Népújság, 1977. szeptember (28. évfolyam, 205-230. szám)

1977-09-20 / 221. szám

Magnificat

Kísértés

Hubay Miklós egyfelvoná- sos drámájának — igen, van ilyen és nem véletlenül van! — hősei a nem érvényes élet és ebből következően a hamis tettek áldozatai. Hubay Miklós a háború végjátszmája előtti napok egyikén mutatja be egy cs'alád életét, amely attól bomlik, vagy bomlott fel véglegesen, mert merészelt élni, lenni ebben a családban egyvalaki, aki őszintén kereste a jövőt, a további fennmaradás legalábbis érthető, megtapintható lehetőségét; akinek az élete érvényes volt még úgy is. még azzal is, hogy kivégezték.

Ennek az érvényes életnek az árnyékában döbben rá S. Péter, a családfő, hogy minden eddigi tudása és tartása nevetséges, talán arra is rádöbben, hogy mindaz, amit eddig tett. ártalmas is lehetett másoknak, sőt nekik maguknak is. Arra mindenesetre következtetett, hogy az eddigit nem szabad csinálni és ez ellen a viszonylagos erkölcsi tiltás ellen nincs, nem lehet más védekezés, mint a veszély azonnali vállalása, mihelyst jelentkezik.

Nem .kisebb eredményre jut a másik családtag. Otti- lia sem, aki férje gyávaságát, erkölcsi kocsonyásságát és önmaga asszonyisúgát vallja be, a környezetnek szokatlan, de a lehetőség szerint természetes bűn, az árulás felfedésével.

A mű, Hubay egyfelvoná- sosa teljes dráma, a néző az emberi csődöt akkor is megrendüléssel nézi, ha tudja, hogy ez az osztály és ezek az emberek, tartásukkal együtt a múltéi; azok, akik etikából sorozatban buktak el, mert vannak pillanatok, amikor sem vagyon, sem kapcsolatok, sem egyebek nem mentenek fel a vizsga, alól, azaz nem írják be a jelest semmi nélkül a leckekönyvbe.

Szirtes Tamás fegyelmezett színészvezetéssel jelenítette meg ezt a sorstragédiát, amely zártságában is, feszültségében az apa, S Péter áll — Inke László kitűnően formálja meg —, mi

mégis inkább Ottiliára figyelünk, azaz Gobbi Hildára. Ez az ösf/.e töpörödött, c«ú- szó-mászó, francia mondatokat pörgető hatvanéves asz- szony leplezni se, bevallani se meri, mit végeztek el ők ebben a családban, ez ellen a család ellen, csak azért, hogy haladékot kaphassanak.

★

Ahogy a Magnificatot az élmény hatása miatt is illett dicsérnem és emlékezetbe idéznem, úgy kell őszintén feltárni kétségeimet a Kísér, tés három részben vetített feldolgozása miatt. Nekem az utóbbi időben mindig gyanús, ha a főcímben azt látom, hogy egy tévéjáték, vagy adaptáció egy regény nyomán készült. Ez a „nyomán” nyom engem. Ezzel a kibúvóval bizonyára felmentést akar kapni rendező és dramaturg, ha a néző netán olvasta a regényt és úgy találja, hogy a tévéfeldolgozás csak feléből-harmadából felelhet meg annak, ami írva vagyon. Itt is ez az eset.

Székely János 1947-ben fejezte be önéletrajzi ihletésű regényei, a Kísértést. Ez a hatszáz oldalas regény őszinte lélekfeltárás, kitárulkozás, egy szenvedéllyel és írói lelkiismerettel megírott mű. Sikere az angol nyelv- területen, angolul hamarabb következett be, mint itthon.

Azt minden mozi- és tévénéző tudja, hogy egy regényt, a maga bonyolult zsúfoltságában nem lehet egy-az-egyben más műfajba átültetni, valahol az eredetit mindig veszteség éri. Eny- nyit azonban nem szabad elhagynia a regényből annak, aki arra vállalkozik, hogy egy jelentős író jelentős alkotását háromórás időtartamban feldolgozza.

