Népújság, 1977. december (28. évfolyam, 282-307. szám)

1977-12-13 / 292. szám

I

Néró,

a véres költő

1Véró véres emlékét a katolikus egyház őrizte meg és formálta oly szadisztikus szörnnyé, ahogyan az közemlékezetünkben él. Igaz, volt mit megőriznie ama bizonyos közemlékezésnek, a „hivatásos" történetírás is olyannak rajzolta meg ezt a 17 évesen már császár és 31 évesen már halott férfit, mint akinek egyáltalán nem kellett volna szégyenkeznie bármilyen véres kezű keleti uralkodó előtt, vagy mellett. Vérben fogant a császársága, kardjába dőlten önmaga ontott vérébe temetkezett, s a néhány első évet leszámítva, útját valóban fáklyaként égő tetemek, kirafinált, sőt nem is titkolt gyilkosságok és természetesen versek, drámák kísérték.

Mert Néró költő akart lenni. Császár nem. De ha már császár lehetett az akarata, pontosabban a szándéka ellenére, nem volt rest felhasználni ezt a hatalmat, s annak minden eszközét, hogy költő is legyen. Nagy és elismert költő. Feljegyezték azt is, hogy Néró, ha kimagasló alakja nem is lehetett volna a literatúrának, a poétikának, de többet ígért a középszernél. A ma pszicho- análitikusainak, kriminál- pszichológusainak nem sok gondjuk lenne Néró személyiségének vizsgálatánál: a

gyáva és nagyravágyó, a bosszúálló és gátlástalan emberben a hatalom jóvoltából (?) felszabadulnak a gátlások. s miközben rendre felszámolja környezetét, felszámolódik önmaga is elméjében, testében, leikéhen.

Kosztolányi Dezső nem pszichológus volt, hanem író.

És nem is akármilyen. Regénye, amely alapot és vonalat adott Lendvai Györgynek, hogy belőle forgatókönyvet írjon, s Szőnyi G. Sándornak, hogy abból tévéjátékot rendezzen, nem is akármilyen terjedelmű játékot — nem Kosztolányi életéhez ad kulcsot. Néró, a véres költő, a huszas évek talaján fakadt — Kosztolányinak jóformán nem is voltak hozzá történelmi és történeti előtanulmányai —. s annak írói világából vagy inkább kilátásta- lanságából táplálkozva rajzolta fel a dilettantizmus félelmetes portréját. És a dilettantizmusba vesző hatalom válságát, mintegy megjelölve is ennek a hatalomnak a pusztulását.

Tehát társadalmi korrajz? Amennyiben igen, hogy az inspirációja a huszas évek társadalmából fakadt. De mint minden nagy alkotás, r Kosztolányi regénye is szélesebb és mélyebb, mintsem, hogy gondolatai és Ítéletei egy történelmi korszak tükröződése lehetne csak. Szőnyi G. Sándor rendezőnek, a forgatókönyviróval együtt módja nyílt, hogy történelmi regénynek tekintse mégis Kosztolányi regényét, — hát kosztümös, látványos történelmi tévédrámát vigyen a képernyőre. Elvetette ezt a gondolatot, s csak annyira „történelmi” az atmoszféra, annyira „korhű” a jelmez, amennyire egy szükséges történelmi és távlati analógia ezt megköveteli. S úgy tűnik, hogy sikerült kikerülni azt a buktatót is, hogy valamiféle erkölcsi, lélektani drámát Készítsen, amely alapvetően csak a művészi dilemmák felidézésére és magyarázására szorítkozna.

A hatalom kérdéseire koncentrált a rendező, a kamera, a hatalom és a dilettantizmus összefogásának véres veszélyére, amely egyaránt elpusztít mindent, ami emberi, művészetet, erkölcsöt, emberi kapcsolatokat, a szavak, a gondolatok hitelét. Néró mellett Seneca drámája is a képernyőre került, akinek nevét érthetetlenül bölcsként

aposztrofálja az utókor, s akit még a rendezői el képQjmtwt

19VL december 13-, kedd

KÉPERNYŐ

ELŐTT

Szacsvay László, mint Britannicus és a Nérót alakító

Harsányi Gábor

zelés is mély megértéssel kezel, s alakja Gáti József megformálásában szinte túlnő az egész drámán. S talán itt és ez lehet a buktatója Szőnyi G. Sándor rendezésének, értelmezésének.

