Népújság, 1978. január (29. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-22 / 19. szám
Norrison úr 1978-ban Igen kellemesen szórakoztam Molnár Ferenc Egy, kettő, három című vígjátékának televíziós bemutatóján. A kellemes szórakozás oka egyrészt Molnár Ferenc virtuóz színpadi játéka, másik Márkus László nem kevésbé magával ragadó színpadon megformált játéka. Norman volt ő, a mindenható bankvezér, akinek elegendő egyetlen óra. hogy új embert „szüljön", hogy alapjaiban megváltoztasson, legalábbis a játék szabályai szerint, egy embert Az átváltozás művészete, pontosabban az átváltoztatás művészete a szemünk előtt igazolta, hogy a varázslat realitássá és a kézzelfogható valóság varázslattá nemesülhet a hozzáértő alkotók jóvoltából. Ám nem is erről akarok én most Itt töprengeni. E hasábok nem televíziós produkciók méltatására vannak fenntartva. Arról azonban szólni szeretnék, hogy milyen tisztességtelen és kaján gondolatok jutottak eszembe e vígjáték alatt, miként képzeltem el Norrison űr hip-hop- ját 1978-ban, ha véletlen il mai szituációra írja meg e történetet Molnár Ferenc Elöljáróban szeretném kijelenteni, hogy az elképzelésem már önmagában is teljesen fiktív, mert mint alant is kiderül. Molnár Ferenc meg sem írhatta volna a vígjátékét nálunk és most S nem azért, mert nálunk ugyebár nincsenek bankárok, mert azért vannak, csak nem annak nevezzük őket s nem azért mert nálunk már nincsenek hercegek és milliomosok, mert az utóbbiak igenis vannak, s talán ahhoz sem kell sok idő, hogy divat legyen hercegnek, de legalábbis hercegi leszármazottnak lenni. Nem Írhatta volna meg, mégpediglen azért, mert.. Most tessék figyelni. Képzeljük el, hogy Norrison kartárs, vagy elvtárs felkapja a telefont miközben kiadja az utasítást, hogy a titkárnője tíz percenkint jelentse, hogyan telik az idő, mert egy, kettő, három, hipp és hopp, az előtte álló Fusz kartársból a KISZ-szervezettel való egyetértés alapján egy óra alatt főosztályvezetőt csinál. Vagy igazgatót. Egyre megy. Először is Norrison elvtárs hosszú percekig nem kap vonalat, képzeljék el, amint Márkus László, alias, Norrison ott áll a képernyő közepén, kezében a telefonnal és vár. Percekig vár. Ilyesmit egy jó írd meg nem írhat, egy jó színész el nem játszhat. Márpedig- len, ha ma veszi fel azt a telefont, az biztos, hogy egy felvonás elmegy az egész időből, amíg vonalat kap. Egy egész felvonás abból az egyből, amennyiben Molnár Ferenc ezt eredetileg megírta volt Ám kivételesen most gyorsan kapott vonalat Norrison úr, azazhogy elvtárs. — Tíz percen belül kérek egy öltönyt, egy pár cipőt, fehérneműt és kérem mind ideküldeni a... — Hogy micsoda? Leltár... Tejáúristen... És meddig? Vegyük át a szót Norrison elvtárstól és a telefontól. Igen, először is leltározik az áruház, ahonnan naiv módon tíz percen belül ruhát cipőt és fehérneműt várt volna. Másodszor, ha nem is leltározott volna, akkor is, ki hallott manapság olyast, hogy ruhát cipőt és fehérneműt házhoz szállítsanak. Nálunk, 1978-ban. Olyan író nem akadna manapság, aki ilyet, mint reálist leírna és megírna. Ha csak nem abszurd író. Az más. Mint abszurd drámai 'eiem, úgy jöhet , a házhoz szállítás Is. Tehát