Nem azt kifogásolnánk mi most ez alkalommal sem, hogy az akkori, a harmincas évek társadalmának felszínen úszó kisebb és nagyobb cápái hogyan lubickoltak a a nekik készített vízben és a kegyelmes asszony mennyire

szerezte meg magának ezt, vagy azt az élvezetet; a társadalomkritika akár színéről, akár fonákjáról elfér egy regény tévésítésében. De azt igen, hogy a dramaturg, a rendező a képi ség egyszerű szürke és szürkítő paravánja mögé állva leegyszerűsített mindent, nem törte a fejét azon, hogy a 6zínes és gazdag epizódokat hogyan, milyen képi ritmusban, milyen egymást erősítő soksok jelenetsorozatban kellene feltálalni, hogy a néző a regény, Székely János önírásának , hangulatát, erkölcsi tanulnivalóit megkaphatná. Csak eljátsszunk a gondolattal, hogy Székely János — aki 1941-ben Oscar-díjat kapott az egyik forgató- könyvéért — milyen nézőszögből, milyen tévé-dramaturgiával és milyen képi rendszerrel és főképp milyen részletek hangsúlyozásával alkotta volna újjá egykori élet- és regénybeli önmagát. fgy bizonnyal nem, hiszen ez a feldolgozás a regény legszebb és legfontosabb részleteivel adósunk: néha azzal, ahogyan a poé- tikusabb részleteket felhígítja.

Hegedűs D. Géza erős egyéniség, kár, hogy a rendező sokszor lemerevítette mozgásában és arcjátékában a regény szerinti poéta-növendéket, akinek a szájából úgy szerettük volna hallani hangosan és dacosan:

Azt hiszik az ifiurak,

Így lesz ez mindvégig?

Április bolondja?

öreganyjuk térgyit!

Aztán tovább:

„Nem vagyok úri költő; nem is akarok az lenni, öreyanyjuk térgyit!”

A nők rajza a regényben is plasztikusabb, itt is jobban sikerültek ezek az alakítások: Bodnár Erika, Kiss Mari, Málnay Zuzsa karakterfigurák. Epizódszerepeikben is kitűnő alakítást nyújtottak Tomanek Nándor és Márkus László.

Petrovics Emil zenéjét fel kell jegyeznünk, mert a regény hangulatát teremtette újjá bennünk.

Cselekedni a közösségért

Dr. Gyűszű Miklós nyilatkozik a küszöbönálló Vöröskereszt-kongresszus előtt

Farkas András

WC'l'UFTTAz ember és környezete, az értelmes élet, az ember viszonya a természethez, (amit épít és pusztít), az egyéni és társadalmi magatartásformák, a „hogyan éljünk”, a génsebészet haszna és veszélyei volt a témája „A genetika eredményei és veszélyei” és korábban a „Bioritmus” riportjainak és a párbeszédnek. Fontosak ezek a természettudományi fél órák, mert bepillantást nyújtanak a korábban csak felületeken érintett tudásanyagba, kiegészítenek, kételyeket oszlatnak el, kételyeket ébresztenek, de mindenképpen előbbre viszik az e kérdésekben járatlan hallgatót. Nem akarom ismételni azt a sokat hangoztatott nézetet, mely szerint nálunk a művelt ember fogalmát azonosítják a humántudományokban, az irodalomban, művészetekben való jártassággal, de úgy látom, hogy a harmonikus műveltség a humán- és természettudományok egyensúlya az emberben. Ez teszi könnyűvé az életet és a munkát. Másképpen él, dolgozik az, aki nemcsak Michelangelo. vagy Rembrandt művészetét ismeri és az, akinek van fogalma a maghasadásról, a lézerről, az őt körülvevő világról és mindezt az alkotás és fejlődés összefüggésében látja, mint az, aki csak úgy él. mint légy az üvegen.

Nem hiszem, hogy „Bioritmus” szerkesztői az alkoholfogyasztás ellen ágáltak volna akkor, amikor Szendéi Adám a tejfogyasztás értelméről beszélt az „életelixir” címszó alatt, inkább a tanulás lélektanáról mondottakat egészítette ki. „A növekvő szervezetnek az új szaporodó sejtek felépítéséhez állati eredetű fehérjére van szüksége. Ezt fedezi a tej. De nemcsak a növekedéshez kell fehérje, hanem a regenerálódáshoz is.” Áttéve mindezt a tanévkezdet gondjaira. a tanulástól, a rendszeres gondolkodástól elszokott fiatalok életére, elmondhatjuk, hogy a gyerekek értelmi képessége, az emléktárolás, a tudásnak egy megkívánható minimuma összefügg a fehérjefogyasztással. A tanulásban sem a befogadott tudásmennyiség a fontos, hanem az a tény. hogy mennyire képes a fiatal az újat már megismerthez kapcsolni." Ha az ember valamit megtanul, azt mindig párokban tanulja meg, tehát mindig két dolgot hasonlít össze, vagy állít egymás mellé. (Hámori József) De ha erre képtelen, akkor vagy fáradt, legyengült, vagy a közvetítőben kell keresnünk a hibát. Az eredmény azonban soha nem jelent megnyugvást, hanem épp ez a megtalált „pár” serkent új ismeretek és új összefüggések felfedezésére. Ez lehet a sikerélmény alapja.

Kételyt, kérdéseket, ‘ aggodalmat ébresztett a genetika mai állásáról kialakult beszélgetés. A biológus — Tóth Géza — úgy látja, hogy egyre inkább háttérbe szorul a természetes szelekció, mert az ember olyan létfeltételeket teremt, amelyben környezeti hatások érvényesülnek, s ez zavarja a génállományt. A mesterséges környezet, a gyógyszerek, a különböző konzerváló szerek, a háttérsugárzás rombolja a genetikai állományt, ugyanakkor a modern orvostudomány — paradox módon — mindent megtesz annak érdekében, hogy megmentse azokat az újszülöttekét is, akik esetleg genetikai sérüléssel jönnek a világra. Ezek gyakorlatilag egészségesek lehetnek, de ha genetikailag nem korrigáljuk a hibát, azt tovább adják utódaiknak. Az élőket viszont minden esetben meg kell tartani az élet számára. De mi a mérték? Milyen mértékű a károsodás? A saccolás szerint az ember génállománya ötvenezerre tehető, de ezek génpárok, amelyek közül, ha az egyik sérült, a másik átveheti a sérült funkcióját. És ha beavatkozunk, pontosan avatkozunk be? Jelenleg csak találomra tudunk bevinni egészséges gént a

sérült, vagy elpusztult helyett Mindmegannyi kérdé® és magában rejti a tudomány erényeit vagy bűneit;. Az ember megtalálta a géntt-f és manipulálni kezd vele-* Mindezt hallva, nekem azv-; Oppenheimer mondás jutott» eszembe: „A tudomány meg-, ismerte a bűnt.” Nem él-a*1 vissza ismét az ember a meg-*, talált kinccsel, ami éppúgyr fordítható az emberiség ja-j« vára. mint elpusztítására.

Az ember a mának megfej lelően alakítja környezetét, ; ura a természetnek, maga* határozza meg, hogy mi fogja felfalni, vagy mi nemi Ehhez a mához kell átalakítani az életet de kissé előregondolva a következő évezredre is. Kell asszuáni gáa tat építeni, ki kell irtani » dzsungeleket (a zürichi bo— tanikuskertben külön pavilonokban tenyésztik a ki- veszésre ítélt növényfajtákat), monokultúrákat kell teremteni. Mindez azonbar» ki nem számított változásokat hoz magával. Az embe-* reket etetni kell, de közbeni egyre északabbra húzódnak a sivatagok. Ki állítja meg, ezt a versengést és pusztulást? Aztán a következő kérdés. Mi fontosabb a ma em; bere számára, a biologiku- ma, vagy szociologikuma T Az emberiség nagy része aa. utóbbit tartja fontosnak. D» nem veszélyes nézet-e ez akkor, ha biologikuma sérült;* mert nem képes követni azt, amit az ember társadalmi fejlődésben magával hoz.

Az a jó tanítás és azok »( jó eszmecserék, amelyeke! kérdések tömegével támadják az embert, nyugtalanít-i ják, továbbgondolásra ösztönzik. És itt ez történt- Mégis megérne- egy-egy téma körüljárása után összegezni az elmondottakat, esetleg előremutatni a következő kérdéscsoportra, nem rejtvények formájában, hanem az összefüggések felismertetésének igényével.

„Ha az ember valamit megtanul, azt mindig ismeretpárokban tanulja meg."

Ebergényi Tibor I

Októberben tartja V. kongresszusát a Magyar Vörösae- reszt. Az előkészítő időszak a napokban fontos állomásához érkezett, megkezdődtek a megyei küldöttértekezlete*. Ebből az alkalomból arra kértük dr. Gyüszü Mik'ós orvosezredest, a Vöröskereszt főtitkárhelyettesét, hogy foglalja össze az alapszervezeti taggyűlések, valamint a városi, járási és kerületi küldöttértekezletek tapasztalatait,. Miként hajtotta végre a megközelítően egymillió tagot számláló mozgalom az előző kongresszus határozatait?

jobbakká vAlnak

— A tanácskozások a magyar vöröskeresztes mozgalom jelentős fejlődéséről adtak számot. Azt hiszem, joggal fogalmazhatok így: a

Vöröskereszt IV. kongrcsz- szusa határozatait alapvetően végrehajtotta — kezdte nyilatkozatát a főtitkárhelyettes. — Növekedett a mozgalom társadalompolitikai jelentősége, a lakosság életében jelentős szerepet játszik. Erősödött a Vöröskereszt tömegszervezeti jellegé is.

— Az elmúlt, több mint négyéves időszak munkája azt bizonyítja — s erre utal a taggyűléseken jelen levők magas száma is —, hogy a Vöröskereszt aktivistái mind jobban átérzik tevékenységük humánus és mindinkább

szocialista jellegét. Azáltal, hogy segítséget nyújtanak például a szociálpolitikai, a népesedéspolitikai feladatok végrehajtásához, maguk is egy kicsit másokká, ha szabad így mondanom: egy kicsit jobbakká válnak. Olyan tulajdonságokat alakítanak ki magukban, amelyek a szocialista emberre jellemzőek. Ki tagadhatná például, hogy a véradóban, amikor fölajánlja idegen embereknek a vérét, valami olyan érzés, élmény játszódik le. amely Éjital mindenképpen gazdagabb lesz...

— Az alapszervezeti vezetőségi tagok száma mintegy 60 ezerre tehető, és közülük sokan közéleti funkciót még soha nem töltöttek be. Gyakorlatilag arról van szó, hogy ezek az emberek itt kezJik el, itt kezdenek foglalkozni a közösség ügyével és tanulnak meg cselekedni a közösségért.

— Köszönetét mondunk a társadalmi aktíváknak munkájukért. Köszönetét mondunk a bajbajutott és megsegített emberek, idősek nevében, akiknek az ápolását, gondozását vállalták, azoknak a betegeknek, sérülteknek a nevében, akiknea a gyógyulásához a vöröskeresztes aktívák segítsége is hozzájárult; köszönetét az állami gondozott gyermekek, az egymásra talált családok, a kismamák — tehát tízezrek, százezrek nevében. A köszönetét egyébként képviselőink a taggyűléseken megjelent 700 ezer vöröskeresztes antí- vának közvetlenül tolmácsolhatták.

| 1977. szeptember kedd ^íMIk Deregpn Gábor

F-né huszonöt éves korában vétette el a gyerekét. Abban az időben különösen nehéz, kockázatos dolog volt az ilyesmi, ráadásul ,a negyedik hónapban. Hosszan átsírt éjszakák előzték meg az abortuszt, mert F-né mindenáron meg akarta tartani a kicsit, de férje hallani sem akart róla.

— Amíg anyádéknál lakunk, szó sem lehet erről — hajtogatta megszállottan —, ebbe a sufniba még egy gyerek is, no egyéb se kéne ide! Majd ha saját lakásunk lesz, akkor jöhet egy focicsapati a való, de addig nem!

F-né próbálta meggyőzni, igyekezett mindenben a kedvére tenni, apró asszony! kedveskedésekkel levenni a lábáról, de hasztalan. Különösen, hogy még a saját anyja is a férje pártjára állt.

— Lehet még nektek gyereketek lányom, minek azzal úgy sietni. Te is csak hatodik évre születtél, hogy egybekeltünk apáddal. Okos ember a Feri, tudja ő, mit csinál.

— Akkor meg vigyázhatott volna — vágta oda elkeseredetten F-né, de többet nem mondott, csak sírva az anyja vállár» borult, mint valamikor gyerekkorában, ha nagy sérelem érte. A férje vagy a gyerek? Hiszen tulajdonképpen erről volt most szó.

