Népújság, 1977. augusztus (28. évfolyam, 180-204. szám)
1977-08-07 / 185. szám
Bordoktor A Bikavér diplomája — diploma a Bikavérről Te ■ehet-e arról az ember, ha szeretik? — ami a választ illeti, természetesen megoszlanak a vélemények: sokan úgy tartják, hogy igen, sokan úgy, hogy nem. A kérdésről aligha lenne érdemes itt vitát nyitni. Inkább maradjunk meg egy értelmes kompromisszumnál, hogy jó tulajdonságaikat a szerencsés emberek többsége részben örökli, részben élete folyamán tudatosan kialakítja. Nem tudom, Bakos Tóni — elnézést: dr. Bakos Antal — gondolt-e már erre, kéSzitett-e magában efféle felmérést, de ez lényegében nem is fontos. Mert akár megtette, akár nem — az eredmény egyértelműen mellette szól: szeretik. — Ha már itt tartunk — kezdi a beszélgetést — számomra inkább nyilvánvaló, hogy én szeretem az embereket- Olyan tény ez, amely már, azt hiszem gyermekkoromban is sajátom volt, és a későbbiekben is megmaradt nekem. De ez nem érdem, ilyen dolgokkal szerintem senki sem kérkedhet. Nekem inkább emléke- 00 zetes az, és ha egyszer már ® a munkámról van szó, két- -urrségtelenül lényegesebb is, hogy nekem nem a megbecsülés volt az elsőrendű célom, sokkal inkább az, hogy már tízéves koromra sikerült kialakítani az elképzelésemet. Tízévesen határoztam el, hogy kémikus leszek. Ebben a korban sokan tengerészek szeretnének lenni vagy repülők, vagy világutazók, engem pedig ez a látszólag kevésbé izgalmas világ vonzott — a vegyészet. És elhatároztam, és sikerült. Beletartozik ebbe az is, hogy különösebb gondom sohasem volt a tanulással, ennek végeredményeként diplomáztam 1971-ben Debrecenben a Kossuth Lajos Tudományegyetem Természettudományi Karán, s lettem diplomás vegyész... És mégsem úgy történt, minden, ahogyan elterveztem: egyetemista koromban ugyanis tevékeny tagja voltam a tudományos diákkörnek, és ott alkalmam volt behatóan foglalkozni az úgynevezett „szendvics-vegyüle- tekkel”. Érthetőbben fogai- / mazva ez annyit jelent, hogy fém és szerves molekulák, molekulacsoportok ve- gyületeivel foglalkoztam. Ez meglehetősen új terület, az utóbbi években van mind jelentősebb szerepük a kémiában és az eredmények gyakorlati alkalmazásában. Adva lett volna tehát a területem, de bizonyos családi körülmények közbeszóltak, és nekem le kellett mondanom a szendvicseimről. ... Egerbe jöttem, és ez egyben azt is jelentette, hogy hogy hazajöttem. Itt, a Pincegazdaságnál azonnal jó munkalehetőséget ajánlottak fel, és először gyakornok, majd 1972. őszétől a labcr megbízott vezetője lettem... Most mondjam azt, hogy kezdetben nem ment simán? — ez szinte mindenkivel így van. Nálunk a borász- és a kémikusszemlélet ütközött eleinte, , de kölcsönös meggyőzéssel, értelmes kompromisszummal végül elfogadtuk egymás nézőpontjait. Nem hiszem, hogy ennek jelentőségét csökkentené a tény: ebben a kompromisszumban a vállalati érdekek játszottak meghatározó szerepet. Erről pedig csak annyit, hogy nálunk a vállalati érdek mindenekelőtt és min- denekfelett a jó minőség. Tudtam, természetesen már a munkaköröm elfoglalásakor. hogy számomra ez új vonal, ezért a régiről, a szendvics-vegyületekről lemondtam, és — uccu