Népújság, 1977. július (28. évfolyam, 153-179. szám)

1977-07-31 / 179. szám

Kávé ­teveháton A feketekávé rabja lett három teve a nagy-britan- niai Bewdley West Midlands Safari-parkjában — adta hírül az angol hírügynökség és volt olvasható a hír a hazai lapokban. Az előkelő nevű park három tevéjé­nek „rabsága” a kávé bűvkörében, így nyár derekán, el­ső olvastán akár „teve”, azazhogy kacsa is lehetne. Nyá­ri kacsa, amikor egykoron ily nyárderéki időkben nem történvén semmi a nagyvilágban, mert mindenki olyan, akitől bármi történés függhetne oda van szabadságon. Omar, Leila és Donna — ez a három teve neve, mert egy vhlamirevaló hírügynökség erről sem feledkezhet meg — a park egyik őrének lett az áldozata, aki nem volt rest kezdetben heccből, később aztán már kényszerű kötelességből rendszeresen kavéztatni a két tevehölgyet és az egy teve uraságot. Idáig tehát a hír és nem is érdemelne több sort, mint amennyit kapott: néhány újság hírrovatának valamelyik csücskében a földrengések, gyilkosságok, avatások és uta­zások hírei közé szánt felüdítő pillanatnyi oázist csu­pán. A hír olvasóját azonban két dolog elgondolkodtatja, két olyan tény, amely egyébként aligha függne össze egyetlen lap közgazdasági rovatában iá: a brazil kávé világpiaci árának óriási megugrása, mint egyik, s az angolok velük született skótsága, de legalábbis körültekintő taka­rékossága, mint a másik tény. Hogy a kettő a három te­ve ürügyén került az egy hírbe, nos az lehet a hírszol­gáltatásban véletlen* de az életben mindenképpen szük­ségszerű. A teázó angolok életnívójában tapasztalható nem éppen örvendetes változás, a fokozódó infláció, az árak merész tornája felfelé még a kávéügyben is idegesítő le­het, hátha még ezt a drága kávét ostoba módon lám egy­szerre három tevére, illetőleg tevébe pazarolják. Ennyi lett volna a hír, s még ennyi a hozzáfűzendő esetleges kommentár, ha.. . Ha nem jut eszébe e sorok írójának a minapi tévé-Fórum adása, ahol a belkereske­delemmel — hol van ma már a világon kereskedelem, amely lehet csak „bel”? „Kül" is az! — foglalkozó ille­tékes miniszter mondotta el, hogy milyen hihetetlen ösz- szeggel dotálja az állam a hazai kávéfogyasztásunkat. Aligha vitatható, hogy a kávé: luxuscikk. Igaz, nem olyan értelemben, mint a digitális karóra, vagy a fran­cia parfőm, esetleg a skót viszki, de az is igaz, hogy nem tartozik az alapvető közszükségleti cikkek kategó­riájába. A felszabadulás előtti évi és fejenkénti húszegy­néhány dekányi kávéadagunkról napjainkra kilós tételek­re nőtt a fejkvóta, így tehát a kávéra fordított dotáció összege is olyan mennyiséget jelent, amely mellett aligha lehet szó nélkül, egyszerű vállrándítással elmenni. Kétségtelen tény, hogy a kávéivás hazánkban nem­zeti szokássá vált, nem kumiszt iszunk, hanem kávét, nem a nyereg alatt puhítjuk a húst, hanem elektromos kávédarálóban őröljük kinek-kinek ízlése szerinti nagy­ságra a húsznál (!) is több fajta kávét. Kávéval kezdjük a napot — messze jobb ez, mintha pálinkával tennénk —, és nagyon sokan azzal is fejezik be. Elképzelhetetlen egyetlen valamire is való iroda kávéfőző apparátus nél­kül, a kávé lett a reprezentáció legolcsóbb, legnépszerűbb és egyik legkedveltebb „műfaja”. Kávé mellé ülünk be egy kis dumcsira a presszóba, kávét iszik a gépkocsive­zető, ha a hosszú úton megfárad, s hovatovább a vasár­napi ebéd illat- és szagkavalkádjához úgy hozzátartozik a kávé illata, mint a habzó sör aranysárgája, fején a fehér és nagy habsipkával. Más szóval: a kávé úgy lett nálunk luxuscikk, hogy voltaképpen nem is az. S úgy vált valamiféle közszük­ségleti cikké, hogy valamiképpen mégiscsak a luxust szolgálja. De mindenképpen