Népújság, 1978. január (29. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-26 / 22. szám

Jelige: az emberség Pillanatképek a napköziből Az üzemek és a gyermekvédelem A statisztikai adatok önma­gukban is riasztók. Országunkban igen jelentős — mintegy százötvenezer — a veszélyeztetett helyzetű gyer­mekek száma, — közülük har, minchétezer állami gondozott, mivel szüleik — legtöbbször önhibájuk miatt — alkalmat­lanok arra, hogy szellemileg és jellemileg egészséges em­berré neveljék őket. A számszerű mutatók is jel­zik, hogy a velük való sokol­dalú törődés nem kizárólag az erre hivatott intézetek, az itt tevékenykedő pedagógusok feladata, hanem társadalmi tennivaló is, hiszen nem mindegy, miként fejlődnek, milyenné alakulnak. A közös felelősséget egyér­telműen hangsúlyozza az a kor­mányhatározat, amely 1969- ben jelent meg. Ez — többek között — az üzemi patronálás fontosságát is hangsúlyozza, s a vállalatokat és szövetkeze­teket kötelezi arra, hogy se­gítsék a gyermek- és ifjúság- védelmi munkát. Mindez tény, ám a megva­lósítás mégsem töretlen. Több helyütt — s ez így van me­gyénkben is, — nem jutnak túl a szép szavaknál, az elvi egyetértésnél, s a határozott cselekvés sajnos elmarad. Nézzük most azt, hogy mi a helyzet szűkebb pátriánkban? Milyen eredményeket, gon­dokat tarthatunk számon, s hogyan lehetünk úrrá az utób­biakon? A család szerepkörében Az emberség jegyében ne­mes küldetést vállalhatnak a munkahelyi vezetők és közös­ségek. Ha figyelemmel kísé­rik a szűkebb környezetükben dolgozó fiatalkorúak sorsát, akkor megelőzhetik azt, hogy káros befolyás hatása alá ke­rüljenek, és emiatt — lega­lábbis ideiglenesen kátyúba jussanak. Fel kellene számolni azt a káros szemléletet, amely még ma is dívik s táptalaja a túlzott óvatosság. A család élete nem kizárólag magán­ügy. Ha az apa italozik, rend­szeresen durva otthon, ha bántalmazza hozzátartozóit, ha megbomlott a házastársak közti összhang, s emiatt fia­ik-lányaik károsodnak, akkor nem érvényesülhet a „ne szólj szám, nem fáj a fejem” hely­telen gyakorlata. Mindenkép­pen cselekedni, korholni kell. Jó szándékkal társult szigor­ral. A baj de sokszor megtörté­nik! A kiforratlan egyénisé­gű, a mások felelőtlensége mi­att vakvágányra siklott, er­kölcsileg megtévelyedett if­jak a fiatalkorúak börtönébe kerülnek. Büntetésük letölté­se után azonban vissza kelle­ne találniuk a becsületes ál­lampolgárok körébe. Ez azon­ban aligha sikerül, ha ma­gukra maradnak, ha a még meglévő előítéletek miatt hú­zódoznak tőlük, s nem értik meg, hogy épp ilyenkor van leginkább szükségük a támo­gatásra. Néha szerencsére nem ez az általános ! — különböző kifogásokkal állnak elő, s nem is alkalmazzák őket. A hiva­tásos pártfogók ugyan kar­doskodnak értük, de nem egy­szer hiába érvelnek. Meghívás vasárnapra Az állami gondozottak zö­mét megtagadta, s egyáltalán nem keresi fel, vagy nem lá­togatja vérszerinti apja és anyja. Csoda-e, ha szeretetre vágynak, ha sóvárognak az igazi kötődés után. Ezt a leg­lelkesebb nevelők sem pótol­hatják. Ráadásul zárt világ­ban élnek, a valóságtól kissé elszakadva. Készen kapnak mindent, épp ezért nem be­csülhetik kellőképpen az ér­tékteremtő munkát. Ezért, — tanáraikkal együtt — örülnek, ha egy-egy szoci­alista brigád kopogtat náluk, s ajándékokkal, játékokkal lepi meg a csoportot, vagy an­nak valamelyik