Népújság, 1977. június (28. évfolyam, 127-152. szám)
1977-06-19 / 143. szám
\ Nemesek nézni, látni is Fotósok, ébresztő! oFurcsának tűnik talán ez a felkiáltójeles cím, amely mintegy ébresztőt fújva,, summázza e sorok írójának véleményét, összbenyomását arról a szabadtéri kiállításról, amelyet 8. észak-magyar- országi fotószemle címmel rendezett Egerben a Megyei Művelődési Központ. Dicsérendő, hogy évekkel ezelőtt Borsod, Nógrád és Heves összefogásából létrejött ez a szemle, amelynek anyagát rendszeresen bemutatják a három megye székhelyén. 1975-ben, amikor éppen Egernek jutott a premier izgalma, lelkesedve és vitázva írtam Észak-Magyar- ország fotóamatőrjeit reprezentáló tárlatról, bízva és remélve, hogy a legközelebbi találkozás frissebb, művészibb, és maradandóbb élménnyel gazdagítja majd a közönséget és a kritikust is. Tánc (Molnár István díj nyertes fotója)- A művészibb, a maradandóbb élmény most még inkább elmaradt, hiszen ez a tárlat gyengébb is, szegényebb is az előbbieknél. Nem az a legnagyobb baj, hogy most kevesebb a kiállított fotó, mindössze 63 — ez még a zsűri szigorú mércéjével is magyarázható lenne, — hanem az, hogy a tárlat még- csak vázlatosan sem tükrözi a három megye változó, lüktető életét, hogy a fotók némelyike visszaköszön a közönségnek, és arról árulkodik, hogy a pilanat művészei, amatőrjei, kameráik mögül inkább csak nézik, de nem látják a körülöttük zajló világot. E. Most Salgótarjánnak jutott a rendezés joga. Az udvariasság is azt diktálja, hogy ezúttal'-ne mondjunk véleményt a zsűri olykor megalkuvásra kényszerült válogatásáról, a szomszéd megyékben élő fotósok munkájáról. Legfeljebb az elismerés hangján annyit: Borsod megyét 21 fotós 35 képe és 17 szerző 74 színes diája, Nógrádot pedig 14 amatőr 20 műve és tíz fotós 24 diája képviselte. Noha a művészi alkotások és teljesítmények nem mérhetők számokkal, a címben szereplő „ébresztő” egyik indoklásaként érdemes feljegyezni : megyénkből mindössze ö t szerző — Dolmányos László, Dózsa Balázs, Marton Adorján, Molnár István és Pot je Péter — nyolc fotója szerepel az észak- magyarországi tárlaton, a színes diák mezőnyében pe- dik csupán Gömbös Dezső öt műve volt jelen. A számok önmagukért beszélnek, és figyelmeztetve jelzik egy fontos, valamikor jobb napokat is látott mozgalom hanyatlását. Ezt az egy helyben topogást, a megyei fotóklub már-már zátonyra futását, még akkor is vizsgálni kell, ha vigasztalásul elmondhatjuk, hogy a nyolc fotóból egy, — Molnár István Tánc című érdekes vonalú, dinamikus képe — díjat is hozott a szemléről. És ha a zsűri jobban honorálja az eredeti ötletet, akkor Dózsa Balázs Igazolvány című, ironikus hangvételű remek fotója is elismerést érder*el. Ennyit a kiállításról, amelynek egri rendezése, a képek elhelyezése sem méltó a fotóművészeihez, a szemle rangjához, de Eger város közönségéhez sem. ENem először írjuk le: magánügy, hogy ki mit fényképez, hogy mi érdkeli az amatőrt, hogy mit talál vonzónak, szépnek, hogy mikor és mire kattintja el a fényképezőgépét. Mindez lehet alkati kérdés, s valóban maflMmmsm mi. június 19., vasárnap gánügy mindaddig, amíg nem találkozik közönséggel a képekbe sűrített látásmód, ízlés, még inkább a világról, a környezetről, az emberekről alkotott vélemény. Vagyis egy kiállítás már nem tartozik a magánügyek sorába: a közügy szintjére emeli a nyilvánosság, a sok ezer néző. Csakis ilyen nézőpontból vizsgálhatjuk ezt az egri tárlatot is, ahol az észak-magyarországi szemlén túl kamarakiállítással is jelentkezik a Heves megyei