Népújság, 1977. május (28. évfolyam, 101-126. szám)
1977-05-25 / 121. szám
Csütörtök este színházi premier Vonó Ignác Fejes Endre komédiája Carlo leeehi v viényelle az Altami Hangiersenyzenekart A Filharmónia befejezte egri hangversenysorozatát „Pesten születtem, a nyolcadik kerületben tanultam sírni, félni, öklömet használni. Rendőr, csősz elől futni. Ha ziháló tüdővel buktáin, aszfalt horzsolta térdemet..." A mindig szűkszavú, tőmondatokat kedvelő Fejes Endrének most idézett pár sorában tulajdonképpen minden benne foglaltatik. Minden. amit jó tudni, mielőtt olvasni—hallgatni kezdjük. A többit már elmondják művei, s azoknak legendássá lett hősei : a Pék Marik, a Hábetler Jánosok, a Hazudósok, a Mocorgók, a Vonó Ignácok. S persze, beszél az ezerszer áldott nyolcadik kerület is. Mindebből nem nehéz kitalálni, hogy Fejes költő,egy sajátos világ poétája, aki úgy érti és szereti hőseit, hogy hajlandó velük együtt sírni, inni, álmodozni — de (és ez nagyon fontos!) megbocsátani, elnéző lenni velük szemben soha nem képes. Erről beszélgettünk Jurka Lászlóval, miközben próbáról próbára bontakozott, alakult az a komédia — voltaképpen lírai groteszk —, amely Vonó Ignác címen lett ismertté 1969-es budapesti bemutatója után. „Tán négy gépelt oldal volt — írja Hámori Ottó a darab bemutatásakor, a drámai mű alapját képező novelláról — s mi, akik akkoriban nagy élvezettel olvastuk, és meggyőződéssel váltottuk az új magyar novellairodalom egyik remeklésének, a legkülönbek közül valónak, azóta várjuk, mikor talál végre színpadra. Vagy a színház mikor talál rá. Összetalálkoztak, s milyen szerencsésen. Csupa tehetség ez a produkció: a darab, a rendezés, a színészi játék.” Hámori ,Ottó kritikája csak egy a kötetnyi méltatásból, melyek között egy sincs elmarasztaló ... A címszereplő Garas Dezső és az özvegy Máknét alakító Kiss Manyi játéka fogalommá lett — mindketten annyira azonosultak, szerepükkel, hogy más előadásban, osztásban sokáig el sem tudtuk képzelni Fejes művét. — Talán ezért is vonakodtak a színházak mostanáig bemutatni a Vonó Ignácot. — Ezt nem tudhatjuk pontosan — válaszol a rendező. — Annak azonban örülök, hogy mi lehettünk azok, akik ismét felfedeztük ezt a remekművet. Meggyőződésem, hogy nem elkésve. A Vonó Ignác természetesen semmit, nem vesztett eredendő értékeiből, sőt — úgy érzem — a történelmi távlat használ is a mostani előadásnak. — A darab cselekménye jó négy évtizedet ölel fel. Vonó Ignác sorsába az első világháborúban szól bele egy tálján golyó... — A háború után, hogy könnyebb legyen az élet, a kacska kezű Vonó Ignácnak valami álomvilágot kell teremtenie. Az illúziókhoz talál magának társat is, özvegy Mák Lajosné személyében. Aztán még tovább épül Ignác alap és erkölcs nélküli álomélete. Mikor megöregszik, már csak egyetlen vágya van: ne vegyék el az álmait... — Milyennek érezheti' a mai néző Vonó Ignácot? — Ugyanolyan igaznak, illetve éppen olyan hazugnak, mint 1969-ben. Mert, a Vonó Ignácok máig is élnek. Ü.iabb és újabb nemzedékeknek kell felnőniük'míg egészen lehetetlenné válnak. A szerepjátszás készsége velünk születik. Vonó — az adott körülmények között — tökéletesen beleéli magát szerepébe. S hozzá hasonlóan mások is, akik kor- és sorstársai. A szerepeknek kell történelmileg és társadalmilag lehetetlenné válniuk, hogy ne meneküljünk hamis álmokba. ★ A Vonó Ignác , címszerepét Kulcsár Imre, özvegy Mák Lajosnét Máthé Éva játssza. Az előadás további szereplői: Sallós Gábor, Máthé Eta, Da- riday Róbert, Matus György, Lenkey Edit, Szili János, M. Szilágyi Lajos, Hídvégi Elek, Gyarmathy Ferenc, Olgyay Magda. Bemutató: csütörtök este, az egri Gárdonyi Géza Színházban. (gyarmati) Vasárnap este. a Bazilikában a Magyar Állami Hangversenyzenekar pompás élménnyel zárta le az egri őszi-tavaszi hangversenysorozatot. Carlo Zecchi (Olaszország) vezényelte és úgy tűnik hogy a Haydn- és lylozart-szlmfónia hangulatváltásai után felhangzó mű, Schumann IV. szimfóniája a romantika sodró hatását, hozta, mert a közönség ezt a számot, ezt az élményt ünnepelte a legszív- bőljövőbben. Igaz, hogy ez a kivételes találkozás a pályája csúcsán álló karmesternek a műve, az erőtől duzzadó zenekarral és egy ilyen szokatlan, mégjs imponáló környezetben, alkalom arra, hogy a romantika indulatos, szenvedélyes kitörései mélyebb hangulatot keltsenek, belső nyugtalanságot indítsanak útjára a hallgatóságban. Az é^ad záróhangversenye visszapillantásra késztet, némi túlzással azt is mondhatnánk, arra, hogy számot adjunk a nyolc műsorról, mit könyvelhetünk el a „tartozik” vagy a „követel” oldalon. Az Országos Filharmónia nyolc hangversenyt rendezett az idén Egerben. Október elsején, a zenei világnap alkalmából hangzott el az első műsor, ugyancsak a Bazilikában, ahol a nyári szünet után az idegenforgalmi méreteket idéző közönség hallgatta végig Le- hotka Gábor orgonaműsorát. az Egri Szimfonikusok és a Budapesti Madrigálkórus számait. Ezt a hangversenyt azért is szívesen idézzük vissza, mert Vivaldi Glóriájával olyan művet is hozott, amely egyrészt kórust kívánt, másrészt a kijárt úttól némileg eltérő műsorszerkezetet nyújtott. Kiváló együttest ismertünk meg a Liszt Ferenc Kamarazenekarban, a Moszkvai Kamarazenekarban is; ez a két együttes és a meghitt környezetet feltételező, intim hatású zene, zenélés ugyancsak erősítette bennünk azt az érzést, hogy az Országos Filharmónia igyekszik a közönség sokirányú igényét kielégíteni. A Miskolci Szimfonikusokkal két vendégművész is érkezett Egerbe, a karmesteri pulpitusra; Uros Lajo- vic Jugoszláviából és Szta- nyiszlav Igolinszkij zongora- művész a Szovjetunióból. Ez a' két művész is bizonyította, milyen új színekkel és tartalmakkal gazdagítják az előadók azokat a műveket, melyeket mi hazai művészeinktől másképp kaptunk eddig. Nagyon rokonszenves egyéniséget és komoly művészt ismertünk meg a romániai Stefan Ruhában, aki egy egész estén át Beethoven- szonátákat játszott. Az Egri Szimfonikusok februárban ismét műsorra kerültek. Lux Erika zongoraművésszel; Kiss András játszott hegedűn, Perényi Miklós gordonkán. A Miskolci Szimfonikusok emlékezetes Kodály-estje a Psalmus Hungaricusszal és a Budavári Te Deummal ékeskedett. A Magyar Állami Operaház szólistái és