Népújság, 1977. november (28. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-19 / 272. szám
— Öregek köszöntése Hatvanban Immár hagyomány, hogy minden év novemberében ;Hatvan város párt-, társadalmi s üzemi szerveinek képviselői meglátogatják a szociális otthon öreg lakóit. így történt ez csütörtökön is, ahol bensőséges ünnepség keretében Budai Katalin, a városi pártbizottság munkatársa köszöntötte az otthon 55 lakóját, majd a Bajza gimnazisták színes, zenés műsorral kedveskedtek. Képünkön: a 82 éves Tóbiás Gergelynének virágcsokrot ad át a kétéves Berkes Anita. (Fotó: Szabó Sándor) A televízió és a pedagógia A közelmúltban jelent meg a Tankönyvkiadó gondozásában A pedagógia időszerű kérdései hazánkban c. sorozatban dr. Nagy Andor, az egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola tanszékvezető docensének A televízió és a pedagógia c. műve. A szerző a tv-pedagógiá- nak egyik ismert szaktekintélye. Érdeklődéssel vettem tehát kezembe a könyvet. Az audiovizuális neevelésnek, az Iskolatelevíziónak, a tv-kul- túrának már hazánkban is számottevő irodalma van. Hiányzott azonban mindeddig egy olyan munka, amely átfogó, összefoglaló jelleggel szólt volna a televízió és a pedagógia összefüggéseiről. Ezt a hiányt pótolja Nagy Andor monográfiája. Mindenki iskolája Segítség A szerző munkájában a televízió, a XX. század nagy találmánya születésétől indul el. majd ismerteti a . hazai televíziózás megindulását és fejlődésének kezdeti szakaszát. Ezt követően foglalkozik a televízió elterjedésének okaival és következményeivel. ) Könyvének gerincét annak elemzése alkotja, hogy az iskolai és a családi nevelésben milyen funkciót tölt be a televízió, melyek a pozitív és negatív hatásai, s melyek a lehetőségei. Fejtegetéseiből kitűnik, hogy a nevelés valamennyi területe hasznát látja ennek az eszköznek. Ma már egyre elfogadottabb a szakemberek azon megállapítása, hogy a tv-né- zést is tanulni kell. Nem véletlen tehát, hogy a könyv írója mondanivalóját a nézőnevelés szempontjainak felvetésével zárta. Nagy Andor munkájának jelentőségét — azon túlmenően, hogy a hazai szakirodalomban elsőként foglalta ösz- sze a televízió pedagógiai kérdéseit — a következőkben látom: Segít leszámolni két végletes, helytelen megítéléssel, amely szerint a televízió a nevelésben csak pozitív, illetve csak negatív, romboló hatású lehet. Óva int attól, hogy a televízió szerepét a nevelésben abszolutizáljuk. Ez azt jelenti egyrészt. hogy a televízió nem pótolhatja magát a nevelőt, másrészt a televízió műsora önmagában véve még nem nevel, meg kell tanítani a gyermekeket a televízió helyes nézésére. Ez viszont az iskola és a család feladata. Nagy Andor munkáját olvasmányos stílusa, gördülékeny előadásmódja következtében nemcsak a szakemberek, hanem a nevelők, a szülők, a tv-néző közönség is haszonnal forgathatja. (Sz. K.) A bíró vallomást tesz... — Hogyan lesz valakiből jogász? — Nehéz kérdés... Ki így, ki úgy. Elsősorban úgy, hogy az ember elvégzi az egyetemet. Ami engem illet, annak idején megszereztem érettségi előtt a hivatásos gépjárművezetői papírt, mondván, hogy ha nem vesznek fel az orvosi egyetemre, elmegyek taxisnak. Már abban az időben is népszerű volt az orvosi pálya, s így szinte természetes, hogy hely hiányában elutasítottak. Nem hagytam magam (mert vonzott a jogászkodás is), és így sikerült bejutnom a jogtudományi egyetemre. Dr. Ripka Kálmánnal, az Egri Megyei Bíróság elnök- helyettesével beszélgetünk. Ismerőseinek ezrei — vádlottak és kollégák — azonnal a szivarra gondolnak, ha róla esik szó, mert dr. Ripka Kálmánhoz úgy hozzátartozik a szivar, mint mondjuk: az ítélethez a fellebbezés. — Nagy előnye van — zárja le a szivarkérdést —, hiszen így nem szoktam rá a dohányzásra! — Akkor kanyarodjunk vissza a történet elejére. — Nacionálé? Kezdjük — sóhajt megadóan: — Budapesten születtem, az Üllői úton, srévizavé a Fradi-pá- lyával. Azért vagyok ma is Fradi-drukker? ... Mint mondtam, érettségi után felvettek a Pázmány Péter Tudományegyetemre, ahová pontosan egy hétig jártam. — Tessék?! — Jól hallottad — kacagja el magát a humoráról is jól ismert bíró. — Ugyanis 1950 őszén, egy hét múlva, hogy elkezdődött az első félév, összehívtak bennünket, s közölték: mától kezdve