közügy a kávé és a kávézás. Így aztán aligha lenne helyes a százmilliós dotációt is figyelembe véve, nem egyetérteni azzal, hogy — dotálja továbbra is az állam a kávézást hazánkban. A helyzet persze, hogy paradoxon. Egy szocializmust építő ország­ban a befolyó adónemekből, a megtermelt javakból, a nemzeti jövedelem egy részéből luxus jellegű szolgálta­tást és árut dotálni — ellentmondásnak tűnik. Am egy népszerű „szolgáltatást”, egy mindenki, de legalábbis nagyon sokak által kedvelt áruféleség árának megfelelő szinten tartását, s így „közkinccsé” tételét mégsem nevez­hetjük — paradoxonnak. De még talán szükséges rossz­nak sem. Sokkal inkább szükséges jónak. Való tény, hogy kis hazám soha sem tartozott az igazán takarékos nem. zetek közé, most tanuljuk ennek is okszerű és célszerű módját. így aztán, ha a hazai állatkert valamely tevéjét rászoktatnák a kávéivásra, a dolognak sokkal inkább hu- morisztikus és érdekességbéli oldalát ragadnánk meg, mintsem annak közgazdasági részét, hogy egyesek mire is pazarolják a dotált állami kávét. És ha arra nincs is szükség, hogy az angoloktól „skótságot” tanuljunk, de Omar, Leila és Donna esete a kávéval, az ezzel kapcso­latos aggódó angol híradások arra azért — még a tréfán túl is — figyelmeztetnek, hogy közgazdaságilag még ká. véügyben sem érdektelen elgondolkodni. Mire e sorokat befejeztem, már itt gőzölög mellet­tem az illatos, erős, dotált kávé. I Nem mondom, van igazuk azoknak a tevéknek, nem is olyan ostoba jószágok azok. S utóvégre ahonnan szár­maznak, Arábiában, Allah dicsőségére, igazán kedvelt ital a „fekete leves” — teveháton, meg gyalogosan is. Igaz, állami dotáció nélkül! Kc [ oncz Gábort nem szük­séges bemutatni. Is­merhetjük öt a színpad deszkáiról, legfőképpen pe­dig a mozivászonról és a televízió képernyőjéről. Mű­vészi pályája állomásait, színészi sokoldalúságát je­lentős, ugyanakkor ellenté­tes előjelű szerepek, a jel­lemábrázolás végleteit si­kerrel megpróbáló szerepek sokasága jelzi. Ha csak ta­lálomra merítünk is ebből a sokaságból, olyan szerepek maradnak fenn az emléke- t zet rostáján, mint a Salemi boszorkányok Proctora, Anouilh Beckettjének cím­adó figurája. Filmjei közül legelsőként juthat eszünkbe a Legenda a vonaton. S van-e aki ne emlékeznék a televízió Bors-sorozatának Oszijára? A nemrég lezárult színi évad legnagyobb sike­re is az ö nevéhez kötő­dik: Ken Kesey remekmű­vében (Száll a kakukk fész­kére) elsőrendű alakítása volt. Ha csak a filmes, televí­ziós munkákat számoljuk is — hetvenkét szerep van Koncz Gábor mögött. Sokat foglalkoztatott, markáns egyéniség, aki ismertségét, népszerűségét csakis tehet­ségének köszönheti. Több mint tízezren láthatták já­tékát az Agria Játékszín Balassi Bálint Szép magyar komédiájának előadásain. Mostani beszélgetésünkre ez az egri szereplés adott al­kalmat. — Hogyan is kezdjük a beszélgetést, művész úr...? — Legelőször is: ne csap­juk be az embereket. Hu­szonöt éve ismerjük egy­mást, kedves és jó barát­sággal. Együtt koptattuk a gimnáziumi padokat Miskol­con. Később, már főiskolás koromban, mindennap együtt szidtuk a kosztot az egyetemi menzán.. Úgyhogy te engem csak ne művész- urazzál!... Igaz is, amióta nem láttalak, jócskán meg- testesedtél, komám...! — Nekem pedig a te haj­zatodnak gyenge pontjai szúrják a szememet... No, de komolyra fordítva a szót, ezennel felteszem az első kérdésemet. Melyik volt az első és melyik a legemléke­zetesebb szereped? — Az első szerep Tyetye- rev Gorkij Kispolgárok' cí­mű drámájában. Ez a da­rab volt a főiskolai vizsga- előadásunk. Nagyon-nagyon fiatal, tapasztalatlan és éret­len voltam akkor ehhez a szerephez. Szeretném még egyszer