Népújság, 1977. november (28. évfolyam, 257-281. szám)

1977-11-29 / 280. szám

Antonies és Cleopatra A most felnőtt és a most növő nemzedék számára az a tény, hogy a filmek ma­gyarul „beszélnek” a képér, nyőn, éppen olyan evidencia, mint az, hog,' egyáltalán van televízió. A szinkronizálás természetes velejárója az eredeti alkotásnak, és nem esnék túlzásba, ha azt állí­tanám, hogy nem kevés azoknak a száma, akiknek fel sem tűnik sokszor, hogy nem magyar tévéfilmet, vagy tévéjátékot látnak a televí­zióban. Az emlékezés azon­ban nem olyan kurta, hogy ne tudnánk, évtizedénél alig több, hogy végérvényesen diadalt aratott a szinkron, hogy végérvénvesen eldőlt a vita: lehet-e, szabad-e „meg­változtatni” a színész, vagy a színésznő hangját? Feláldoztuk az úgynevezett eredetiséget a befogadóért, a nézőért, s ezért az áldozatért cserébe a valósághoz hűbb, néha még — bármily para­doxonnak is tűnik — annál is „valóbb” művészi élményt kapott cserébe-a képernyő szerelmese. Mindaz annak kapcsán jutott eszembe, ho­gyan is lehetett volna és egyáltalán lehetett volna-e — néhány elszánt és meg­szállott nézőn kívül — bár­kinek is sikerrel bemutatni Shakespeare drámájának té- véülm-változatát? A majd háromórás tévéadaptáció egykori módszerekkel, a képre írt szöveggel, csak, hogy „mentsük” az eredeti színészhangot, kibírhatatlan lett volna. És követhetetlen. Az angol szöveg hűsége mi­att elveszett volna a játék nagvszerűsége, és véle el Shakespeare e talán legem­beribb tragédiájának minden értéke, szépsége és mélysé­ge. A Royal Shakespeare Company előadásában egy­szerre érezhettük — Ion Scoffield feszes, szövegre és arcra komponált rendezésé­ben — a klasszikus dráma- irodalom minden fenségét és egyben korunk modern ref- lekcióját a nagy érzésekre és a nagy kérdésekre adandó válaszokban. A két kitűnő színész, az Antoniust alakító Richard Johnson és Cleopatra Vass Levente: Az út l. Az ereszekről lassan cse­pegett a fény. Hátunk mö­gött homályosan nagy kert látszott. A fák torz rovarok­ként fetrengtek a harmatos fűben. A völgyből nem látszó falvakból vak harangok ordí­tottak, hangjuk egybeolvadt, rengett, dühöngött az éjsza­ka, a kutyák vonítottak, s megrepedt a sötét. Megremegtünk. Az első autó megállóit. ★ Éreztem, hogy száguld az autó; a tésztásládák nekem ütődtek a kanyarokban. Ül­tem a sötétben, megfeszített izmokkal szorítottam a desz­kát alattam. Később fölvettünk két ci­gányt. Nagy, gyapjúval meg­tömött zsákjuk volt; rátettük a deszkára, s rákuporog­tunk. Gyorsan beszélgettek magyarul, románul, cigányul. Az öregebb, ríagybajuszos megkérdezett: — Nem tudja, hány óra, fiatalember? Kivettem foszforeszkáló mutatós zsebórámat. Közel tartottam hozzá. — Nem ismerem az órát, fiatalúr. — Fél kilenc. Hallgattunk. Furcsa, olajos szaga volt a zsákjuknak. Ki­sebb koromban, ha cigány- gyerekek vonultak át a fa­lunkon, mindig sóvárogtam, OJÉSÉá 1977. november 29., kedd A Tízmillió lépés — Takács Ferenc dokumen­tumműsora — két boldog ember egy napját, sorsát és múltját idézte. Erős János, a Mérleggyár főportása ennyi lépést tett meg a gyárudva­ron harminc év alatt. Pedig fél lábát elvitte egy akna egy fenyőerdőcskében vala­hol a Don mellett. A Mérleggyár portásfülké­jében most két őszülő ember emlékezik a negyvenes évek elejére, amikor még csak húszévesek voltak. Valami­kor 1943 végén bocsátották el őket a katonai szolgálat­ból. Az állam akkori vezetői mindent megígértek, hogy „soha megfeledkezni rólatok nem fogunk”, mégis a szer­kesztőnek, aki itt géplakatos volt, csak az éjjeliőr