Népújság, 1977. december (28. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-09 / 289. szám
Arcok és sorsok Biennálé Hatvanban Szalay Ferenc: Öregember A Hatvani Galéria működésének kezdete óta, mai magyar képzőművészetünk legjavát mutatja be. Imponáló az a határozott céltudatosság, mely a természetelvű- ség, a legjobb értelemben vett látványíestészet oldaláról keríti be egy város mindeddig művészetet alig látott nagyközönségét, s imponáló a szervezőkészség, mely odaszoktatja a szakma színe-javát. Ez a tisztánlátás és céltudatosság óv meg a mindenáron modernkedéstől, s teszi biztossá a válogatást, egymásra épülővé a kiállítások, rendezvények sorozatát. A Hatvani Galéria szándéka: egy szélesebb körben érthető, realista irányzat következetes bemutatásával megnyerni a közönséget a képzőművészet egészének, egyben folyamatos bázist biztosítani e nagy múltú hagyományokon épülő törekvéseknek. Az elmúlt hat év alatt a Hatvani Galéria eljutott a félszáz kiállításig — most bemutatott, jubiláris tárlata az arcok és sorsok címet viseli. A természettel valameny- nyire is közösséget vállaló, a valósághű ábrázolás igényével fellépő művészeti irányok és stílusok, mindig is nagy súlyt fektettek az emberi arc megjelenítésére. Minden művészben, még a legpuritánabb tárgyközlőben is bujkál egy pszichologizáló hajlam, melynek örök témája önmaga és embertársai. Mit láthatunk a hatvani portrékiállításon? ötven művész. mintegy 130 művét, legnagyobbakat és kisebbeket, közismerteket és kezdőket Is. Nem célom összehasonlítva elmezni Őket, néhá- nyuk csak képzőművészetünk klasszikusaival és ön- , magával mérhető. Láthatunk korábbi, már ismert műveket, s e kiállítás alkalmából készülteket. Művésztelepek képviselőit és magányos alkotókat, úttörőket és fontolva haladókat. Ahány név, annyi szín, annyi egyéniség. Mégis összekapcsolja őket az a határozott kiállítási koncepció, mely a természetelvű- séget tartotta a tárlat vezérelvének. Ha fel akarnánk sorolni mindazt, ami a kiállításon tetszett, aligha lenne elegendő egy cikk terjedelme. így csak szinte ötlet szerint ragadhatunk ki egynéhányat. Láthattuk Bernáth Aurél egyik igen szép és emberi Szabó Lőrinc- portréját (a technikai tudásnak is magasiskolája), mellette mindjárt Miháltz Pál egyik expresszív önarcképét, mely kulturált és megrázó. A tárlat gerincét most is a hódmezővásárhelyiek alkotják realizmusuk, konstruktív szerkesztésű, csak rájuk jellemző színvilágé, dekoratív, gyakran monumentális hatású portréik a kiállítás javát jelentik. (Kurucz D. István, Németh József, Szalay Ferenc stb.) Szurcsik János művei közül a Bazsonyi Aranyt ábrázoló, korábbi festménye szép és harmonikus, míg bemutatott másik két művén a széteső színeket formaérzéke már nem tudja összetartani. Fejér Csaba szupernaturalizmussal ábrázolja a társadalom perifériájára szorultakat. Káka Ferenc két színes és festői műve végeredményben őszintébb. Patay László már korábbról ismert, mosolygásra késztető Disputája szerencsésen töri meg a tárlat ünnepélyes hangulatát, a magyar ParnaszMikus Sándor: Bokányi Dezső című alkotása szus kék ege alatt gesztikuláló, vitatkozó' művészcsoport ábrázolásával. A bemutatott szobrászati anyag talán még kvalitáso- sabb, mint a festészeti. Borsos Miklós bölcs derűje és utolérhetetlen technikai tudása, Somogyi József intel- lektualizmusa, Mikus Sándor naivitása (ő az egyetlen, aki megengedheti magának, hogy sematikus legyen), Kiss István klasszikus formálása (kár, hogy az igen szép Lu- mumba-fejet közelről megbontja és modorossá teszi a pontozott felirat) — a mai magyar szobrászatnak művészettörténeti fejezeteit jelentik. Az igen erős középgeneráció (Simon Ferenc, Ligeti Erika, Kő Pál, Csikszentmihályi Róbert, Papachristos Andreas) mellett jelentkező fiatalok: Tóth Valéria, Trisch- ler Ferenc, König Róbert már hatvani törzstagoknak számítanak. A hatvani kiállítás első lépés ahhoz, hogy mai művészetünk egy újabb' fórummal gyarapodjék, olyan fórummal. mely idővel serkentőleg hathat nemcsak a portréra, de képzőművészetünk tágabb körére'’is.1 Biztosíték erre a határozott koncepció, a rendezvények egymásra épült- sége — s a művészek részéről tapasztalható, megfigyelhető. lelkes érdeklődés. F. Ludányi Gabriella Autósok, ha találkoznak... Naponta négyszáz autót ad el a MERKUR. így sok családnak van már és egyre többnek lesz autója. Éppen úgy, mint mindennek, az autónak is vannak előnyei és hátrányai. Találkoztam már olyan emberrel, aki jómódú, de autóról még hallani sem akar. — Ha sürgős a dolgom, taxival járok! Még így is olcsóbb, hogy felemelték a díjszabást. — Jó, jó, de... — Semmi de! Éveken át nem vagyok hajlandó zsíros kenyeret enni azért, hogy autóm legyen, meg aztán én akkor iszom egy fröccsöt, meg egy féldecit, amikor jólesik és nem akkor, amikor lehet. Nem is szólva arról, hogy autó nélkül kevesebb az esélyem arra, hogy bekerüljek a baleseti statisztikába. Szóval, vannak ilyen vélemények is, mégis teljes biztonsággal meg lehet jósolni, hogy hazánkban az autók és autósok száma emelkedik a jövőben is. — Mióta autózik? — Három éve. — Mit tapasztalt? Megvakarja a feje búbját, majd a tenyerébe csap. — Tudja mit? Vannak emberek, akiknek mint autósoknak, egyszerűen megváltozik a természetük. Hogy így mondjam, kifordulnak önmagukból. — Mire gondol? — Ismerek egy férfit, aki mindig kellemes, udvarias ember hírében állott. Amíg gyalogos volt! Most, amióta autója van, kibújt a bőréből. Elröppent belőle az udvariasság. A minap a zebrán szinte átbújt az emberek között. Két hete egy útkereszteződésnél megálltam előtte egy teherautó miatt, mire rám dudált és dühösen mutogatott: — Mi van, szakikám? — Szóval idegessé, nyugtalanná és udvariatlanná vált,' Mondtam is neki: — Miért ideges, Szabókám? — Mert mindig sietnem kell! — Pedig ötször olyan gyorsan ér oda, mint annak idején gyalog. — Igaza van! Akkor sohasem rohantam. Beszélgetünk még erről-arról, önmagunkról, az autósokról, a viselkedésről. — Sajnos, kevés az udvarias autós! A múltkor elsuhant mellettem egy kocsi és kavicsot vágott az üvegre. Egy robbanás, és hirtelen bepókhálósodott előttem a világ. Autók jöttek-mentek el mellettem, azt hiszi, megállt egy is, hogy megkérdezze; nincs-e valami baj? — Járt már külföldön autóval? — Igen! Ott udvariasak a magyarok. Integetünk egymásnak. megállunk azonnal, ha mondjuk a Hargitán felnyitott hűtőtetővel áll egy H-betűs kocsi. De ha átértünk a határ- sorompón. .. — Mit lehetne tenni? — Nevelnünk kell egymást! Egyénileg, az autósklubban, a tv-ben, újságban és személyesen is. Mert ugye, milyen jólesik, amikor udvariasan haladni engedünk valakit és az hálásan kiint a kocsijából: köszönöm! Szóval udvariasnak kell lennünk! Persze, az udvariasságot, az „autósintellígenciát” az autóval együtt nem szállítja a MERKUR... Szalay István A diákotthonok nevplőmunkájárói tájékozódott az ÁIB Az általános iskolai diákotthonokat száz százalékban, a szakmunkástanuló-otthonokat mintegy 90 százalékban. a középiskolás intézményeket több mint 70 százalékban fizikai dolgozók gyermekei lakják. E három intézménytípus nevelőmunkájának eredményeivel és gondjaival a közelmúltban fogalkozott az Állami Ifjúsági Bizottság. Megállapították: az általános iskolai diákotthonok legfőbb hivatása, hogy biztosítsa a szakrendszerű oktatás teljessé tételét a szórvány- településeken élő gyermekek számára. Ma még csupán 12 százalékuk él a diákotthonok adta lehetőségekkel. 'A tanyai kisiskolák folyamatos megszüntetésével a diákotthonokban lakók 40 százaléka már az alsó tagozatos gyerekek közül kerül ki. A középiskolások 22 százaléka, a szakmunkástanulóknak pedig csaknem egyötöde nevelődik diákotthonban. Kedvező tapasztalatokat szereztek Budapesten és Hajdúböszörményben az úgynevezett munkás-paraszt kollégiumok munkájáról, amellyel a fizikai dolgozók tehetséges gyermekeit készítik elő a felsőfokú tanulmányok folytatására. A három intézménytípusban több mint három és fél ezer nevelő tevékenykedik. Valamennyien kedvezően fogadták a kötelező foglalkozási idő 36 órára csökkentését, s az új rendtartásokat, továbbá az idei bérrendezést. UmiisM 1977. december 9., péntek A szakdiákötthonokban a kulturális fejlesztés, sok esetben a gyerekek művelődési hátrányának leküzdése, általános műveltségük gyarapítása a legfontosabb feladat. Fokozott törődést, támogatást kívánnak —, hiszen sokan kisegítő iskolából érkeznek, mások általános iskolai tanulmányaikat nem fejezték be és esti iskolába járnak. Az ország középfokú intézményei bekapcsolódnak a kollégiumi versenybe. Évente 15—20 kollégium nyeri el a KISZ KB kollégiumi zászlaját és díszoklevelét. A KISZ Központi Bizottságával egyetértésben az Oktatási Minisztérium a jövőben a kollégiumi versenyt kiterjeszti valamennyi középfokú diákotthonra. Országos tapasztalat: az intézmények aktív segítői a helyes pályairányításnak, a hivatástudatra nevelésnek. Többnyire kialakult már a gyerekekkel való differenciált foglalkozás, az egyéni korrepetálás rendszere. Viszont találkozni lehet nevelői türelmetlenséggel is. Elterjedt a felzárkózó foglalkozások gyakorlata az al- alsóbb, a tehetségkutatás a felsőbb évfolyamokon. Több megyében a fizikai dolgozók diákotthonba felvett gyermekeit egyhetes nyári előkészítő tanfolyamra hívják be, hogy megbarátkoztassák őket a bentlakásos élettel, megismerjék őket, s tájékozódjanak felkészültségükről. A nevelőotthonok eredményes munkáját dicséri: az általános iskolások szinte mindegyike továbbtanul. (MTI) L' A hal már nem harapott. Partra vontuk a ladikot. Miron Szemjonovics tüzet gyújtott, én vízért mentem, aztán felakasztottam a tűzre a bográcsot. Az ég tiszta, fényes. A földön már árnyékok kúsznak, az égbolt azonban világos, még egyetlen csillagot sem látni. Miron Szemjonovics csöndben ül, pipáját szívja, és vagy a csalogányt hallgatja — akárcsak én —, vagy elgondolkodott valamiről. Miron Szemjonovics magányosan él, csősz a méhesben, és télen-nyáron a kis csőszkunyhóban lakik. Kunyhóját egész évben átjárja a szárított fű erős, fűszeres illata; minden füvet ismer, tudja, melyik milyen nyavalya ellen használ. Akárhányszor látogatsz is hozzá, kunyhójában mindig találsz erdei vendéget: nyulat, sünt, rókát, madarat. Emlékszem, egyszer még egy gólya is volt nála — csüggedten állt fél lábon, lógatta törött szárnyát. Miron Szemjonovics minden sebesült és beteg állatot ösz- szeszed, meggyógyítja, aztán szabadon engedi őket. Az égen csillagok gyúltak. Hol elhalványodnak, hol fellobbannak, mintha csak közelednének a földhöz, hogy jobban szemügyre vehessék, aztán ismét eltávolodnak. — Miron Szemjonovics, •Fiatal mari író. mondj valami mesét — kérlelem. Az öreg nem mindjárt szólalt meg. Rövid hallgatás után azonban beszélni kezdett: — Nem tudod talán, hogy minálunk, mariknál azt tartják, hogy nyáron nem