Fotóklub. Jelentkezik 19 képpel, itt és most Egerben, 1977. idegen- forgalmi nyitányában, egy országos hírű és rangú kulturális program kezdetén. Mit mondhat, mit közölhet egy ilyen kamarakiállítás, amelynek összeállításánál még a zsűri sem hibáztatható? Ez van, így látjuk ma a világot, ezt tudjuk nyújtani, annak a sok ezer nézőnek, Egerbe látogató turistának, mindazoknak, akik a művészi fotók közvetítésével is szeretnék megismerni ezt a megyét, a fotóklubot és természetesen a művészt, az amatőrt, aki az objektív mögött figyel, és érdeklődéssel tekint a világra. Nos, éppen ezt a figyelést, ezt az érdeklődést nem tükrözik a kiállított képek, amelyek arról árulkodnak, hogy szerzőik tudják ugyan, miként bánjanak a kamerával, a technikával, csak éppen az nem derül ki, mit akarnak mondani, közölni általuk. A cím nélkül és névtelenül (?) kiállított fotók között akad ugyan néhány tekintetet vonzó szép felvétel, ám mint összeállítás, bizony unalmas, jellegtelen, s nem tükrözi a valót. Az ember nézi a képeket és nem tud rájönni, milyen elképzelés, koncepció szerint válogatták az anyagot, hogyan kerültek egymás mellé a többségükben gondolatszegény felvételek. Néhány sablonos portré, riportképeknek is gyenge könyvnapi felvételek, a vályogvetőkről készült — önmagában ugyan szép — sorozat, semmi újat nem mond, s főleg nem reprezentál egy megyei művészeti mozgalmat, egy alkotó közösség egyéves munkáját. Vagy ha mégis, akkor az bizony szomorú, hiszen a hanyatlás, az érdektelenség jegyeit tükrözi a tárlat. elsők minden hiányzik a kiállításról. Elsősorban a jelen, az izgalmas élet, a munka, az alkotás ábrázolása. És hiányzik a klubvezető, a tehetséges Fejér István évek óta tapasztalt ügybuzgalma, ötlete, ízlése, művészete. Hiányoznak a képei is! És hová lettek a tapasztalt, jó szemű „öregek” alkotásai és miért hiányoznak a fiatalok ígéretes felvételei? Aggódva figyeljük a megfáradt képeket, a megfogyatkozott amatőr gárdát, amelytől mintha elvágták volna a friss erőket nyújtó utánpótlási vonalakat. Pedig ma már a legtöbb iskolában és művelődési otthonban van fotószakkör, nem beszélve az üzemekről, hivatalokról, amelyek ezreket, százezreket költenek drága gépekre, felszerelésekre. Ki tartja számon ezeket á névteleneket, a kezdőket, a haladókat, és kik segítik tehetségük kibontakozását, ízlésük fejlesztését? Igaz, a klub csupán egy a művelődési központ közösségei, csoportjai között. De megyei rangú alkotó közösség, amely kiállításaival ezrek ízlését formálhatja, munkája, művészete ma a közművelődést szolgálja, holnap pedig már történelemmé válnak a mindenkori jelent ábrázoló művészi fotók. Ezért is több figyelmet érdemel a klub, nem kevésbé a fényképezés széles körű amatőr mozgalma, Mindazoktól, akiknek figyelme segítséget, támogatást jelenthet. Lapunktól is, hiszen, hogy csppán egy példát említsek: egy pályázat nyilvánossága is segíthet kimozdítani a fotózás megrekedt szekerét. ★ Lehet, hogy túl erősnek, még inkább lehangolónak tűnik ez írás néhány summá- zata. Vállalom, vállaljuk, mert a művészi fotózás holnapjáért kiáltunk ébresztőt . , Márkusz László 1977. szeptember /-cd'/ Egy fejlesztési szakasz az általános iskolában A tankötelezettségi törvény végrehajtása során a figyelem előterébe került a tanulók tanévvesztésének kér. dése. Az elsősök tanévveszté, sének egyik oka az a hátrányos helyzet, amely az általános iskolai tanulmányaik megkezdésekor a hatévesek egy részénél jelentkezik. A hátrányokat korszerű pedagógiai eljárások differenciált alkalmazásával, a „felzárkóztatási-kiegyenlítési