sétája jutott, „csak a sötétséget lát­ta az életből”. Aztán követ­kezett a tanulás, polgári is­(Szikézai Károly rajza) K-ról. Segesvárról jöttem, a komámtól s megkért, ha vin­nék neki egy bivalyai Áron bácsitól. Van-e? — Hát van a pajtában egy, menjen ki, nézze meg, hátha tetszik. — Tisztelettudóan el­mosolyodtunk. A belépő el­pirosodott. — Inkább ilyen szoborról beszéltem.., — Nincs. Most nincs. Csak ősszel. Látástól vakulásig dolgozom. — S mennyi volna egy? — Hatszáz lej. — Küssebbre nem lehetne csinálni? Sokáig hallgattunk, miután elment. Az öreg keze fürgén futkározott az alakuló agya­gon. (Folytatjuk) kola, érettségi, tanári diplo­ma és 1951-től a rádió. Az­óta bejárta a fél világot, ki­nyílt előtte a világ. Most már csak az veszi észre, hogy fél karja béna, akivel kezet fog. És a gyár? 1945 elején se ablak, se ajtó, se élelem. Az első hetekben csónakon jár­tak át Budáról Angyalföld­re. Majd előszedték az el­ásott szerszámokat. Élelmet faluról kaptak. Megindult az üzem és rendeződött a por­tás élete is. Lecsengeti a munkakezdeteket és a fej- rontot, otthon takarít, főz, mosogat. Kicsi világ, lezárt világ ez, hiszen a gyárudvar csak kétszáz lépés, mégis benne van a történelem, az értelmetlen világháború, az áldozatok milliói, az újrakez­dés nehéz évei. Az emberi akaraterő csodálatos példái ezek az újrakezdett életek, meg kell ismernie annak a nemzedéknek, amelyik már a békébe született bele. A kitűnően rendezett do­kumentumjátékban — Cse- rés Miklós munkája — hangszalagok, levelek, újság­cikkek, a gyár két régi mun­kásának emlékei idézték a múltat, a csivitelő, rande­vúkra, moziba, utazásokra készülő fiatalok a jelent. Mintha egyensúlyban is len­ne a két nemzedék élete, hi­szen az állam sokszor ere­jén felül gondoskodik a ha­dirokkantakról, mégis a fia­talok számára fontosabb ez a fellegekkel borított komor múlt, mert megismerése a jövőre tanít. Valamelyik fia­tal munkáslány mondta: „A vaknak az a szerencsétlensé­ge, hogy vak. Látni csodála­tos. A szem, amire legna­gyobb szüksége van az em­bernek ...” De ez a látás nemcsak tárgyi világ megis­merése okán fontos, hanem letűnt korok eseményeinek meglátására is. ■ ■ ■ n A rádiós ismeret- terjesztésben különle­ges helyet foglalnak el a hétfő délutánok történeti, természettudományi előadá­sai, párbeszédei. Egyed László és beszélgető partne­rei a Központi Fizikai Kuta­tó Intézet KISZ-eseinek kér­dései ezúttal is ismeretlen világba vitték a hallgatót. A Vegyszerek kő. zött élünk arra a kérdés­re keresett választ, hogy a különböző gyógyszerek, tar­tósító szerek valóban köny- nyebbé teszik-e életünket vagy netán körülményein­ket súlyosbítjuk velük. Talán a jövőt is veszélyeztetik? Tóth Géza válasza nem volt túlságosan biztató: „Még ha csak gyógyszerek között élnénk, hiszen a szer­ves kémiai ipar által előállí­tott vegyületek száma ma már több mint hárommillió és ezek között számtalan olyan van, amelyet az egész­ségügy, a konzervipar vagy a mezőgazdaság használ föl.' Ezeket a vegyületeket, ame­lyek szervezetünkbe kerül­nek. hatástalanítani tudjuk... Alkalmazásuk azonban nem veszélytelen” Pl. Gyönyörű hófehér só áll reggelizőasz­talunkon, de ez már csak nátriumklorid. Tisztasága ér­dekében kivontuk belőle a káliumot és a magnéziumot, pedig ezekre a szervezetnek szüksége van. Szép színek­kel pompáznak a különböző színű gyümölcsszörpös üve­gek az áruházak polcain, de színüket festékkel produkál­juk. A nagy terméshozamú növények és mesterségesen táplált állatok elszegényed­nek nyomelemekben. A fo­lyók most nem sót hordanak a tengerek felé, hanem vegyszereket. El lehet kép­zelni, hogy ezer év múlva a tengervíz már csak mosó­szeroldat lesz. De hogyan él­nek meg az állatok ebben a mosogatólében? Vannak azonban vigaszta­ló jelenségek is. Az életkor 1910-től napjainkig kétszere­sére emelkedett, s ebben a gyógyszereknek alapvető je­lentőségük van. A csecsemő- halandóság ma minimális, húszéves korukban nem hal­nak meg az emberek vér­mérgezésben vagy tüdőbaj­ban. Viszont a századfordu­lón az érrendszeri betegsé­gek és a daganatok okozta halál minimális volt. Most ezek gyakorisága fantaszti­kus méreteket öltött. Nem azért, mert a rohanó élet, a felelőtlen életvitel megron­totta az egészséges szerveze­teket, hanem azért, mert ma többen érik el az 50—70 éves kort. Az is igaz viszont, itt lényegében az történik, hogy valakit a gyógyszerek segítségével rákhalálra íté­lünk hetvenéves korában azáltal, hogy húszéves ko­rában nem halt meg vér­mérgezésben. Az árat min­dig meg kell fizetni. A tudományos ismeretter­jesztésnek ez a formája, a téma korszerűsége, a külön­böző szakterületek képvise­lői, a feltett kérdések gya­korlatiassága alkalmas arra, hogy elvont, tudományos problémákat a mindennapok közelségébe hozzon és meg­világítson mindennap észlelt, de eredetükben és következ­ményeikben ismeretlen je­lenségeket. Nem vitás, hogy a haladás megállíthatatlan folyamat és a növekedésé­nek nincsenek határai. A tu­dományos fejlődés üteme fo­kozódik, eredményei köny- nyebbé, ésszerűbbé teszik az életet. 2077-ben a tudomány állása 1977-hez —viszonyítva legalább olyan különbsége­ket fog mutatni, mint 1977 977-hez viszonyítva. Mindez az emberi akarat, lelemény, fáradozás eredménye. A kér­dés csak az, hogy megéri-e mindez a fáradságot? Ezért is hiányzott most a ‘adós­körből a szociográfus vagy futurológus jelenléte. , Ebergényi Tibor J szerepében Janet Suzman az egymással és az érzéseikkel viaskodó nagyon is hétköz­napi és ezért nagyon is igaz ember küzdelmét rajzolta fel nagy ívű játékában. A sze­relem, a női test bűvöletében vergődő Antonius és király­női asszonyiságában, perle­kedő házsártosságában, sze­relmes alázatával is küzdő Cleopatra, Shakespeare e halhatatlan két tragikus hő­se úgy kelt életre a képer­nyőn, hogy a szívek és az érzések mélyén a ma embe­rének vívódásait érezhettük vissza. Érezhettük, mert érthettük Shakespeare szavait. Mert a magyar szinkron. Sinkovits Imre és a mondott szó bű­völetével mindent kifejezni képes Almási Éva hangja olyan tökéletesen simult a játékhoz, a színészi alkathoz, a rendezői ritmushoz, hogy e szinkron, e két remek szí­nész nélkül egyszerűen el­képzelhetetlennek tűnik most már: hogyan is lehe­tett volna másképpen és akár mással is bemutatni az Antonius és Cleopatrát. A szinkron Magyarorszá­gon — a javát illetően lega­lábbis — a film, a televízió műfordítói nyelve lett. És mint a Shakespeare-dráma tévéváltozata is igazolja, az eredetivel egyenértékű alko­tás is egyben! Amerika pánikban Amerika pánikban. Mars­lakók a földön. És mindez azért, mert a rádió ím olyan — ilyen — félelmetes eszkö­ze lett az emberek befolyá­solásának, mint amilyen lett. A megtörtént eseményt fel­dolgozó, nagy rutinnal és nagy jó szándékkal készült' tévéfilm az 1938 Amerikájá­nak tömegpszichózisát vizs­gálta és a rádióról, annak hatásáról, s ezzel együtt ter­mészetesen azok felelősségé­ről is szólt, akik e „félelme­tes” eszközt kezelik. Nincs szükség semmiféle belema- gyarázásra, hogy kisejtsük: a televízióról is szó van. Sőt, 1938 ürügyén, a rádió okán, voltaképpen a ma Ameriká­jának valóban legfélelmete­sebb manipuláló eszközéről van szó: a televízióról. Amely, mint a hínár ezer szállal fonja be az átlag amerikai életét, gondolkodá­sát, érték- és ítéletrendsze­rét, mely manipuláltatik és manipulál, s amely egyfor­mán képes pánikba, rémü­letbe ejteni a milliókat, vagy oktalan és jogtalan pökhen- diséggel feltölteni is őket a világ népeivel, ügyeivel szemben. Á lányomnak szól­tam, hogy a menyem is ért­se: a rádióról és 1938-ról volt sző a filmben, a hitleri világháborúnak már nem is a hajnalán. Most 1977 van és televízió és nincs Hitler. Ám kérdéses, hogy nin_ csenek-e Hitler-jelöltek? Illetőleg ez nem is kérdé­ses. Gyurkó Géza Ősmagyar sírok Géza fejedelem uralkodása előtti évtizedekből származó magyar sírokra leltek a bá­náti Milosevo falu határá­ban, a Kikindára vezető mű- út építése közben. Á sírok már nem félkörrívben helyez­kednek el, hanem sorban egymás mellett. A régészek eddig ősmagyar nyílhegyet, rézgombokat, zablát és ken­gyelt találtak. A csontvázak tanúsága szerint az elteme­tettek legmagasabbja is csu­pán 165 centiméter volt. A Vajdaságban eddig Zombor és Törökbecse környékén- bukkantak hasonló leletekre. (MTI) Számítás* technikát tanulnak Mind több számítógépet al­kalmaznak az iparban és a kutatásokban. Ez szükségessé tette újabb szakemberek kép­zését. Most készült-el teljes egészében — az ENSZ támo­gatásával — a Nemzetközi Számítástechnikai Oktató és Tájékoztató Központ. Az új intézményben — amely Eu­rópa legnagyobb számítógép­oktató komplexuma — éven­te 5—6 ezer hazai és több száz külföldi hallgató sa­játítja el a külöböző szin­tű ismereteket. Képünkön: távadatátvitelt tanulnak a hallgatók. (MTI fotó — Branstetter Sándor felv. — KS) hogy hátha ellopna a nagy zsákos cigány. — Maga, fiatalúr, biztosan sokfele jár. — Miből gondolja? — Hát annyi kocka van a nadrágján, s a haja is nagy, mint az ezelőtti uraknak. A fiatalt nézegettem. — Hány éves maga? — Köszönöm kérdésit, hu­szonnégy. — Nem látszik egyáltalán. Gondoltam tizenöt-tizenhat. Megint hallgattunk. A csend, a közös problémák hiánya rátelepedett a robaj­ra, s fájóbb volt. Arcán vala­mi furcsa boldog vonással fordult felém. — Tényleg nem látszom huszonnégynek ? Mikor leszálltunk, láttam, barna olajfolt lett a feneke­men. A cigánylegény eszelő­sen hadarva kiáltott utá­nunk: — Énfeketegáborvagyok.én- feketegáborvagyok.énszékely­vagyok.énkettőtöktőlseije­dekmeg. ★ Délfele értünk az Öreghez. Hosszúkás, régi házban la­kott A fa magas sorokban felvágva állott az udvaron. A házban majdnem elviselhe­tetlen volt a meleg. Szárad­tak a kicsi szobrocskák. Nem is tudjuk már, miért jöttünk ide. Egy tanácsért, több tanácsért, tapasztalatért járjuk az országot; szeretnők, ha Áron bácsi is segítene ne­künk ebben... — Ezt tudjuk, de mégis, lem akarjuk azokat a hibá­dat, apáink hibáját. Azóta változott az élet, azóta min­den változott, de valami még­is mindig megismétlődik éle­tünkben, éppen úgy, mint a halál, vagy a születés. — Ezt nem kell ti nekem mondjátok. Utamon végig­mentem, kiírtam, kiöntöttem magamból mindent. Mindent megtettem azért, hogy meg­maradjak. Ti is, ha végig­mentek egy ilyen úton, mint az enyém, meglátom, mint beszéltek utána. — Elhisszük önnek és tisz­teljük önt. Nekünk többet kell tennünk mégis, a fiúk mindig többre születnek, mint atyáik. Meg kell keres­sük a közös utat, csak együtt tehetünk valamit. — Szép a lelkesedés. Vi­gyáznotok kell. Kopogtak. — Isten áldja meg, Áron bácsi. Varga János vagyok

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom