Népújság, 1977. szeptember (28. évfolyam, 205-230. szám)

1977-09-25 / 226. szám

Fenákel /üdít: Hogyan érzem magam itthon? Idegenbe szakadt hazánkfiától megkérdeztem, hogy érzi magát itthon. Mondta: jól. Igazán jól, minden nyá- . ron hazajön. Erre tovább kérdeztem: vissza tudna szokni annyi év után? Elgondolkozott. Talán — mond­ta. Aztán: — Biztosan — és másodpercnyi tétovázás után hozzátette: — Csak azt szoknám meg nehezen, hogy a boltokban folyton rendreutasítanak. Vagy ha a patyolatba beadom az ingemet, mindig azzal az érzés­sel, vajon visszakapom-e? Neip adnak-e másikat he­lyette és egyáltalán miben marasztalnak el. Most rajtam volt a sor, hogy elgondolkozzam. El is határoztam, a legközelebbi alkalommal megkérde­zem magamtól: hogy érzem magam itthon? Az alka­lom nem váratott sokáig. íme: — Tehát hogy is érzem magam itthon? — Jól. Igazán jól. Azt hiszem, sehol a világon nem érezném magam ilyen jól. Nálunk nem robban bomba az éttermekben, nem térítik el a repülőgépeket, nem puffantják le az elnököket. Szóval, jól érzem magam. Csak,.. — Csak? — Csak nehezen tudom megszokni, hogy a boltok­ban folyton rendreutasítanak. — Például? — Például: „Minek kérdezősködik, ki van írva az ára”. Vagy: „Miért nem beszél hangosabban, néma gyereknek az anyja sem...” Vagy: „Mit keli annyit piszmogni azzal a pénzzel?” Vagy: „Édesem, ha nem tetszik, ne vigye.” Vagy: „Ne fogdossa az árut kedves, aztán tönkreteszi és nekem kell megfizetni.” Vagy: ..Hova siet? Megy a vonatja?” Vagy... vagy semmi. Csak néz mögém az azi elárusító, vagy föiém, vagy mellém, enyhe undorral az arcán, és nekem éreznem kell, milyen gusztustalan, pitiáner alak vagyok a ke­reskedelem színe előtt. És folyton szégyellnem kell ma­gam, már megint ideszemtelenkedtem a tizenöt deka parizeremért, és megint föltartom a dolgozót, olyan­féle szeszélyeimmel, mint. hogy csak húsz dekát ké­rek és nem huszonhetet. — Szóval ennyi? — Nem. Nemcsak ennyi. Azt is nehezen szokom meg, ha az asszisztensnő rámkiabál az orvosi rendelő­ben, a buszsofőr a buszon, a pincér a vendéglőben, a W. C _s néni a nyilvános W. C -n Sőt, azt is, ha nem kiabálnak, csak nevelnek. Mondjuk így: „Ennyi idős korára már igazán megtanulhatta volna.” Valahogy renitens a természetem. Nehezen viselem ezt az össz­népi méretű pedagógiát. Hogy a kórházi portástól a metrós kislányig mindenki hivatott a nevelésemre. Már többször próbáltam kitalálni, hogyan bújhat­nék ki az állandó kioktatás alól. Hogyan lehetnék jó mindenkinél? Igenám, de mindenki másféle jóságot követel. A pincérnél akkor vagyok jó, ha megeszem és nagy borravalóval jutalmazom a romlott húst. A tanácsi hi­vataloknál, ha pontosan kitöltőm a kérdőív 181 rubli- káját, és elintézetlen ügyeimet nem akarom elintézni. Az asszisztensnél, ha nem vagyok beteg, a fogorvosnál, ha nem mozdítom a fejem, a bolti eladónál, ha nem vásárolok, vagy ha mégis megteszem nagyritkán, azt viszem amit adnak. (Miért? Tehetek mást?) Még jobb vagyok, ha megveszem ugyan az üveget, de sose vál­tom vissza. Ha „lehet 19 dekával több”. Ha direkt a lottyant paradicsomot és a zöld sonkát kedvelem. A pénztárosnál, ha nem ötszázassal fizetek, és ha nem reklamálok azért a hét forint nyolcvan fillérért, amivel véletlenül többet számolt. A konfekcióüzletben, ha szabvány a méretem, és épp azt az egyfélét akarom megvásárolni, amit megmutatnak. A hentesnél, ha szeretem a mócsingot, a vonaton, ha a helyjegyemen előírt helyen ülök, még akkor is, ha már ott ül valaki, a többi fülke viszont üres. A buszon, ha elég gyorsan szállók le és fel. A metrón, ha nem lépek a védősávra, az úttesten, ha csak a kijelölt átke­lőhelyen. .., és ott is futva. A Javszeméi, ha megren­delem a lakásfelújítást, esetleg ki is fizetem, de nem várom el, hogy megcsinálják, a Bizományi Áruháznál, ha vadonatúj bútoraimat áruba bocsátom, a használ­takat pedig tovább használom, a szemetesnél, ha alma- csutkánál nagyobb szemetet nem dobok a kukába, a vállalati sofőrnél, ha gyalog járok, a strandon, ha úszósapkában csak a medence hosszanti irányában, pihenő nélkül, lehetőleg csapkodásmentes mellúszás­sal. .. a tanárnőnél, ha olvashatóan írok, és nem teszek föl kérdéseket, viszont az ő kérdéseire a könyv szavai­val válaszolok, a parkőrnél, ha nem lépek a fűre, a játszótéren nem szaladgálok és nem labdázom, a szo­ciológusnál, ha minden fölmérésnek alávetem magam, a MOKÉP-nél, ha nem azt a filmet akarom megnézni, amiért úgyis annyian tolakszanak, hanem azt, amiért a vállalat jutalmat fizet a dolgozóinak... Dehát. könyörgök, ki tud ennyiféle követelmény­nek megfelelni? És ha nem tudok, mert gyarló vagyok, akkor még 90 éves koromban is tűrnöm kell, hogy a bolti eladótól a színházi jegyszedőig mindenki össze­fogjon a tökéletesítésem érdekében? Egyébként igazán jól érzem magam. Csak ezt az egyet nem tudom megszokni..., pedig sose éltem Ka­nadában, se másutt. És mégis... Ejtőernyős partizánok emlékműve Szlovákiában — Jaroslav Kubicka szobrászművész alkotása «affiSitiáBÉíBE®" ...Korózs Lajos (1913—1944), Szabó József (1911—1944) partizánok emlékére, akik a Dékán és az Uszta-Friscsepa partizánosztagok tagjaként 1944. augusztusában életüket áldozták a fasizmus elleni harcban. MSZMP községi alapszervezete. Községi Kö­zös Tanács. HNF községi bi­zottsága, 1977. nov. 7... Ez a véset olvasható az iskola falát díszítő márvány emléktáblán, amelyet a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évforduló­ján avatnak — Makiáron, Q. Két név s mellettük a születés és a halálozás év­számai. De tudhatunk-e va­lamit, tudhatunk-e többet az évszámok közé zárt időről, sorsuk eseményeiről, tet­teikről, veszélyes helyzetben elszenvedett hősi haláluk­ról? Kérészy Károly, Makiár és Nagytálya közös taná­csának elnöke mondja: — Korózs Lajos és Szabó József makiáriak, itt szü­lettek és nőttek fel, innét vitték őket a háborúba, hogy a németek oldalán harcoljanak a szovjetek el­len. Hadifogságba estek, an­tifasiszta iskolába kerültek, majd partizánnak jelentkez­tek, hogy fegyveresen se­gítsék a szovjet hadsereget Magyarország felszabadításá­ban. Ejtőernyősnek képezték ki őket. Korózs Lajost a Dékán-csoporthoz, Szabó Józsefet az Uszta-Priscse- pa partiznosztaghoz osztot­ták be. 1944. augusztusában indultak bevetésre, németek által megszállt magyar te­rületekre. Szabó József ék repülőgépe egy hegyorom­nak ütközött a KárpátoKban és a csoportból mindnyá­jan meghaltak. Csornipoto- kon van a sírjuk és emlék­művük. Korózs Lajos halá­lának körülményei nem is­meretesek. öt Romániában, pontosabban Erdélyben, Nagybányán temették el. Csornipotok 250 lélekszá­mú aprócska falu a Kárpá­tokban. Falunkból ez év au­gusztus 21-én negyvenöt ta­gú küldöttség utazott ide, hogy Szabó József emlék­művénél kegyeletünket le­rójuk. Koszorúink teljesen betakarták a hősök nyughe­lyét. Megható volt mind­annyiunknak az a szeretet, amellyel Csornipotok népe a partizánok emlékművét ápol­ja és gondozza. Mindennap friss virágok jelzik