Népújság, 1978. január (29. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-17 / 14. szám

css KÉPERNYŐ ELŐTT# Hagyományok A magyar televízió nem közvetítette volna egyenesből a labdarúgó-világbajnokság sorsolását. A magyar televí­zió, tekintettel a magas költ­ségekre, az amúgy is kései időpontokra, egy, illetve két nap késéssel, filmről közve­títené a világbajnokság ese­ményeinek kivonatát. A ma­gyar televízió ezentúl nem készülne és nem sugározna — mindegy, hogy milyen színvonalú — szilveszteri mű­sort. Képzeljük ezt mind el. Vajon mi lenne? Égszakadás, földindulás? Pedig mindezek és számos más közvetítési forma tarta­lom, lehetőség iránti igény úgy alakult ki, hogy a televí­zió önmaga ébresztette fel ezeket az igényeket a néző­ben. A szilveszteri és nem is sokat vitatott műsor —, mert az összefércelt ruhán ki vitat­kozzon, hogy öltöny-e az, vagy sem —, tavaly is, meg tavalyelőtt is, meg jövőre is, azért vált ki érdeklődést, mérgelődést, elismerést, (ezt már véknyabban), a kritiku­soktól élénk reagációt —, mert megszoktuk. Tudom jól, hogy nemcsak Európa, de a világ számos országában alig, vagy egyáltalán nem csinál­nak külön műsorügyet abból, hogy — sziveszter. Nálunk igen. Megszoktuk. Megszok­tatták velünk. A húszéves televíziónál ez már hagyo­mány. A magyar ember szil­veszteri főfoglalkozása — többségének legalábbis —, hogy nézi és aztán szidja a szilveszteri műsort. Akkor is, ha különösebb oka nincs rá, de akkor aztán nagyon, ha még ráadásul oka is van. Tradíciót írtam, — hagyó- mányt. És ebben nincs visz- szalépés. Immáron nem is lehet. Látom lelki szemeim előtt az időszámításunk utá­ni 2978. és a magyar televí­ziózás megteremtése 1021. esztendejének újságait: mi­csoda méltatlankodó felhör­dülések lesznek, hogy a ma­gyar televízió még mindig nem tanult meg igazi jó szil­veszteri műsort csinálni. Argentínából természetesen — kerül, amibe kerül —, lesz közvetítés. Olyan természe­tes, hogy lesz, mint ahogyan éjre nappal következik. Té fészert! Sok a szöveg. Illetőleg sok az értekezés laikusok és fél laikusok, értők és önmagukat annak tartók között: mi is a tévészerűség? Hát mi lehetne más, mint az, ami a televí­zió eszközeivel, figyelembe véve, hogy... és aztán jön a körmondat, a disciplina és még sok más jogos, okos, igaz, meg nem is igaz meg­állapítás. Pedig a televízió a közelmúltban kétrészes ta­nulmányt jelentetett meg, a maga — televíziószerű — eszközeivel arról, hogy mi is az a — tévészerű. A magyar televízió ugyanis, nem sok időkülönbséggel, egymás után bemutatott két — pardon a kifejezésért —: Kleopátra - történetet. Illetőleg az egyik Cleopatra, a másik Kleopátra volt. Az egyiket Shakespeare úr írta és az angol televízió készített belőle televíziós filmet, a másikat Mr. Hol­lywood készítette, szélesvász­nú filmként, beleadva apait, anyait, dollármillókat, óriási reklámot, — éveken keresz­tül. nész. Is. Az utóbbit egysze­rűen csak tévésztárnak neve­zik. Mert aki ötször megje­lenik a képernyőn, az már sztár, mert már tízmillióan nézték meg, országa és tele­vízióállomása válogatja, hogy nem százmilliónyian-e? Az Nem kárba veszett kísérlet. Sok fiaskó, kudarc és nemegy­szer gúnyos kritikai hang is kísérte Rajnai András „elektro­nikus” rendezéseit. A Turandot, ez a mese felnőtteknek, úgy tűnik, a jó útra találást jelzi a technika és a művészet frigyeben, amikor a technika nem uralkodik, de hatásosan szolgálja a mondandót. A képen Béres Ilona, mint Turandot. Hozzá kell még tennem, hogy az előbbi, az angol tévé­film az átlag magyar néző számára kevéssé ismert — egyébként világhírű — színé­szeket sorakoztatott fel a ka­mera elé, míg a másik film­ben olyan világsztárok ját­szottak, akiknek a neve ön­magában is elég lenne ahhoz, hogy megtöltse nézőivel a Népstadiont. És csodák, csodája illetőleg egyáltalán nem cso­dája, hogy a kétrészes tízezre­ket megmozgató, világsztárokat felsorakoztató, színes, látvá­nyos, harcos, szerelmes, buja film a képernyőn csak ke­sernyés fanyalgást váltott ki, míg a puritán egyszerűséggel rendezett, a szöveg szépségé­re, a gondolatok mélységére, s a játék bensőségcsségére épített angol film osztatlan sikert aratott. Pontosabban : akkor lett igazán nagy a sikere, amikor emlékezetében a néző össze­hasonlíthatta az éppen lá­tott Cleopátrát, ama angol, a Shakespeare-hez hű válozat- tal. Pedig a film a mozikban joggal aratott sikert. Ám, amint beszorult a szobába, a képernyőre, elvesztette egyé­niségét, mindaz, ami benne érték volt, a látványosság, a mozgalmasság, a színek, a cselekmény harsogása, össze­mosódott, a képernyőn. Érdektelenné vált majhogy- nem. A televíziós angol vál­tozat Kleopátrájában nem a test szépségét, hanem az asz- szonyi, emberi lélek vergődé­sét követhettük nyomon: lé- lekközeiből. Színész ie!zS nélkül Kezdetben volt a színész. Aztán lett a filmszínész. Is. Még később a televízió-szí­igazság persze csak az, s gondolom, hogy ezzel az igaz­sággal nem állok egyedül, hogy van színész és — más nincs. A többi csak jelzi. A színész, ha valóban az, ép­pen úgy megtanulja a film „nyelvét”, mint mondjuk az angolt, ha kell, tud bánni úgy a televíziós technikával, mint a gépkocsijával. Ha igazán színész. Ha nem, ak­kor „tucat” lesz belőle a kép­ernyőn is, legfeljebb nem száz, vagy ezer ember előtt, mint a színházban, hanem tízmilliók előtt a tévében. Isten mentsen a speciális tévészínész-képzéstől. Isten mentsen attól a színésztől, akit a kamera elé szabnak a jó tévészabászok: színészek. Az ami a sportban az alap, a torna, az ősi gimnasztika, ami önmagában is csodálatosan szép sport, valami olyan a színészet. A hagyományos. A színpadhoz kötött. Az ember­hez közvetlenül emberi han­gon szóló színészet. Aki a színpadon művész, annak a számára nem jelenthet külö­nösebb gondot a tévékamera sem. Mindez Márkus László kapcsán jutott eszembe. Mol­nár Ferenc szombat este köz­vetített egyfelvonásosában színpadi színész volt, — ha láttuk a színpadot is. Ám, ha közelebb került a kamera, ha csak őt láttuk, a közvetlen környezetét, az arcát, a gesz­tusait, tökéletes televíziós színész volt. Pedig egyfor­mán játszott kameraközei­ben, vagy -távolban. Egyfor­mán jól. Művészhez méltón. Márkus László úgy lépkedett át a technika világából a színpadi világ díszletei közé és vissza, ahogyan arra csak egy bűvész képes. Vagy egy nagyszerű színész. Inkább az utóbbi csak. Gyurkó Géza Kígyőtojás Bergman-, Pollack-, Polanski- és Hitchcock filmsket vettünk Maprar filmátvételi kül­döttség a közelmúltban Lon­donban megtekintett több mint 40, és egyes korábban látott produkciók közül át­vett 14 olyan filmet, ame­lyek a legnagyobb külföldi, főleg amerikai filmgyártó cé­gek utóbbi években készült legsikeresebb produkcióinak számítanak. Közülük egyese­ket a filmvilág olyan alko­tóinak nevei fémjeleznek, mint Ingmar Bergman, Ro­man Polanski, Sydney Pol­lack, Alfred Hitshcock, fő­szereplőik sorában pedig Faye Dunaway, Jane Fonda, Jack Lemon, Paul Newmann, Jack Nicholson, Vanessa Red­grave és Maximilian Scheel művészeket láthatja viszont a hazai közönség. A megvett filmek között helyet kapott a tavalyi bar­celonai filmszemle legna­gyobb művészi szenzációja, Bergman legújabb filmje, a „Kígyótojás.” Ez a film a fasizmus születését megelő­ző időszak vészjósló korsza­kát idézi fel meggyőző hite­lességgel. Juhn Sturges „McQ fel­ügyelő” című alkotása jelleg­zetes bűnügyi film, melyben kábítószerügybe bonyoló­dott korrupt rendőrtisztek, és egy miattuk félreállított, de szívós kitartással szima­toló felügyelő játsszák a fő­szerepet. Tony Richardson, „A hosz- szútávfutó magányossága” és több más hazánkban is nagy sikerrel játszott angol film rendezője, „Ned Elly” című alkotásában a híres ausztrál útonálló és nemzeti hős tör­ténetét dolgozta fel. A nemzetközi filmvilág sci-fi alkotásai közül is ki­emelkedik Saul Bass „Né­gyes fázis” című, nagy sike­rű fesztiváldíjas alkotása, amely a földi biológiai egyen­súly megbomlásának vízióján, a hangyák inváziójának fan­tasztikus történetén alapul. Fred Zinnemann, amerikai rendező Júlia című filmje a náci Németországban játszó­dik és egy illegális antifa­siszta csoport munkáját ele­veníti fel. Főszereplői, Jane Fonda, Vanessa Redgrave és Maximilian Scheel. A len­gyel származású amerikai filmrendező, Roman Polans­ki Chinatown című alkotása a Los Angeles-i kínai ne­gyed életével és egy 1937-es gyilkosság történetével is­merteti meg a nézőket. Fő­szerepeit, Jack Nicholson és Faye Dunaway alakítja. Billy Wilder, amerikai ren-i dező filmje, a „Címoldal” —. melynek főszerepét, Jack Le­mon és Walter Matthau játssza — a vígjátéki elemek­kel tűzdelt dráma sajátos változataként egy, Nixon el­nöksége idején kirobbant po­litikai botrány hátterét tárja fel. Filmforgalmazási szakem­bereink remélik, hogy a meg­vásárolt filmek szinkronizálá­sa olyan ütemben halad majd, hogy egyet-kettőt már ez év végén bemutathatnak filmszínházaink. (MTI) Több százan neveztek a „Tálak, korok, múzeumok” mozgalomba A vártnál többen vállal­koztak arra, hogy négy év alatt fölkeresik az ország legjelentősebb műemlékeit, történelmi nevezetességeit, természetvédelmi területeit, a mozgalom térképén feltünte­tett mintegy 800 objektumot. Ez ideig több mint hetvenen — köztük szocialista brigá­dok és úttörőrajok — bronz e llßnuicäti 1978. január 17., kedd fokozatot, tízen ezüst foko­zatot értek el. Polgár Zoltán vecsési természetjáró mú­zeumbarát túlszárnyalta va­lamennyi társa teljesítmé­nyét: el-^'-^nt szerezte meg az arany fokozatot. Az élenjáró túrázók, akik legalább 30—40 pontot gyűj­töttek, részt vehetnek a moz­galomhoz kapcsolódó pályá­zatokon. A napokban három pályázatot hirdettek meg a mozgalom szervezői. A „Ta­nító múzeum” pályázat, a rajzpályázat és az Országos Műemléki Felügyelőség fotó- pályázata. Ursítz József: D mélyből a napvilágra 19. A hatvanas évek első fe­lében kitűnt, hogy az ed­dig termelt szén mennyisé­ge már nem fedezi a nö­vekvő igényeket. Egyre több energiára lett szükségük nemcsak az ipari üzemek­nek, hanem a mezőgazdaság fejlesztésével együtt a szö­vetkezeteknek, állami gaz­daságoknak is. A magyar bányászat számára az igé­nyek fokozódása nehéz hely­zetet teremtett. Nem mond­hatjuk el, hogy gazdagok va­gyunk szénben, és ehhez még hozzátartozik az is, hogy geológiai adottságaink sem kedvezőek. Főként akkor látszik mindez élesen, ha a környező országok helyzeté­vel vetjük össze a miénket. Valamikor, a felszabadulás előtt még nem okozott gon­dot az igények kielégítése, még azt is megengedhették maguknak a bányák gaz­dái, hogy nyaranta csak heti három-négy napon dolgoz­zanak a bánvászok. Nem fű­ződött érdekük a bányászat fejlesztéséhez. Ha a terme­lést fokozni kellett, növelték a bányászok létszámát, és ezzel elérhették céljukat. A hatvanas években a fej­lesztés feladata lett hangsú­lyos és ez együtt járt a munkásvédelem fokozásával, a dolgozó emberről való gondoskodás növelésével. A Mátraaljai Szénbányá­szati Tröszt aránylag kor­szerű bányászattal rendelke­zett. Nyolc év alatt (1956— 1964.) az éves lignittermelés mintegy hétszázezer tonná­val nőtt, pedig a dolgozók létszáma lényegében mit sem változott. Az eredmény ön­magában is elismerésre mél­tó. Az elismerésben nem is volt hiány A különböző ki­tüntetésekről szóló oklevelek az üzemi irodák falait díszí­tették. Elnyerték az élüzem címet és a Minisztertanács és a SZOT vörös vándorzászla­ját is megkapták. A Mátravidéki Villamos Erőmű, amelyet 1948-ban még úgy emlegettek, hogy a nagy, az óriás, a korszerű, 13 év elteltével kicsinek és öregnek bizonyult. A száz­húsz megawattos teljesítmé­nyű villamos erőmű részére a lignitet a bányászok bizto­sították. Akkor még min­denki úgy gondolta, hogy a lignit a következő száz évre elegendő lesz az erőmű üze­meltetéséhez. Senkit sem ér­het megrovás azért, hogy 1948-ban még mindent más­ként látott, mint tizenöt év­vel később, amikor már a 600—800 megawattos erőmű­vet is csak óvatosan kezdtük nagynak nevezni. A mátraalji lignitbányák viszonylagos korszerűségük ellenére is felülvizsgálatra Régóta tudott volt a szak­emberek előtt, hogy az ecsédi völgyben található a legvé­konyabb takaróréteg a lig­nit fölött. Ez a tény és a már említett energiaigény növe­kedése megkövetelte, hogy az ötvenes évek elején hoz­zákezdjenek a nyitóárok ki­alakításához, gödröt mélyít­senek a külfejtés céljára. A kísértet kudarccal végződött. Ennek csupán az a magya­rázata, hogy a kezdetleges eszközökkel készült nyitó­gödröt a fakadó víztől nem tudták megmenteni. Amikor 1955-ben elkészült a Mátraaljai Szénbányák szorultak. Éppen a növekvő energiaigény tette ezt szük­ségessé. Megszületett a felül­vizsgálat eredménye, amely megállapította, hogy a mély- művelésű bányák a gyors vágathajtás, a hidraulikus fejtési páncélpajzs és a fo­lyamatos szállítóberendezés ellenére sem tudnak eleget tenni az igényeknek. A geo­lógiai viszonyok lehetővé te­szik viszont, hogy a korsze­rűsítést a külszíni fejtések kialakításával folytassuk. Ahol a hat méter vastag lig­nittelep fölött csak tizenhat méter átmérőjű a takaróré­teg, ott nem szabad mély- műveléssel dolgozni, hanem csak külfejtést szabad alkal­mazni. távlati terve, akkor még a mélymúvelés lehetőségét foglalta csak magába, kiter­jesztve azt azonban a Zagy­vától a Tárnáig. Ez a fejlesztési terv akkor nagyon reálisnak tűnt és optimizmussal telítődött. A realitását ennek a fej­lesztési tervnek az adta meg, hogy csaknem pontosan meg tudták határozni az egyes lignitmezők területét. A pe- tőfibányai altáró és a gyön­gyösi XII-es altáró segítsé­gével a koncentrált szállítást is biztosítottnak vették. Az optimizmust pedig az a ha­talmas szénvagyon táplálta, amely ezen a vidéken várt a kibányászásra. Az akkori terv azonban két nagyon fontos dolgot nem vett figyelembe. Az egyik az, hogy célfogyasztóként to­vábbra is csak a már addig is üzemelt Mátravidéki Erő­művet vette számításba. Nem gondolt arra, hogy ez az erő­mű a következő években már nem tud elegendő mennyi­ségű villamos energiát fej­leszteni. A másik ok pedig az volt, hogy a mélyműve­lésnél bekövetkező mintegy 50 százalékos szénveszteség­gel sem számolt. Ez ped g azt jelentette, hogy hiába volt meg a hatalmas szén- vágyon, annak csak mintegy felét lehetett a hagyományos bányászattal a felszínre hoz­ni. Az élet fejlődése végül is rákényszerítette a Mátraal­jai Szénbányákat arra, hogy új megoldást keressenek. Bár az a terület, ahol a külfejtés munkálatait meg­indították, telekkönyvileg Szűcsihez tartozott, miután azonban földrajzilag Ecséd- hez esett közelebb, ezért Ecsédi Külfejtés néven vált ismertté ez a bánya. A körülbelül két négyzet­kilométernyi területen ösz- szefüggő szénvagyon feküdt. Elhelyezkedése majdnem szintes, vastagsága hat-nyolc méter. Ezt a területet mély­műveléssel megközelítette már a Petőfi Altáró és a szűcsi X-es akna. Számos kutatófúrást is végeztek, és a már korábban kialakított nyitógödör azt igazolta, hogy körülbelül húszmillió tonna lignit külfejtéses kiaknázá­sára adott itt a lehetőség. A munkát a Földkotró Vállalat kezdte meg és ahogy a különböző gépek kiemel­ték a fedőréteget, ahogy mé­lyült a nyitóárok, úgy nőtt ki egy új hegy ettől az árok­tól bizonyos távolságra és ezzel ennek a tájnak a ko­rábban megszokott képe tel­jesen megváltozott. A víz, az iszap ismét a gondok sorát adta. Nagyon sokan jöttek el a környékről is, hogy a mun­kákat megnézzék, kíváncsis­kodva a gépek teljesítménvé- re. A bányászokat egyálta­lában nem érdekelte külö­nösképpen a külfejtés meg­nyitása, mivel nem hitték el, hogy a mélyművelést ezzel a módszerrel pótolni lehet majd. Az idő múlásával vélemé­nyüket meg kellett változ­tatniuk. (Folytatjuk) j

Next

/
Oldalképek
Tartalom