eljátszani, ha élet­korban megfelelő leszek majd Tyetyerevhez. Az olyan kiemeléseket pedig igazságtalannak tartom, hogy melyik szerep volt az emlékezetes, a legemlékeze­tesebb. Minden szerepet igyekszem eljátszani tisz­tességesen, jó szaktudással. Mert a szaktudás legalább annyira fontos, mint a te­hetség. Nem szakmai fogá­sok sorozatáról van itt szó, nem is az évek során ki­i alakult sablonok variálásá­ról, hanem arról, hogy a színész, aki művészként szemléli az életet, alkotó­ként hasznosítsa tapasztala­tait. Olyasféle dolog ez, mint amit a szenvedélyes barkácsoló tesz, aki minden eldobott csavarkát gondo­san szerszámosládájába gyűjt: „jó lesz ez még va­lamire!” Én is így raktáro­zom megfigyeléseimet, a gesztus- és érzelemvillaná­sokat, a látott vagy átélt helyzetekről leszűrt tapasz­talatokat, véleményeket. Mindezeket valamelyik sze­repemben majd hasznosí­tom, hiszen a szerep az élet részecskéje. Visszatérve a kérdéshez, azt mondha­tom: egy színész hiába ját­szik el negyven-ötven fő­szerepet, ebből csak négyet- ötöt vall magáénak. Ha most mégis választanom kell, Anouil Beckettjét minősítem a legemlékezetesebbnek. Na­gyon vonaodom a tragiko­„Becsapjuk a fukar időt...” Beszélgetés Koncz Gáborral médiához. Egyik pillanatban sírni, másikban nevetni. Én ebben a műfajban hiszek. Olyan skála ez, hogy a jel­lemábrázolás végleteit kí­sérelheti meg az ' ember. Az infantilistól a skizofrénig mindent ki lehet próbálnia a művésznek. — Kosztolányi írja egy- helyütt, hogy háládatlan és nagyon igaztalan a sors á színészekhez. Művészetük a leg fáradságosabb, legnehe­zebb, legközvetlenebbül ha­Tirsis-Credulus szerepében* Balassiként a színpadon (Fotó: Tóth Gizella) tó, de egyúttal a legveszen- döbb is. Ok a jelen, a si­ker és sikertelenség gyer­mekei. Vagy győznek vagy csatát vesztve elbuknak. A siker múlékony, eltűnik a hirtelen kirobbanó és meg­szűnő tapssal, mely őt ün­nepelte. Mi a te személyes színházi tapasztalatod erről? — Annyiban egyetértek, hogy ez a munka — mert munka is — a legfáradsá­gosabb, legnehezebb. Ami a veszendőséget illeti, éppen Kosztolányival cáfolom Kosztolányit, itt már „be­csapjuk a fukar időt”. Ki­váló technikai vívmányok vannak a megőrzéshez, ha az ember mást is csinál, nemcsak színházat. — És te ezért csinálsz „mást” is? — Mint színész, a poligá- mia híve és mívelője va­gyok. A színház nem az egyetlen és igazi szerelem életemben. Ha rangsorolok, a filmezést, a tévézést job­ban szeretem. Gondolom, az a hetvenkét szerep, amit eddig filmen tévében ját­szottam, elég bizonyíték er­re. A színház fáradságo­sabb, gyötrelmesebb szá­momra, több energiámat el­szívja, mint a filmezés. És a hiúság is közrejátszik, hi­szen egy filmbéli alakítás maradandóbb, mint a szín­házi. Amit színpadon pro­dukálok csak a nézők em­lékezetében él. A filmet ak­kor is láthatják, ha már nem élek. Amit csak bírok, elvállalok. Edzett vagyok, napi három-négy órai alvás nekem elég. És nem a pén­zért hajtom magam. Hanem mert mozgékony, nyüzsgő, nyughatatlan vagyok. Vala­mit mindig tenni kell. Csak így érdemes élni. Nem tén- feregni henyélni, hanem dolgozni, dolgozni és megint csak dolgozni. — És min dolgozol most? — Játszom a Szép magyar komédiában, közben pedig filmezek. Fábri Zoltán ren­dezésében készül az új film Balázs József Magyarok cí­mű regényéből. Egyszerre két szerepem is van, én játszom az apát és a fiút. Olyan emberekről szól ez a film, amilyen én vagyok. Olyan kiszolgáltatott pa­rasztokról, amilyen az én nagyapám és az apám is volt. ... & hadd mondjam el itt, hogy én a közérthe­tő művészet pártján vagyok ezt szeretem, ebben hiszek. És szeretem csinálni az ar- tisztikus kalandfitmeket