Népújság, 1977. december (28. évfolyam, 282-307. szám)

1977-12-25 / 303. szám

r

Väaärolfunk, hot. .. i

f Nagy e tömeg a villamos-* sági szaközletben. Az eladóknak szinte nincs is idejük a pitiáner vevőkkel foglakozni, annyi a komoly tételeket vásárló. Villognak a tévéképernyők, gusztálják az automata mosógépeket. Vásárolni élvezet; jólesik látni ezt a buzgalmat, amikor éppen az „ellátás fel- térképezésére” indul az ember.

Jó! öltözött, termetes asz- gzonyság furakszik a tömegben, mögötte nem kevésbé

jól öltözött és nem kevésbé termetes férjeura.

— De szép fája van ennek a televíziónak! — kiált fel a néni egyszer. Félretolja a leendő vevőt, aki ijedten kapaszkodik a készülékbe, mert most már neki is ez a legszebb. A férj hátulról mormog valamit, hogy nem is tévét akarnak venni, de csak csendesen, és különben is ki figyel rá, ha már megszületett az elhatározás:

— Tudja, van nekünk otthon egy gyönyörű televíziónk, de ez úgy tetszik, hogy még megvenném — nyugtat meg mindenkit az asszonyság, majd gyanakodva kérdezi:

— Mondja, ezt a szép tévét maga tényleg meg akarja venni?

Intésére alázattal már meg is jelenik az eladó és közli: nem hiszi, hogy volna még egy ilyen szép „fával”.

De az üzlet üzlet és nem

templom. Az eladó ágyán nem hisz, de a kupac aljából mégis előkerül a szép íájú tévé Üjra áradozás az otthoni gyönyörűről, bár ebben már senki nem kételkedik, s az erszényhordozó férj már ballag is a pénztárhoz.

— Pedig csak néhány japán rádiót akartunk venni ajándékba — motyogja.

De ha már Itt vannak. Meg hát tetszik az asszonynak. És különben nem is drága... Még nyolcezer forint sincs.

Uramisten! (h.)

Mazsola: mindennek a java. Mazsolás kalács ' mazsola nélkül egyesek szerint még kalácsnak sem minősíthető. És mégis előfordul, hogy kimarad a mazsola, egyszerűen azért, mert annyian vannak, hogy nem férnek el a kalácsban. Most ezekből a kimaradt mazsolákból szemelgetünk, amelyek lehet, hogy azért maradtak ki ama kalácsból, mert nem

a számuk volt sok, hanem az ízük volt talán kissé savanykás. Vagy túl édes. Persze az is lehet, hogy ama kalács — egykori cikkeink — sem volt a minőségi áruk fórumának várományosa. De ami volt az elmúlt, ami megmaradt, az a néhány szem mazsola: tessék szemelni belőle.

Én: ő, Ő: én

i ősz Ferenc, a korán elhunyt, fiatal és igen tehetséges humorista itt, a Népújságnál kezdte el a pályát: úgy is. mint újságíró, s úgy is, mint humorista. Jómagam akkor már ha öregnek nem is, de korosnak számítottam mellette a szakmában, s ennek megfelelően hírem is volt már, ha hírnevem nem is. Egyszóval engem már valamelyest ismertek az olvasók, őt akkor még valamelyest sem. Ezért is történhetett meg az eset, hogy az egyik délelőtt, lelkendezve és kissé büszkén loholt be a szerkesztőségbe. Lelkesen gratulált nekem és boldogan veregette meg a saját vállát:

— Képzeld, öregem, képzeld... összetévesztettek veled. Azt mondták, jó volt. amit írt, Gyurkó elvtárs.. ,tNa, mit szplsz hozzá? Olvasnak és összetévesztettek veled — lihégte még egyszer boldogan,'majd újból gratulált nekem, újból megveregette a maga vállát és elviharzott egy pohárka konyakkal megünnep- lendő ezt a nagy eseményt. Mármint, hogy elérte: olvassák már és összetévesztik őt velem.

Teltek-múltak a hetek, hónapok, évek lettek belőle. Egy délelőtt fanyalgó képpel, in- dignálódva érkezett be a szerkesztőségbe.