a Miskolci Bartók Kórus növelték Egerben a vokális zene tekintélyét. A vázlatos jellemzés és felsorolás mutatja az irányt, milyen újabb területeket, újabb alkotásokat, műveket igényelhet az egri közönség megismerni és meghódítani. Ma már nem túlzás azt állítani, hogy a viszonylag Ián még nagyobb mércékben kellene számolni a Bazilika befogadóképességével, mert ezzel nemcsak azokat az elképzeléseket léhet kielégíteni, amelyek a bérleti hangverseny iránt megnyilvánulnak (ide ezrek beférnek), de vendégül lehet lát- ■ ni olyan együtteseket is. amelyek létszámuknál fogva nehezen férnek el a Gárdonyi Géza Színház színpadán. Nincs okunk panaszkodni: szólistákban és karmesterekben egyre terebélyesedik a Filharmónia kapcsolata. Örömünkre szolgál, hogy minden évadban újabb és újabb arcok, egyéniségek kirándulnak Egerbe, hogy egyetlen este meghódítsák azt a közönséget, azt a hallgatóságot, amelyet az egyéniségen, a művész minőségén túl elsősorban a zene érdekel. Nem állítjuk, hogy egy- egy évad zenei . naptárát könnyű összeszerkeszteni, hiszen a meglevő igények, a művészek programjának egyeztetése sokszor akadályt gördíthet valóban jelentős műsorok megszületése elé. Mégis az a gondosság, ahogyan a Filharmónia a helyi érdekek képviselőivel megtárgyalja időben a következő évadot, biztosíték arra, hogy újabb és újabb együttesek és szólisták jutnak el hozzánk, hozva magukkal azt a többletet, amit a zenében, az élő zenében kaphat a közönség jelentős egyéniségek tolmácsolásában. Eger zenei életének és az egri közönségnek a jelenlegi bérleti rendszer keretein túl jp lennének igényei a Filharmóniával kapcsolatban, s módot kellene találni arra, hogy ne csak a 450 hely boldog tulajdonosa férjen be a színház épületébe egy-egy estén. S egy másik kívánság: sokan úgy érzik, nem lenne szentség- törés a Filharmónia részéről sem, ha a XX. századi szerzők több teret kapnának pódiumainkon. A magyarok még csak-csak elhangzanak, de a zene e századi nagyságai csak fehér hollóként hallhatók műsorainkban. A mérleg azonban mindenképpen pozitív és várjuk a Filharmónia szeptember—októberi kapunyitását ismét. Farkas András 4 jobb időjárás szakában taVARGA JÓZSEF: A csodakutya í. Háza előtt ül, szőlőlugas árnyéka takarja. Délután van. Kutyája elnyúlva hever lábánál. Parancs nincs, feküdhet tovább. Az öregember felkapja a fejét, szemüvegét homlokára tolja. — Az ám — motyogja —, az ám! A kutyára néz. — Megvan, kiskutyám, megírni. Burkus meredten fülel. Tóbiás István nyugalmazott postatiszt zsebébe nyúl, fémpénzek csörrenése hallatszik. Tenyerén sárgálló kétforintost tart. A kutya felé tolja. Burkus orrával megérinti, bökögeti, szaglássza. — Pénz — magyaráz a kutyának — nézd meg, milyen szép pénz. A kutya felnéz rá. — Szagold, szimat! — harsán a parancsszó. A kutya engedelmes, mélyen magába szívja a pénz szagát. Az öreg hirtelen mozdulattal eldobja a kétforintost. •— Nem — mondja gyorsan — mégsem. Még lenyeli. A guruló pénzdarab után biceg. — Mással gyakorlatozunk, kiskutyám. Kis ideig a kamrában matat, zörög. Agyonfoltozott lábassal tér vissza, fogót is hoz. Cibálja. szakítja a