ép­pen ezért. Ám nagyon ha­ragszom azokra az újság­írókra. színészkollégákra, akik lenézik, olcsó művészi­eskedésnek tartják ezt a műfajt. Nincs igazuk. Az utóbbi időben egyre több Qscar-dijjal tisztelik meg a kalandfilmeket. Pedig ezt a díjat nem adják ingyen, semmiért. — Milyen gondok, prob­lémák izgatnak legtöbbet? — Igyekszem magam túl­tenni a gondokon. Az éle­temet úgy igazítom, hogy szabad időmet, pénzemet, mindenemet arra fordítsam, hogy jól érezzem magam. Nem gyűjtök. Nyugodtan megírhatod, hogy gyűrűnyi aranyam sincs. De van sok­sok barátom. És van mo­torcsónakom, nyaranta a vi­zeket járom, horgászgatok. Télen síelek. Szeretem a természetet és mindent, ami közelebb visz hozzá. Tudok örülni az élet legapróbb örömeinek, örülök, ha má­soknak örömet okozhatok. Emlékezhetsz, gimnazista korunkban mindig éhesek voltunk, mindig enni akar­tunk. Szombatonként össze- kéregettük, koldultuk a ha­zautazóktól a menzajegye­ket. Hány ebédet behalá- boltunk és nem laktunk jól. Ezért most én örülni tudok annak is ha valakit jótrak- tán vendégül láthatok. — A negyedik ikszet sú­rolod, ezért hadd kérdez­zem meg: véleményed sze­rint mikor „kész” egy szí­nész? — Ékre a kérdésre nem tudok válaszolni. Én ugyan­is túl vagyok azon. hogy „késznek” érezzem magam. De nem így van. Nálam és bennem semmi sem megál­lapodott, semmi 6em befe­jezett. Egyik korból bele­nőttem a másik korba. Az ember csak azt sajnálja, hogy szerepek mennek el mellette. Például Proctor szerepét a Salemi boszorká­nyokban, Kecskeméten, fia­talon játszottam. Most job­ban csinálnám, ha rám bíz­nák. És nem csinálhatom. Nincs is a műsortervben. Jövőre viszont játszhatom Kreont, az Antigonéban. Iz­galommal készülök. Már most úgy érzem, hogy Kre­on az enyém. — Utolsónak hagytam egy „egri kérdést”. Nyaradat mindig pihenéssel töltőd, szabadtéri szerepet nem vál­lalsz. Most mégis kivételt tettél, Egerbe eljöttél. — Éspedig egyenesen az NDK-bói jöttem, egy ten­gerparti forgatás befejezté­vel. Szeretem, ha egy ren­dező elolvas egy darabot és akkor személy szerint rám gondol: ezt a szerepet Koncznak kell játszania, mert csak Koncz játszhatja el. A Szép magyar komé­diánál Romhányi László rendező rám gondolt, én pedig vállaltam a feladatot. Természetesen más dolog is vonzott. Ez a darab, nem titok: még mindenütt meg­bukott, ahol előadták. Ba­lassi nosztalgiája ez a mű, gyengén és giccsesen megír­va azt a Balassit, amilyen szeretett volna lenni. Ezt játszottam el dühösen és humorral is szentimentaliz- mus nélkül. Ügy érzem, az egrieknek tetszett. És nem hízelgésként mondom: Eger amilyen szép, olyan jók az egri emberek. Érzik, hogy nekik ilyeneknek kell len­niük.., Pataky Dezső RUDNA1 GÁBOR: ÓRÁK Élet pokolgépei — lüktetnek az órák. Csak a robbanást veri vissza a valóság. Testünk zenélő doboz? Szívünk is csak óra. Milyen halált programoz időzített sorsa? BEN KE LÁSZLÓ: Búcsú a fejőkétől Eltűnsz fejökém? El, Te elavult tejszagú szerelemmel telt edény, mi hasznot hajt a fcép, képed szívem zugában. Leülepszik a vér a sugárutakon s a motorizált esti esik hiába robog göndör illoMft Fejőkém az isten tudja mért hozott eszembe i benzingőzös környezet. Elakad az emlékezet s a mindenható ész nem tárol limlomot. Ég veled, Ti szegény marháim jóltejelő haszonállatkaim, tőgyetekről hullott levél a gazda-kéz — hat. bőgjetek egy utolsó mélabúst. BE LÁNYI GYÖRGY: Virágok virrasztásai: köveznek virágok arcszínű virágok szívemet befonják köveket virágzók hajnallá hasítani köd-ülte éjszakát indulok fölverni embemyi szép-hazát virágzó szavamat kövekké formálom vigyázza utamat virrasztó halálom

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom