Népújság, 1977. november (28. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-27 / 279. szám
„Mindnyájan szereink szórakozni” Könnyű /— az első lépcsőfok? Három dolog van Magyarországon, amelyhéz — állítólag — mindenki ért: a labdarúgás, a közlekedés és a szórakozás, vagy ha úgy tetszik: a könnyű műfaj. A „hozzáértés” kitetszik abból, hogy ezekhez mindenki szeret hozzászólni, szinte alig akad ember széles e hazában, akinek a fentiekről ne volna külön véleménye. Többnyire az, hogy „ha rám volna bízva, nem így csinálnám”. Évek során kiderült, hogy azért mégis jobb mindezt azokra bízni, akik valóban értenek hozzá. „Mindössze” az a kérdés, hogv — hogyan. Felsorolni is sok volna a szórakozási lehetőségek tengernyi fajtáját- formáját a legifjabbak mesehallgatásától a táncon, mozin, színházon, rádión, televízión, olvasáson keresztül egészen a szomszédolásig, a kártyacsatákig és a kocsmai üldögé- tésig társaságban vagy anélkül. A szórakozás szerves része a pihenésnek, annak jogát pedig az alkotmány minden magyar állampolgár számára biztosítja. Napjainkban egyre nagyobb az igény olyan szórakozási formák iránt, amelyek egyszerre több ember pihenését. felüdülését szolgálják. Különösen nagy szerepet játszhat ebben a televízió, hiszen — és erre vannak statisztikai adatok — a munka és az alvás után a harmadik helv- re került az ember életében az előtte eltöltött időmeny- nyiséggel. Már csak ezért is közügy a szórakozás-szórakoztatás. Régen elmúltak — szerencsére — azok az idők, amikor minden tánczenei számot vagy bohóctréfát aszerint „értékeltek”, hogy viszi-e előbbre az előttünk álló gazdaságipolitikai feladatok megoldását. Ám éppen ennvire hiba volna, ha mértéktelenül elszaporodnának az ízlésromboló, nyakatekert, magyartalan szövegű táncdalok, az öncélúan maiackodó „villámtréfák”, az önmagukat zenés-irodalminak hirdető, valóiában irodalomalatti — csupán a részvevők pénzkereseti céljait szolgáló — „hakni” műsorok. Bebizonyosodott az is, hogv adminisztratív módszerekkel vajmi keveset lehet tenni Ősrégi, jól bevált módszer: a rossz ellen csak a jó népszerűsítésével lehet fellépni. Hivatkozhatunk itt arra is, hogy mennyit csökkent — például — a giccses, ízléstelen mázolmányok aránva a magyar lakásokban, amióta megjelentek a piacon értékes képzőművészeti alkotások, reprodukciók, poszterek. Akadályozza az ízlésnevelés hosszú folyamatát az az „arisztokratikus” — vagy inkább sznob, előkelősködő — álláspont is, amely szerint a könnyű műfaj egészében elvetendő, vagy legalábbis esek „szükséges rossz”. Tagadhatatlan, hogy vannak ilyen vélemények. Akadnak olyanok, akik — a magasabbrendű művészetek állítólagos védelmében — tagadják mindannak jelentőségét, ami csupán a szórakoztatás céljait szolgálja. Hajlamosak a színházba járó közönséget „Hamlet-nézőkre” és „Csárdáski- rálynő-nézőkre” felosztani, lemosolvögva az utóbbiakat. Pedig a hazai és a nemzetközi gyakorlat éppen azt bizonyítja, hogy a könnyű műfajú, de jó, művészi színvonalú előadások sok embert szoktatnak a színházba járásra. Hasonló, bár általában hosszabb az út a „könnyű műfajú” irodalomtól a valódi művészi írások olvasásáig. Mégis: az út nagvobbik fele az, amíg a korábban nem olvasó embert rá lehet venni, hogy könyvvel a kezében töltse szabad ideiének egy részét. S aki eleinte csak krimit, kalandregényt, vagy énnen tudományos-fantasztikus könv- vet olvas — előbb-utóbb megéhezik a magvas mondani- valójú irodalomra. Mindez bizonyítja: aligha lehet merev határt vonni a „magas” művészet és a szórakoztató művészet közé. Természetesen csak ott és akkor, ahol és amikor valódi művészek valóságos művészettel jelennek meg — szeméivesen a képernyőn, vagy hangjukkal a rádió hullámain. Erőltetett, természetellenes a kettő szembeállítása. Sokkal inkább lehet úgy tekinteni, hogy a szórakoztató művészet valamiféle első lépcsőfok a magasabb műveltség megszerzése, a művészeti alkotások élvezete felé. Ám az is tény, hogy nem minden művészet, ami a szórakoztatást szolgálja. Az