a jelentés, hogy azok általában rosszak, vizesek. Több lakásból ki kellett telepíteni az embereket, és az épületeket le kellett bontani. Karácsonykor szeretetcso- magokra ezernyolcszáz pengőt fordítottak. amelyből .ezerötszáz pengőt a bünte- téspénzekből szedtek össze. Ezek a részletek önmagu-j kért beszélnek. ] (Folytatjuk} J v \