neki — ráálltam erre- Most mondjam azt, hogy nem bántam meg azóta sem? — erre nincs szükség. Mert az a fontos, hogy rövid idő alatt olyan terület nyílt ki előttem, ahol rengeteg fel- fedeznivaló akad egy kémikus számára. S ezzel — ha úgy tetszik összhangban az akkori adott helyzet — kevés vegyész-, de annál több kémikusi munka. Változott azóta, természetesen nagyon sokat változott a , helyzet, de az is igaz, hogy közben jó néhány év el is szaladt. Azóta megkezdődött, és lényegében be is fejeződött a vegyészek egészséges beáramlása, elég, és jól képzett szakember végzi alapvető feladatunkat, az üdítő italok, a pálinka és a bor analitikáját és készre kezelését. Számomra igazi örömöt jelent, hogy mi itt, a laborban felszereltség területén nagyot léptünk előre, és hogy a szakember- gárda jól kimutathatóan megerősödött. Vegyészekkel, kertészmérnökökkel, borásztechnikusokkal dolgozunk itt, azt hiszem, igen jó kollektívában, így feladatunk végzése — ezt mindnyájunk nevében mondhatom — számunkra a munka örömét is jelenti egyben. Mindez pedig jóllehet, távol áll tőlem 6aját munkánk elbírálása — egyféle, és nem * is akármilyen biztosíték arra, hogy jó gazdái vagyunk termékeinknek. Személy szerint — ha már egyszer ezt is érinteni kell —, én a bor, a vörösbor-témába ástam be magamat. Annak ellenére így van ez, hogy az egri Bikavérről mifelénk látszólag nem lehet sok újat mondani. Pedig á vörösbornak megvannak a maga titkai, melyek felderítése már csak a szín miatt sem olyan egyszerű. Hogy mégis igyekszünk ennek nyomába eredni, az elsősorban azért van, mert szeretnénk, ha termékeink a jövőben is méltóak lennének a régi hírnévhez. Ugyanakkor a lehetőségek is égyre jobban adottak célunk megvalósításához. A jó szakemberekről már beszéltem, és az hasonlóképpen fontos, hogy sokat léptünk előre felszereltség területén is. Vállalatunk egy melegí- téses eljárással üzemelő szőlőfeldolgozót állított be a kékszőlő feldolgozásába. Ez sokban hozzájárul a jobb minőség biztosításához, másrészt pedig módot adott nekem arra, hogy megvizsgáljam: hogyan hat ez a feldolgozási mód a Bikavér minőségére, milyen gazdasági előnyök származnak e berendezés üzemeltetéséből, és azt, * hogyan viselkednek különböző feltételek közt az így készült borok... Erről a témáról 1974_ben adtam be egy dolgozatot az Alkotó Ifjúság pályázatra, és a MÉM II- díját nyertem el vele. Erre a munkára alapozva építettem rá további vizsgálataimat, melynek összegzéseként doktori disszertációt nyújtottam be 1976-ban a Kertészeti Egyetemre. Disszertációmat ez év május 26-án védtem meg. így lettem: bordoktor. Külön öröm számomra, hogy az egyetemen dr. Kádár Gyula és dr.. Gombkötő Géza professzorok elégedetten nyilatkoztak dolgozatomról, és vizsgálataim további kiterjesztésére biztattak. A feladatra természe- tesen-Äzivesen vállalkoztam, és ennek eredményeiről — a nélkülözhetetlen nyelvvizsgák letétele után — kandidátusi értekezést szeretnék írni. Befejezésül, de valóban nem utolsósorban el kell még mondanom, hogy az eddig említettekkel párhuzamosan és velük összhangban jeles eredménnyel végeztem el a filozófia szakosítót, és középiskolás korom óta töretlenül kedves tevékenységi területem a KISZ. Még a Dobó gimnáziumban, gyerekfejjel kóstoltam ■ bele a mozgalmi munka szépségeibe, bosszúságaiba, örömeibe, és ha sza k * ~ rületemen sikerült is fejlődést elérnem — ezen a téren harmincévesen is megmaradtam a régi Bakos Tóninak: 1974 őszéig a vállalat KISZ-titkára voltam, az onnan való „kiöregedésem” óta pedig a városi KISZ-bizottság tagja vagyok. 1975-ben pedig az a megtiszteltetés ért, hogy a pártnak is tagja lehettem. Ezek után talán nem is kell mondanom: az itt kapott lehetőségek, az irántam megnyilvánult bizalom segítettek eddigi eredményeim elérésében, és ambicionáltak további eredmények elérésére. B. Kun Tibor Jelek a Kishegyen Solymosi kőbánvászok Sűrű lombbal szegélyezett, csobogó erdei patakon keresztül vezet a kapaszkodó Gyöngyössolymos hatá_ rában a kishegyi kőbányához. A meredek emelkedő megállásra, pihenésre kényszeríti az idegen látogatót, akivel különben nem is any- nyira ezek a szusszantások, mint inkább a visszatekintéskor előtárulkozó tájak feledtetik a fáradtságot. A panoráma csodálatos: bércek és lankák váltogatják egymást, szőlők, gyümölcsösök mögött falu nyújtózik. Fenn a tetőn, a bányaüzem szélén, lóvontatta csillékkel bajlódik egy ember. Barátságosan fogadja köszönésünket, s készséggel kalauzol beljebb. Baktatunk, botladozunk a kis „szerelvény” mellett, s Molnár Lajos — mert ő a vezetőnk — beszéli: — Valamikor magam is úgy tartottam, hogy már a puszta látvány kedvéért meg_ éri ide felkaptatni. Idővel azonban munkává váltak ezek az utak is, hiszen a 440 LÉPCSŐ megmászása naponta néha többször is, a legkevésbé 6em mulatságos. Most meg már, amúgy is jobban fáradok, gyöngébb a szívem, a lábam is, mint azelőtt. A „fogatos” csatlós, pályamunkás volt azelőtt. Egy hónapja dolgozik a két lóval. Babával és Matyival. A pacik az üres csilléket cipelik vissza a kőfejtőkhöz — ide_ felé fékezőbányászok segédletével a rakományok súlya mozgatja a kocsikat — lassan, komótosan, ahogyan meglehetősen hajlott koruk engedi. Néha — mondja a „gazdájuk” — leballagnak a völgybe is, fordulnak egyet- kettőt, ha a szükség úgy kívánja. A hűséges társak, az utolsó bányalovak a hajdani népesebb istállóból. A Kishegyen — észrevenni — dédelgetett, kedves állatok. Az iroda előtt találkozunk Füleki Vendel üzemvezetővel. Meglepi a látogatás, elcsodálkozik a kíváncsiságon, mert — hogy úgymond — ez a bánya bizony már nem a régi. Vége a szép napoknak — halljuk tőle — amikor két műszakban 70-en is dolgoztak a 270 méteres szinten. Emlékszik: 70—75 ezer tonna követ adtak innen akkoriban évente. Most meg? Nos, jelenleg az üzem három körzetében ; itt, arrébb, az őrlőműnél, meg lenn Gyöngyösön, összesen sem dolgoznak félszázan. Nem is kérnek tőlük az idén 20 ezer tonna kőnél többet, az őrlőműtől pedig bérmunkával is csak ötezer tonnányi anyagot várnak ... — Házhoz, úthoz küldjük a követ, s házgyárakba, faragóiparba, üveggyárakba, betonkészítőkhöz az őrleményt. Annak idején a soly_ mosi kvarcitra épült az őrlőnk, de azóta már a kvar. citot is idegenből kell hozni, ugyanúgy, mint az üvegipar által igényelt kokszot. Így változik idebenn a világ... Régi „motoros” szakmájában az üzemvezető: 1938-tól dolgozik a solymosi bányánál. Sok minden volt már a pályán, hosszú utat tett meg, amíg 1970-ben főnök lett a Kishegyen. — Nem, a legrégebbi azért nem én vagyok — szabadkozik, amikor szolgálatáról érdeklődünk — Szabó Pista, a kőfaragó még előttem jött. Ott van, ni! — mutatja. — Ma is ott kopog a helyén! A valaha jobb napokat látott faragószín előtt ketten ügyeskednek a kövön. — Pontosabban: csak másfelen — szól nevetve egy fiatalember, Varga Károly —, mivelhogy én még csak tanuló vagyok Pista bátyám mellett. Csupán próbálgatom a faragást. Apám, bátyám után ugyanis, jómagam lóvezetőnek jöttem fel a hegyre, s nemrégiben szántam rá magam más munkára. Tudom, nagy kőbe vágtam a vésőmet, cseppet sem lesz könnyű Szabó szaki nyomába lépnem, de nem állok el a szándékomtól. Pista bácsi is segít, így remélem, hogy sikerül majd a tervem. — Mi csalta ide? CíMmüsm 1977. augusztus 7., vasárnap Bővül Hatvan gázellátása Csaknem ezer családi otthonba. jutott el mostanáig a vezetékes gáz Hatvanban. Vonatkozik ez elsősorban a Mező Imre úti, illetve a Münnich Ferenc lakótelepre- ahol most őszön már a fürdőszobák melegvízellátása is biztosított lesz. Az Ingatlankezelő Vállalat szakmunkásai szeptemberben végeznek a kémények szükséges átalakításával, valamint összekötik a gázzal a vízvezetékeket. Az idei esztendő továbblépést jelent Hatvan gázellátásának bővítésében is, amit az igények nyomán igyekszik a helyi tanács — karöltve a TIGAZ kirendeltséggel — megoldani. Hol válik lehetővé legközelebb a vezetékes gáz használata? S az újabb terhelés milyen intézkedést tesz szükségessé? Biztosra vehető, hogy a jövő esztendőben a Hatvanas utcai lakótelepen már gázzal lehet fűteni, de ehhez kapcsolódik a Kossuth téren épülő OTP-székház, az emeletein elhelyezkedő ötvenkét lakás- a központi gyógyszer- tár, az áfész-áruház, az idén átadásra kerülő háziipari szövetkezeti üzemház. valamint az új tisztítótelep. A hálózait ilyen mérvű bővítése nem oldható meg újabb nyomáscsökkentő állomás építése nélkül. Illetve ez a feltétele a fejlesztésnek! De a szükséges helyszíni bejárás időközben megtörtént, a tanács biztosította a beruházás reá eső részének anyagi fedezetét — másfél millió forint egy állomás! — idei költségvetésében, a TIGÁZ pedig megfelelő szakember- gárdáról, valamint a munka tárgyi feltételeiről gondoskodott. Augusztus végén ilyen formán felvonulnak ismét Hatvan - utcáin az árokásó gépek, s ahogyan értesültünk, az állomást október végére megépítik. Áthúzódik viszont az 1978-as esztendőre a korábban említett intézményeket, lakásfürtöket kiszolgáló csőrendszer fektetése, bekötése. A most induló hálózatfejlesztési akcióval kapcsolatban illetékes helyen felhívták figyelmünket, hogy az érintett körzetben lehetőség nyílik osaládi házak — Hámén Kató• Tabán utca bekötésére, amennyiben a tulajdonosok vállalják a különböző belső szerelési munkák és műtárgyak költségét. A Mező Imre utcai lakótelepen gyakorta panasz volt a gázellátásra, az ingadozó nyomás miatt sokszor váltak használhatatlanná a fürdőszobai boylerek. Az induló beruházás, az októberre megépülő új nyomáscsökkentő állomás megszünteti ezt az állapotot is. A környéken biztonságossá és egyenletessé válik a gázellátás. (m. gy.) — A kereset — válaszolj ja a legtermészetesebben. — Tanulóként, átlagbérrel i-a megkapom a havi 2700—280Q forintot, s tudom, hogy utáj na még több lesz a boríték-' bán. A „tanító” Szabó István, 41 esztendős tapasztalatát igyekszik átadni ifjú munkatársának. J<5 szándékkal, türelemmel. — Csak az a kár, hogy a a egyetlen tanulóm — sóhajt — s itt, mellettünk üres a többi faragóhely. Egyre kevesebben vagyunk. Maholnap talán el is fogyunk ... Mert nem szívesen jönnek már idej találnak az emberek köny- nyebb munkát is. Szabó Istvánnak itt tiolgoj zott a nagyapja is, apja pedig szeme világával fizetett a kővágó szakmáért. Az unoka, a fiú eleget tapasztalt a bányászéletről, sok viszontagságból részelt, mégsem váj gyott kényelmesebb, kellemesebb helyre. Hű maradt a kőhöz, ha néha nyomorít, ha gyilkol is. — Mennyit faragott életéj ben? — fürkésszük emlékeit. — Csupán itt az üzemben 700 négyzetméternyit, 200 tonnát évente — mondja — no, meg egy keveset lenn a faluban: a családnak, a rokonságnak, jó barátoknak. A házam kövét is magam fa_ ragtam, a község szélén, a bányász lakótelepen. Gyön- gyössolymoson ugyanis egész lakótelep épült sok esztendővel ezelőtt a bányászoknak. S úgy ám, hogy jóidéig ez jelentette itt a korszerűséget, a haladást. A példát! A kővágó — mint mások is a régiek közül — többszörösen kitüntetett kiváló dolgozó. Ezt már persze nem ő meséli, hanem az üzemvezetője. S tőle tudjuk meg azt is, hogy Szabó István elismerései közül még a Munka Érdemrend sem hiányzik! Rakott csillével ereszkedik lefelé mellettünk Nyilas András, az egyik kőfejtő. Vállas, erős fiatalember. Mondja is: ezért mert a bányászok közé állni. — Erő nélkül ma sem igen lehetne itt dolgozni. — beszéli — az a rakodó, ami ott, a sziklák alján zörög, csak kis segítség. Főleg, hogy ke- rül-fordul, elromlik, s ilyenkor még helyette is nekünk kell dolgozni. Mint évekkel ezelőtt... Az az igazság, hogy a technika, a technológia nem sokat változott. Ha keresni akarunk, bizony ki-ki 200 mázsát is megmozgat egy műszakban! Válogatunk, darabolunk, adogatunk, csillé- zünk, s legjobb esetben is közelebb van a keresetünk a 4500-hoz, mint az ötezer forinthoz ... S NEMCSAK A Kö NEHÉZ A bányaudvar huzatos, de még így is 50 fokig felszökik a higany a hőmérőben, ha jobb nyáridőben betekint a nap. A hűvösebb napokról pedig jobb nem szólni! Ami pedig a legnehezebb: 60 éves korunkig kell nekünk is dolgoznunk a nyugdíjért! — Nem gondolt más munkára? — Ugyan — tiltakozik —, mit szólnának a többiek?! Nevetve köszön, s gurul tovább a csilléjével. Fölöttünk, a sziklafalon. Csontos Lászlóék befejezték j a robbantási előkészületeket, j A mester „takarodót” je- S lez. Elhúzódunk az udvarból. S elbúcsúzunk a bányától. Üt közben, lefelé a lépcsősoron, megálljt parancsol a régi lőporraktár mellett egy érdekes bevágás 1740-ből. Az üzemvezető többet ig mond: — Olasz kővágók dolgoztak erre egykor. Malomköveket faragtak. Ügy tudom azonban, hogy már előttük is foglalkoztak ilyesfélével. A solymosi Kishegy ősi szakmát őriz. Gyónj Gyula
