Népújság, 1977. augusztus (28. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-20 / 196. szám

SZÖKÉSBEN ..erd ™?ci mit szeretnél. Hoqxj küldjék, s azt is. de nagyon őszintén, gondolsz-e rám, s csak ?qm kicsit is. szeretsz-e? "em »celtelpk nem bírtuk együtt de míg élek. a gyere­kem maradsz, iái, hogy így történt . A tizennégy éves, vé­konyka kislány egyenes de­rékkal ül az asztalnál az in­tézet igazgatójának szobájá­ban. Keskeny arca komoly, szála nem több, mint rö­vid. vékony vonal. Még nincs egy hete. hogy negye­dik szökése után behozták az intézetbe. Most k3pla meg az első levelet édes­anyjától, amelyből a fenti sorokat idéztük. — Miért szöktél meg ott­honról? — Mert nem volt nekem ott jó. Akármit csináltam, mindenbe beleszóltak, seho­va sem engedtek... Édes­apám már régen elvált anyutól ... anyu harminchét éves, akihez férjhez ment, az harminckettő. Nem volt nekem ott jó... '-v — Válaszoltál már édes­anyád levelére? — Igen. Megírtam, hogy kis rádiót ne küldjön — mert azt is írta, hogy küld- jön-e — csak könyvet. És egy emlékkönyvet, amibe ő írjon először... Az elmúlt évben — csak Egerben — 458 veszélyezte­tett kiskorút tartottak szá­mon. Amikor ezt a tényt kimondjuk, leírjuk, szemér­mes magyarázatként azon­nal illene hozzátenni, hogy „ez a 458 csak így, önmagá­ban ...” „csak látszólag...”, „mert a kiskorúak összlét­számúhoz viszonyítva •.” stb.- De jobb, ha nyíltan szembenézünk a ténnyel: sok az ennyi nehéz sors. Még a lényegesen kevesebb is sok lenne. Mert minden eltévelyedett gyerek leg­alább kétszeres veszteséget jelent mind a társadalom, mind a szűkebb családi kör­nyezet, mind pedig a légár, dekeltebb, a rossz útra lé­pett — vagy szülei bűnös nemtörődömsége miatt eleve arra kárhoztatott — lány és fiú számára. ff Mostoha „édesanyák Végső soron és nagy több­ségében lumpen elemekről van szó. Azokról, akik min­den társadalmi rend egész­séges fejlődését veszélyezte­tik. A bűnös felelőtlenség következményeinek megaka­dályozására, csökkentésére és orvoslására lehetőségeinknek megfelelően igyekszünk min­dent megtenni. Hogy pedig ez mennyire nehéz, nemrit­kán veszélyes feladat, an­nak nálunk egyik legavatot­tabb megmondhatója Bolyki Andrásné gyámügyi főelő­adó. Sajnos, az elrettentő esetek sokaságát tudja so­rolni. Kezdvp a sort a jó körülmények közt élő, je­lenleg gyermekgondozási se­gélyen levő asszonnyal, aki­nek első útja — miután fér­je elment dolgozni — a Makk 7-esbe visz, és ott unalmában rendszeresen le­issza magát, s mit sem tö­rődik felügyelet nélkül ott­hon maradt kisgyermeké­vel . .. Folytatva a felsoro­lást a szinte már klasszikus példának számító cigánycsa­láddal, amely alighogy meg­kapta lakótelepi modern la­kását, ott disznóólnál ron­dább állapotokat teremt. Gyerekeik — köztük egészen kicsinyek és iskoláskorúak — éheznek, eltetvesednek, szinte hihetetlenül förtelmes körülmények között élnek, ahol a kilenchónapos gyerek úgy néz ki. mintha csak másfél hónapos lenne. s akinek állami gondozásba vétele ellen tigris módjára augusztus ZU., szombat küzd az anya névre több­szörösen méltatlan asszony: „csak a testemen keresz­tül. ..!” Vagy a város peri­fériáján összetákolt kétszer kétméteres helyiségben élő család, hat gyerekkel, akik közül gondozásba vételük­kor egy csecsemőt már tel­jesen kiszáradva találtak