időszak növelésével biztosítják. Erről jelent meg az oktatási miniszter utasítása és ennek értelmében szeptember 1-től az általános iskolák 1. és 2. osztályát egy fejlesztési szakaszként kell kezelni. Az első osztályban a tanév kezdetekor a tanítók megállapítják, hogy kik azok a tanulók, ákik az általános követelményekhez viszonyítva hátrányos helyzetben vannak. A felmérés ténymegállapító és tájékoztató jellegű. A szükséges pedagógiaipszichológiai eljárásokat csak ezek ismeretében szabad megtervezni. Azokat az 1. és 2. osztályos tanulókat, akik a tantervi követelmények teljesítésében olyannyira elmaradtak, hogy az az elmaradás a tanítási órán nem szüntethető meg, mindaddig korrepetálni kell, amíg útólérik a többieket. A korrepetálások óraszámát az utasítás konkrétan előírja. Ennek a segítésnek az a célja, hogy a fejlődésben és a tanulásban időlegesen elmaradt tanulókkal menetközben a meg nem értett ismeretanyagot elsajátíttassák. Megváltozik az 1. és 2. ősz. tályosok teljesítményének értékelési rendszere is. Őket a hagyományos módon, az öt számjeggyel először csak a 2. osztály félévétől kezdődően osztályozzák. Tudásukról, fejlődésükről, esetleges fejlő- désbeni megtorpanásaikról a pedagógusok szóban, vagy írásban tájékoztatják a szülőket. Az 1. osztályban a félév végén, vagy a második félév elején néhány tárgyból teljesítménymérésre kerül sor: Minden tanuló számot ad arról, hogy milyen eredményt ért el olvasásból, írásból és számtan-mértanból (matematikából). Májusban, az év végi ismétlések előtt már csak a gyenge teljesítményt nyújtó tanulókkal készítik el új, ból a felmérést. A 2. osztály félévétől a a" teljesítményt fokozatos bevezetéssel, hagyományos módon, érdemjegyekkel értékelik. A miniszteri utasítás szeptembertől az általános iskolák 1. osztályaiban és az eddigi kísérleti iskolák 2. osztályaiban lép érvénybe. 1978. szeptember 1-től pedig, valamennyi 1. és 2. osztályban alkalmazzák. Azt olvastam a Népújságé ban (VI. 12.; 12. old.) egy szép ballagási felvonulásról és ünnepségről, melyet a stadionban tartottak, hogy az iskola kultúrcsoportjai bemu. tatkoztak a pódiumon. Az énekkar száma után „... a közönség megtaposta a táncosokat, a beat-zenekart, az irodalmi színpad tagjait”, sőt még egy „ügyes versmon- dót is”... Tudjuk, hogy a megtaposás ősi káposztaelte- vési és mustkészítési szokás. Mindkettő e vidék specialitása volt... Láttam a képeket az ünnepségről. A stadion tele volt tanulókkal, szülőkkel, vendégekkel, akik a „600 távozó diákot” ünnepelték. A pódiumon éppen a táncosok szerepelnek... EZ tudom képzelni azt a lelkesedést, tombolást, ami elragadta ezt a nagy tömeget a stadionban, amikor később a táncosokat, a beat-zenekart, s a többi szereplőket örömmámorában, nagy szeretette? — megtaposta... (Sérültekről nem adtak ki jelentést.) Vagy lehet, hogy a nyomda ördöge hagyott ki egy betűt és cserélt össze kettőt? És csak megtapsolásról volt szó? Akkor elnézést kell kérnünk... az ördög helyett ... (Dr. SZEMES) 2. Azért, mert tőlük nem tanulhat semmi jót. Már kétszer meg akarták verni, mert a vezérnek, a Királynak, akit csak Kirínék hívnak, tetszett a lány. Végre! Jött. Felállt a Lánchíd pesti hídfőjénél levő kis pádról és a villamos- megálló felől közeledő lány felé sietett. Megcsókolta. — Késtem? — kérdezte ártatlan arccal, amit a fiú már olyan jól ismert és szeretett. — Nem, dehogy! Én jöttem előbb — mondta a fiú komolyan, és aztán együtt nevettek. Mindig eljátszották ezt a játékot, ha a lány késett. — Mit rajzoltál? Mutasd! — Nem nagyon sikerült... — Azért csak mutasd meg! — Ha nagyon akarod, de ne bánts érte. Ma valahogyan nem ment a rajzolás. Különben is állandóan eszemben volt a banda. A lány felkapta a fejét a rajzokról. — Csak nem félsz tőlük? — A félelem, az más dolog. De nem is rajongok ér-* tűk. ' ' — Éppen erről akartam mondani valamit. Ha nem félsz tőlük... — a lány elhallgatott és kutatóan fürkészte a fiú arcát. — Nem félek. Mondd, mit akartál? Most mondd! — kérte a fiú, kezét a lány vállásra tette, majd egészen átfogta a vállát és szembe fordította. — Most rögtön mondd! Ágnes kibontakozott az ölelésből. — Egészen jó rajz —felhúzta a szemöldökét. — Üjabb ismerkedés? — Csacsi vagy!... Itt ült egy fiúval a másik pádon. — És nem pofozott össze a fiú? Kiss Dénes: Rajz a gyár falán — Nem vette észre... Mert, mert a lány fordult felém és — mosolygott — nem árulta el a fiúnak. Látod — tette hozzá később — a nők úgy árulnak el bennünket, hogy észre sem vesszük. Átmentek Budára. Ezt az utat a lány lakásáig mindig gyalog tette meg. Amíg lehetett, a folyó partján sétáltak. Hirtelen bizonyos lett abban, hogy mindig erre a lányra várt. Visszanézett az időben. Csak ennek a lánynak az arcát látta a gyermekkor játékai közé behajolni, az iskolaudvaron, a nagy mogyoróbokrok árnyékában, mindenütt. Amikor tavaly nyáron elindultak. az árnyékból kilépve a fényre, még nem is sejtette, hogy milyen kincset paláit az utca forgatagában. Még nem tudta, hogy minden más női arc elhomályosul majd Ágnesé mellett. Akkor, ott, a kis meredek utcán fölfelé sétálva, jó ideig nem szóltak egymáshoz. Egyszer csak visszaadta váratlan mozdulattal a lány a rajzot. — Ez valóban én vagyok — mondta komolyan, olya’’ hangon, amit a fiú akko hallott tőle először. — Akkor miért adja vr sza? Nagyon örülnék, megtartaná. A lány rámosolygott, szeme nagyra tágult. — Köszönöm ... Maga rajzoló? Vagy ... — Így is lehet mondani..; Festő lennék ... — Én meg Ágnes —nyújtotta a kezét a fiúnak, és mosoly közben összeszorította száját keskenyre, mint aki szégyenli kicsit, hogy örül. — Kísérhetném még egy kődarabon? — kérdezte sőbb a fiú. — Jaj, ne! — szaladt ki kis ijedtséggel a lány száján, Zoli tétován állt. — Akkor... Hát akkor... Sarkadi Péter rajza — Akkor?... — utánozta kuncogva a lány. — Akkor mi lesz? —kérdezte Zoli, és fájdalmas arcot vágott. — Mi lenne? — nevetett hangosan Ágnes. — Ott lentebb van egy kis cukrászda, lemegyünk egyet fagylaltozni, ki-ki alapon. Jó? Ott tudta meg, hogy van a banda, öten vannak és mindenkit megvernek, aki Ágneshez közeledik. mert Ágnes Kirié. — És maga? A lány rántott a vállán. — Engem Kirí sem érdekel, meg a többiek se. De kell valami izgalom. Jólesett, hogy visznek mindenhova. Balcsira is. De már éppen unni kezdtem őket, ez nem nekem való. Nincs szükségem ilyen testőrségre. — Komoly arccal folytatta. — Kirí buta. Mit képzel? — idegesen turkálta a fagylaltot. — Kiválaszt, mint egy árut? Ha sokat okoskodik, szólok a nagybátyámnak. valaha nehézsúlyú bokszoló volt, és engem nagyon bír. Mivel az öcskös is velük jár, eddig nem szóltam. Hány vázlatot, rajzói készített már a lányról? Nem tudta. Csak egyet tudott. Igaz valójában sosem sikerült lerajzolni őt. Hiába rajzolta le újra és újra, csak nem sikerült. Olyan rajzot akart, amelyiken ott / van Ágnes minden arca: a durcás. a mosolygó, az elmélázó, a komoly, a mérges, a határozott. A kislány és a felnőtt nő együtt. A szép szemöldökvonal, az arcvonások, az orr finom íve már sikerült. Csak a fintorok és a gödröcskék játéka nem. (Folytatjuk4 f \ 1