bádogos által felszerelt alumínium foltot. QMwüm 1977. május 25., szerda — Akár a forintos, az is ilyen szürke. Később kalapácsért csoszog, parányi fémlapért, amire ráhelyezi a foltot és egyengetni kezdi. — Ez jó lesz. Lenyelheted, majd kijön. Apportírozásra nagyszerű. Minden kész. Kezdődhet, — Keresd, szimat! — kiáltja, s két-hárotn méternyire elhajítja a bádogot. A kutya ér tét len. — Keresd! — görbe botjával taszítja Burkust. — Menj, szimat! Gyakorlata van a kutyának. A görbe botot visszahozza, az eldobott rongylab- dát. úgyszintén. Végre felfedezi a feladat hasonlóságát. Eliramodik, port ver lábával. Megáll, ugatja a kerek tárgyat. — Hozd ide, hozd ide! Könnyű a labdát, görbe botot pofába szorítani, de ezt? Lehetetlen. A kutya orrával sodorja, turkálja maga előtt a fémdarabot. — Buta — kiáltja az öreg —, buta állat. Odabiceg, a kutya pofáját a pénzhez veri. — Fogd! Semmi. A kutya nyüszít, liheg a kéz szorításában. Virító szemfogai kiáltanak; nem, ezt nem, ez kutyához méltatlan. — Burkus, az istenedet, fogd! Semmi. A kutya kiszabadítja magát, s farkát hasa alá vágva, eliszkol. Az öreg hangot vált. — Majd együtt csináljuk. — mondja békülékenyen, s a mindig magánál tartott pa- pírstanecliből kockacukrot vesz elő. Burkus mohón ropogtat, farkát csóválja. — Figyelj — inti a gazda — most! Elhajítja az alumínium foltot, .váratlanul négykézlábra ereszkedik, görbe botjának markolatát kabátzsebébe akasztja, ne gátolja mozgásában. Támaszát maga után húzza. A kutya bámul: ez mi, gőzöm sincs, mit akar?! Tóbiás István nyugalmazott postatiszt lassan, alig észrevehetően megmozdul. Egyik kezét felemeli, vár, akár a nyulat álló vadászkutyák. — Burkuskám, gyere ide. A kutya odasomfordál. — Rajta! Az öreg nekiiramodik, fújtat, liheg a négykézláb mászásban. A kutya utána. Mármár eléri a fémkorongot, amikor a gazda kőmeredtté válik. — Ilyenkor nézz körül, hátha figyel valaki — adja a jó tanácsot. Tekintetével végigpásztázza az üvegverandát, elkalandozik a fák csúcsáig. A kutya ugyanúgy. — Rá! Lendületet vesz, s odalohol a csalétek mellé. — így, kutyuskám, így ni — nyögi az erőlködéstől, s remegő karjával tartja egyre lejjebb ereszkedő felsőtestét — gyere ide, csináld, ha mondom. Orrával megböki a fémdarabot, állával súrolja a port. — Te is csináld — kiáltja, s a kutya fejét egyre lejjebb nyomja. Az állat nyüszít, majd lendületet vesz, eliramodik. — Megmutatom, hogy belejössz. ha addig élek is. Soha jobb gondolatom! Majd bebizonyítom, hogy felszeded. Elölről kezd mindent. Guggolás, négykézlábra állás, lassú, majd gyors vágta. Egyszer kétszer, ötször, tízszer. Arca izzadt, ráncai mélyén megül a por, fekete csíkokat szabva bőrére, haja zilált, szemüvege a porban hever. Kabátját ledobja, mellkasára ül a por. Már alig mozog, amikor kutyája — rádöbbenve a dolgok egyszerűségére — pofájának előbb túró, majd hirtelen lecsapó mozdulatával, fogai közé kapja a fémkorongot. — Végre — fújtat az öreg —, végre te hálátlan állat. Kockacukor, ropogtatás, hűséges pillantások. . u . (Folytatjuk.) . Kulcsár Imre és Máthé Éva a komédia egyik jelenetében (Fotó: Jármay György)