intézetünk az Eötvös Loránd Tudományegyetem névre hallgat... Akkor még négy évig tartott a tanulmányi idő. Pályázat? Ilyen nem volt. Kezünkbe adták a diplomát és a munkakönyvét, s irány a kijelölt hely. Engem a Szolnoki Járásbíróságra küldtek fogalmazónak, s másfél év múlva, 1955. december 6-án — mikuláskor — bíró lettem. Büntetőbíró. — Az első ügy? A választ előkészítő széles mosoly után mondja: — Anyósper volt! Súlyos testi sértés: a vádlott megverte az anyósát. Én még akkor nőtlen voltam — teszi hozzá (szerintem logikus fordulattal) —, de egyébként is az 1878. évi V. törvény alapján hoztam ítéletet. Azóta természetesen van már új, sőt módosított büntető törvénykönyvünk. Szolnokról aztán a Jászberényi, majd a Hatvani Járásbírósághoz kerültem. Hatvanból 1957-ben három hónapra átvezényeltek a Füzesabonyi Járásbírósághoz, ahol akkor nem volt büntetőbíró, munka viszont annál több. A legérdekesebb tárgyalásom itt, az ország legrövidebb életű köztársasága kormányának az ügye volt... Mint ismeretes, 1956 októberében kikiáltották a „káli köztársaságot"! A vádlottak a „miniszterek” voltak. 1962-ben kineveztek a Hevesi Járás- bíróság elnökének; ott elsősorban polgári pereket tárgyaltam. Nem árt, ha az ember sok mindent megismer a gyakorlatban is, ami a szakmájához tartozik. Az út innen a Gyöngyösi Járásbíróság elnöki székéhez vezetett, majd 1975-ben kineveztek az Egri Megyei Bíróság elnökhelyettesének. — Nem hiányzik a fővá- ros? — Hogy is mondjam .. 2 Pestet nagyon szeretem, hiszen a „szülőfalum”, de Heves megye az ország legszebb megyéje, itt nősültem meg, van két gyermekem (a kislány jogásznak készül!!, aztán úgy érzem, szakmailag is jobb hely, mint a túlzsúfolt Budapest. Végigjártam a megye összes bíróságát, több esztendeig dolgoztam mindegyiken, a bűnözőket névről ismerem, a kollégákkal meg nagyszerűen tudunk együtt dolgozni. Tegyünk még mindezekhez hozzá a társadalmi munka tömkelegéből néhányat; ő a Magyar Jogász Szövetség megyei titkára, tagja az Eger SE elnökségének, az úszó- és vízilabda-szakosztály szakági elnökhelyettese, tagja a KBT megyei elnökségének, s „hevesi korában” munkásőr zászlóalj- parancsnok-helyettes is volt. Munkájának elismeréséül többek között megkapta az Igazságügy Kiváló Dolgozója, és a Haza Szolgálatáért Érdemérem bronz fokozata kitüntetést, s most, november 7-én átvette az igazságügyminisztertől a Munka Érdemrend ezüst fokozatát. — Nemcsak megtisztelő ez az elismerés; felelősséget és nagy ösztönzést is jelent a további munkában —■ mondta dr. Ripka Kálmán, mintegy helyére téve az egyébként jóleső gratulációt. Rátái Gábor A tudás otthonában a felkészüléshez Az elmúlt évben meglehetősen nehezen indult megyénkben a Mindenki iskolája programsorozata, amely — a tv és a rádió közreműködésével — a felnőttok- tását szolgálta, segítve a felkészülést, az alaposabb tájékozódást. A gondokon okulva az ősszel az Egri Megyei Művelődési Központ támogatásával körültekintőbben oldották meg a szervezést. Ennek köszönhető, hogy Pélyen, Adácson és Füzesabonyban kezdték meg a csoportok a tanulást. Az MNK nem hagyta magukra őket: számos ötlettel segítette a munkát. A módszertani útmutatót valamennyien megkapták, javaslatokat ajánlott a tantárgy- felosztáshoz, az egyes feladatok gyakorlati megoldásához. Ezenkívül mindannyian kérhetik az Iskolarádió magyar nyelv- és irodalom-, valamint történelemadásainak magnófelvételét, megkapják a különböző keskenyfil- meket, diasorozatokat is. Ennek fejében csak azt várják, hogy mindenünnen rendszeresen számoljanak be a tapasztalatokról, hiszen ezek összegezése a további eredményes munkálkodás javára válik. Q jimmy W77. november 19., szombat Évek óta legfőbb újságírói ambícióm, hogy interjút készítsek dr. Somsály Ákos professzorral, a Nobel- díj magyar várományosával, aki — többek között — szintétikusan előállította a pszichés motivációt, hogy csak ezt az egyet említsem munkásságából. Ott van a világ minden jelentősebb pszichológiai kongresszusán Yokohamától Montevideóig és mindenütt hozzászól — mégpedig mindenkor a rendező ország anyanyelvén, amelyet tökéletesen beszél. Gyakorta föllép jótékony rendezvényeken, mint hegedű-virtuóz, (külföldi tanulmányait csak úgy tudta elvégezni, hogy közben ujj- technikára