már a dolgok elején elbotlana az idővel és az öltözködés ügyével is a tisztelt Norrison elvtárs. Hát még hol a többi? Képzeljük el csak például azt az orvosi vizsgálatot amelynek nyomán csak úgy, diktálás után, az lenne az egészséges Fusz Antal kartárs betegsége, amit a Norrison akar. Nálunk ilyesmit még elképzelni sem lehet! Nálunk minden dolgozót csak alapos vizsgálat után és alapos okból írnak ki táppénzre. Olyasmi, hogy a beteg, vagy annak felettese, helyesebben az egészséges főnöke diktálja az orvosnak, hogy beosztottja milyen betegségben szenvedő lett légyen, az egyszerűen elképzelhetetlen. Én legalábbis nem hallottam ilyesmiről. Amiről hallottam az meg nem volt igaz. Ami meg igaz volt, azt meg nem lehet bizonyítani, tehát nem igaz, és ami nem igaz, az pediglen nincs is. Nesze neked szegény Molnár Ferenc és Norrison úr. Mert még a dolgok koránt sem rendeződtek el, sőt csak tovább bonyolódnak. Illetőleg bonyolódnának, ha... Jön a főszabász. Tegyük fel, hogy jön Nekünk is lehet merész a fantáziánk, nemcsak Molnár Ferencnek. Igenis jön a főszabász, mert jó ismerőse Norrison elvtársnak, egymás mellett van a hobbikertjük. — Igen Norrisonkám... — mondaná a főszabász a méretet levéve Fusz Antal daliás termetéről... igen, Norrisonkám, te valóban meg vagy húzatva... Még, hogy holnapra. .. Neked öregem, csak neked, megcsinálom húsvit- ra.., Jó, jó... tudom, hogy az úrnak lesz, de neked csinálom meg húsvétra... Mit gondolsz, miért váltottam ki az ipart? Hogy unatkozzam otthon? Dolgozom fiam, dolgozom, hajnaltól napestig. . Szóval húsvétra... És már csak tíz perc van hátra a vállalt egy órából, hogy igazgatót csináljon Fusz Antalból Norrison elvtárs. És még semmi sem sikerült. Valójában még mindig csak a teieiont fogja, azt szidja, amiatt szedi az idegnyugtatót, dehát mi — en és te kedves olvasó — elszáguldottunk a fantázia paripáján, egészen az örökbefogadásig... Mert itt aztán nincs tovább. Mi az, hogy örökbefogadás? Csak úgy? Egy szóra, egy intésre? Es a tanács illetékes szakigazgatási szerve, és a gyámhatóság, és a rendőrség, és a közjegyzőség, és a.,- Nem sorolom... Jogállamban élünk, itt nem lehet csak úgy ukmukfuk, felnőtt embereket örökbefogadni. Ismerjük már jól az ilyesmit, nem más ez, mint burkolt eltartási szerződés, csak nem lakásért, hanem névért Alaposan meg kell az ilyesmit vizsgálni, a körülményeket, az összefüggéseket, a környezetet, mind a két fél részéről... Eltarthat ez fél évig is. Ha sietnek. És, ha nem? Meg belépni a golf klubba, illetőleg vadásztársaságba. Aláír Fusz Antal egy belépési papírt, közli a Nimród Vadásztársasággal, hogy holnaptól kezdve a tagjaik közé tartozik. Erre jól kinevetik, s a jövő évtői sem tartozik közéjük. Nem azért, mert fenntartásaik lennének Fusz Antallal szemben, hanem azért, mert véleményük szerint kevés a fóka. Azazhogy: sok a vadász. Várjon két évet. Vagy hármat. Akkor. Talán. Nos, nem folytatom a profán játékomat Norrison úr ürügyén. Az egészhez csak annyit kívánok még hozzátenni • ugye így már érthető, hogv miért nehéz nálunk vígjátékot írni. KISS ATTILA; Arcok JSs a falakon a rostos terméskövek és eggyégyúrt jegek laza mozaikja sugarakat bocsát H