Népújság, 1977. május (28. évfolyam, 101-126. szám)

1977-05-20 / 117. szám

Zene - a jövő szabmunkásainah

Megnyitó május 27-én

Az iinneni könyvhét

programjából

A hagyományoknak megfelelően nemcsak a fővárosban, hanem vidéken is sokrétű programot, változatos eseményeket ígér az ünnepi könyvhét. Az országos vidéki megnyitó)-, ez alkalommal Békéscsabán rendezik meg.

Egerben 27-én, délután 3 órakor az új szakszervezeti könyvtárban kerül sor az ünnepi könyvhét megnyitójára. A június 4-ig tartó könyvhéten többek között Fekete Gyula, Asperján György és Császár István találkozik olvasóival, felnőttekkel és diákokkal isA megye művészeti csoportjai is részt vállalnak a programból. Egerben a Szabadság téren rendszeresen fellépnek a műkedvelő együttesek. Bemutatja műsorát a Katonai Kollégium fúvószenekara, a „Muzsikus Céh” kamarakórus, a felnémet) citerazenekar, az Egri Csillagok Tsz népdalkórusa, az Építők Heves megyei Kórusa, a fedémesi, az egeresein, a terpesi, valamint a bükkszéki népdalkórus. De láthatja a közönség a Gyöngyösi Játékszín, valamint az Agria karneválra érkezett színjátszó csoportok vidám műsorát is.

Ez időben nyitják meg a Szabadság téren a hagyományos szabadtéri fotókiállítást, amelynek keretében, az Észak-magyarországi Szemle és az Egri Fotóklub mutatja be válogatott anyagát.

Hétfőn este ért véget az idei iskolai évnek az a hangversenysorozata, amelyet az Egri Szimfonikusok adtak az egri szakmunkásképzősöknek, akikhez csatlakoztak a Műszeripari Szakközépiskola, a Gárdonyi Géza gimnázium egészségügyi tagozatosai és a mezőgazdasági szakiskolások is.

Ez alkalommal nem is az évadzáró hangverseny élményéről — magyar szerzők, Erkel, Bartók, Kodály, Farkas Ferenc voltak műsoron —, a lelkes tapsról, a muzsika egyszeri és vissza nem hozható hatásáról számolunk be, hanem arról a tizenéves gárdáról, azokról a fiatalokról, akik a felnőtté érés folyamatában színház- és mozibérletük mellett hangversenybérletet is váltottak, közönséggé váltak, hogy a műveltségnek ebből a nehezebb ágazatából is kapjanak, többet az ízelítőnél. Tették ezt ötszázhúszan! És nem kis szám, még akkor sem, ha a négy iskola, intézet összlét- számához viszonyítjuk ezt a számot.

Az utolsó hangverseny szünetében kérdőíveket osztottak szét a hangverseny hallgatóságának. A kérdések többek között azt tudakolták, hogy rendszeresen vett-e részt a hangversenyeken a válaszadó; ebben az évben kezdte-e el ezeknek a leendő szakmunkásoknak szóló hangversenyeknek a látogatását, hogyan értesült erről

a sorozatról; melyik volt számára a legemlékezetesebb műsor vagy műsorszám? Sőt! Javaslatokat is kértek a fiataloktól, felszólították kérdésfeltevésre a témakörön belül.

Az íveket nem mindenki töltötte ki, minden bizonnyal azért is, mert ennyi idő alatt véleményt formálni, visszaemlékezni, esetleg azon törni a fejet, hogy mit is szeretnének hallani — olyan kérdések, amelyekre házi feladatként talán szívesebben válaszolnának a fiatalok, mint így, „kapásból”. Volt így is válasz, nem is jejentéktelen mennyiségű, már csak azért is, mert a legjobb .nyilatkozatokat” hanglemezzel és könyvekkel jutalmazta a Művelődési Központ vezetősége, ezeknek a hangversenyeknek a házigazdája.

A jövő szakmunkásai — a válaszokból ez egyértelműen kitűnt — szeretik a zenét, szívesen áldozzák idejüket erre a, célra. A javaslatok közül mégis egyet, egy „negatívot” emelnék ki: az egyik fiú a fenti tudakozó kérdések kapcsán jól emlékezett visz- sza a hangversenyek során elhangzott néhárjy zeneműre, de azt kérte, hogy a jövőben adjanak operettzenét is ezekben a műsorokban.

Ezen a kis megjegyzésen érdemes elgondolkozni. Az Egri Szimfonikusok — már ötödik esztendeje — minden évben szisztematikusan felépítenek egy programot,

amelyben először bemutatják a hangszereket, majd a stíluskorszakokat, a barokkon kezdve, a klasszikus formákat sem kihagyva, foglalkoznak a romantikával, a magyar népi hangszerekkel és a magyar szerzőkkel. Természetesen közönségalapozási szinten. És itt, egy ilyen hangversenysorozat végén azt írja le az egyik fiú, hogy neki operett kéne. Vagy az is lehet, hogy nem tudta vagy nem merte leírni, neki ez a zenei szféra még elég súlyos, neki valami könnyebb kellene, ami elsődlegesen szórakoztatna, aztán oktatna.

Nem szabad ezt a talán odavetettnek tűnő mondatot figyelmen kívül hagyni, bár az „ezt is, azt is” egy műsorban nehezen képzelhető el. Bachról egy mai fiatalnak illik tudnia, Bartókot megszeretni sem árt, Erkel pátoszát sem lehet mellőznünk! De a zenét ezek a mai fiatalok más formákban, más szinten is érteni, érezni, tudni akarják. A nevelő szándékot közelebb kell vinni a fiatalok igényeihez ! Pedagógusok, zeneszakemberek feladata, hogy milyen felderítés után jutnak el a megfelelő megoldásig. Ez az operettkívánás olyan elszólás, amit észtre kell vennünk.

A vállalkozás pedagógiai komolyságát és szépségét — a művészi alkotás élvezetén túl — nem kell különösebben bizonygatnunk.

Annak a meghitt, szinte családias légkörnek a hangulatát jegyeznénk még fel, ami a felnőtt zenészeket, a két zenetörténeti' előadótanárt, Szepesi Györgyöt és Lévay Zsoltot a fiatalokkal összekapcsolja.

Ez az ismeretterjesztő munka egyik fontos láncszeme annak a közművelődéspolitikának, amit a gyakorlat szükségesnek tart és aminek az eredményei a célokat is igazolják.

(farkas)

Szerény mértékben

Fotókiállítás a gyöngyösi művelődési házban

%

Nem kis büszkeséggel hivatkoznak a gyöngyösi művelődési ház fotószakkörének tagjai arra, hogy csoportjukat több mint húsz évvel ezelőtt alakították meg. Ebből az is következhetne, hogy a mostani kiállításuk ezt a jelentős időtartamot megfelelő módon kifejezi- Ha csak a bemutatott képek számát nézzük, aligha lehetett ez a szándékuk.

Szerények voltak, vagy a mércét emelték magasra? Egyiket sem állíthatjuk teljes biztonsággal, mivel a fényképeknek nem mindegyike marad meg az emlékezetünkben hosszabb-rövi- debb időre, elnézően mosolyognunk sem kell egy-egy kép előtt megállva, szemlélődve.

Kamarabemutató talán ezt mondhatjuk az igazságnak megfelelően. Az egész anyagnak pedig mintha volna egy eléggé hangsúlyos témája is: az ellentétek dialektikájának rögzítése a fénykép, a rajta kimerevített pillanat segítségével. A fekete-fehér fotók önmagukban is ezt a színellentétet hordozzák’ ezeken a most kiállított képeken talán markánsabban is, élezettebben is, céltudatosan is.

De igaz a megállapítás még az olyan színes felvételen is, mint amilyen Potje

Péter Tél című kartonja, ahol a fagyott rögökön a kékes színű hó derengése élesen elválik, a látóhatár felé bukó nap fehér fénykévéjében, az ártéri fák jeges szin- telenségétől. Ugyancsak tőle való a Cserje című’ kép. ami a fény és az árnyék egymást hangsúlyozó kontrasztjára épül.

Lehet a sort folytatni a Kompozíció játékos technikájával; Mázán Géza képe ez, vagy Tóth Anna Pitypangjával, ami bravúros megoldás, de semmivel sem kisebb ettől Dózsa Balázs Prágai háztetők című képe, hogy talán a leghangsúlyo- zottabb fotót hagyjuk a felsorolás végére, Fehér Miklós Holdfényben című képét. Ezt akárha fekete szénnel rajzolta volna felMajoros László azt a címet adta a fényképének, hogy A létra, pedig ez egy új városrész születését mutatja be, ahogy kinő a régi vályogházak közül.

Csupa líra Fehér Miklós erdei csendélete, a Nyugalom, ami ebben a műfajban szinte egyedülálló teljesítményt fejez ki. A pillanat kimerevítésének pedig a legszebb példája szintén az ő lencséjéből származik, a címe Érkezés. Prózára fordítva: egy gólya lebeg a fészke előtt leszállás közben.

Hasznos tanfolyamok a rozsai

J

művelődési házban

Néhány nap és befejeződik az a háromhónapos szabás-varrás tanfolyam, amelyet a rózsaszentmártoni művelődési ház indított Kórós Pálné szakmai irányításával. Helyi igény szülte az ötletet, különösen a költséges

gyermekruhák varrásának tudományát kívánták mielőbb elsajátítani a rózsái asszonyok- De szoknyát, blúzt tudnak most már szabni azok a lányok is, akik

OMwm

íwtL május 20., péntek

hozzájuk csatlakoztak. Negyven résztvevője van az alapfokú tanfolyamnak, s őszszel valamennyien tovább kívánják gyarapítani tudományukat.

Ahogy zárnak az asszonyok, rögtön birtokba veszik a művelődési otthon klubtermét a leendő gépkocsivezetők. Az autótanintézet hatvani kirendeltsége vállalta ugyanis, hogy a KRESZ- és a műszaki vizsgára helyben készíti fel a jelentkezőket. Rózsában tartják az első gyakorlati órákat is, hogy végül a gyöngyösi „rutinpályán” fejeződjék be a felkészítés.

Végül is a szakkör életéből eltelt húsz év a kiállított képek minőségében, művészi erejében, technikai színvonalában mutatkozik meg, nem is szerény mértékben.

(g. mól-)

2.

— Hány óra? — kérdezte az útonállók szarkasztikus hangsúlyával, ami mögött érződött, hogy ha csak az óra gazdája nem rendelkezik rendkívül fejlett időérzékkel, erre a kérdésre most felelhet utoljára.

De ez a baljóslatú kérdés, amely eddig mindenkit, akinek feladta, zavarba ejtett és megijesztett, Oleny- kára semmiféle hatást nem gyakorolt. Ezt furcsállotta. Mellesleg Olenykának olyan volt a külseje, hogy irigység vagy érdeklődés nélkül nem lehetett mellette elmenni és a fiatalember homályosan érezte, hogy nem szeretne magának ilyen kék szemű ellenséget.

— öt perc múlva tíz — mondta kedvesen a lány.

— RosSzul jár az órája — jegyezte meg határozottan a fiatalember. — Adja ide, majd megigazítom.

És egy lépést tett feléje, de csak egyet. A lány tekintete megállította. Megszokta. hogy a kiraboltak szemében félelmet lát, elítélést, megvetést. De ez a kislány vidáman és kíváncsian nézett rá. Ez valami új és váratlan dolog volt, ami

ff

Evek, hetek, hónapok

Az idő végtelen, azon belül az emberi élet nagyon, de nagyon rövid. Ismeretes, hogy az ősember már húsz, huszonöt éves korában aggastyánnak számított, és hogy az emberi életkor jelentős meghosszabbodásának csak jelen évszázadunkban vagyunk tanúi- Az orvostudomány, a gyógyászat fejlődése tette lehetővé számos — korábban széliében-hosszá ban pusztító — népbetegség felszámolását, a csecsemőhalálozásnak úgyszólván nullára való visszaszorítását, röviden szólva: az emberi életkor megnyújtását.

— Mennyi idős?

— Hetven esztendős vagyok! Háborúban sebesültem, kétszer operáltak, de mifidezek ellenére remélek még néhány rövid évet.

— Miért mondja, hogy rövid évet?

— Tudja, a magamfajta öreg szívesen gondol és számol visszafelé. Kiszámítottam például, hogy a fiataloknak oly hosszúnak tűnő hetven esztendő, — még ha az életemet jól ki is használtam —, milyen kevés idő volt. Gondolja csak el! Hetven év alatt mindössze 25 550 napot, vagy 3640 hetet, vagy csupán 840 hónapot éltem. Ez még akkor sem sokkal több. ha most nem számítottam a szökőéveket. Bizony, bizony! 840 hónap kell hozzá csupán, és a gyerekből öreg ember lesz! Ugye megdöbbentő? És ha arra gondolunk, hogy az embereknek csak egy kisebbik része éri meg ezt a magas életkort, akkor még inkább rövidnek tűnik életünk.

— Igen! A számok valóban ijesztenek, de egyben figyelmeztetnek is.

— ön, mint idős ember, mit tanácsol a fiatalabbaknak?

— Ügy éjjenek, hogy életük végén el tudjanak számolni önmaguk előtt a letűnt évekkel! Azzal, hogy mit tetteik, mit alkottak, mire fordították idejüket— A nagy dolgokra gondol?

— Nem tudom, mit nevez nagy dolgoknak? Az én életemben a szenvedéseimen kívül — most úgy tűnik — nem voltak „nagy” dolgok. Nem voltam magas beosztásban, nem találtam fel semmit, nem voltam gazdag, nem jártam be a világot, és mégis úgy érzem, hogy nem gazdálkodtam rosz- szul az életemmel.

Érdekes, hogy az öreg embernek mindig van ideje ai beszélgetésre, hogy úgy mondjam, az öreg mindig szívesen diskurál. Beszélgető partnerem is szívesen gombolyítja tovább a beszélgetés fonalát:

— Felneveltem három gyermeket! Tizenhárom unokám;

két dédunokám van, akikben egy csöppet mindig megtalálom önmagamat. Az egyiknek a szeme hasonlít az enyémhez, a másiknak — úgy mondják — a természete. Az 5 sikereik boldogítanak engem is. Ha bánatuk van, velük szomorkodom. ,

— Miben lelte legnagyobb örömét?

— A munkában! Ne nevessen ki. de én mindig szerettem a munkámat. Tudtam lelkesedni érte, hittem céljaim elérésében, és nyugdíjkorhatár után még hat esztendeig bejártam az üzembe- Munkás voltam! Kiváló dolgozó, mindig megbecsült ember.

— Mi a terve a jövőre?

— Élni szeretnék minél egészségesebben. Minden napra van tennivalóm. Terveim vannak, amelyeket meg akarok valósítani. Érti, ugye? Élni■ szeretnék...

Szalay István

még nem fordult elő a praxisában és most teljesed elvesztette a fejét.

— Maga micsoda, vándor órás? — kérdezte a lány mosolyogva.

— Igen, igen, vándor órás

— motyogta és ügyetlenül leereszkedett a fűre.

Hallgattak. Olenyka továbbra is érdeklődéssel nézte. A fiatalember külseje nem volt mindennapi. Arcát. amelyen már nyomot hagyott az élet, a lány romantikusnak találta.

— Hát tényleg nem tudott semmi mást kitalálni, hogy megszólítson? — kérdezte Olenyka mosolyogva és a fiú végre felfogta, hogy a lány tisztességes embernek nézi és az óra átadására vonatkozó javaslatát tréfának vette, és hirtelen úgy érezte, hogy olyan bonyolult és érthetetlen lelki- állapotba került, amely visz- szájára fordított mindent és most már előbbi szándéka — hogy elvegye a lány óráját

— teljesen képtelen és lehetetlen ötletnek tűnt. A lány mondott valamit, valamit kérdezett, de eltelt egy perc is, amíg a szavai elju- i tottak a tudatáig és válaszolni tudott a kérdéseire. A közvetlenség Olenyka egyik legjellemzőbb tulajdonsága közé tartozott. Beszélgetni kezdtek. Mindennapi beszélgetés volt ez, olyan, ami két egymást nem ismerő fiatal közt kibontakozhat. Tréfálkoztak, megpróbálták kitalálni egymás nevét és foglalkozását. Természetesen ez a beszélgetés nem volt túlságosan kellemes a fiatalember számára.

Hogy Olenyka főiskolás, ezt könnyen és gyorsan ki lehetett deríteni. De ami őt illeti...

_ No, az biztos, hogy

n

em színész — találgatta Olenyka. — Nagyon tehetségtelenül és dilettánsán alakította az útonálló szerepét.

— Az útonálló szerepét — ismételte meg a fiú. — Látott már egyáltalán útonál- lót?

— Nem láttam — felelte

magabiztosan a lány —, de jobban el .tudom képzelni, mint maga.

A fiú a lány szemébe nézett és elmosolyodott. És talán azért, mert életében kevés alkalma volt mosolyogni, ez a gyermekkorából1 megőrzött mosoly ártatlan volt és kisfiús. És oly megható is. mint egy vidám hu- forista szomorú szerelme és Olenykát természetesen mélyen érintette. Azonkívül homályosan azt is megérezte, hogy ez a beszélgetés akörül forog, ami a fiú számára valahol a lelke mélyén a legeslegfontosabb és legtitkosabb. Mindketten zavarba jöttek és bár más-más okból, de lesütötték a szemüket.

— Mi ez a könyv? — törte meg végül a csendet a fiú és kinyújtotta a kezét a lány lábánál heverő könyv felé. Az ingujja felcsúszott a vállán és Olenyka meglátta a csuklóján a durva és élénklila tetoválást, amelyen Vénuszt ábrázolta nagyvonalúan egy lecsúszott művész és alatta a jelmondatok egyikét.

— 'Ez mi? — kérdezte a lány és a mosoly egy pillanat alatt lefagyott az arcáról.

— Ez pedig — mondta a fiatalember idegen hangon, — tetoválás. Mert mellesleg én éppen útonálló vagyok ...

A torka kiszáradt, de közben beszélni szeretett volna, csak beszélni és beszélni...

A lány szemébe pillantott. És félelmet látott benne, megvetést és ítéletet.

— Akarja az órát? —kérdezte a lány szárazon. A fiú hallgatott. Néhány pillanat múlva meghallotta, hogy zizeg a fű a lány talpa alatt.' Ment-e. vagy futott, nem látta. Ült a földön, lehajtott fejjel és két karját tehetetlenül széttárta, mint sebzett varjú a szárnyát.

Fordította:

Z. Hering Margit j