Népújság, 1977. október (28. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-07 / 236. szám
A világtörténelmi jelentőségű forradalom harcosai és tanúi közül ma már igen kevesen járnak közöttünk. A sorsdöntő eseményekről az idősebbek is csak hallottak vagy tanultak. A ma tizenéveseit a pedagógusok kérdezik arról. hogy mit tudnak 1917 októberének neveze!es napjairól. Szó esik ezekről az évről évre megrendezendő ünnepségeken, utalnak rájuk a különböző újságcikkek, a rádió- és a tévéműsorok. Mit őriz mindebből a jövő felnőttéinek em’ékezetc? Élő örökség — a hajdani hősök hagyatéka? Erről kérdezte az újságíró az egri Gárdonyi Géza Gimnázium IV. e. osztályának tanulóit. I. Október öröksége Miről vall az ifjak emlékezete? Most az összegzés során néhány jelenségre hívjuk fel a figyelmet, nem feledkezve meg természetesen a gondok felvillantásáról, mert történelemoktatásunk erényeit és hibáit egyaránt igazolják majd az alábbi példák. Először a kérdések következnek, s utána a különféle válaszok. \ s 0 írásbeli tájékozódással kezdődött A kérdések ösz- szeállit.ásánál két szempont vezérelt. Egyrészt arra voltam kíváncsi, hogy a fiúk- lányok felfedezik-e, látják-e a legfontosabb összefüggéseket. Ezzel kapcsolatban csak egy-egy mondatos, a lényeget tükröző, tömör válaszokat vártam. A másik gondolatkör sokkal izgalmasabbnak ígérkezett. Érthető is. hiszen többek között — Lenin alakját, emberi és szellemi nagyságának összetevőit kellett megrajzolniuk. Saját elképzeléseik szerint. Ügy, ahogy ők szemlélik, ahogy tudatukban rögződött a róla kialakult kép. Végül — s ez különösképp érdekes — a forradal- miság mai értelmezéséről tudakozódtam. Lecke ízű feleletektől nem tartottam, mert eddig az anyagrészig tanulmányaik során még nem jutottak el, általános iskolai ismereteik viszont rég elhalványulták. Így akarva-akaratlan — érdeklődésük irányát is jelzik, utalva személyiségük néhány vonására. — Milyen külső és belső okai voltak a NOSZF győzelmének? — A tömeg összefogása. A dolgozók hittek abban, amiért küzdöttek. — Jól szervezték, a nép nagy része lelkesen támogatta. — Az összefogásnak köszönhető. — Fel tudtak készülni. Nem támadtak más országból. — Akadt vezető, akire hallgattak. — Az elnyomottak együttműködtek. Hát igen! Kísértenek a sablonok. Hiányzik az elemzőkészség, s nyoma sincs a logikus rendszerezés igényének. Ez azért is elszomorító, mert valamennyi ünnepi beszéd részletesen kitér erre a témára. Természetesen ezek se mindig sikerülnek, s ilyenkor az általánosságok zuhataga érdektelenséget szül. Nagy számban akadnak okosan érvelő diákok is. Ök kiemelik a szervezett munkásosztály létét, a forradalmi párt szerepét, a munkás— paraszt szövetség jelentőségét, az orosz burzsoázia gyengeségét, az imperialista hatalmak háborús lekötöttségét. Filmek, viták munkásközeiben Némi gyanakvással fogadom a mozik statisztikáját, s nem lelkesedem a túlzottan szervezett közönség láttán. Vallom, hogy a körültekintő, a különböző rétegekhez szóló színvonalas propaganda, valamint maga a film — a jó film, az érdekes film — híre ülteti a közönséget a mozikba. Az egymást érő filmnapokért sem lelkesedem, hiszen a művészi szándék és élmény nem zárható egy-egy hetes programba, a filmeknek állandó jelenlétükkel kell hatniuk: alakítani, formálni az emberek ízlését, gondolkodását, és magatartását is. Nem beszélve arról, hogy a filmforgalmazás és a televízió között kialakulóban levő együttműködés nyomán frissebben is képernyőre kerülhet egy-egy film, amelyet — volt már rá példa — egyetlen este szinte az egész ország megnéz. Vagy legalábbis sokkal többen, mint kétéves vándoroltatás során az ország valamennyi mozi-. Jában. Mindezek ellenére és dacára a tapasztalatok alapján elismeréssel kell nyugtázni a közelmúltban megrendezett, munkásfilmnapok megyei eredményeit. Egerben és Gyöngyösön húsz munkástémájú filmet — köztük 15 magyar filmet — mutattak be néhány nap alatt, s a nézők száma elérte az ötezret. Nem tudom, sok-e avagy kevés-e ez az ötezer néző. Nem is érdekes, hiszen statisztikai érték helyett inkább a filmnapok tartalmát kívánom hangsúlyozni. Azt, hogy a propaganda hatására, a szervezés biztatására és nem utolsósorban a vezetők példamutatása nyomán olyan akció bontakozott ki a két városban, amelynek eredméOMMkM hü*i. október 7, péntek nye nemcsak számokkal mérhető. Jóllehet cseppet sem közömbös, hogy mintegy ötezren — többségükben munkások — nézték meg a bemutatott filmeket. Mégpedig olyan alkotásokat, amelyeket korábban esetleg nem láttak. Még inkább jelentősséggel bír, hogy a szóban forgó munkások munkástémájú filmeket néztek, vagyis a képsorokban, a dialógusokban saját életük, sorsuk, problémájuk nyert művészi megfogalmazást. Egyfajta minőségi változást is tapasztalhattunk a filmnapok során. Azt, hogy több volt egyszerű vetítéseknél, üzemi bemutatóknál. Fórumok rendezésére, beszélgetésekre, vitákra is lehetőséget adtak a filmek, egyaránt bizonyítva ezzel az alkotások közéleti töltését és a közönség ilyen irányú érdeklődését is. Az alkotók életismeretét, filmjeink társadalmi érzékenységét dicsérik a vetítések után lezajlott hasznos beszélgetések. Gyöngyösön, az Izzóban, az Ékezet című film adott jó lehetőséget arra, hogy a munkáskultúráról vitázzanak a nézők, a kitérőgyárban pedig a Kenyér és cigaretta nyomán beszélték meg a fiatalok helyzetét. Az Egri Dohánygyárban a Kilenc hónap című filmet vetítették, majd szókimondó vita kezdődött a munkásnők életéről. Az egri Csepel-gyárban pedig estébe nyúló eszmecsere követte a Jelenidő vetítését és sok minden szóba került a brigádok életéről, a vezetés stílusáról, az emberi kapcsolatokról. Ily módon ezekkel az alkotó vitákkal váltak eredményessé a munkásfilmnapok bemutatói, s ilyen értelemben egyáltalán nem mondható kevésnek a már fentebb említett ötezer néző. Bizonyára találkozunk még velük a mozikban más alkalomkor is ... (márkusx) Mindez nem túlzott követelmény, s már nyolcadikosként is megjegyezhető. Az is igaz viszont, hogy az esztendőnként! tisztelgéseket tartalmasabbá lehetne formálni. Nem is beszélve a KISZ- foglalkozásokról. — Hányán estek el a fegyveres felkeléskor? Ezen egyáltalán nem töprengtek, mindenki villámgyorsan írta a számadatokat. A skála tízezertől 2—300 ezerig terjedt. Arra senki nem gondolt, hogy mindössze tízen haltak meg, s ezért használjuk a vértelen jelzőt. A gyakorlatban persze meglehetősen ritkán, s innen fakad a téves képzettársítás. ' Mellékes dolog? Szó sincs róla! Ugyanakkor a negyedikes könyv nagyvonalúan kihagyja, elősegítve