meg, aki már sírni sem tu­dott. .. És sajnos, sorolhatnánk tovább, mert se vége, se hossza a szívbemarkolóan felháborító történeteknek. Laci felelni fog Heves megyében 1200 ál­lami gondozott fiatalkorút tart számon a statisztika. Közülük jelenleg 81 gyerek lakója a Heves megyei Gyer­mek- és Ifjúságvédelmi In­tézetnek, pontosan kétszer annyi, mint ahány normál körülmények közt itt elhe­lyezhető lenne. A kétszeres pluszhoz most még újabb pluszként a riport elején szereplő kislány is ide tar­tozik, aki május 31-i első szökését követően összesen négyszer szökött meg ott­honról. Hogy miért, azt már tisztáztuk: „Nem volt ne­kem ott jó ” — Kihez szöktél? — Először?; — kérdez vissza, hogy időt nyerjen a válasz kitalálására. — Igen, először. De őszin­tén ... — Laci nagynéniéhez. — Ki az a Laci? — A fiúm. — És Laci hány éves? — Húsz. — Te pedig tizennégy vagy. — Igen, tizennégy. — És azt is mondd meg — „segít” neki emlékezni Fodor Lajos igazgató —, hogy amikor szexuális kap­csolat alakult ki közietek, te még nem töltötted be a . tizennégy évet. Ezért én a 1e Lacidat feljelentem ifjú­ság elleni bűntettért. — Nee ...! A dolgok azonban innen kezdvp már mennek a ma­guk útján, Laci felelni fog a tettéért, a kislány pedig, aki ötödikes koráig kitűnő volt, de a nyolcadik végére leromlott közepesre, kényte­len beletörődni abba, hogy most egy ideig nem lesz tervei ■ megvalósulásából semmi, pedig már szinte sí­nen volt a sorsa: az új tan­évben vendéglátóipari szak­munkástanulóként folytat­hatta volna tanulmányait. Nevelőszülők A zsúfoltság, a nem meg­felelő ellátottság miatt a pedagógusok igen nehéz kö­rülmények között dolgoznak, jóllehet, a jelenlegi heiyzet sokkal jobb, mint amilyen a korábbi években voit. Hasonlóképpen és fokozottan a múlt nyűgét viselik az egykori elnevezés — „átme­neti otthón” — miatt is, hi­szen ez önmagában gyökér- telenségre, senkihez sem tar­tozásra utal... Fodor Lajos igazgató: — Nem beszélve arról, hogy ittlakásuk hetei, hónap­jai alatt — ez a legállan­dóbb otthonuk, — lelkileg na­gyon érzékenyen érinti őket mindenféle ilyen megjelölés. Ebben a tekintetben nem igazán megfelelő a mostani sem, de olyat, ami semmi fájdalmat nem okoz ezek­nek a sérült lelkű gyere­keknek, talán nem is le­hetne találni. Nekünk a cé­lunk mindenesetre az, hogy lehetőleg ne sokáig maradja­nak itt a gyerekek, hogy „édes” szüleik után, gyerek­szerető nevelőszülőkhöz ke­rüljenek. Ennek azonban elég sok akadálya van. Ott kezdődik, hogy sok gyermektelen szü­lő egyszerűen nem is tud erről a lehetőségről, más­részt természetesen szilárd anyagi és erkölcsi feltétel szükséges ahhoz, hogy egy család megfelelőnek bizo­nyuljon gyermeknevelésre. Mindemellett jó meggöződni újra és újra arról, hogy szép számmal akadnak ilyen em­berek, de sajnos, belőlük so­hasem lehet elég... Minden­esetre többségében nekik köszönhető, hogy a tragikus rajtok ellenére, közülük leg­többen jó munkásokká, tisz­tességes dolgozókká válnaa felnőttkorukra, és most már példákat is tudnak sorakoz­tatni arra. hogy a kis inté­zeti gyerekből, akivel sem apja, sem anyja nem törő­dött, tanár, orvos vagy mér­nök, egyszóval még diplo­más is lett. Hálátlan suhancok, hálás gyereklányok Az eredmények legfőbb kovácsai azok a pedagógu­sok, nevelők és gondozók, akik szinte önfeláldozó meg­szállottjaivá váltak ennek a munkának. Ennek a nagyon nehéz munkának, hiszen ide bekerülnek háromesztendös kicsinyek, olyanok, akiket még pelenkázni, biliztetni kell, és bekerülnek nagy ere­jű suhancok, némelyik több erőszakos bűnnel a háta me- gett. Bekerülnek süldő gye­reklányok, testben, lélekben megfertőzöttek. Mi sem természetesebb, hogy ezek szokják meg leg­nehezebben az intézeti életet, így kerül sor kalandregény­be illő falbontásokra, szöké­sekre, s ezek annál rosszab­bak, mert a felügyelet nélkül maradt kamaszok könnyen keveredhetnek újabb bűnök­be, az egyetlen jó szóért, si- mogatásért hálás lányok pe­dig könnyedén válhatnak lelkiismeretlen — egyébként 7,tisztességes” — férfiak ol­csó prédáivá. — Megszöknek, mert vágy­nak valamire — mondja az igazgató —, vágynak az ;n- tézetinél szabadabb életre, vágynak valami jóra, embe­ribb életre, és éppen a jó utáni vágyuk helytelen meg­valósítási módja miatt tér­nek rossz útra újra, s lesz­nek, sajnos nem ritkán saját jóhiszeműségük áldozatai. S ha már erről beszélünk, nem mehetünk el egy nagyon el­terjedt — és nagyon torz — társadalmi nézet mellett. Ez a nézet kétféle módon nyil­vánul meg, úgymint: a) A GYIVI gyűjtőhelye a kis bűnözőknek, prostituál­taknak, éppen ezért távol kell tartani magunkat tőlük, jó, ha minél nagyobb ívben kerüljük .el az intézet lakóit. b) Szerencsétlen kis elesett; emberkék, sajnáljuk és snj- náltassuk őket, ahol csak le­het. Aligha kell magyarázni, mennyire ártalmas, mennyi­re káros egyazon bot boldo­gabb s kevésbé boldogabb vége. Az „a” pontban szerep­lő felfogás összekeveri az okot az okozattal. Nevezete­sen nem abból indul ki, hogy az intézetbe egyes fiatalko­rúak azért kerültek be, mert bűncselekményt követtek el, hanem megfordítva: úgy ke­zelik őket, mint akik azért bűnösök, bűnözők, mert az intézetben laknak. Ezért vég­telenül sérelmes az itt iga­zán hősies, önfeláldozó mun­kát végző pedagógusok szá­mára, ha ezt olykor hivata­los szervek értetlenségének következményeként kell zsebre vágniuk. Elég friss példa is akad erre: tavasszal jelent meg egyik folyóira­tunkban a „Fiatalkorú bű­nözők — »felnőtt« bűnök” című tanulmány. Már a cím sértő és félrevezető, hiszen elsősorban nem bűnözőkről van szó, hanem arról, hogy ezek a gyerekek többségük­HiMiai ben áldozatok, korábbi, gyakran éppen a szülők ál­tal elkövetett bűnök áldoza­tai és esetleges folytatói... Ami pedig a másik oldalt, a sajnálkozást, az agyonsze- reíést, a túlzott tapintatot illeti — az sem sokkal jobb. Egy könnycsepp Hamvas arcú, szőke, szasz- szonos kislány ül az asztal­hoz. Azok közé tartozik a nehéz körülmények ellenére is, akik meg tudtak maradni jónak. Most 17 éves, de már tízesztendős korától állami gondozásban van. Férfisza­bónak tanul, jövőre végez. — Vannak barátaid az is­kolában ? — Igen, a lányok közt. — Tudják, hogy állami gondozott vagy? — ök igen, de a szüleik nem. Meg a fiúk sem, akik oda járnak. A lányok szülei biztosan nem engednék meg, hogy velem barátkozzanak, a fiúk előtt meg szégyellem ... — És a tanárok ...? Erre a kérdésre nem felel, zavartan hallgat a kislány. — Válaszolj bátran, nem lesz belőle semmi baj. — Hát... ők meg sajnál­nak ... ha van valamilyen mindig sajnáltainak ... ki­megbeszélés, vagy ünnepség, hoznak a közösség előtt ben­nünket, hogy