Népújság, 1977. október (28. évfolyam, 231-256. szám)

1977-10-04 / 233. szám

■*» éa darsbjalm.;: «rsél

síólnak hogy egy-egy kortársi, vagy históriai mezbe öltöztetett lélek, mint próbál különösen súlyos, szinte tervszerűen súlyosbított feltételek között... a maga fölállította, magában hordott erkölcsi mércének megfelelni. Moralista drámák. (Németh László: A

nemzetragasztó. 1966).

Morgolódással kezdem: budapesti művészeti hetek? Miért budapesti? Miért nem a magyar dráma hetei a televízióban? A magyar televízióban vagy ha úgy tetszik a Magyar Televízióban. Amelynek székhelye ugvan a fővárosban van, de előfizetőinek, nézőinek nagyobb része immár vidéken él. Mert, ha a budapesti művészeti hetekről ad közvetítést a televízió, e morgolódó megjegyzés fel sem ötlik bennem. A főváros szellemi kincseit megismertetni az országgal éppen- úgy feladata a televíziónak, mint a vidék kulturális értékeinek bemutatása a fővárosban élők számára. De, hogy miért budapesti a művészeti hetek a magyar televízióban? — fel nem foghatom.

A megelégedettség és az öröm hangján folytatom: egy kitűnő dráma remekül eltalált televíziós változata, invenciózus, lényegre törő és a lényeget meg is mutató rendezéssel, a villanásaiban is igényes és hiteles színészi játékkal — ez volt Németh László Galileije a

KÉPERNYŐ

ELŐTT

Galilei

képernyőn. Moralista dráma ez is, mint ahogyan azok voltak a Puskinról szóló Csapda, a Széchenyi, a Két Bolyai és a többi Németh László-drámák, ahol és amelyekben hőseiknek sorsában az igazság és a hatalom viszonyát vizsgálta, a szellem emberének helyzetét ebben a viszonyban. Aligha lenne tévedés, vagy túlzás azt állítani, hogy a „Nem lehet egyszerre írni és óvatosnak lenni" — gondolatát megfogalmazó Galilei voltaképpen az öregkort elért és megélt Németh László legszemélyesebb drámai önarcképe. És azt is ki lehet jelenteni, hogy e dráma, mintegy visszatekintő ösz- 6zegzése, egyenlege egy alkotói életnek, annak sikereivel, kudarcaival együtt, s egyben valamiféle önigazolás és önvallomás is.

Nem hiszem, hogy Galilei találkozott volna valaha is Torricellivel, gondolatainak folytatójával, szellemi társával, e másik zsenivel a tudomány mezejéről. De hiszem, sőt tudom, hogy ha találkozott volna, ez a találkozás nem is mehetett volna végbe másként, mint ahogyan Németh László ezt a drámájában megírta. Ügy, ahogyan itt Galilei rádöbben, mély és emberi önvallomással, hogy a tudomány, az igazság, az „nem egy elme dolga ..Nem, ebben a drámában nem szerepel az a Galilei, akit Jókai nyomán úgy képzeltünk el, amint dacosan toppant és büszkén kiáltja oda: Eppur si muove — mégis mozog a föld! E dráma öreg tudósa, aki kész megalkudni életéért, vélvén, hogy élete a tudomány folytatását és egyben életműve befejezését jelentheti, dehogy is lázadó típus, dehogyis makacs ember. Ember, aki szembekerült a nagyon is értelmes hatalommal, az egyházzal, s ebben a szembekerülésben óhatatlan, hogy a megalkuElla István orgonaestje Egerben

A szellemi törekvések zűrzavarát lebilincselendő,

évekkel ezelőtt megszületett a színházi világnap tavasz- szal, majd a képzőművészeti világhét szeptemberre esde, míg a zenei világnap október l-'én hívja fel a figyelmet a tennivalókra. Szak- folyóiratok, irodalmi lapok, hangversenyek emlékeznek meg ennek a napnak a fontosságáról, illetve a gondolatról, hogy valamiféle rendet kellene teremteni ebben az atomkorban, ahol —úgy tűnik — egyre több jelenség bizonyítja, hogy a szellemi törekvések a színházban, a képzőművészeknél, a zenében széthúznak, nem összetartanak. Mintha az értelmetlenségig folyó különcködés és az egyéninek a megfoghatatlanságig fokozó hajszája közben a legalapvetőbb kötelességünket felejtenénk el: önmagunk olyan kifejezését, amely társainkat magunkkal együtt céltudatos, emberi közösséggé fogná egybe.

Gondoljuk csak el! Ha a színházban csak olyan darabokat játszanak, amik félreérthetetlenül a felbomló egyéni tudatot teszik meg mércévé;' ha a festők és szobrászok minduntalan a tengerparton talált kavics formájáig leegyszerűsítik, „a'osztrahálják” önmaguk belső világát; ha a zenészek arra koncentrálnak, hogy egymás mellé ülő — egyébként képzett — zenészek csak megszólaltassanak egy „tiszta hangot” — hová jutunk’

Ezek az egész világot átfogó mozgalmak — a színházi világnap, a képzőművészeti világhét és a zenei világnap — egyaránt azt szolgálják, hogy a föld népei és emberei, az érző és gondolkodó egyedek, a társadalom magányos, aktív és szenvedő alanyai a zűrzavar, a lelki és zenei kakofónia helyett, a megértett és egymáshoz címzett alkotások élvezetével és örömével esetleg jobban értsék és talán meg is szeressék egymást.

A zenei világnap ünnepi hangulatát Egerben, a bazilikában kaptuk Ella István orgonaművész és az Egri Szimfonikusok jóvoltából. Most is, mint mindig, inkább csak a hangverseny hangulatát igyekszünk rögzíteni annak bizonyítására, hogy az értelem számára felfoghatatlant megmozdító zene hogyan képes összetarOMtmm

1977. október 4., kedd

tani embereket egy szoros másfél óra erejéig. Az megint más kérdés, hogy a zenének ez a felemelő és mindeneket jobbító varázslata kinek, mennyi hasznot hajt az ilyen alkalommal.

Az egri közönség ezúttal sem panaszkodhatott. Az Országos Filharmónia évről évre értő kézzel szerkeszti meg a műsorokat és a divattól módján befolyásoltan vezeti a közönség érdeklődését. Mint most is.

Ella István orgonaművész maradéktalan élményt nyújtott könnyed,' nagyvonalú, bravúros játékával. A leg- megrendítőbb hatást Liszt művével, az „Ad nos, ad sa- lutarem undam” című kompozícióval érte el. Lisztet megint ismét új oldaláról ismerhettük meg: ezen a

viszonylag nagy terjedelmű alkotáson1 a bibliai hév, a próféták világát és lelki nagyságát idéző szellem uralkodik, valamiféle ünneplés, amely a legmagasabb emberi régiókban kutatja, mivé lehet még válnia az embernek, ha hisz önmagában és őszintén átélt eszményeiben. A művet befejező fuga valóban arra jó, hogy röptesse az emberi

lelket, hogy maradéktalanul kiemelje az embert a napi gondok közül, arra a néhány percre, amíg a zene és hatása tart.

Mendelssohn B-dúr orgonaszonátája és Mozart f- moll fantáziája mintegy magas rangú előkészületi cselekmény illeszkedett ehhez a szárnyaló műhöz, amelyben Liszt lírája és a lírában kiteljesedő lobogása ragad magával.

Az Egri Szimfonikusok Mozart templomi szonátáinál és Szőnyi Erzsébet Orgonaversenyénél működtek közre. A Mozart-műveknél inkább az orgonának mint szólóhangszernek az invenciózus kíséretére törekedtek, jó hatást keltve, míg Szőnyi Orgonaversenyénél egyenrangú félként zenéltek az orgona mellett. Szőnyi nem is akar szabadulni a barokk hatásoktól, de a vonóskar, az egyes szólóhangszerek beiktatása gazdagítja, maivá teszi ezt a muzsikát, amely a befejezés nagy lendületével vall egy kitűnő magyar zeneszerző lelkivilágáról.

A hangverseny karmesteri feladatát kitűnően látta el Farkas István.

Farkas András

vő maradjon altit A halál

a moralitás győzelmét jelenthette volna.

Ádám Ottó rendezése és Sik Igor képei belső feszültségtől fűtöttek. Premier-plánok uralkodnak, közelképek, arcok, szemek jobbára, minden a belső történésre koncentrál, mintsem Galilei „történetére”, amelyet így vagy úgy, de cselekményében ismer a közönség. Ebben a tévéjátékban nem a történet objektív síkja az érdekes és a lényeges a rendezés szempontjából, hanem ami a szubjektumban, az emberi lélekben végbe megy a pergő filozófus gondolatok keretében: hogyan és miként visszhangzik fel ebben a lélekben a társadalom valósága, annak minden ellentmondásaival együtt.

Bessenyei Ferenc Galileije méltán sorakozik fel a művész emlékezetes nagy alakításai sorába. Az ő tudósa húsból és vérből való esendő ember, kicsit furfangos is, tudóshoz méltó naivitással, elszánt és kemény igazságokat kimondó is és megalkuvó is,' ha — nem az önös, de a tudomány érdekei, szerinte, ezt megkívánják. Megrendítő pillanata, amikor rádöbben, hogy kár volt odadobnia jellemét, üdvösségét, mert a valóság törvényei nélküle is érvényre jutnak. A szellem óriásából a szemünk előtt válik Galilei Bessenyei alakításában egy megtört és önmagában is csalódott öregemberré, akit csak a másik fizikus lángelme, Tor- ricelli „fellobbanása”, az ifjú tudós-titán megjelenése ment meg a teljes összeomlástól. Az a végső hit és tudat: a tudomány diadalmasan halad tovább az igazság útján.

Némethy Ferenc személyében találjuk a másik kiváló alakítást. Az ő „vallató” bíborosa kirí a jobbára kicsinyes, bigott és az egyház hatalmában csak a saját hatalmukat féltő bíboro- si gyülekezetből. Az ő alakjában a rugalmas, a politikus egyház testesül meg, amely nem általában a tudományok haladásának akar gátat vetni, hanem az olya- tudományokénak, amelyeknek felfedezései megkérdőjelezhetik az egyház filozófiájára épült pápai hatalmat Némethy Ferencből sugárzott az intellektus, a dolgok lényegi megértése, de a taktikus elszántság is, hogy más és hatékonyabb eszközökkel, de kivédi a tudomány támadását az egyház politikai hatalma ellen.

Feltétlenül szót érdemel a népes és rangos szereplő- gárdából Bodor Tibor és Koltai János, mindketten egy-egy sajátos jellemét villantották fel a Németh László által megrajzolt világ alakjainak.

Gyurkó Géza

A Vallomások Sopronról ugyan alkalmi emlékező műsor a 700 évről, mégis a város életrajza és hangulata bontakozott ki részben D e z s é r y László jegyzeteiből, részben Hegedűs Géza Lakner Kristófról írt drámájából.

Sopront, ezt a nyugati bástyát, IV. Kun László király 700 éve emelte a szabad királyi városok sorába, de hogy milyen fontos szerepet játszott biroöfelmak éléetében, az is bizonyítja, hogy a rómaiak már az első évszázadban városnak, municipiumnak nyilvánították. A castrum északi kapuja ott állott, ahol most a várostorony. A hűség városának is mondják, mert az ország egy nehéz pillanatában népe kinyilvánította akaratát, hogy bár polgárainak nagy része németül beszél, mégis része az országnak. Falait magyarok és németek építették és műemlékei között reneszánsz, gót, barokk palotákat, templomokat talál az idegen. Az út itt a Széchenyi térről az Alpok felé vezet, és az utcákat tavasszal a gyöngyvirág, nyáron a ciklámen illata tölti meg. Itt jegyezte fel a XV. század vége felé egy városi írnok az első magyar virágének néhány sorát: „Virág, tudjad, tőled el kell mennem ...” és kétszáz évvel később itt szervezte Kiss János az első magyar irodalmi társaságot. Itt tanult Berzsenyi Dániel, Vajda Péter, Eötvös Károly. A Frankenburg-kör tagjai hívták a városba Móricz Zsigmondot, Illyés Gyulát, Németh Lászlót, Karinthy Frigyest, Veres Pétert, Szabó Lőrincet, Tamási Áront. Volt év a két háború között, amikor együtt volt a városban az egész magyar irodalom. És mindenki magával vitt valamit az öreg házak városának szépségeiből és szeretetéből, a nyers erdők vegetációjából. Takáts Gyula írja: „A

szeretet szava szól köveid6.

A karácsonyt fűtetlen szobában, elhagyatottan, lázas betegen töltötte. Ráadásul bajt szedett össze valami alkalmi nőtől. Mindjárt újév után, panaszos hívására érte utazott az édesanyja és zaklatott aggodalommal vitte haza fiát, aki ugyan már elmúlott 20 éves, de „Ides” mindig akkora gyengédségben részesítette, mint csetlő-botló, fejlődésében visszamaradt kis púja korában.

Dehogy tett volna szemrehányást a könnyelmű, botcsL nálta jogászbojtárnak. Sőt a szigorú apa is annyira megijedt, hogy teljesen feledve neheztelését, serényen iparkodott szeretettel, gondoskodással segédkezni fia mielőbbi gyógyulásában. Mert akárhogy volt. az Ady család legjellemzőbb tulajdonságaként az összetartás, az egymástse- gítő ragaszkodás, gyorsan eloszlatta a múló neheztelést.

Végleges döntés

Temesvári sanyarúségából hamarosan talpra állt egészségileg. Az otthoni jó bánásmód, az egymást követő szilágysági disznótorok, valóságos daliává javították, így erőteljes fizikummal utazott márciusban Budapestre, hogy apja meghagyása szerint rendezze joghallgatói kötelességeit. Nem' tudott szót fogadód MIKLÓS .*

— Ady Endre élettörténete —

ni. Megint előkerültek a tavaly szeptemberi cimborák, és a kiskocsmák látogatásával gyorsan fogyott a pénz, gyorsan múlott az idő. Szorult helyzetében újabb pénzeket kért hazulról, ismét és ismét megfogadva, hogy jobb belátásra térül. Mintha lemásolta volna a fiatal Tolsztoj pétervári könnyelműségeit. 1898 március végén belátta, hogy ez így nem mehet tovább. Utolsó 10 koronáján vonatjegyet váltott, de nem haza, hanem Zilahra. Állhatatlan viselkedése miatt egyelőre nem mert az apa szeme elé kerülni.

Zilahon, az alma mater szeretett városában azonnal magára talált. Itt jól ismerték, képességeit sokra tartották, társasági tekintélyét szolidárisán becsülték. Egyik harátja, Végh Miklós, otthont

adott neki, Z. Kiss Ernő ügyvéd pedig díj nőkként alkalmazta havi 30 forintért. Bo_ hémsága mellett fegyelmezett szellemi munkásnak bizonyult az ügyvédi irodában, noha úgy viselte el az írne- ki robotot, mint akinek fát vágnak a hátán. Annál el- szántabb lelkesedéssel írt cikkeket, verseket a „Szilágyságának, amely már gimnazista korában fölkarolta próbálkozásait, s amely szívesen közölte Temesvárról küldött alkalmi tudósításait is. E hírlapírói és költői munkálkodásnak köszönhetően, a helyi tekintélyek sorába emelkedett, önbecsülésének igen jólesett a tollával kivívott hírnév.

Egyelőre remekül érezte magát szülőmegyéje székhelyén. A renomé érdekében vigyázott, hogy legényes szórakozásai a polgári jó ízlés határai közt maradjanak. Sorra csináltatta a divatosnál divatosabb ruhákat, látogatta az úri társaságot, költeményeivel fellépett a műkedvelő előadásokon, szerenádokat adott Zilah szép, mindamellett jó hírnevű hajadonjai- nak. Népszerűségére alapozva elhatározta, hogy előfizetőket toboroz, s az így befolyt összegből kiadatja első verseskötetét.

Dolgainak ideiglenes rendbe jötte az apai neheztelést i is eloszlatta. A szemrehányások veszélye nélkül térhetett haza Ermindszentre 1898 nyarán. Újabb tanakodások következtek leendő sorsa felől, mert hiszen a zilahi egzisztencia csak átmeneti megoldást jelenthetett. Ismét fejet hajtott a szülők akarata előtt, beletörődött, hogy folytassa a jogot, mégpedig az eredetileg kijelölt helyen, Debrecenben. Közben katonai sorozásra idézték. Alkalmatlannak bizonyult: az ecse- di láp okozta hűlés végleges nyomot hagyott ízületeiben. Most nem bánta. A katonai drillt másoknak találták ki. Csendes, érmindszenti nyaralását arra használta fel, hogy sajtó alá rendezze a szilágysági előfizetőknek beígért, első verseskötetét. Terve szerint a kötetnek Debrecenben kellett megjelenni.

(Folytatjuk.)

bői és a szívekből, / Mert hűséggel együtt él itt most is a szép...” Ez a Soproni, disztichon utal arra is:..., ám, ha a kard fordult, védtek minket is ők, / Zárták féltve az ország lejtős, tünde határát..” Volt idő, ami- < kor menedéket adott az í osztrák és cseh vallási ül- í dözötteknek.

Múltat és jelent zárt magába ez a meghitt óra, amelynek perceit a Hegedűs-dráma, Szokolai Sándor ünnepi kantátájának részletei, Keresztúry Dezső, fiatal költők — Kerék Imre, Sar- kadi Sándor — Petőfit és a régi szegénységet idéző versei kapcsoltak össze. A lakásokban őrzött régi bútorok, tálak és vászonkorsók a mesterek és a falusi szegénység jelképei. De ezt a munkát és jelképet érzi és őrzi a városára féltő gonddal ügyelő soproni ember.

Az Embermesék —. Lengyel Nagy Anna összeállítása — is a múltat idézte. Az életutak, történetek ezúttal a hivatás, a hit, a szerep állomásai voltak. Ez a múlt — szereplői egyszerű emberek, takarítónő, ápolónő, szakácsnő — sem mentes a nagyságoktól.

Nem lehetett könnyű dolga a törékeny te6tű ápolónőnek, akire hatvan, éjszakánként pedig 120 beteg jutott, akinek jelmondata a József Attila-töredék volt a szépen végzett munkáról és a pontosan mozgó csillagokról. A hivatás, a naponta fellépésre készülő agárdi szakácsnő kalandos élete olyan világba vezetett, amelynek harsány emlékei ma is ébren tartják benne a szakma szeretetét. „Isteni húslevest főztem, van még rántott húsom és -májam. Jöjjenek már be, ha nem ízlik, istenbizony nem kell fizetni, mert holnapra nincs szívem eltenni” — mondja az este kilenckor vacsora után néző idegeneknek. Én is a hatvan felé közeledő hívő férfinek drukkolok, aki most hatodik feleségével él együtt, de gombjait maga varr ja föl. akinek életét isteni szikra vezeti és filozófiájának egyik tétele, hogy „a férfi nő nélkül nem ér semmit”. Igaz, a Kos-jegyében született.

Lévai Béla kórházi története, a fiatal vésnökök — Vészi Endre és barátja — mulatóban tett sikertelen látogatása a harmincas évek világát keltette életre. Ica néni, a takarítónő a negyvenes évek belső izzását idézte. Most rokkantnyugdíjas, de magányában — öt hónapja senki sem néz rá — sem elégedetlen, mégis a műsor egyetlen példázatában kissé az ő sorsát is láttam: „Egy vak ember hazafelé ment Éjszaka volt. A vak lámpást tartott a kezében, pedig hát vak. Mit ér neki a lámpás? Pedig kellett neki az a lámpás, azért kellett, hogy aki lát, le ne verje a lábáról.”

Az Embermesék — persze, nem mesék — igazak s a múlt elfeledett pillanatait hozzák a mai ember közelségébe, aki meg akarja ismerni azt a másik kort, mert tudja, hogy a történelem apró pillanatokból lesz történelem, a nép lélegzetétől és apró vállalkozásaiból, de azt is tudja, hogy csak akkor juthat előre, ha türelemmel hallgatja ezeket a mindennapi történeteket, melyek hiányoznak ugyan a történelemkönyvekből, de tükörcserepeiből mégis a jövő áll össze.

Ebergényi Tibor