oktatta Yehudi Menuhint). Saját kísérletei alapján tenyészti a páratlan képességű tacslikutyát (a tacskó és puli keresztezése) — csak úgy hobbyból. Mindemellett felbecsülhetetlen értékű képgyűjteménye van, és eddig még nem volt hajlandó nyilatkozni soha, sehol, senkinek. Törekvésemnek komoly alapja az az intim kapcsolat, amely engem immár két évtized óta fűz a kiváló férfiúhoz. Az uszodában találkozunk szinte naponta, s én számtalan esetben átadtam neki a zuhanyt, bár a szappan rám száradt — de niába, egy Somsály-interjú- ért áldozatokat kell hozni. A háromszázadik zuhanyátadás után bátorkodtam először a nagy kéréssel és a jubileumi ötszázadik átadásnál utoljára. Akkor más irányból kezdtem környékezni. Udvaroltam az unokájának, a feleségének, a keresztanyjának és a kedvenc tacslikutyájának, amelynél kellemetlenebb jószágot még nem tenyésztettek a földön. Aztán lemondtam róla, és szerencsére hosszú hónapokig nem is ingerelte vadászszenvedélyemet, ugyanis elmaradt az uszodából. Azt hittem, valami hosszabb előadóútra indult, de a kabinos később úgy informált, hogy kórházban van, operálják az epéjét. A múlt héten azonban újra megjelent a zuhanyozóban. Nem adtam át neki a helyemet, ö türelmesen várt, majd amikor végeztem, megszólított: — Szerkesztő úr, ha tud szakítani számomra egy jól órát, szívesen látom. — Ö! — mondtam spontán meglepetéssel, majd magamhoz térve megkérdeztem: — Vihetek magammal magnót, fényképészt? — Ahogy óhajtja — mosolygott készségesen. Személyesen fogadott kastélyszerű villájának a kapujában. Fényképész kollégám rögtön emelte a masináját, hogy a lába körül nyüzsgő tacslikutyáját lefényképezze. — Ugyan, ne pazarolja a filmet! — szólt rá a professzor. — Lát maga ennél sokkal érdekesebbet is! A házi laboratóriumán keresztül mentünk, mert néhány utasítást kellett adnia barna bőrű munkatársának. A takarítónő megsúgta, hogy szingalézül beszélnek. Azonnal üzembe helyeztem a magnót. — Csak nem pazarolja erre a tekercset? — szólt rám a professzor. — Spóroljon, fog maga hallani ennél érdekesebbet is! Mentünk tovább, a fogadószobájába értünk. Tekintetem megakadt a festményeken, s cinkosan intettem fotós barátomnak, aki emelte a gépét. — Ej, kérem! — ütött kezére ingerülten a profesz- szor. — Mi érdekeset talál ezen a Munkácsyn, meg Csontváryn, vagy azon a Rembrandt-rajzon? — Csupán azt — humorizáltam —, hogy — ha jól nézem — eredetiek. — Fognak maguk ennél sokkal eredetibb valamit is látni. Hehehe! — kacagott sokatígérően a professzor, és türelmetlenül vonszolt tovább. Végül megérkeztünk a dolgozószobájába. Ott meggyújtotta a százkarú csillárt, a hatvanhat falikart, a rejtett mennyezetvilágítást, és a sarokban levő reflektorokat, majd hatalmas páncél- szekrényéhez lépett, kulcsokkal, a számtárcsák forgatásával megnyitotta azt, és kiemelt belőle egy aranyszelencét. — Most vegyék elő a fényképezőgépet, a magnót, a jegyzetfüzetet! — vezényelt, miközben fölnyitotta a ládácskát. — Tessék, nézzék és lássák, fotózzák és vegyék magnóra a csörgésüket ezeknek a köveknek, amelyeket az én epém termelt. — Íme, itt van ez az ököl— nyi, ez a három dió, ez a hét mogyoró és nem kevesebb, mint harmincnyolc bab nagyságú kő. Jó a megvilágítás a felvételhez, vagy kapcsoljak be még néhány reflektort? Ügy, úgy, fényképezze csak őket, mert ilyen gyűjtemény ritkán található. Jegyezze csak föl, szerkesztő úr, amit az operációt végző sebésztanár mondott — persze miután életben maradtam a legnagyobb meglepetésre. Hehehe...’’ Tehát: „Volt dolgom már epekövekkel, de epekőbányában most jártam először.’’ Jó, mi? Ezután dr. Somsály Ákos professzor részletesen öt magnótekercsre mondta operációjának történetét. Én közben illemtudóan bámultam a köveket, amelyek között egy valóban közel akkora volt, mint egy koraszülött csecsemő ökle, három, mint az aszott minimogyoró, hét, mint a selejt babszem és harmincnyolc ... Lehet, hogy csakugyan harmincnyolc volt, majd a fényképen fölnagyítjuk, akkor talán meg tudom olvasni. Két óra múlva, amikor a professzor befejezte a me- sélést, arra kértem, játszana rá valamit Stradivari hegedűjével a szalagra. — Ne haragudjon, szerkesztő uram — mondta elnézően mosolyogva —, de számomra csak egy zene létezik: a köveim csörgése. Sólyom László J