étteremben muzsikáló zenész, a beatzenekar kíséretével fellépő táncdalénekes, a vándor artista, a magyarnóta-énekes — noha ezekben a szakmákban is vannak már, akik művészi tökélyre fejlődtek — a szórakozás iparosai. Ez egymagában korántsem lebecsülendő, hiszen a jó iparos, a jó szakember a maga területén mindig tud hasznosat, a nagyközönség számára meg- becsülendőt adni. Ha a szórakoztatás iparágában dolgozik _ jól, hangulatosan szórakoztat. A természetes fejlőd és azóta oda vezetett, hogy a beatzene elfoglalta az őt megillető helyet: százezreket szórakoztat, művelői közül azonban csak kevesen jutottak el a művészetig, a többi — még ha híre nagyobb is — megmaradt iparosnak. A kivételek pedig éppen azt bizonyítják, hogy a szórakoztató művészet lépcsőfok az igényesebb művészeti alkotások felé: magas színvonalú színpadi műveket játszanak színházaink beatzenéi betétekkel. Lehetne hosszan sorolni a szórakozás-szórakoztatás többi műfaját is: a kabarét, a könnyed revűt, a zenés irodalmi műsort, vagy a táncházak, disco-klubok programjait, hogy csak néhányat említsünk a sok közül. Olykor amatőrök, műkedvelők állítanak össze olyan műsorokat, amelyeket megillet a „művészi” jelző — s az is előfordul (mi tagadás: még nem elég ritkán), hogy ismert nevű művészek lépnek fel olyan műsorokban, amelyek iparosnak sem válnának díszére. Mindezekért nehéz, sőt szinte lehetetlen határvonalat húzni ma a szórakoztató művészet és a szórakoztató ipar közé. De nem is az elhatároláson van a hangsúly. Elsősorban azon, hogy a szórakoztatás színvonalas legyen, senki ne tekintse „szükséges rossz”-nak vagy alkalmi pénzkeresetnek. Hiszen a pihenéshez mindenkinek joga van, s azon belül ahhoz is, hogy jól, igényeit kielégítően szórakozhasson. Sőt: még ahhoz is, hogy szórakozás közben kedveltessék meg vele a kultúrát, a művészeteket. VÁRKONVI ENDRE a/UMflt Ősbemutató Egerben, Egerről Az érett férfikor gondjai Besiélgelés Szakolay Sándor zeneszerzővel — Már az érett férfikor gondjai nehezednek rám. Mindez azonban nem jelent számomra lelassuló tempót, hiszen forrongó alkat vagyok. Csakhogy nem szeretek előle rohanni, és nem is igazodom az ügyeletes divathoz. Olyan időket élünk, amikor a feltűnő újdonságok követelményként jelentkeznek, de én nyugodtan, ráérősen teszem a dolgomat. Nem vagyok semmiféle válságban. — Termékeny szerzőnek vallja magát? — Az az érzésem, ha nem is voltam gráfomén zeneszerző, elég sokat alkottam. -Kicsit azzal is vádolnak, főleg a kritikusok, hogy műveim odakentek. Gyakran rám fogják, hogy freskószerű, vagy éppen pátoszos drámai zene jellemzi munkáimat. Ezt a beskatulyázást nem vállalom. Csak a teljes életmű után lehet majd megítélni. — Mennyire vezeti az ösz- tönösség, vagy éppen a tudatosság munka közben? — Férfikorban jóval nagyobb gond a kiszűrés szükségessége. Felmérni: mi az, amit nem lehet megvalósítani. A mű, amely a kezemből kikerül, önmagát írja, de egyúttal engem is formál. Ám nem az öntökéletesedés a fontos, hanem a teljes élet keresése. És én azt kutatom. Képtelen vagyok elefánt- csonttoronyba menekülni. Nekem a közönség bázis. Fiatalkorom lázas és kereső időszak volt, az ösztönös erők diktáltak, de a sarkukban mindig ott voltak a tudatos erők is. A zene a leganyagtalanabb művészet. Az ösz- tönösség és a tudatosság csak együtt létezhet. Elutasítom az ösztönösség vádját. Majd’ húszesztendős pályámon megtanultam, hogy az ösztönösség elviszi az alkotót. — Azért- az új keresésétől bizonyára nem zárkózik el? — Engem nem a formai elemek, de a hangzók érdekelnek. Olyan korban élünk, amikor a fiataloknak újítaniuk kell. Nem szeretnék semmiféle szakállas, retrog- rád álláspontot képviselni, de hadd tegyem hozzá: félek a minden áron való újítástól. Én nem arra figyelek, mint sokan, ami divatos. Nem akarom kiszolgálni a közönséget, de avantgárd se akarok lenni. — Kapcsolata a közönséggel? — Régebben természetes volt a zertész és a közönség kapcsolata. Számomra ez életgond. Az elmúlt években gyakorta találkoztam a közönséggel Pesten is, vidéken is. De így van ez ma is. A napokban például Egerbe látogatok. Itt kerül sor az egri hősök emlékére írott Archaikus nyitány című szerzeményemnek ősbemutatójára, amelyet magam dirigálok. De nemcsak a koncerttermekben találkozom a közönséggel, hanem zeneiskolákban, művelődési házakban, ifjú zenebarátok klubjában és kollégiumokban is. Legközelebbi Heves megyei utam alkalmával is találkozom majd fiatal hallgatókkal, akikkel a koncert előtt beszélgetünk a zenéről. Egyfajta iskola ez, amelyen adok is, kapok is. S mindez láthatatlanul beépül egyik-másik zenei munkámba. S nem utolsó sorban átfogó képet kapok a művelődésről, kultúrpolitikánkról. — Nemcsak zeneszerző, de karmester is. — Évek óta vállalkozom már dirigálásra. A Dürer- évfordulón az Apokalipszis ihletére írt zenémet és legalább száz tv, rádió és filmzene felvételeit én vezényeltem. Miért? A közönséggel való szorosabb kontaktus megteremtéséért. Érzem, hogy a zenei művek megírásával a mű nem fejeződik be. Így keresem az összetett művészetet. — A zenealkotás társadalmi felelősségvállalás is? — Korunkban az összefogás speciális kérdés. Az egész világ alkotóművészeinek ösz- szefogásáról van szó. Én sem tekintem művészetemet egyéni sikernek. Kollektív törekvéseket kell szolgálnia. Ezt egyre inkább érzem. Életem és munkám értéktelennek tudnám, ha nem állna teljesen az ember szolgálatába. Aranyat érek-e, vagy göcsör- tös faág vagyok? Majd az idő dönti el. — Sokféle zenei műfajt művel? — Elsősorban operaszerzőnek vallom magam. Sokan számon kérik tőlem, miért nem írom már a következő operámat. Csakhogy a huszonnégy órás napjaim kezdenek rövidülni. Időre van szükségem, hogy alkothassak. S ma már egyre jobban a teljességet keresem. Nem véletlenül fordultam a színház felé. Ügy vélem, ha lesz életművem, akkor ennek az lesz a titka, hogy a zenei művek sokoldalú életrekeltésére törekszem. — Milyen körülmények között tud leginkább kotr \- nálni, és kinek írja zenéit? — Teliholdkor tudok igazán dolgozni. De nem hiszek az ihletvárás romantikájában. Munka közben jön meg az ihlet. Én erőfeszítéseket teszek az ihletért. Munka előtt órákon ót játszom Bachot, vagy Mozartot. Abból meritek, ami megfoghatatlan, ami befejezett. S aztán minden egyszerre indul be: a szív, az agy, a kéz, a hangulatok, s látomások és a formai elképzelések. Képtelen vagyok a fiókom számára komponálni. A hangok nem önmaguktól jutnak eszembe. Operáim nagy részét és kantátáimat is névreszólóan írtam. — És a holnapok tervei? — Évek óta célom a nagy- zenekari concerto megírása. Igaz, ma már lassabban komponálok, mint korábban. De nem szándékozom túlhordani a bennem levő zenei gondolatokat. Csupán megérlelem őket. Egyre nagyobb ugyanis a szigorúság bennem, s ez az ösztönös anyag megkötését bizonyítja. SERFOZO SIMON: Irány Itt sündörgök a sarkokon. Az országban dombokat ugrok. Akire egykor petrólámpa vetette kormát, húzok magam után neoncsóvát. Éles arcom hegyet elnyes. Telem, s a hántásokat elhullatom. Bitangságaimnak nyakát veszem. Megyek jóttöm irányába. Elszántság, erőd szorítom markomban. Sorsomnak vagyok szép szál legénye. Végem elől rány a végtelenségbe! \ csendességbe elvonulásom éveit: füstkén1 föl a magasba elküldjem. Akaratomtól nyíljanak tágasabb egek. S biztassam: ami lesz, azért bátorodjanak a tettek. LELKES MIKLÓS: Holdak kerek madárfej csöpp tó-szemében holdak sodródnak nádszálnyi szélben kileng a nádszál halak beszélnek sötét madárfej bólint a szélnek madársikoltás nádszálnyi szélben eltévedt csillag átfut merészen üt üt az óra erdők és árnyak ^ kék gyíkok kékes £ holdat vigyáznak < ős-kővű égen s különös holdak: mindegyik múlt már ; s mindegyik holnap kerek madárfej ; csöpp tó-szemében holdak sodródnak : nádszálnyi szélben 4 debreceni Déri Múzeumban Több eves zarvatort&s után a közelmúltban ismét megnyílt az újjáépített debrecei ni Déri Múzeum. Képünk 4 Munkácsy-teremben készült, háttérben a hires „Eccc homo” festmény. A iAAAAAA/WAAA AAA/VAáAA/*. ,'WV