tisztele­tüket és megemlékezésüket. Hazafelé tartó utunkban megálltunk Ungvárott, ahol a hősök temetőjében meg­koszorúztuk az Ismeretlen katona sírját, a jeltelen he­lyeken nyugvó hősi halot­tak közös síremlékét is az örök lángnál. Ügy határoz­tunk, hogy ezentúl minden év augusztusában ellátogat Parti­zán­ballada falunk küldöttsége Csorni- potokra, Szabó József em­lékművéhez. És felkeressük koszorúinkkal hamarosan Korózs Lajos nyugvóhelyét is. & Makiáron keveset tudnak Korózs Lajos és Szabó Jó­zsef partizánéletének rész­leteiről. Csak vázlatosan is­merik tevékenységüket. Sze­rencsére a nyomozó króni­kás olyan hiteles forrása, olyan hiteles tanúkra akadt, hogy nincs szükség képzelet­darabokkal betömni az is­merethézagokat, pontos vá­laszt kaptunk kérdéseinkre. A hiteles tanúk maguk a harcostársak: Dékán István és felesége D. Kardos Éva. A Magyar Kommunista Párt Külföldi Bizottsága és az ukrajnai partizánmozga­lom parancsnoksága 1944. tavaszán-nyarán Rovnóban gyűjtötte iissze azokat a magyarokat, akik különbö­ző partizánegységekben har­coltak. Előbb Rovnón, majd a közeli Obarov faluban, később pedig a Kijev mel­letti Szvetosinóban műkö­dött a partizániskola. Dé­kán István Naumov tábor­nok partizánosztagától ér­kezett Rovnóba. , A partizániskola „hallga­tóiból” három szakaszt ala­kítottak, és Szönyi Márton meg Úszta Gyula mellett Dékán István is szakaszpa­rancsnoki tisztséget kapott. Szervezett foglalkozásokon, gyakorlatban ismerkedtek a fontos tudnivalókkal, a par­tizánharc sajátságos módo­zataival és módszereivel. Politikai oktatásról Nógrádi Sándor, a magyar partizá­nok politikai vezetője gon­doskodott. Korózs Lajos Dé­kán István szakaszába tar­tozott, s az ejtőernyős cso­portok megalakulásával ugyancsak a maga osztagá­ba sorolta parancsnoka a csendes makiári fiatalem­bert. Dékán István emlékira­tában így jellemzi harcos­társát: „Korózs Lajos ko­moly, csendes, huszonnyolc év körüli fiatalember volt; civilben kádársegéd, aki fe­leségét és kisfiát hagyta ott­hon. Egész lénye nyugalmat, magabiztosságot sugárzott, keveset beszélt, de tudtam, hogy rá mindig számítha­tunk.’“, _________________ A z iskoláról 1944. júniusá­tól kezdve repültek bevetés­re az első — csehszlovák cs szovjet partizánokból álló — ejtőernyős csoportok. Au­gusztus 8-án egyszerre re­pült el Szönyi Márton és Úszta Gyula csoportja. Au­gusztus 20-án pedig paran­csot kapott az indulásra a Dékán-csoport is. „Késő délután — írja Dé­kán István — csoportom ünnepélyes eskütételre sora­kozott fel a partizániskola udvarán. Már mindannyian teljes menetfelszerelést vi­seltünk, mert nem tértünk már vissza szállásunkra. A gépkocsi ott várakozott az udvar egyik szögletében, hogy az eskü után egyene­sen a repülőtérre vigyen minket.” Tizennégyen szálltak be a Douglas-típusú, kétmotoros szállítógépbe. Korózs Lajos is közöttük volt, A Mára- marosi havasokba repültek, ott volt leugrásuk kijelölt helye egy négy kilométer hosszú és két-három kilo­méter széles, szinte asztal­lap simaságú, bársonyos fű­vel benőtt fennsíkon. És másként történt minden, mint azt tervezték. A piló­ta az éjszaka sötétjében nem tudott tájékozódni az ismeretlen terepen, így több mint tíz kilométernyi­re távolodtak el a kijelölt helytől. S a leugrás is a le­hető legrosszabban sikerült: csak öten értek épségben földet, a többiek szerencsét­lenül jártak. Egy öreg fű­résztelepi őr beszélte el ké­sőbb Bikszádon Dékán Ist­vánnak, hogy: . több par­tizánt találtak fennakadva a fán. akik már halottak, vol­tak.” A partizánokat kere­ső, üldöző csendőrök „mi­után kivágatták a fákat — mert másképp nem tudtak hozzájuk férkőzni — Nagy­bányára szállították őket.” Korózs Lajos is köztük volt... S Szabó József sorsáról, tör­ténetéről D. Kardos Évától tudhatunk meg fontos mo­mentumokat, aki 1944. ok­tóber 20-ig a szvetosinói partizániskolán tartózkodott, amikoris az akkor már Szlo­vákiában tevékenykedő Nóg­rádi-csoporthoz kellett re­pülnie, rádiósként. Emlitéttem már, hogy a Kijev melletti partizánbá­zisról 1944. augusztus 8-án egyszerre repült el Szönyi Márton és tíszta Gyula ej­tőernyős csoportja. Az Usz- ta-egységnek ekkor csak az első csoportja indult beve­tésre, Szabó József vissza­maradt a második csoport­tal. őket a sikeres földet érést közlő rádióüzenet után kívánták útnak indítani. Augusztus 9-én az Uszta- csoport rádión jelentkezett: egy emberük leugráskor meghalt, a többiek élnek, épek. Leugrásukat észrevet­ték, s egy német gyalogos hadosztály azonnal megin­dította a hajtóvadászatot el­lenük, majd üldözésükbe ma­gyar katonai egységek is bekapcsolódtak. Volt olyan nap (augusztus, 12.), amikor hétezer-ötszázán fésülték át miattuk a Buzsora és a Mar- tinszkij Ka.meny hegyet,. Az Uszta-csoport rejtekhelyen vészelte át az ellenséges fel­derítés nehéz napjait — négy napon át kellett éhez­niük — de a közvetlen ve­szély elmúltával megkezd­hette tevékenységét. Ügy­annyira sikerült megvetniük a lábukat, hogy repülőgépek fogadására alkalmas tá­maszpontot is kialakíthat­tak, ide várták csoportjuk másik részének érkezését. „Az elrepülésükre augusz­tus 25-én kerül sor — tu­dósít az eseményről D. Kar­dos Éva. — Három repülő­géppel indultak. Az egyik gépen Horváth Sándor cso­portja. a másik két gépen. Priscsepa partizánjai és a felszerelés. Priscsepa politi­kai helyettese Borhegyi Ba­lázs lett, a parancsnok he­lyettese Szejfulin Anatolij. Salamon István, Borku Lász­ló, Ulicsinyi Zoltán, Húsz Imre, Sulyer Ferenc, Szabó József partizánok tartoztak ehhez a csoporthoz.. „.. -Az Usztáék által rádión jelzett tisztáson égtek a mág­lyák, és amikor a talajjal párhuzamosan kilőtték a zöld színű rakétát is, a cso­port ugráshoz készült. A gépek egymás után repültek rá a célra, és két csoport ki­ugrott. A terep felett erős szél dühöngött, így sokan az erdők fölé sodródtak, és a fákra estek.” Egyszerre csak váratlanul hatalmas detonáció reszket- tette meg a levegőt, s az éj­szaka sötétjében rendkívül erős puskaropogás hallat­szott. „A detonációból gyanítot­ták — folytatódik a szomorú híradás —, hogy egyik gé­pükkel történhetett valami, ezért azonnal kutatásba kezdtek. De néhány napba telt, amíg megtalálták a le­zuhant és elégett gép ron­csait. Megrendültén állták körül a szörnyű sírhelyet". Egy hét múltán, augusztus 31-én, a kijevi parancsnok­ság rádiósai az Uszta-cso­port alábbi táviratát vették: „A repülőgép száma 18 970. Az emberek — tizennégy fő — halálra zúzták magukat, okmányok nincsenek, minden elégett. A trinitro-toluol a repülőgéppel együtt felrob­bant. Mindössze hét, lőszert és tartalékfegyvert .tartalma­zó zsákot találtunk. Két em­berről nem állapítható meg, hogy életben maradt-e, vagy elpusztult. Csoportunk hu­szonhat főből áll.” A tizennégy meghalt par­tizán között volt a makiári Szabó József is. ★ Korózs Lajos 31, Szabó Jó­zsef 33 évet élt. Balladás sorsuk, életük tiszteletét hirdeti márvány­tábla Makiár iskolájának a falán. Pataky Dezső j

Next

/
Oldalképek
Tartalom