Seneca a bölcs. E két szó — Seneca és bölcs — a tudatunkban menthetetlenül azonosul. Pedig ennek a Sene- cának a bölcsessége a talp- nyalók bölcsessége. A világot megértő, önmagát, ha kell ugyan bírálattal is illetni képes, de a megalkuvásnak és felelősség-elhárításnak ideológusa ő. Filozófiája a világról túlságosan is parttalan, és kortalan ahhoz, hogy manapság már hiteles legyen. Seneca a nagy képmutató, az önmagát is félrevezető megalkuvó, akit ugyan elér az ítélet, végeznie kell önmagával, de senki sem „végez” a filozófiájával. Seneca megértő és felmentő is egyben. A dilettantizmussal szemben talán nem, de hatalommal szemben mindenképpen. A megváltoztathatatlanra épült kiérzett senecai filozófia megérthető Kosztolányinál. Mert ítélni tudott csak, de megítélni már nem. Ám egy tévéjátékban és napjainkban feltétlenül hiányzik ennek a megkérdőjelezése — a rendezés, a színészi játék eszközeivel persze.

A nagyivű. a minden bizonnyal még sok vitát kiváltó tévéváltozat főhőse Néró. Harsányt Gábor nagy művészi fegyelemmel és elhitető erővel vitte képernyőre a

véres költőt. Az ő Nérója egyszerre áldozata önmagának, a hatalomnak és talp- nyalóknak. Tudja, hogy hazudnak, de jólesik, ha ezt teszik, mert azt hazudjak, amit ő akarna magáénak tudni, de legbelül éppen ő tudja legjobban, hogy mint költő, mily messze áll Britanni- custól, s mint államférfi Se- necától. Költőnek véres kezű politikus, politikusnak lágyszívű és tehetségtelen költő. Tudatának lebomlása megdöbbentően hiteles, játéka mégis egyszerű és külsőségektől mentes.

A népes és neves szereplő- gárdából feltétlenül ki kell még emelni Szacsvay László kevés szóval is oly sokat elmondó Britannicusát, Máthé Erzsi Agrippináját és a Pop- paeát alakító Sunyovszky Szilviát.

Kosztolányi regényének televíziós változata újból beigazolta, hogy a magyar irodalom jeleseinek műveit hozzáértő szándékkal és készséggel, miként lehet és kell is a képernyőn keresztül is közkinccsé termi. Mert Kosztolányi Nérója, egynémely vitatható rendezői elképzelés ellenére is, így és most lett a milliók közkincse. Ám ez int arra is, hogy egy-egy mű korszerű elemzése nem egyszerűen dramaturgiai, vagy művészetpolitikai kérdés, hanem a politika művészete is.

Gyurkó Géza

Alit1 VITT

A történelem órái

és egy könyv — Köztársaság tér 1956 — lapjai keltek életre abban a dokumentumdrámában, amelyet Asperian György készített Hollós Ervin és Lajtai Vera munkájából. A drámához az emberi türelem, helytállás, az elvadult szenvedélyek szolgáltatták a valóságot. Szereplői, jórészt fiatalok, akik még nem alkottak igazán nagy dolgokat, „de meghaltak azért, hogy nagy dolgok, hogy boldog, virágzó családok szülessenek és hogy Magyarország is eljusson a szabadság birodalmába... A merészség lehet valakinek vele született jó tulajdonsága, de van bátorság, amelyet nem a bölcsőből hoz magával az ember, amely a gondolatok és érzések érettségével függ össze.” Ezek a könyv zárómondatai.

Az a metronóm, amelynek rideg, monoton hangja összekapcsolta a pártház körül folyó harc óráit, a ház eles- tét, Kádár János beszédét, most a történelem vissza nem térő perceit idézte. A történet régi, eseményei nem ismétlődnek meg. A képek ma is elevenek a nemzedék tagjainak emlékezetében, akik átélték ennek a fekete karneválnak pillanatait. Mindössze 4—5 óra története, de ez az idő akkor történelem volt, az a pillanat, amikor az ellenforradalom megmutatta igazi arcát. A pártházban asszonyok és gyerekek is tartózkodtak. Amikor a védők látták, hogy tarthatatlan a helyzet, Mező Imre fehér zászlót tartva kiment a kapu elé: „Majd én viszem. Egy civil kezében mégiscsak más. Amint abbamaradt a lövöldözés, azonnal indulunk.” — mondta. És egy hang felelt a térről: „Kitették a fehér zászlót. Ne lőjetek.” „Megadják magukat.” Egy ismeretlen azonban tüzet nyitott a parlamenterekre. Elestek. Ilyen csak 1944- ben fordult elő, a főváros ostrománál. De hát azok fasiszták voltak. Ki ad erre felmentést?