a téves tájékozódást. s — Lenin milyet% jellemvonásait tartod legszimpatiku- sabbnak? Ezzel kapcsolatban valamennyien megnyilatkoztak. Senki sem beszélt mellé, s meglátásaikat szinte mindannyian érvekkel bizonygatták. — Nagy munkára vállalkozott, s azt véghez is vitte. A száműzetésben is képezte magát. Gyermek- és ember- szeretete különösképp vonzó számomra. — Ember volt, s ez nagy dolog! Személyesen mutatott példát. Tisztelet övezte, ám rendkívüli tekintélye sem vezette tévútra. Nem szédítette meg a hatalom. Hitt abban, amit csinált. Csodálom akaraterejét és közvetlenségét. — Nem kedvelte a nagy szavakat. Segítőkészsége tettekben mutatkozott meg. — Soha nem kérkedett, pedig tisztában volt személyisége jelentőségével. — Nem tetszelgő vezér volt, hanem szerény, de kiváló politikus. S mennyi történetet idéznek róla! Életéről, munkásságáról általában két-három könyvet olvastak. Ebben az esetben az ismeretek rögzítését érzelmi motívumok is könnyítették. — Mit jelent ma a forra- dalmiság? Vannak-e ma is forradalmárok? Ha igen, akkor miként jellemeznéd őket? Az osztály nyíltsága meglepett. Nem pufogtattak frázisokat, hanem egyértelműen fogalmaztak, elárulva kételyeiket is. Mindössze egy lány elégedett meg a következő banalitással : — A szocialista nézeteket vallókat mind közéjük sorolom. A többiek a részleteket is bogozták, 6 pontos meghatározásra törekedtek. — Ma már nem kell harcolni. Az a lényeg, hogy megleljük a helyünket a társadalomban, s helytálljunk. — Jelenleg — a régi értelemben véve — nincs szükség a fegyverekre. A jó munka, a szorgalom még kevés. Fel kell fedni a meglevő hiányosságokat, munkálkodva azok kijavításáért. — A fejlődésért tevékenykedjünk. Ne legyünk közömbösek, ne hallgassunk a visz- szásságokról. Tegyük szóvá ezeket, még akkor is, ha emiatt pillanatnyi kellemetlenségünk támad. Enélkül nincs haladás! A vélemények őszinteségről, töprengésről, célkeresésről vallanak, s azt tanúsítják, hogy a fiatalok zömét foglalkoztatja Október öröksége. Nem elégszenek meg a főhajtássál, hanem magukénak érzik, e épp ezért tovább akarják gazdagítani. Érdemes azt is bogozgatni, hogy miként... (Következik: Kikből lesznek a zászlóvivők?) Pécsi István El kell-e őket viselni? A tizennégy-tizes vonaton már egy órával előbb alig' akad hely. Mindenki megy, tolong. Előbb ülő-, később állóhelyet keres magának. A Keleti pályaudvar éjjel-nappal olyan, mint egy felbolygatott méhkas. Mindig nagy itt a nyüzsgés. * — Beszállás a Nyíregyházáig közlekedő személyvonat-1 ba..., — adja hírül a hangosbemondó. Valaki megérinti a karomat. — Van már helye? ;< — Itt hely? Ne vicceljen! i — Jöjjön csak utánam! Garantálom, hogy ötperces utazás után leülünk. Erre befizetek — gondolom —, és engedelmes kisgye-; rek módjára loholok a gyakorlott vonatutazó után. Feltűnik, hogy az étkezőkocsi után következő lépcsőn kapaszkodunk fel, és ott zsúfolódunk. — Itt akar maga öt perc múlva leülni? — Egy üveg sörben fogadjunk! — Kettőt fizetek. És bizony ráfizetek, hiszen valóban csoda történik, mert alig zakatol ki a vonat a Keletiből a „százlábúnak” nevezett sínpárok közül, mi máris furakodunk befelé az étkező-; kocsiba, ahová csakis utazás közben szabad beszállni. — Tessék, itt vagyunk! Foglaljon helyet. — Ezt meg hogy csinálta? Jót nevet. — Ja, kérem! Én már negyedszázada utazom. ' öt perc múlva megtelik a kocsi, amikor egy borgőzös hang belerecseg a zakatolásba. — Mo6t aztán, apácskáim, rendelni! Enni, inni, ami belénk fér, különben kifelé az étkezőkocsiból! ’ Ketten-hárman összenéznek, többen visszamennek <i zsúfolt fülkékbe. — Ide mit hozzak, kérem? — Két üveg sört, kérek! — Csak? Hogy gondolják? Miért nem rendelnek mustáros virslit, debrecenit, vagy teszem azt, egy-két féldecit? — Mondtam, hogy két sört kérek! Az ilyen goromba szövegre minden jóízlésű embernek felmegy a pumpája, de jótevőm kedvesen nyugtat: — Hagyja csak! Ez mindig így szokta. Hangoskodik, gorombáskodik a vendégekkel, de nem kell komolyan venni... Isaszeg körül járunk, amikor megint hallom a csont-' torkú ember szavát: — Mi az, hogy maga csak egy Traubit kér? Ezzel akarja Nyékládházáig itt kihúzni? Ezért ül maga étkezőkocsiba? Mit gondol, honnan lesz akkor nekünk prémiumunk, jutalékunk, ha mindenki a pénztárcáját félti? Nem mozi ez, kérem szeretettel, ahol a jegyért csak ül és les az ember. Az utitárs sem bírja tovább cérnával: — Miféle viselkedés ez, kérem? Milyen jogon köt maga bele az élő fába is? Kicsoda maga? A felszolgáló céklavörös lesz: — Tudja mi vagyok én? Egy MÁV-nyugdíjas, aki tisztességben megöregedtem és most az ország hívó szavára visszajöttem és szolgálok a munka frontján... Különben is rendel, vagy pedig kirakom innen! Figyelmeztetem, hogy százkét kiló vagyok... — Kérem a jegyeket — udvariaskodik a kalauz és ügyet sem vet a szemtelen utasellátóra. — Felháborító, ahogyan viselkedik — mondja valaki á kalauz előtt, ő azonban mentegetődzve széttárja karját: — Mit tehetünk? Emberhiánnyal küzd a MÁV. örülünk, ha ilyet is kapunk! Ezeket az embereket a kedves utazóknak, sajnos, el kell viselniük... Szalay István 6ERENCS(?r? Miklós. ? edffle — Ady Endre 9. A sajtó, mint tömegtájékoztatási vívmány, nálunk akkoriban kezdte élni virágkorát, mégpedig a cseperedő polgárság jóvoltából. Szerepe kizárólagos volt. Nem lévén sem rádió, 6em televízió, a telefon és a távirat viszont már rendelkezésre állt, a közönség nagy híréhségét egyre gyorsabban elégíthette ki a napi sajtó. 1 Jelentőségéhez híven nőtt az újságírók fontossága, tekintélye, különösen, ha hivatásuk társadalmi rangjához kiváló tehetség társulhatott Az árnyaltság kedvéért megjegyzendő, hogy a sajtó, az újságírás a feltörekvő polgári körök szemében tűnt különösen becsesnek, mert a konzervatív, feudális erők más értékrend szerint gondolkodtak. Ugyanazt a tehetséges újságírót — esetünkben Ady Endrét — a liberális polgárok, kereskedők, iparosok, értelmiségiek valósággal bálványozták, míg a feudális rangok, a születési előjogok tisztelői a közönséges, gyanús egzisztenciája firkaszt látták benm ne.' Ady a vérzékenységig önérzetes volt, így érthető, ha a valóságos, személyétől független társadalmi igazságtalanságok ellen fordult, szolidárisán azokkal, akik nem haboztak elismerni, támogatni tehetségét, s akik szintén a konzervatív előjogok eltörlését akarták, legyűrve minden politikai és világnézeti akadályt a liberális polgári jogok, a szabadverseny érdekében. Bízvást kijelenthetjük, hogy az az Ady Endre, akinek életművét halhatatlannak ítéli az utókor, Nagyváradon született meg. Végső kibontakozásában elhatározó jelentőségű volt a Nagyváradi Napló létrejötte. Fehér Dezső lapja fejezte ki legpregnánsabban a nagyváradi liberális polgárság érdekeit, törekvéseit, s ez a lap nyitott korlátlan teret Ady Endre publicisztikai, riporteri, költői munkásságához. Ady lett a lap fő erőssége. írásai az országos hírlapi színvonal fölött feszegették, bírálták a letűnésre érett, reakciós közállapotokat, amiért is népszerűsége éppúgy megállíthatatlanul nőtt, mint ellenzőinek tábora. Cikkei alapján a többi nagyvárosban és Budapesten is7 figyelemmel kísérték munkásságát. Tény, hogy Ady Endre nélkül soha nem szerezte volna meg kivételes tekintélyét a Nagyváradi Napló sem a korabeli közvélemény szemében, sem a hazai sajtótörténetben. Mai szóhasználat szerint sztárként élte napjait Ady Nagyváradon. Szerette a sikert, a dicsőséget, el is követett mindent, hogy része legyen benne. Mozgalmas, változatos, reflektorfényben ragyogó életmódja közepette a könnyedebb szórakozásokat is megengedte magának, híven a kor ízléséhez. A vele azonos ízlést valló nők osztatlanul rajongtak érte, s noha a leg- márkásabb vendégnek számított a város előkelő szórakozóhelyein — a Mülle- rájban, a Széchenyi Kioszkban, a Korona kávéházban —, inkább a cseppet sem nobilis Bodegában szeretett borozgatni másodrangú kocsisbor és harmadrangú cigányzene mellett. Fontosabb életrajzi tényezői közé tartozik, hogy Nagyváradon írta és készítette elő kiadásra második kötetét, a Még egyszer verseit. Egész akkori hangvételére jellemző az előfizetési felhívása: „Egy kötetet akarok kiadni. Versek lesznek benne. A címe ez lesz: Még egyszer. Aki két koronát nem sajnál kidobni egy verskötetért, írja nevét a túloldali gyűjtőívre. A kötet szeptemberben jelenik meg, s mivel a versek jók, természetesen magamnak kell kiadnom. Szeretném, ha nem fizetnék nagyon sokat reá.” Akkor nyílott meg Nagyváradon a vadonatúj Szigligeti Színház és magától értetődő, hogy a bemutatandó első helyi szerzők közül Ady sem hiányozhatott. Bíró Lajos és Dénes Sándor társaságában került színlapra 1902 szeptemberében „Műhelyben” című egyfelvonásosával. A várt siker elmaradt. Kiderült, Ady Endre nagyszerű újságíró, páratlan költőtehetség, de a színpadi komponálás nem az ő kenyere. Ettől függetlenül nagy nimbusza volt színházi berkekben s a legkiválóbbak tartottak vele barátságot: meghitt, kölcsönös becsülés fűzte Újházi Edéhez, a színésznők közül pedig Fedák Sári és Márkus Emília tisztelte benne a kivételes művészt. Ugyancsak 1902-ben találkozott Jókai Mórral, akinek könyveit oly buzgón falta nagykárolyi és zilahi gimnazista korában. Jókai fiatal feleségével. Grósz Bellával együtt vett részt Kolozsváron Fadrusz János híres Mátyás-szobra felavatásán. Hazafelé jövet vendégül látták Nagyváradon, ahol Ady az irodalom helyi notabilitásaként üdvözölhette a legnagyobb magyar prózaírót. Mondani is felesleges, hogy a nagyváradi fenomén semmi rá- csodálkozást nem tanúsított, sőt némi visszatetszést keltett benne, hogy Jókai időközönként — senkitől se zavartatva magát — kortyolgatta konyakját a zsebében hordott lapos üvegből. De mindezek csak apró érdekességek a váradi mozgalmas három esztendőből. Immár szűknek érezte a bihari megyeszékhelyet is.1 (Folytatjuk.)