szegény állami gondozottak így, szegények úgy... És ez nekem annyira fáj... Nem is szól többet,, te­kintete elfényesedik, ' kék szeme sarkában gyorsan ös­szegyűl, s kövéren kigördül egy könnycsepp. Gyorsan feláll a helyéről, halkan el­köszön és kimegy, zavart csendet hagy maga után. Extázisbán Nincs műszer, mellyel ér­zékenységük mérhető- Mos­tanában is megtörtént és egyáltalán nem számít rit­kaságnak, hogy sok év után eszébe jut egy „édesanyá­nak” és bejön meglátogatni a gyermekét. Hatévi közöny után most is bejött egy anyuka. — Kisfiam — kezdte vol­na, de a gyerek szinte ex­tázisbán kezdett kiabálni, toporzékolni: — Eredj, eredj innen! Nem akarlak látni, nem ér­ted?! tűnj el innen! És mikor az anyja végre megérti, hogy valóban . el kell mennie, akkor a fiú odaszalad a nevelőjéhez, át­öleli és zokog: — Nagyon szeretem az anyukámat! B. Kun Tibor „Kőműves voltam Kubában...” — Milyen ma Kuba? D. Kiss Sándor egy pilla­natra behunyja a szemét, szinte érezni, hogy most egyszerre látja mindazt, amit öt hónap alatt átélt. — Gyönyörű, trópusi or­szág, barátságos emberek sokasága, nyüzsgő élet, vi­dám fiatalok. És az épüle­tek: nincs két egyforma... — Csupán ennyi lenne Kuba? — Áh, dehogy — válaszol sietve —, csak ezt lehetet­len elmondani, elmesélni rö­viden. Elképzelhető, hogy mennyi érdekes és fontos benyomást szerez az ember egy ilyen út során- Mert más turistaként végigszalad­ni egy .országon és megint más csaknem fél évig ott élni, ott dolgozni. A kettő között legalább akkora a tá­volság, mint Heves és Ha­vanna között! Palacio Central de Pioneros Tegyük meg képzeletben a hosszú utat Heves és Ha­vanna között, s szálljunk le D. Kiss Sándorral, a buda­pesti 21. számú Állami Épí­tőipari Vállalat hevesi szár­mazású kőművesével a latin­amerikai főváros repülőte­rén. — Egy más világ foga­dott bennünket Kovács Im­rével, a Pécsről érkezett kollégámmal. A látvány, a fogadtatás azonnal elfeled­tette velünk az utazás fá­radalmait. Végighajtottunk Havannán a szállodánkig, ahol találkoztunk a 22 or­szágból verbuválódott cso­porttal. öt hónapig együtt fogjuk építeni a VIT-várost, nézegettük egymást, vajon milyen munkánk lesz, mi­lyen barátokra teszünk majd szert itt sok ezer kilomé- terrP az otthonunktól? Köz­ben azon töprengtünk, pe­dig még alig érkeztünk meg, hogy mi lehet odahaza: hogy van a család, mi van a mun­katársakkal. ..? A madagaszkáriak, csehek, Sri Lanka-iak, NDK-beliek, vietnamiak és még egy sor nemzetiségű fiatal közé ke­veredett két magyar szak­ember egy hét pihenőt ka­pott, át kellett állniuk a helyi klímára, az időeltoló­dás miatti napszakváltások­ra. Aztán Havannától pár kilométerre, a Lenin-park- ban megkezdődött az építő­munka. — A VIT-város tulajdon­képpen egy hatalmas épü­letkomplexum, amelyben he­lyet kap majd az ifjúsági találkozó irányítóközpontja, de itt lesznek a szálláshe­lyek, a sajtóirodák is. Az épület mellett úszó- és mü- ugrómedence, valamint sá­tortábor várja majd a fia­talokat. A Palacio Central de Pioneros — a VIT után úttörőparadicsom lesz itt, er­re utal a spanyol név is — még egy minirepülőteret is kap erre az alkalomra. Mi a hatalmas épületsor egyik szárnyán dolgoztunk kőművesként, s meglehető­sen keményen, mert nem akartunk lemaradni a többi­ek mögött. A határidő is szorongatott bennünket, a kubaiak nem akarnak késni a város átadásával. A ViT- létesítmények felépítéséért, nem más. mint, maga Fidel Castro vállalt, védnökséget..