Népújság, 1977. december (28. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-23 / 301. szám
A korona, a jogar és az országalma másolata. (A Magyar Nemzeti Múzeum tulajdona.) 1 korona és a koronázási ékszerek A korona legértékesebb és legismertebb történelmi ereklyénk. Értékét nem annyira nemesfém és drágakő tartalma határozza meg. hanem az. iiogy a magyar állam születésének szimbólumaként társadalmunk különleges be:: ben tartja. A koronát két részből il- leszuették össze. A felső rész a kétíves aranypántból álló, úgynevezett latin korona, melyet István királyunk kapott 1000-ben II. Szilveszter romai pápától, s mellyel az államalakítás tényét demonstra i<" an Istvánt megkoronázták. Alsó részét 1075 táján VII (Dukász) Mihály bizánci császár ajándékozta I. Géza királynak, ez az úgynevezett görög korona. A latin korona íves aranypántjai és az azokon látható rekeszzománc apostolképek olasz mesterek munkái. Az ezüsttel ötvözött aranypántokat gazdagon díszítették drágakövekkel, rubinnal, zafírral, igazgyönggyel. A tetején a pántok találkozásánál látható 73x73 mm-es nagy Krisztus-kép és az apostolképek a rekeszzománcos technika legrégibb, ismert olasz művei közé tartoznak. A csúcson levő kép a trónon ülő Krisztust ábrázolja, két oldalán a korabeli katolikus liturgiának megfelelően ciprusfa áll. Fejmagasságban a napot és a holdat látjuk, A Krisztus-képből emelkedik ki a gömböcskékben végződő kis aranykereszt, melynek ferdeségét egy történettel magyarázzák: a XIV. században. bajor Ottó herceg tulajdonába került a korona, .g elindult vele, lovon Magyarországra, hogy ott fejére tétesse. Ütközben a korona kiesett a nyeregkápából, s állítólag az esésnél ferdült el rajta a kereszt. A pántokon a Krisztus-képtől jobbra Péter és Amdrás. balra Pál és Fülöp, fölötte Jakab és Tamás, alatta János és Bertalan apostol zománcportréi helyezkednek el. Négy apostol képe hiányzik. valószínűleg, amikor a két koronát összeillesztették, nem tudtak mit kezdeni négy kis zománcképpel. A rekeszzom ánclapok színezése elég kezdetleges, de élénk: zöld. kék, vörös, fehér és sárga. A zománc jó minőségű, átvészelte egy évezred viszontagságait. A mostani korona alsó része, a Dukász-féle korona művészi kivitele szebb, ábrázolási módja megragadóbb. Ez a nyitott, párta alakú korona ugyancsak két részből tevődik össze, egy alsó abroncsból és egy hozzáforrasztott diadémból áll. Az abroncs közepén a homlok fölötti részen itt is Krisztuskép látható. Ahogyan a latin koronán, itt is két ciprusfa között ül, de a római ábrázolástól eltérően itt vállmagasságban görög betűs monogramját látjuk. Az abroncson Mihály és Gábor arkangyal, György és Demeter, Szent Kozma és Szent Demjén mellképei sorakoznak. De A miskolci Herman Ottó Múzeum régészei befejezték idei felmérésüket a borsodi földvárakról. A megyében a korábbi terepbejárás alapján több mint félszáz földvárat tartanak nyilván. A későbbi feltárások előkészítésére ezekről rétegvonalas felmérést készítenek. n. december 83., péntek megtaláljuk itt Dukász Mihály bizánci császár, Bíbor- banszületett Konstantin és I. Géza királyunk mellképét is. Minden képen görög cirillbe- tűs felirat jelzi, kit ábrázol a kép és az 1074. és 1077. között uralkodó Géza képén ez a felirat olvasható: „Géza, Turkia hű (hívő) királya.” A Turkia megjelölés a korabeli bizánci értelemben Magyar- országot jelentette. Az abroncs alsó széléről két oldalt négy-négy, hátúi egy, összesen kilenc aranyláncocska lóg le, a bizánci koronák jellegzetes díszei, minden aranylánc végén eredetileg levélfoglalatú drágakő volt. A zománcképek minősége, az ékkövek köszörülése és csiszolása a kor legjobb színvonalát mutatja, az alapra karcolt rajzok igazi művész kezére vallanak. Az alsó abroncs fölső részére oromdíszeket forrasztottak. A koronákat valószínűleg III. Béla (1172—1196) idején egyesítették. Az időpont máig is vitatott. A középkori források és a tárgyi emlékek vizsgálata különböző feltevésekre vezették a történészeket. Az átalakítás miatt egyes kutatók azt állítják, hogy a felső rész nem István koronájából, hanem egy korabeli könyvfedél aranypántjaiból származik. A felső rész rekeszzománcos portréit ugyanezen források XIII. századi magyar ötvösmunkának mondják. Állításukat azokkal a forrásokkal támasztják alá, amelyek szerint 1044-ben, amikor III. Henrik császár Ménfőnél legyőzte Aba Sámuelt, bevonult Székesfehérvárra, ott megkaparintotta a koronát és azt visszaküldte Rómába, ahol annak örökre nyoma veszett. A későbbi királyábrázolásokon , azonban ott látjuk István koronáját és ez az előző állításokkal szemben jobban valószínűsíti a felső rész eredetiségét. A görög korona, vagyis az alsó rész zománcképeinek kelet k" zési időpontja 1074—1077 közötti évekre tehető, amennyiben a bizánci császári udvar aranyműves műhelyében készültek. Itt is megoszlanak a vélemények, mert egyes kutatók a zománcképeket maAz idén tíz földvár „fel- térképezése” szerepelt munkatervükben. Ezek közül öt a Bükk déli nyúlványán települt Kisgyőr környékén alakult ki még az őskorban. Felmérték többek között a miskolc-tapolcai, valamint a kácsi várhegyen levő földvárakat is, amelyeknek az őskorban készített sáncai napjainkban is mutatják az ott élő népek védműveit. Ugyancsak jól kivehetők az őskori törzsek által készített földsáncok Bükkaranyos mellett is, gyár ötvösművész keze munkájának tartják. A korona mérete, súlya az átalakítás után sem volt állandó: a karbantartással, a bélés időnkénti felújításával némileg módosult az évszázadok folyamán. Súlya a múlt században a bélés felújítása után, 1867-ben 2056 grammot tett ki. Belső átmérője egyik irányban 21,6, a másik irányban 20,3 centiméter. A korona a legfontosabb koronázási jelvény. Mellette azonban más műkincsek is szerepet kaptak a koronázási aktusban. A jogar is két részből áll. A más jogarokétól eltérő alakú, 34 centiméter hosszú aranyozott, ezüstdíszes nyélre hét centiméter átmérőjű kris- tályömböt illesztettek. Ez utóbbira oroszlánra emlékeztető, mesebeli állatalakokat véstek. A jogarról lecsüngő aranyláncok, valamint a kristálygömb vésetei bizánci eredetűnek látszanak. A nyél — III. Béla idejéből származó, magyar ötvösmester műve. Az országalma a legfiata labb koronázási jelvény. Aranyozott fémlémezgolyó, felül kettős kereszttel, oldalán 2. — Csupa rántás. — Konzerv. — Az hát. Ilyenkor, novemberben. — Én csak a friss cukorborsót szeretem. Tavasszal. Amikor zsenge. És ahogy a feleségem főzte, szegény... Húst nem kért hozzá. — Mindig rágós. — Jóízűen, lassan evett; a kenyérdarabokat alaposan megmár- togatta a borsóban. Tömött szatyrát az ölében , tartotta, emiatt nehezen tudott az asztal fölé hajolni; A főzelék olykor rácsöppent az ál- lára, az öregember odamutatott, ő bólintott és letörölte. — Volt a temetőben? — kérdezte az öregember. — Töltsön egy kis vizet — mondta válasz helyett a nő. Egyenes tartással várta, hogy a férfi a kezébe adja a poharat. Ivott. Telt arca volt, s csak a szeme meg a szája körül mutatkoztak ráncok. Már az ötödik kenyérszelettel mártogatta a főzeléket. A metszőfogaival majszolt, de azért beszélt közben. — Huszonöt forint a krézantém szálja. — Hoztam volna magának a telekről, ha idejében szól. — Ennyi áldozatot megérdemel szegény uram. öt szálat vettem neki. Egy szép csokrot... Na, jön már a hölgy! Az öregember a bejárat felé fordult. Látta a zöldka- batos, kis, karcsú öregaszAnjou-kori magyar címerrel; minden jel szerint Róbert Károly vagy Nagy Lajos koronázására készült. III. Béla királyi pecsétjén azonban már szerepel az országalma. Minden jel arra mutat, hogy ez elveszett és az Anjouk pótolták a hiányt. A korona sokáig velejárója volt a hatalomnak, ez az aranyfej dísz jelentette a királyi hatalom jogosságát, az ő nevében gyakorolták a törvényt. Ezért sokáig a hatalomért vívott harc középpontjában volt, riasztó és regényes kalandok estek meg vele, míg végül a II. világháborúban amerikai kézbe került. Két évtizedes, következetes elvi békepolitika, hazánk eredményei, Magyarország növekvő nemzetközi tekintélyének következménye, hogy a korona történetének hamarosan új szakasza kezdődik. Mint arról olvasóink értesültek már, a koronát és a koronázási ékszereket ünnepélyes kéretek'között Budapesten, adják át . az Egyesült . Államok képviselői jogos tulajdonosának, a magyár népnek. szonyt, amint aggouaimas arccal eltűnve, majd újra felbukkanva a lökdösődő tömegben feléjük igyekezett, i Két nappal ezelőtt helyet szorítottak neki maguk mellett, s úgy tetszett, most is az ő társaságukat kereste. — Jó estét! — intett a kanalával a bekecses nő. — Jöjjön csak, már foglaltak magának helyet! A hölgy arcáról eltűnt az aggodalom, kesztyűs kezét felemelve üdvözölte őket, aztán türelmesen beállt a tálaló előtti sorba. — Igazán felajánlhatná, hogy sort áll helyette — mondta incselkedve a bekecses. — Nézze, hogy hátraszorítják. Az öregember ezt elengedte a füle mellett. Kivette zsebéből az esti lapot, széthajtogatta; a hátsó oldalon kezdte az olvasást. — A kényelmet azt szereti ... azt. látom. — Nézze, amin én átmentem már az életben! Nem kívánom magának. — Min ment át, amin én nem? — Min? Hát például két háborún, de kinn, a fronton! A fogságról nem is beszélek ... meg arról, hogy milyen nehezen neveltem fel a családomat ... — Gondolja, hogy én nem neveltem fel a családomat? Es a háborúból sem maradtam ki, elhiheti. Régészek a bükki földvárakról <5ZAKONV! KÁROLY Karácsony Holnap karácsonyeste. Milyen gyorsan szalad az idő! A fenyők még ott csupaszkodnak az erkélyeken, de holnap estére csillogó pompába öltözik valamennyi, és karácsonyfa lesz belőlük.. <rrő csupán, és mégis mennyi mindent jelent: Békét, szeretetek megértést. . Behunyom a szemem, álmodom: A toronyban hetet ütött az óra és a kongás szétrepült a zúzmarás, hideg estében. Egy szán csilingelt el a havas úton, de nem maradt utána csend, mert gyerekzslvaj, kacagás verte fel a falut. A szánkó megállt a házak közölt és meleg párát leheltek a fagyos földre a lovak. Egyszer csak a betlehemesek énekét hozta felénk a fuvallat, majd az öreg pásztor nagy, bozontos subában letápász- kodott a szánkóról. — Szabad-e a kis Jézust köszönteni? És a dermedt hideg éjszakába az aprócska ablakok mögül karácsonyi énekek hangja csendült. Gondolatban most újra benézek minden ablakon: Az ének ugyanaz mindenütt, a szívek csordulása is talán, de a karácsonyfák sok mindenről árulkodnak. Sáírányéknál plafonig ér, Bartáéknál emberváll- ig, Rádóéknál csak borókafenyőt ugrál körül a hét gyerek: Mennyből az angyal... Ám az angyalok sem voltak egyformák, mint ahogyan a házak meg az emberek is nagyon különböztek akkoriban. A legszélső házban a kerülő lakott. Az ő háza ablakából nem szűrődött ki fény, mert még kora délután kiballagott az erdőre. Az erdő mély téli álomba aludt, ám a csend gyalogúján puhán, lágyan ballagott az idő. A december nehéz csizmái távolodó szomorúsággal koppantak, és az öreg kerülő tudta, hogy mindössze egy hét és itt a január. A fenyves szélén megállt és szétkaparta lába alatt a havat. A galagonyabokron pirókok ugráltak, majd elröppentek azok is. és az öreget körülvette a havas erdő békés tisztasága. Később kibontotta a tarisznyáját és előhúzta a pálinkásüveget. Amikor a szájához emelte, ágreccsenést hallott, majd egymás után több baltakoppanást. — Lopják a karácsonyfát! — villant át a gondolat az agyán, majd szépen, óvatosan visszacsúsztatta a tarisznyába az üveget. A fenyves másik oldalán róka inait, majd megállt, és bambán az öregre nézett. — Menj Isten hírével — mormogta magában, mert fogadalma volt, hogy ,a szeretet és békesség ünnepén nem süti el a puskát. Egy ember lépett ki az erdőből, vállán egy takaros fenyővel. — Állj meg. Máté! A tolvajnak fölbe gyökerezett a lába és ijedten elejtette a fát. — Zsiványkodol még szent karácsony ünnepén is? Máté eleinte hallgatott, aztán tétován így szólt: — Nem lopás ez, Erdős úr! Tetszik tudni, hogy a gyerekek. .. Az öreg hivatalosan krákogott vagy kettőt, aztán újra előhúzta a bütyköst: — Igyál, Máté! A fával meg hátulról kerülj, nehogy ész- revegyen az intéző... Holnap megint karácsony este! Szépek, gazdagok és pompásak a karácsonyfák. Legyen körülöttük'mindenki boldog, aki másoknak is ugyanezt tiszta szívből kívánni tudja... Szalay István — Sas, háromezerért — mondta a férfi az újság mögül. — Nem veszi meg? — Nem. — Kőszáli. Háromezerért. Itt írják... Maga miért nem vacsorázik otthon? — Nem főzök. — Nem a gyerekeivel lakik? — Átadtam nekik a lakást. A fivéreméknél lakom, de külön kosztan vagyunk. Maga meg egyáltalán nem vacsorázik. — Ittam egy teát. Igazán nincs kedve egy kis kiránduláshoz? — Egy csöpp sincs! — Az üres műanyag tányérba dobta összegyűrt szalvétáját, eltolta maga elől a tálcát. — Na, a hölgy vajon mit vacsorázik? A zöldkabátos öregasszony tipegve hozta a tálcáját. Leült; a másik kettő beleszagolt a tányérjába. — Egy jó adag tejberizs — mosolygott rájuk kedvesen. — Kakaót is szórtak rá. — Gyerekkoromban sem szerettem — egyenesedett ki a bekecses nő. — Ö, pedig nagyon finom! — A széléről kezdte kanalazni, csücsörítve ráfújt, mielőtt a szájába vette a csipetnyi pépet. — Na, nem hiszem, hogy forró lenne. Itt? Ugyan — merült az újság mögé az öregember. — De, de, forró és nagyon finom! — bizonygatta a hölgy kislányos hangon. Szív alkú arca sima volt, csaknem ránetalan; világoskék szeme és enyhén hidrogénezett vékony szálú, de bodorított haja fiatalos külsőt kölcsönzött neki. Bűbájos mosollyal tekintett szét a lármás, roston- sültek és főzelékek szagától terhes levegőjű helyiségben. — Ügy örülök, hogy felfedeztem ezt az ételbárt... ugyebár, így hívják? Eddig minden este hideget ettem, de az olyan drága mulatság. Önök mindig itt esznek? — En már hónapok óta — dobolt ujjaival a szatyrán a bekecses nő. — Sőt, ebédelni is itt szoktam. — Az ebédem nem gond, mert olyan szerencsém van, hogy üzemi étkeztetésben részesülhetek. — Még dolgozik? — Hogyne, kérem, mint nyugdíjas, öltözőőr vagyok egy vállalatnál. — Szintén nyugdíjas és szintén özvegy? — nézett fel az olvasásból az öregember. — Nem, kérem, elváltam. Sajnos. Nem az én hibámból — Hát persze — bólintott a bekecses. — Fel sem tételeztem vol- na — mondta a férfi. Végigmérte a hölgyet. — Mi özvegyek vagyunk. — Ó, istenem! Abban a hitben voltam, hogy önök házasok! — Hogy mi ketten?! — A bekecses nő rekedtes hangon felnevetett. — Még csak az kellene! — Valahogy nem figyeltem meg jól... bocsánat. — Pirulva hajolt a tejberizs fölé. — Még irigyeltem is önöket. — Megnősülne — bökött az újságra az öregember. — Tessék? — Műbútorasztalos. Családi ház a XX. kerületben, kis kert, lugas, évjáradék. — Évjáradék? Nem írja, hány éves? — kérdezte a hölgy. — Hetven — nézett rá a ferfi. — Ö, hetven! — Az ma már nem kor1 — A férfi végigsimított sovány, borostás álián, a hajába túrt. — Nézze, milyen barna a hajam. Gerovit-kúrán vagyok, évente kétszer. Mondaná, hogy hetvenhárom vagyok? (Folytatjuk)