magából olykor sok mindent eláruló jeleket." (Charles Dobzynski) REGGEL 8 ÓRA Nem félék, csak amikor s műtős felemel, szeretném kérni, ne tegyen le arra a nylonnal letakart asztalra. Gyöngéden letesz, gyöngéden lekötöz, először a lábam, aztán bőrszíj bilincseket csatol a csuklómra. — Csak pár tűszúrást fog érezni, drága — kiált be a főorvos a függöny mögül. (Bemosakszik.) A műtős sötét szeme velem van. — Fájni fog? — kérdezem. Pillája lecsukódik, biccent 8 ÓRA 40 PERC — ölelje át a nyakam, ne azzal a kezével, a másikkal, így. Nem tudom, ki ez az ember, de szeretem, mert kiemelt az igazságot szolgáltató kés alól és idáig hozott. Az ágy menedék. A szeme eltávolodik, a gumikerekű kocsi átzökken a küszöbön, s engem lassan át- meg átkötöa a csend, fehér gyolccsal, vattapuha álommal. 14 ÓRA Az ajtó hasadékán benéz az asszony. Nekem még nem mondta el. holott talán éppen én vagyok a legilletékesebb annak eldöntésében: életben marad vagy meghal. A szobatársai már mindent mondtak, amit csak tudtak, valahogy így: „Menjen már! Nem kell betojni. Átesik ezen a műtéten, átestem én is. Nem kell félni, habár, tudja... ” — Végbélrák, érti? Levágják az egészet és itt a hasamon kivezetik a maradék belemet. — Magyarázza hosz. szán, részletesen, ujjával kereszteket. köröket rajzol a pongyola virágmintáira. Szemét mintha piros ceruzával bekeretezték volna. — A kislányom négyéves. Már csak miatta akarok élni Mit gondol? Latolgatom, mit mondhatnék. — Az éjjel, álmomban, láttam a síromat — suttogja — nagy tócsák voltak a hant körül. Tócsák, meg sár. — Hallgattunk. Pár perc után felcsuklik belőle a kétségbeesés. Magyar Katalin: Kórházi snittek — Vigasztaljon már meg! — zokogja. — Élni fog — mondom hirtelen, és ő rám bámul a köny- nyei mögül. — rosszindulatú daganatot eltávolítják. A műtétet föltétlenül vállalni kell. Azt onnan kivágják, érti? Kidobják és kész. Utána minden rendben lesz. Ez biztos. Hosszan fújja az orrát, a zsebkendőt a zsebébe dugja. — De mindig az a büdös- ség! Hogyan viselik el, akik körülöttem élnek? Elképzeli magát olyan esetlen, rendhagyó állapotban és kiutat keres. — Majd megtanulom a módját, majd kifigyelem, rendre szoktatom a testem, nem igaz? —- Hát persze. Már mosolyog (milyen gyorsan vigasztalódik az ember, ha meg tud kapaszkodni erősen önmagában.) Ruganyos járással Indul az ajtó felé. A lába karcsú, formás, a dereka vékony. Huszonöt éves. Mit keresnek a vállán a hollók? Furcsa, mint ahogy furcsák itt kint a folyosón a kérkedőn kövér virágok. Any- nyi fájdalom és annyi halál között, gazdagon sátrazik a filodendron. {Mondják — az egyik néni hallotta, amint énekelt a virág. Reggelre meghalt.) 16 ÓRA Kint esik az eső. Kicsit, mintha összébb húzta volna magát a város. Az ablakomban ágaskodó templomtorony keresztjén két fekete madár. Mozdulatlanok. Lejjebb, a háztetőn, galambok vakaródz- nak. Érdekes, a galambok mindig együtt sohasem egyedül. Bíbelődnek a tollúkkal, totyognak iobbra-balra, de mindig együtt. Süllyedek a párnába, megbillen alattam az ágy. Aludni fogok legalábbis szende- regni Ajtóstól r-obban be a nővér, lángolóan jókedvű. — Nem kíván valamit? Fájdalomcsillapítót teát, citromot egyebet? Vagy alszik? — Persze, hogy alszom — mondom meggyőződéssel. —, éppen azt álmodtam, hogy kenyérfából faragott kenuval lefelé csorgok a Mississippin. — Nem rossz — nevet * nővér és kimegy. 19 ÓRA Nem álmodtam semmit, azaz egy arc. egy tekintet sugárzott bennem, amíg aludtam Jesszusom, csak nem a műtős? Ennyire meghatott volna a fájdalmat előre jelző őszinteség? Különös, ezzel a szobával nem bír a sötétség. Derengnek a falak. Azt hiszem, álom tálán, fehér éjszaka vár rám. Nem lélegzik mellettem senki. A rádióban halkan, sejtelmesen felnevet a halál, aztán beszélni kezd. Galambszár» ny&lásű, kék hang. Dómján Edit-fényű, nyújtott, lágy pia- nőit és fájdalmasan felcsapó fortlssziroólt hallgatom. Zavaró közjáték az ajtőn túl. Viszik a pléh tepsit. Valaki meghalt — No és. ha meghalt? — búgja Edit nevetve —.ugyan kedvesem, nem olyan nagy dolog. — De igen. — Jaj, oViogy. Kiégett belőle minden, wst.ulltak a csókjai, elfordultak a fák, szemében az ezüstök riegfe- ketedtek. Vese-tárnáiból a drágaköveket már rég kibányászták. a testében áramló, piros patakok elapadtak, a tüdejében leesett a hó, hogyan is élt volna tovább, és ugyan minek? — Te csak hallgass, színésznő! Halott vagy. Gyáva halott Nem birtad kivárni a hóesést. — Én? Én vagyok gyáva? — gurgulázva nevet. — Jaj, te bolond. Bolond, bolond vagy... VASÁRNAP, 10 ÓRA A négy emeletet elöntik a látogatók. Vékony csókok, szűk szavak mellé tele kosarakat hoznak. Tejes kannában tyúkleves, dagadt üvegekben émelyítő kompót, violaszínű gyümölcshabok és puffadt tortaszeletek sorjáznak kifelé a szatyrok mélyéből A beteg mosolyog próbálja lenyelni a nyelve alá sűrűsödött csömört Le-föl kószálok Mzittqfc, jotobra-balra tekergő, magara taposta örvényen. Jaj-villámok nyilainak át rajtam, homlokomig felpergő forgószelek. Nem menekülök, «agite!* magamon. Verset mormolok — Imádság helyett , észrevétlenül rájuk olvasom a bizakodó rímek áldásait... csakugyan, változik-e a lét, ha záros sora vaut és ha tennünk csupán egy érdig lehet méflt tuduhk-e tenni mást. mint Ha' tízezer évrá volna garanciánk?" A raj zsongássá olvad. Szélők villannak fej: — 'Főiástad a kertet? A kerítés mellé ne feledd a két almafát! Majd segítek. — A végbél- rákos fiatalasszony hangja a legszebb: — tavasszal tyúkot ültetek — mondja a férjének. — Hangjában legalább húsz sárga csibe ragyog. JNem, sehogy sem tudunk mást, mint oltani, vetni, így is, úgy is rövid időnk szárnya alatt, munkánk mesterien végezni is szeretni holnapban élni, mert a holnap...", — holnap gyere be megint és hozd be a hímzéseimet, és vegyél hozzá piros fonalat, mert nem lesz elég El ne felejtsd! — szólózik egy lágy aagymamahang „Lényegét, Ha kőbe köt fenéd, ne testét mintázd — az éleiét, illatát, mely olyan illanó, mint kimondva az elhaló szó} azt a titkát kell megfejtened, hogy miképp egy is ezerszeres, sorsát kell alakká öltsed itt, miként tölti be törvényeit, hogy micsoda suhogásban áll, mig kinyújtja, s elfújja a nyár.* VASÁRNAP, 19 ÓRA Különös. Ezzel a szobával nem bír a sötétség. Derengnek a falak. Az ablakon tűi lélegzik a város. (A folyosón viszik a pléh tepsit, megint meghalt valaki.) Áiomtalan. fehér éjszaka vár és hajnalban a ciklámenek.