F-né végül is megtört és beleegyezett abba, hogy egy késő este elmenjenek az orvoshoz. A kockázatvállaláson túl, ehhez bizony jócskán el kellett venni a lakásra össze- kuporgatott pénzből is.

— Ne búsúlj, majd pótolom én a hiányt — bizonygatta magabiztosan Feri, akit egyik legjobb műszerészként tartottak nyilván a gyárban. — Ha túl leszünk ezen az egészen, ráhajtok, külön melót is vállalok, aztán egy-kettőre meglesz a lakás. Utána szülhetsz annyi gyereket, hogy miattuk akár az ablak- párkányra is szorulhatunk.

F-né szinte az utolsó pil- lanatig reménykedett valami csodában, ha másban nem, hát abban, hogy magától menjen el a gyerek, de ez nem így történt. Ügy lopakodtak el az orvoshoz, mint két bűnöző, akiknek még az

ujjlenyomataikra is vigyázni kell, nehogy rajtavesszenek.

— Fiú lett volna — mondta később az orvos a lassah magához térő F-nének. Az asszony olyan érzéssel kábult vissza a valóságba, mint aki csak végigálmodta az egész műveletet.

— És tessék mondani — kérdezte —, mikorra született. .. volna meg...? — Azt a szót, hogy „volna” szinte csak kilehelte a száján, any- nyira kegyetlenül hangzott.

— Várjon csak lelkem — mondta az orvos kézmosás közben egy kicsit utánagondolva —, ha a terhesség komplikációmentes, akkor októberben.

— És vajon hányadikán?

— Az órára meg a percre nem kíváncsi? — nevetett az orvos frottírtörülközőjével körülményesen simogatva az ujjközöket. — Nem vagyok én jós, hogy ezt is megállapítsam. Október elejétől kezdve már várni lehe:e‘.t volna, de hogy melyik napra...? Tudja mit-kedves, ezt kevertesse ki kártyán!

— Születhetett volna húszadikán is? — kérdezett tovább makacsul F-né, mint aki nem is hallotta mit mon dott az orvos. — Merthogy éppen október húszadikán ismerkedtünk össze a férjemmel.

— Hát persze — bólintott beletörődve a doktor —, születhetett volna húszadikán is.

Feri állta a szavát, három év múlva meglett a lakás, és végre elköltözhettek a „sufniból”. Rendeztek egy kis házavatót, és amikor a vendégek elmentek, Feri enyhén kapatosán bújt a felesége mellé.

— Na most már — dünynyögte jókedvűen — jöhet a csapatkapitány. Azt ígértem, hogy akár egy focicsapat is lehet, vagy nem.?, _______

F-né halványan elmosolyodott, majd hirtelen felült a? ágyban, a férjére nézett és ezt mondta:

— Te, Feri, október húszadika van!

— Na és? Felőlem akár július harmincnyolcadika is lehet! Gyere már!

De F-né gyorsan kiugrott az ágyból, pongyolát terített magára, kiszaladt és kis idő múlva az egyik megmaradt tortával érkezett vissza.

— Jaj, de jó hogy ezt nem ették meg — örvendez?;!, akár egy gyerek, és sietve három kis gyertyát nyomott a torta tetejére. Meggyújíot- ta.

— Hát te meg kinek ren-f dezel itt tűzijátékot?! Mit szórakozol, éppen most?

— Pszt! — tette ujját a szájára F-né. — Ne kiabálj úgy, mert felébred. Ma korán fektettem le, egész nap nyűgös volt.

— Mit?! Ki volt nyűgös?! Mi ez az egész cirkusz?!

— Még mindig nem érted? — F-né szépen, vigyázva szeletelte a tortát és a tányérokra helyezte. — Ferike három éves. És látod, már majdnem megfeledkeziünk róla. Na egyél — vitte oda az egyik szeletett a férjének —, ne utasítsd vissza!

Feri bambán fogta a tányért. és mint aki lassan jó- zanodik, most értette meg, hogy tulajdonképpen miről is van szó. Nem szólt, csak nézte az asszony bepárásodott szemét, aztán megette a tortát, ugyanezt tette F-né is, miután kis sóhajtással elfújta a három gyertyát.

— Ügy — mondta —, és most már csakugyan jöhet egy testvérke.

Majd megnyugszik — gondolta Feri, ahogy átölelte az asszonyt —, ha meglesz . másik gyerek, elfelejti.

\