— Ma baj, Feri? Kidobott a nőd?

— Egy frászt. Rosszabb! — tette hozzá mogorván. — Képzeld, megyek az utcán, jön velem szembe egy ürge, rám ragyog az arca, aztán megrázza a kezem, és gratulál a megjelent írásomhoz...

— És mi a baj ebben?

— Mi a baj. mi a baj? De hogyan gratulált? így: Igazán örülök, hogy elolvashattam kitűnő írását, Gyurkó elvtárs.:. A hülye! összetéveszt veled... Hallatlan! — könyökölt rá az íróasztalra Ősz Ferenc méltatlankodással, hogy lám, milyen emberek is vannak a világon.

— Ne törj le. Nekem meg tegnap gratuláltak, és azt mondták, hogy nahát, micsoda jó cikket írt maga, kedves ősz elvtárs... Igazán kitűnő! — mondtam ősznek vigasztalásul, reménykedve, hogy boldoggá teszem ezzel. De nem, ősz felkapta a fejét, szúrósan rám nézett, aztán odabökte:

•— Aranyos vagy, hogy vigasztalsz... Szóval nem elég, hogy összetévesztenek veled, de te még bitorlód a nevem is, az írásomat is... Idáig jutottam... — mondta és keserűen elvonult egy pohárka konyakra, önmagát meg- vígasztalandón.

Sic transit gloria mundi. Így múlik el a világ dicsősége. Vagy csak az enyém?

(gy—ő.)

A „sorból” nem lehet kilépni...

— AzOftmal álljon vissza a sorba!

Mint a gyerekek játékcsigája, úgy pördültem meg a hangra. Nagyon meglepett arcot vághattam, mert a felszólítás megismétlődött

__ Azt mondtam, azonnal

á

lljon vissza a sorba!

_ De, kérem.., — próbáltam magyarázkodni,

— Ne kérjen semmit, hanem engedelmeskedjen! Értette?! — hangzott a szigorú utasítás, és én akkor hirtelen nem tudtam, hogy mit csináljak. A fiúk kettesével álltak a folyosón, pisszenés nélkül figyelve az eseményeket. Éreztem, hogy most egyik sem lenne szívesen a bőrömben...

Így kezdődött az a számomra örökké emlékezetes eset, amely miatt majdnem elkéstem egy fontos információ leadásával. Egészen friss úiságírógyakornok voltam akkoriban, s a kulturális rovatot ..erősítettem”. A rovatvezetőm egyik délután azzal fogadott, hogy rohant&jmwsn,

IdTío december 25», vasárnap

jak át a művelődési központba azért a bizonyos információért. Megbeszéltük a témát, aztán útnak eresztett azzal, hogy „siessen ám, mert a holnapi lapba megy az anyag...!” A lépcsősoron, ahol máskor oly kényelmesen szoktam lesétálni, most hármasával vettem a fokokat. Sietve vágtam át a belvároson, még a kedvenc kirakatom előtt sem álltam meg, . hogy a kellemes napsütésben megszemléljem a könyvújdonságokat. Tudtam, hogy a művelődési központban már várnak rám.

Várhattak- is. mert a folyosón egy parancsoláshoz szokott, erős hang állított meg.

.— Kérem, én már túl vagyok ezen, igazolni is tudom —mondtam és kotorászni kezdtem a zsebemben. De az igazolvány csak nem akart előkerülni. Mint a villám, csapott belém a felismerés, minden okmányom a szerkesztőségben maradt. Ez az ember meg nem hisz nekem látom, kezdi élvezni a helyzetet, mert ráiött, hogy nyeregben van. Ebben a pillanatban érkezett oda a mentőangyalom, a művelődési központ igazgatója, aki jó ismerősöm volt, s éppen azt akarta megnézni, hogy hol kések ennyit.

— Mi van. fiú, csak nem akarsz bevonulni — veregetett hátba —, hiszen alig sze~ teltél le?

— De, kérem„,. — próbálkoztam újra. — Itt valami félreértés lehet, nekem itt dolgoznom kell és nem sorbaállnom.

A zengő hang tulajdonosa, magas, szigorú tekintetű ember, nem akart hinni a fülének. Visszabeszélnék neki, akinek a szavára vagy százhúsz majdnem hasonló korú srác úgy áll a folyosón, mint a feszület?! Szólni akart, de megelőztem,

Felsóhajtottam, e zengő hangú sorozótiszt meg eln*- vett.e magát. Azt hitte, magyarázta. hogy a csoporthoz tartozom, s csak vagánvság- bói léptem ki a sorból Gyorsan tisztáztunk mindent: a százados és én, a tartalékos szakaszvezető.

Azóta — mert sosem lehet tudni — mindig magamnál tartom a katonakönyvemet..,

____ , 11 (ssilvásf

K

RIMI

Óhatatlan, hogy ha az ember — mert néhol az újságíró is ember! — ráállva bizonyos témakörre, az illető szakemberekkel legalábbis közeli ismeretséget, ha éppen nem barátságot köt. így például én a magam részéről sok-sok közös téma során jó munkakapcsolatba kerültem a rendőrség több dolgozójával, idősebbekkel és fiatalokkal egyaránt. Ez a kapcsolat a kölcsönös tájékoztatás talaján alakult ki, amely körülbelül azt jelenti, hogy elmondják élményeiket, én meg közlöm velük, hogy köszönöm, jól vagyok.

A börtönök dolgozói néha tréfásabb kedvűek, így sikerült abban az élményben részesíteniük, hogy bezárták két percre a sötétzárkába, s nem is akárhol; a klasszikus „Csillag” börtönben. Mindezt csupán azért tették, mert amikor az igazságügyi tudósítókkal oda látogattunk, meg mertem kérdezni, megszöktek-e onnan a korábbbi évben? A parancsnok gyanakodva nézett rám, s tudakolta, honnan veszem ezt az információt? Ártatlanul közöltem: mert tavaly szökőév volt... A poén régi, de egy óvatlan pilanatban rám csukták a sötét zárkát. Térjünk azonban vissza a kezdeti dologra, amelyben a BM-kapcsolat rám nézvést sokkal lesúj több volt.

Egyik reggel féléves kislányomat toltam kocsiban az orvoshoz az esedékes iniek- cióra, amikor idősebb rendőr ismerősömmel találkoztam. Már messziről barátságosan mosolygott rám, s amikor hallótávolságba kerültünk, kedvesen megkérdezte:

— A kis unoka?,..

Többféle válasz jutott eszembe, de a hatósági személy sértegetése nemkívánnivalót hagy maga után. így csak mentegetőztem, hogy hálistennek még nem az unokámat tolom, hanem unokáimnak félesztendős anyját.

A helyzet tisztázódott, különösen akkor, amikor kiderült, hogy mennyire hasonlítok az édesapámhoz, aki valamikor réges-régen az iskolában tanította a később rendőrré lett, s engem egy pillanatra elkeserítő tanítványát

Azóta farmert hordok, s néhány hete már tűrhetően ropom a shake-et. ifjú feleségem pedig elkezdte horgolni unokájának a csinos kis szvettert.

__________Eátai (p»ábet J

C

sillagszemű

Gyönyörűszép szerelem volt Csüiagszemü, és ha már egyszer az embert azzal áldotta-verte meg a végzet, hogy osztályrészéül az újságírás jutott, természetesen eljutott oda, hogy kiírta a szívéből Csillagszeműt.

Szép, egyenletes tempókkal kiúszott a múltból, bronz bőrén, hosszú pilláin ezernyi tengercsepp ragyogott, korall ajaka résnyire nyílt, felvillantak a gyöngyfényű fogak, és akkor már nem volt semmi, csak szerelem, gyönyörűséges szép szerelem, amilyen talán nincs is, és nem is volt, de nyárba, tengerbe, és őszbe is igen, lehullott lombú, jószág« levélszőnyegbe hemperegtek szerelmesen az emlékek, és minden féktelen volt és ködmámoros, és ragyogtak, ragyogtak a tüzes, az éjfekete-szép csillagszemek, és elakadt a lélegzet, mert nagy pillanat volt, hatalmas, hasonlóan a születés csodájához. És az is volt: csoda, csoda volt Csillagsze- mű életre kelése az írógépben. és szülőatyja, én beleszerettem, jobban mint az igaziba, az egykoriba, és elhalmoztam a szerelem százezer szebbnél szebb ékszerével, és a világ minden öröme a szívveréseimben lüktetett. amikor írtam Csillagszemű szerelmemet.

Nem azért mondom, de szem nem maradt szárazon, ezzel szemben rendes, komoly szép feleségemtől szemrehányásokat kaptam Cí®2 togszemüért, mondván, hogy ő ugyan érti, és egyáltalán nem féltékeny, de a kollégáig az ismerősei mind azt fogják hinni, hogy nekem, van, vagy volt valami nőm, és még mindig abba vagyok szerelmes, és ez roppant kellemetlen.

Ezt még kivédtem válts-f hogy, de két nap m.lva kaptam a hízelgő hangúnak egyáltalán nem mondható levelet Csüiagszemü irt. Egy másik Csillagszemű, egyi igazi Csillagszemű, és feljelentéssel fenyegetett, amiérti úgymond meghurcoltam ót as közvélemény előtt, pedig szemenszedett hazugság

minden sorom, ö nemcsak hogy nem ismer engem, de még csak nem is hallott rólam, ily módon nem úszkált velem meztelenül a tengerben, sohasem hemperegtünk szerelmes összefonódásban az őszi avarban. Helyreigazítást kér, azonnal írjam meg, vagy ha ennek akadálya van, keressem fel, tisztázzuk a dolgot 4

Felkerestem, ^

Sovány, lapos mellű, kóc- hajú, koravén nő volt, elöl hiányzott egy foga, a düh eltorzította egyébként is rút vonásait, és egy perc alatt a szitkok özönét zúdította rám. De kérem, kérem...! — tiltakoztam — egyáltalán kicsoda maga? Hogy ki vagyok?! Még azt kérdezi, hogy ki, az. akit maga meghurcolt, akit tönkretett: én vagyok Csillagszemű. ;

_____ Ocu-U) l

A tárgyak bosszúja

Az újságírónak a jegyzetfüzet és a toll éppolyan munkaeszköze, mint a kőművesnek a vakolókanál, a villanyszerelőnek a fázismérő, vagy a fizetőpincérnek a számolócédula. A munkaeszköz nélkül nem lehet dolgozni. Illetve egy megoldás van: kölcsönkér az ember.

Történt pedig, hogy engem, a kezdő újságírót (jelöltet... ?) ért a megtiszteltetés, hogy készítsél* interjút a Nagy Menővel, aki egy bizonyos tudományágban elég jelentős eredményeket ért el.

A számomra rendkívül nevezetes nap reggelén félórát is eltöltöttem a tükör előtt, de sehogysem akart csinos háromszögletűre sikerülni a nyakkendőm csomója. Nyugtattam magam, hogy mit számít, hiszen csak egy tárgy makacsságáról van szó, az ember ne paprikázódion föl egy élettelen vacak dacossága miatt.

Karrierem biztosítója rövid szakmai előadást tartott a város művelődési házában

— kizárólag hozzáértőknek! Alig vártam, hogy véget érjen az előadás. Nyomban loholtam a Nagy Menő egyik kísérőjéhez, hozzon össze bennünket. Nagy megelégedésemre három perc sem telt el, máris kezet ráztam az interjúalanyommaL

— Kérdezzen, — nézett rám biztatóan.

Könnyed mozdulattal nyúl-' tam a jegyzettömbért és a golyóstoílért, és akkor óráknak tűnő másodpercek alatt) odafagytam a fotelhoz. Se füzet, se toll... Ma is érthetetlen okból, a nyakkendőns jutott az eszembe. A tárgyak összeesküdtek ellenem!

Dadogva kértem a Nagy Menő elnézését, aki arcán aa iménti mosollyal átnyújtotta saját tollát és az előbb megtartott előadásának kézi iratát:

— A lapok hátuljára irhát, fiatalember. Es mindet magának ajándékozom emlékül», i

Bendó Jójios

Mottó: Örökzöld témánk, a lift.:;

(Bendó karikatúrája^ ^