szabad mesélni? Csak akkor lehet, ha hó telepszik a tönkökre. Ősi szokás, minek sértsük meg? Ha akarod, elmondok neked egy régi történetet erről a tóról, ni! Még a nagyapámtól hallottam. Ezt a tavat Csillag-tónak hívják... És Miron Szemjonovics belefogott elbeszélésébe. ★ Alighogy leszáll az éjszaka, a végtelen égbolton felragyognak a csillagok. Évek múlnak, századok, évezredek, ám a csillagok egyforma fénnyel világítanak, örökké fiatalok. Szép, de hideg a csillagok fénye; megesküdtek, hogy senkit sem fognak szeretni, és soha nem mennek férjhez. Megesik néha, hogy egy csillag megszeret egy legényt, és esküjét feledve elindul hozzá a földre. Am mind elpusztul az úton, egyik sem ér le. Történt egyszer, hogy egy csillag beleszeretett egy Jak- tanaj nevű mari pásztorba. Játszani kezdett a pásztor a furulyáján, s minden élőlény köré gyűlt, hogy hallgassa. A tehenek felhagytak a legeléssel, összeszaladt az összes erdei vad, a madarak elcsitultak — szégyellték a maguk énekét —, megtorpant a fürge szellő is. És mindez csak azért, hogy hallhassák Jaktanaj játékát. Nagy hatalma volt a játékának: a gonosz megjavult, a szerencsétlenben feléledt a remény, hogy valamikor hozzá is bekopog a boldogság. Jaktanaj falubelijei bizony kevés jót láttak az életből, mivel falujuk közelében, a mocsárban élt a gonosz mocsári Keremet. Egyedül Jaktanaj nem félt Keremettől. Jön haza az erdőből a zsákmánnyal, az emberek pedig kérdezgetik: — Hát neki adtál-e valamit? — Nem adtam én neki semmit — feleli a pásztor. — Szerezze meg magának az élelmét. — Hogy beszélhetsz így?! Ne mondj ilyet! Majd még megharagszik, aztán csak rosszabb lesz neked is, nekünk is! Ekkora bűnt le se imádkozhatunk... — Nem imádkozni kell neki, hanem harcolni ellene — mondja Jaktanaj. .. . A faluban sok lány rajtafelejtette a szemét a szép pásztoron, de Jaktanaj szívének csak egyetlen leány volt kedves — a gyönyörűséges Jastivij, egy szegény vak özvegyasszony lánya, aki a szomszéd faluban lakott. A mariknál régen volt egy szokás: amikor a leány eladósorba ért, kiment a kertbe, és belefújt a tyutret- pucsba, a hosszú, nyírfakéregből készült trombitába. Ez azt jelentette, hogy jöhetnek a kérők. De amíg a lány nem vette kezébe a trombitát, a legények még a közelébe se mertek menni. És ekkor egy nyári este, mikor már lebukott a nap, a pásztor meghallotta a trombita hívogató hangját. Soha nem hallotta azelőtt, mégis megsúgta a szíve, hogy ki fújja a trombitát. Messzire száll a nyirfaké- reg-trombita zengő hangja, s a szomszédos erdők visszhangozzák a szavát. Jaktanaj rögtön elindult hívására. Fehér hímzett ruhában ott állt kertjében a nyírsudár Jastivij. — Játssz valamit a furulyádon — kérte a lány, s a legény játszani kezdett. Még soha nem játszott olyan szépen, mint ezen az estén. A fák meghajoltak, ahogy hallgatták, Jastivijnak pedig örömében megsajdult a szíve. — Nézd csak, Jaktanaj, még a csillagok is fényesebben ragyognak, ahogy a játékodat hallgatják — mondta Jastivij. — De különösen fényesen ragyog az a csillag ott, a Göncölszekér mellett. Éppen az a csillag volt, amely beleszeretett az ifjú pásztorba. Piros pirkadatig egész éjjel együtt üldögélt Jastivij és Jaktanaj, s az éjszaka egy pillanatnak tűnt a számuara. — Ja), mi történt a tehenünkkel, fel nem foghatom — sopánkodott az anyja, mikor Jastivij hazament. — Boszorkány rontja tán? Menj ki, lányom, a legelőre, nézz a tarkánk után, talán meg tudod, mi leli. Jastivij kihajtotta a tehenet a csordába, aztán, hogy végzett a ház körüli teendőkkel, maga is kiment a legelőre. (Fordította: Zahemszky László) (Folytatjuk)