És utána elkezdődött a vérengzés, a tér íeldúlása,

mert valaki kitalálta, hogy a föld alatti börtönökben tíz éve rabok sínylődnek. Fúrótornyok, kotrógépek jelentek meg, munkához kezdtek, de a tér alatt csak föld volt. Legsürgetőbb dolguk az volt, hogyan lehetne eltávolítani a Parlament kupolájáról a több tonna súlyú vörös csillagot, pedig ennek a csillagnak a jegyében szabadult fel az ország. Senki sem tagadta, hogy itt úgy élnek az emberek, mint azokban az országokban, amelyeket elkerült a háború, de tizenkét év eredményeit nem lehetett letagadni. Ezt tudták azok a becsületes emberek is, akiket félrevezettek nemzeti jelszavakkal, hiszen voltak olyanok, akik a 48-as szabadság- harc folytatását látták a mozgalomban, vagy azt hitték, hogy új szocialista forradalmat valósítanak meg.

Rádióhírekből, újságkivá- gatokból, szemtanúk vallomásaiból állt össze a délelőtt története, amelynek eseményeit fontos azoknak is megismerni, akik akkor még

csak gyerekek voltak, amikor

a tudat még nem nyílt ki a veszélybe jutott otthon köreiből a haza és nagyvilág távlataira. Örök tanítások ezek; az igazság tiszteletére, a munka szeretetére intenek es arra, hogy ki lehet vágni egy ember szívét a testéből, de az osztályét nem lehet, arra, hogy ketté lehet hasítani a másik fejét, de milliók haza- és szabadságszeretetét nem lehet elpusztítani.

A dokumentumjátékok — épp a rádió sajátos ábrázoló eszközei következtében — alkalmasak a múlt és jelen eseményeinek megidézésére, mégis most többről volt szó mint játékróL Az élet és halál órái voltak ezek, a nemzeti lét forgott kockán, kötelességüket teljesítő fiatalok élete, reménységek váltak semmivé. Fontos emlékezni ezekre az órákra, mert a történelem nem ismétlődik, de lapjait mementóként és okulásul olykor idéznünk kell.

Eb e r g é ny i T ibor I

„Minden ember egyforma’’

Huszti Péter és Piros Ildikó egri estjéről

Szerda este valósággal odatapadt a szemem a televízió képernyőjére. Dokumentumfilmet sugároztak Borsodnádasdról. Az erdős szép völgyben megbúvó száztizenhat éves öreg lemezgyárból csupa ismerős arc villant fel, csupa ismerős ember vallott életéről, munkájáról. Földijeimet láttam, hallottam, hiszen több mint ezren keresik kenyerüket a balatoniak közül Nádasdon. Ott dolgozott a hengerműben apám, ott volt kazánhamus nagyapám is. A látott doku- mentumfilmben az egyik hengerész nem kis keserűséggel mondta: „Hisz’ tanultam volna én is gyerekfejjel, de hát nem lehetett...!” Ez a keserű mondat juttatta eszembe az alábbi történetet, amelynek szereplője az a néhány évvel idősebb gyermekkori barátom, aki tanulni akart és nem nyugodott meg a szülői tiltásbon, hogy „nem lehet”! Nemrég így mesélt nekem a dologról:

— Apám mindenáron azt akarta, hogy ha az általános iskolát kijárom, én is a lemezgyárba menjek dolgozni. Engem pedig egyetlen dolog érdekelt csupán: a tanulás. A bibliából is nemegyszer fejemre citálta: „orcád verítékével egyed a te kenyeredet”. Én inkább az eszemet akartam használni, hogy azzal keressem meg a magam kenyerét. Sokat huzakod- tunk, mivel nem akartam az ő útját járni. Csapkenő, csavarhajtó, felfogó, meg a többi... Mikor a nyolcadikat

kijártam, szigorú arccal any- nyit mondott: „Ezt a nyarat még elugrándozhatod, de őszszel velem jössz a gyárba.” Azok a hónapok voltak gyerekkorom legboldogtalanabb hónapjai. Pedig kezemben volt a felvételi papír is az egri Dobó István Gimnáziumba! Futottak a napok, hetek. S az egyik augusztus végi napon, mikor hallottam, hogy apámnak tovább bent kell maradnia a gyárban, megdobogott a szívem. Kora reggel azt mondtam édesanyámnak, hogy biciklivel kirándulni megyünk a környékre, majd csak délután jövünk haza. Édesanyám még elemózsiát is csomagolt. „Vigyázzatok magatokra /az országúton ... !” — mondta és mi nyolcan-tizen vidáman kikarikáztunk a faluból. A fiúk elől megugrottam a

mónosbéli szurdoknál, aztán: irány — Eger! Jól sütött a nap, én meg feszt nyomtam a pedált. Húszegynéhány kilométer oda, ugyanannyi vissza. Ügy számítottam, hogy jócskán megjárom az utat, időben hazaérek, apám nem tud majd semmiről.

Egerben még soha nem jártam, a sok autó elől letértem a csendesebb utcákba, de még ott se mertem a nyeregben ülni, csak toltam magam mellett a kerékpárt és önfeledten bámészkodtam. Alaposan el is tévedtem, bátorságom pedig nem volt, hogy megkérdezzem, hogyan juthatok el a Dobó István Gimnáziumhoz. Nagy sokára mégis rátaláltam. Csodálkozva álltam a nagy épület előtt, több oldalról is megnézegettem. Később annyi bátorságot is merítettem,

Két hangra gyűjtött ösz- sze néhány mondanivalót a műsor szerkesztését is vállaló Huszti Péter. Valóban egy hangra „ment itt a zene”. Piros Ildikó inkább az ., ízesítő szerepét töltötte be. Á fiatal és sikeres színész versekből, színpadi élményekből', drámarészletekből állított össze egy jó órára valót és csak annyira drámait és csak annyira mélyet, hogy a hallgatóság két elgondolkozás között inkább többször kuncoghasson, mosolyoghasson. Mert igaz ugyan, hogy Illés Endrének Szigorlat című írásával, annak felolvasásával, az előadás közben használt finom gesztusok alkalmazásával a komolyabbik tájakra irányította a színész a közönséget: a Szabó Lö- —

hogy lenyomtam a hatalmas tölgyfaajtó kilincsét. Az ajtó zárva volt. Többször is próbálkoztam kinyitni, de hasztalan. Aztán jött egy idősebb ember, ajtót nyitott, kíváncsiskodott, mit akarok. Mikor megmondtam, egy táblához vezetett, ahol kiszegezett papíron ott volt az újonnan felvettek névsora. Harminckilenc ismeretlen név között , ott volt az enyém is. Azt írták utána: „gym.” Más nevek mellett az állt, hogy „ért.” Persze én ebből semmit se értettem.

Késő délután volt, amikor hazaértem, kezdett már al- konyodni. Apám megelőzött az érkezésben, sőt a bicikliző társakat is megkérdezte, én- velem mi lett. Az udvaron elémbe állt. „Hol voltál?” — kérdezte. „Egerben, a gimnáziumban. Kiírták egy táblára a nevemet, hogy felvettek.”

— mondtam és egyenest a szemébe néztem. Csúnyán megvert. Azt se nézte, hová üt a nagy öklével. Én pedig egy hang nélkül tűrtem.

Salgótarján egyik üzemében dolgozom most. Főmérnök vagyok. Néha elmegyek a falumba. Találkozom a mostani tizenévesekkel.

Mennyire mások, mint én voltam. Ám sokuknak hasonlóak a gondjaik, mint húszegynéhány évvel ezelőtt nekem. Pedig ők.már nagyon is jól tudják, hogy a „gym”

— az gyári munkást jelent...

Pataky Dezső

rinc Tücsökzenéjéből vett részlettel komolyan visszapillantott a gyerekkor csodáira: az is, iga^. hogy Piros Ildikó József Attila szerelmesverseivel, a. Sarkad! drámájából való Alira szereim* vallomásával fájóbb, magasz- tosabb érzelmi árnyalatokat érintett, mégis inkább a derűre hangolás, a könnyedebb hatás volt ezúttal a fontosabb.

Kedves színfoltként hozta és adta elő Huszti Péter saját írásait a furcsa emberekről, a Rózsák a doktornőnek című írásával, vagy a Kulisszamozgatás című mozaikokban : Csurka István

két reumásában is a jellem fonáksága nevettetett. Azért a Karinthy Ferenc Gellérthegyi álmokjából vett monológ mellé szívesebben hallottuk volna még Szent Johanna monológját és Shaw egy másik gondolatsorát a hitről — ahogyan a műsortervezet ígérte is.

A művészi hitvallás igy is kitetszett: a művésznek, a sikeresnek vannak komoly napjai és komolytalan pillanatai. Ugyanaz a lélek és jellem nyílik ki, ha nevetnie kell, vagy ha szomorúságra van oka. És a színész, a fiatal is. a sikeres is, boldog, nagyon örül, ha a közönség a rivalda túlsó oldalán megtapogatja őt, szereti őt, meri; ő élményt adott: akár azzal, hogy pikáns sanzonokat énekel a „mély békéből, a század elejéről Hajdú Júlia zongorakísérete mellett, akár a háborús zivatarból idézi Szimonov híressé vált versét, a Várj reám-ot.

Ennek a két derűs szemléletű színésznek ilyenek jutottak az eszébe és úgy gondolták, hogy a szórakoztatáshoz. a színház és az irodalom népszerűsítéséhez, önma. guk bemutatásához ez így kell vagy még ez is kell. És a közönség? Tapsolt, meghatódott, kuncogott és örült, hogy két tehetséges színész a drámák légköréből kilépve, köznapi ruhában vall önmagáról. Miközben játszik i*i J

Farkas András j