­— Ez is bizonyítja tehát, hogy komolyan készülnek a VIT-re a kubai ifjúkommu­nisták. — Mindenütt plakátok ad­ják hírül, ho&y most mi a legfontosabb teendő a VIT- re való készülődés során. Akárhol megfordultunk, a fiatalok arról beszéltek ne­künk, hogy érzik a világif­júsági találkozó különös je­lentőségét, mert Amerika szabad földjén először kerül sor ilyen fontos ifjúsági de­monstrációra. Trabajo voluntario, azaz társadalmi munka Az építkezésen reggel nyolctól délig, illetve fél kettőtől fél hatig dolgozott a nemzetközi építőbrigád. Az este a szórakozásé, a város­sal, a környékkel való is­merkedésé volt. Meg az if­júsági találkozóké, hiszen több KISZ-szervezet meg­hívta klubestre a VIT-város építőit. Egy-egy alkalommal a hu­szonkét nemzet fiataljai is csatlakoztak a kubaiakhoz, amikor azok az úgynevezett „trabajo Voluntario”-ra, az­az társadalmi munkára men­tek. — A legérdekesebb a cu­kornádaratás volt, először bizony meglehetősen rosszul és veszélyesen állt a ke­zünkben a híres aratószer­szám, a machete. Aztán be­lejöttünk, s úgy vágtuk há­rom egy-egy méteres da­rabra a szálakat, mintha mindig' ezt csináltuk volna. Máskor kávét szedtünk, s rendkívül meglepődtünk, hogy milyen furcsa, sárga színű bogyók termettek a cserjéken. Majdnem tízkiló- nyit szedtünk fejenként, eny- nyi kávét nemigen tudtunk volna elfogyasztani az ott- tartózkodásunk idején sem, pedig remek feketét főznek a kubaiak... Fidel beszél... Öt hónap alatt az emlé­kek egész fűzére gyűlt össze Kubáról, a kubaiakról. A Quantanamera zenéje, ame­lyik ott még andalítóbban hangzik fel a tengerparti al­konyaiban, a Tropicana, amelyik Havanna egyik leg­híresebb szórakozóhelye, az igazi dél-amerikai, tüzes rit­musok, táncok „otthona”, a rodeó, amelynek a fénypont­ja a vad állatok meglovag- lása, versengés a „ki bírta tovább” elismerő címért. — A legnagyobb élmény még­is egy havannai nagygyűlés volt, amelyet a Forradalom terén rendeztek meg. Ott álltunk az emberek között, s vártuk a szónokot. S egy­szerre az emelvényre lépett Fidel-.. A tömeg hihetetlen éljenzésbe kezdett, izzó volt a hangulat, aztán Fidel fel- emlete a kezét, s egy szem- pillantás alatt csend lett. És Fidel beszélni kezdett, egy- egy résznél — persze, nem értettünk semmit a szöveg­ből —, óriási üdvrivalgás tört ki, majd folytatódott a szónoklat. Fidel elképesztő energiával beszélt — reggel nyolctól negyed tizenkettőig. Amikor befejezte, egy mel­lettünk álló kubai férfi megjegyezte: „Fidel ma nem volt formában, mert más­kor 6—8 órát is beszél egy­folytában. Az az igazi han­gulatú népgyűlés...!” Kuba mindenkit szeretettel vár — Búcsúzáskor meglepe­tést tartogattak a vendég­látók. Díszes oklevéllel ju­talmazták a munkánkat, s egy meghívóval invitáltak meg bennünket az 1978 nya­rán megrendezendő világif­júsági találkozóra. Kuba mindenkit szeretettel vár, mondták... Akkor arra gon­doltam, öt hónapig kőműves voltam Kubában, de jó is lenne egy hétig látni, hogy milyen jól, önfeledten szó­rakoznak majd az öt világ­rész fiataljai az általam is épített VIT-városban. Elképzelhető, hogy jövőre megvalósul D. Kiss Sándor álma... Szilvás István j

Next

/
Oldalképek
Tartalom