tagját. Új él­mények sorát jelenti ez vala­mennyiük számára. Ez az igyekezet elismerésre méltó, mégis a jelenleginél jóval tar­talmasabbá \ehetne formálni. Kétségkívül szép gesztus, ha a munkások vasárnapra elvi­szik kedveltjüket, s traktálják minden jóval, ö azonban nem alkothat képet a hétközna­pokról. Az lenne a helyes, ha az üzembe hívnák, <s láthatná miként dolgoznak, hivatás­ként művelik-e választott szakmájukat. Ez a pályavá­lasztás szempontjából rend­kívül fontos, mert ez a tevé­kenység még mindig nem érte el a kívánt szintet. A nagy­könyvben ugyanis csak né­hány soros leírás található. Ebből azonban aligha tudja meg a tanuló, mit kell tennie egy köszörűsnek. Az viszont örvendetes, hogy a nagyobb üzemek nem tar­tózkodnak az áldozatvállalás­tól, s olykor egy egész intéze­tet patronálnak. Igazi mecé­nások: a forinttal sem fukar­kodnak, s a társadalmi mun­kát is készséggel ajánlják. Ez utóbbi azért is lényeges, mert a kisebb beruházások megva­lósítására igen nehezen talál­ni kivitelezőt. Ezt teszi — méghozzá hosszú esztendők óta igen hatékonyan — a me­gyei tanácsi építőipari válla­lat az egri intézménnyel. Ki a gazda ? Múzeum a dobozban Mennyibe kerül egy falusi múzeum létrehozása? Leg­alább annyiba, mint egy, a múzeumnál alapvetőbb közműve­lődési „szolgáltatást” nyújtó községi könyvtár, vagy művelő­dési ház megnyitása. Vagyis — feltételezve megyei segítséget is — legalább egy-két évig a községfejlesztési alapot erre a célra kellene összpontosítani, s ez idő alatt a település társa­dalmi munkásait teljesen lekötné az építkezés. Ha valamikor igaz volt, ma százszorosán az, hogy a gyűj­temények sorsa bemutatásuk pillanatával kezdődik. Jó pél­da erre a váli Vajda-gyűjtemény, amelyre most a költő jubi­leuma ismét felhívta az ország figyelmét. Olyan költőóriás­nak, mint amilyen Vajda János volt, mondhatnám kötelesség múzeumot nyitni. Ezt tették — nem kevés költséggel — an­nak idején Válón, a költő szülőfalujában is. Csakhogy a „za­rándokok” száma egyre fogyott, és az épület sem volt alkal­mas múzeumnak. A jelenlegi megoldás: a Vajda-ház emlék­hely marad, a gyűjtemény pedig (újabb költséggel) „átköltö­zik” olyan helyre, ahol remélhetően nagyobb lesz majd köz- művelődési vonzása. Csupán a Dunántúlon barangolva, számos hasonló példá­ra bukkanhatunk. A cecei kúriában, ahol még a múlt évtized elején, az emlékmúzeumok „divatba” jöttekor igen célszerű­nek látszott múzeumot nyitni Csók István emlékezetének, jóval több külföldi látogató (főként festészetének sok francia tisztelője) fordul meg, mint helyi vagy környékbeli. Ezeknek a tanulságoknak gondolkodásra kell késztetniük a „múzeumalapító" terveket dédelgető községi tanácsokat. Számolni kell itt is a beruházások célszerűségével. Dunántúli, Fejér megyei példa segítségével szeretnék előhozakodni egy szerencsésnek tűnő megoldással. A megyei múzeumok igazgatósága nemrég létrehozta az úgynevezett „dobozmúzeum” intézményéi. Ez a könnyen költöztethető vándorkiállítás egyaránt magába foglal tárgyi anyagot és audiovizuális információkészletet: fotókat, film- és hangsza­lagokat. tehetővé teszi a témák változtatását: régészeti, majd képzőművészeti, később néprajzi „tárlat” küldhető a doboz­ban a legkisebb településre is. Főként az iskolai oktatás tá­mogatására használják fel, de általános közművelődési hasz­nosításának lehetőségeihez sem fér kétség. Hazánkban — évente öt-tíz, jórészt községi intézmény- j nyel gyarapodva — jelenleg négyszáznál több múzeum van. j Nem vagyunk azonban annyira gazdagok vidéki közmű­velődési intézményekben, hogy a „dobozmúzeumra”, vagy más, hasonló ötletes megoldásokra ne lenne szükségünk. A ..dobozmúzeum” előnyeit — a magyar falu művelődési lehetőségeihez mérten — érdemes tenne országszerte meg­szívlelni. Ha jobban forgatjuk majd a közművelődési intéz­ményfejlesztés forintjait, bizonyára több jut majd számos községben könytárra. klubra, művelődési házra. Bár, ezek a múzeumhoz képest kevésbé alkalmasak fény, hir, dicsőség szerzésére, egyszerűen: szükségesek. Mekis János A közérdeklődésre számot tartó témát a közelmúltban egy olyan tanácskozáson tár­gyalták, amelyre meghívták a gyárak képviselőit is, hogy tájékozódjanak, s javaslata­ikkal gyorsítsák meg a jelen­legi nehézségek felszámolását. Ezekből ugyanis akad még jó néhány. Ma is kevés a társadalmi pártfogó. Legalább hétszer annyira lenne szükség, mint amennyi van. A patroná­lás a legtöbbször nem rend­szeres. Ez különösképp ag­gasztó, hiszen a gyerekek — s ez ösztönös igényük — tartós kapcsolatokat óhajtanak kié­píteni. Megoldatlan a túlko­ros, ám a tizennyolc évet még be nem töltött diákok pálya­kezdése. Általában nem ka­rolják fel őket. Albérletbe ke­rülve anyagi gondokkal is küszködnek, s elszakadnak a megszokott környezettől, egy­kori társaiktól. Ha közös ösz- szefogással, s megyei támoga­tással ifjúmunkásotthon lé­tesülne például Egerben, ak­kor együtt maradnának, s az önállósodás felé nevelők ve­zetnék őket. Sok helyütt — ez elsősorban a nagyobb cégekre érvényes, — nincs gazdája a gyermek- és ifjúságvédelemnek, a foko­zott törődésnek. Mindenkinek van véleménye, de az egyér­telmű állásfoglalás — enélkül nincs érdemleges cselekvés — csak nem születik meg. Az oktatási felelősök — majd mindenütt főállásban dolgoznak már — vállalhat­nák a koordinálást. Felmér­hetik a helyzetet, mérlegel­hetik a lehetőségeket, s elké­szíthetik a feladattervet. Többletelfoglaltság ez? Le­het. Ám százötvenezer ifjúról nem feledkezhetünk meg, jö­vőjükért valamennyien fele­lősek vagyunk. Ezt követeli a legnemesebb törvény, az emberség bensőnkből fakadó regulája... Pécsi István Mindenkinek jólesik az ízletes ebéd •• Ünnepi hetek Sopronban Háromhetes, gazdag program Elkészült a soproni ünnepi hetek idei programja. A há­romhetes nyári kulturális programot június 23. és júli­us 16. között bonyolítják le. A megnyitót hagyományosan a középkori belváros legszebb terén, a Beloiannisz téren tartják fúvószenekari kon­certtel, toronyzenével és táncegyüttesek gálaműsorá­val. Az ünnepi hetek keretében rendezik meg a kamarakóru­sok országos találkozóját. Or­gonakoncertekre és más ko­molyzenei hangversenyekre kerül sor a fertőrákosi bar­langszínházban, a Szent Mi­hály — és az evangélikus templomban. Ugyanitt mutat­ják be Verdi Aida című ope­ráját a budapesti Operaház művészeinek előadásában. Vendégszerepei ezenkívül Sopronban a bécsi Volkso- per társulata, a Pécsi Balett, az Állami Népi Együttes, azonkívül a győri és a kapos­vári színház társulata is a János vitéz, illetve a Sybill című operettekkel. A festőteremben a Zala megyei festők mutatkoznak be, a fertőrákosi kőfejtőben pedig Varga Imre szobrász­művész tárlatát rendezik meg. (MTI) A tanulás előtt kikapcsolódhatnak a játszótéren Ez már a komoly munka, s aki segít ebben: Pláthy Antalné pedagógus. (Szabó Sándor képriportja) ANATOLIJ BAVIKIN: \l\ \i ♦ \.s».\ tft Mv Hívat az edzőm: — Szenya, készülődj. Ját­szani fogsz. A mérkőzésből 15 perc van hátra. A csapatnak pontot kell szereznie, különben ki­esik az első osztályból. A mérkőzés l:l-re áll, de az el­lenfél nem nyugszik. Rossz nézni. — Felváltod Kurocskint — közli az edzőm. — Szegény olyan, mint az elvérzett ka­kas. A legfontosabb: tempó­san rúgni és az időt húzni. Egyszer-egyszer játszd meg a sérültet, de alaposan. Szóval, ahogy szoktad... Bekapcsolódom a játékba. Kivárom a sérülésre legalkal­masabb pillanatot. Ez akkor a legjobb, ha jó páran egy kupacban vagyunk. A bíró ilyenkor szinte semmit se lát. Kapunk előtt forró a helyzet. Gyorsan besrófolódom a tö­mörülés közepére, kis helyet keresek az elvágódáshoz. A boly a labda után lódul. Most! Es a zöld gyepen ott hever egy élő test. Természe­tesen én. A bíró sípol. Az orvos jobbról-balról ta­pogat Főleg a fejemet fog- dossa és így suttog: — Remek, Szenya, csak ki­tartás. — Fekszem és nem lé- legzem. Hallom a mentőautók szirénáját. Valaki kezemnél, lábamnál fogva ráncigái hordágyat hoznak. A beteg­szállítók igyekeznek. Hulla­ként fekszem a fűben, egy­könnyen nem adom meg ma­gam. A mentő elindul. Rendületlenül fekszem és nem lélegzem. 4 Valaki a mellemre hanyat­lik. Orromat átható „pikk dáma” parföm csapja meg. Aha, a nejem. „Sze-e-nyecska, sze-rel-me-mem, miért ha- agy-tá-ál i-itt!..Futball- trikóm csupa könny. Fekszem és nem lélegzem. Valami szomorú zenét hal­lok. És az edzőm hangját is hallom: „Soha nem felejtjük el a mi drága Szenyánkat —, mondja érzéssel teli hangon. — Az ö hiánya nagyobb fájdalom a kiesésnél (aha, ezek szerint vesztettünk). Igazi futballista, jó elvtárs, jeles családapa volt. Szenya örökre a szívünkben ma­rad. ..” Miféle gyűlés ez? Bal sze­memet résnyire nyitom: két tagbaszakadt ember lapátra támaszkodva áll előttem. Aha, gödröt ásnak. Jobb sze­memmel látom: köröttem fej­fák. síremlékek. Űristen! A fejem rá, hogy ez egy temető Fekszem és nem lélegzem. — Ekkor a — fülem mel­lett — rázendít egy basszus Ábra, a csapatkapitány, a kö­zépcsatár. Szónokol, Játszani ugyan nem tud, de most ek. érzékenyülve beszél. Csodála­tos, szinte ríható szövege van. Tőlem még a bírók is félnek, bármelyiket ki tudja beszél­ni. Hallom: „A mi Szenyánk a tiszta futball élő bajnoka volt. Az edzéseken mindig fogkefével és szappannal je­lent meg. Igaz, tartalékjáté­kos volt, de megtalálta he­lyét ebben a nagy sportban. Hát csapatunk most már, hogy álmodozhat az arany­éremről? Sajnos, Szenya nél­kül — nem. Nagy veszteség ez a csapatunknak! Állítom —, pótolhatatlan veszteség. Sze­nya volt a csapat célratörő agytrösztje, irányítója motor­ja. Minden futballista átérzi e nagy veszteséget... A hála könnyei öntötték el szememet. Mi a fenének is fekszem én itt? Az egész fut­ball.. és szurkolótábor szen­ved! A jövő nagy váltogatott- ja teljesen elárvult! És ekkor elhatároztam, hogy lélegezni fogok. Egészen nagy lélegzetet veszek. Igen, egészen nagyot. Hozzákezdek, tele akarom szívni a tüdő­met. .. Érzem, sehogysem megy. Nem és nem. A rekesz­izmom nem működik, a mel­lemre hatalmas emlékma hezedik. (Fordította: Baraté Rozália)

Next

/
Oldalképek
Tartalom