Népújság, 1977. március (28. évfolyam, 50-76. szám)

1977-03-27 / 73. szám

AV.'AV.W.VA'AWAWYAW.WV.-.VA’.'.V.' VWvVv' *"vAAA/WVV\* Pál levele helyett a nem korinthusbéliekhez Kedves olvasóm! Az alább következő történet —biz' tosíthatlak róla — teljesen kiagyalt és e sorok írója csupán azért vetette papírra, mert egyrészt más témát se égen, se földön találni képtelen volt, másrészt, sajnos, a fizetéséért néki is — azaz mindközönségesen: nekem is — meg kell dolgoznia. Az alábbi történet továbbá nem óhajt példázat sem leírni, mert jól is néznénk ki, hogy kiagyalt meséket találjak fel az olvasómnak, holmi pél­dabeszéd gyanánt. Ám, ha valaki mégis példát erezne ki a majdani lentiekből, vagy a történet során ismerősre bukkanna, véleménye szerinti ismerősre, azoktól ezt az örömet el­venni dehogy is akarom. És végül: a nevek is teljesen kiagyaltak, nehogy még véletlenül is egyezhessen bár­kinek, vagy bárkiknek a tisztes családi nevével. Bárki beláthatja, hogy a Sánta Kiss Péter, vagy a Csontos Zsíros János nevek a valóságban nem léteznek, ilyen nevek a telefonkönyvben sincsenek nyilvántartásba vé­tetve. Ha mégis passzolna valahogyan valakikre a név, én mosom a toliam hegyét és kezeimet; a véletlen na­gyobb úr még aiz én fantáziámnál is. Nos, mindezek után, e hosszúra sikerült invocaciót követően jöjjön el a történet, amely, mint olvasni és belőle látni fogják, nem is különösebben érdekes, izgal­mas, sőt nem is különösebben történet. Mert mindössze csak annyi történt, hogy Sánta Kiss Péterék vaskerítést húztak a ház elé, szép, kék vaskerí­tést, teteje cinóberpirosra festve, hadd lássa mindenki, nemcsak pénz van ennél a háznál, de ízlés is. Igaz, hogy mindezek után a vaskerítésre kikönyökölni két okból sem lehetett, lévén, hogy hegyes kis dárdák sorakoztak a tetején, ez volt az egyik ok, a másik meg a kerítés ma­gassága, mert ha már kerítés és vas, és színes, legyen meg a termete is hozzá. Sánta Kissné, az Ella, ugyan szeretett estve felé kikönyökölni az egykori alacsony léckerítésre, nézni, ki honnan jön, s ki hová megy, sőt, ki hogyan jön és megy. De hát az újért, a szépért és a drágáért áldozatot is kell hozni. Meg azért, hogy szembe vélük a Csontos Zsíros Jánosékat azon belül is a Marit üsse meg a guta, hogy mire jutottak is ők, igaz, hajnal­tól estig való munkával. De lett miből, telt miből lám e csodás kerítésre. Történt, hogy egy csendes délután nagy zajjal, ék­telen nyikorgással nyílt ki Csontos Zsírosék kétszárnyú kapuja — nem kente, sőt vízzel locsolta Csontos Zsíros János, már napok óta, hadd csikorogjon az még inkább —, tette ezt a csikorgást a kapu végül olyannyira, hogy a környéknek muszáj volt odafigyelnie, hogy ott már meg mi van. S miután a környékbe igencsak beletarto­zott a szemközti szép kerítéses Sánta Kissék portája is, hát azok is odacsődültek fiastól, lányostól, vejestől bá­mulni, hogyan fordul be egy vadonatúj Zsiguli az udvarrá a szomszéd utcai sofőr jóvoltából. Miután sem Csontos Zsíros Jánosnak, sem pelyhedző állú legény­fiának jogosítványa nem volt. Az autó fel volt szerelve, ahogyan kellett, volt a végiben bólogató kutya, az elején fityegő négerbaba, fejtámasz és horgolt terítő is, egyszó­val igen fainul nézett ki, láthatta mindenki, hogy telik annak mindehre, aki vette, még ízlésre is. Történt aztán egy évre rá-e, vagy hipp-hopp egy pillanatra-e? — ki tudja azt egy kitalált történetben —, hogy Sánta Kissék házat építettek. Dolgoztak éjjel, dol­goztak ünnepnap, dolgozott a család, a rokonság, az szent, de lett is olyan manzárdtetős a négy szoba, für­dőszoba, hogy a vízművek is a csodájára járt, hogyan lesz abban víz, miután még a falu kútjaiban is alig akad. Csontos Zsírosék háza, a négyszáz személyes lagzi után — négy banda is volt ott, kettővel több, mint Sánta Kiss Péteréknél, merthogy a vendég is kettővel, de száz­zal volt több —. szóval, Csontos Zsíroséké a lagzi után egy évvel meg emeletes lett, és még arra került fel a manzárdtető. Dolgozott mind a két család inaszakadtan. Garast garasra raktak és beszereztek, építkeztek, lakodal maztak ország-világ előtt, hogy lássa mindenki, telik ám, van miből. Esténkint mind a két család, az utca ugyan más­más óldalán, de ugyanabban az utcában a tévé elé ült le aludni, hogy reggel frissen ébredjenek, és legyen ere­jük pénzt keresni. Bőven keresni. Hogy teljék szép, igazian nagy kriptára is most már, mert anélkül manap­ság önmagára, kivagyiságára, dolgosságára és pénzére adó valaki meg nem lehet élve. Holtan igen de élve aztán nem E történet most éppen ott tart, hogy ki a falutól jobbra, ki meg a balra lévő városban járkálja a kőfara­gókat, meg a temetőket, s figyeli, melyik mennyiért és mit ajánl, mert nehéz lenne azt eltűrni, hogy a másik, de bárki is pompásabb holtak palotájában várja majd azt a bizonyos harsonaszót, mint a másik. Hát egyelőre itt állunk. A kriptánál. ★ — Elolvastad? — El... — Hogy tetszik? — kérdeztem kollégámtól, aki el­húzta a száját. — Két okból is marhaság, öregem. Először is meg­sértesz embereket, akik nem lopják a pénzt, hanem meg­dolgoznak érte, márpedig nálunk ugye, az az elv, hogy mindenki a munkája szerint... — De... — Semmi de... Várj! Másodszor ilyen azért nincs. Nagyon is összeszedtél hetet-havat, mindent, ami! vala­hol is hallottál, csak hogy valami példabeszédet gyúrjál össze. Valószínűleg őszinte voltál, tényleg nincs is témád — pöccintette elém a kéziratomat és faképnél hagyott. Meg se mondhattam neki, hogyha akarja, pontos címek­kel, nevekkel is tudok szolgálni. El sem mondhattam azt, sem, hogy szerezni lehet, de teperni minek. És azt se, hogy... Ä, maradjunk abban, hogy unalmamban kitalál­tam egy történetet, meg két családnevet, és írtam — igenis — egy példabeszédet. Pál levelei helyett, és nem a korinthusbéliekhez... ^VWWSAAAAAAAA/WVSAAAAAAyV<AAAAAAAZWSAAZVWNAAySAAZkAAAAAAA^SAAAAA Munka közben... (MTI fotó Balogh László felvétele) össztűz az idegen szavakra? Meghökkentő történet, de igaz. Az aggódó rokon hozzátar­tozója állapotáról érdeklő­dik, s az orvos így tájékoz­tatja. — Néhány órája exitált. Az idős ember megköny­nyebbülten felsóhajt: — De örülök, doktor úr, hiszen már attól tartottam, hogy meghalt. Kivonat egy tanácsülésre készített jelentésből: „Bizonyos betegségek idős korban akutabban és malig- nózusabban folynak le.” Kevesen értették, ám az egyik résztvevő- megjegyezte: — Nem baj, úgyse fontos! Fején találta a szöget... Valamelyik tanácskozáson így hangzott a köszöntő: „Üdvözlöm a felső szervek konkrétan megjelent képvi­selőit”. Ez aztán telitalálat! Q Ilyen kifejező példákkal színesítette előadását dr. Bakos József kandidátus, á Ho Si Minh Tanárképző Fő­iskola tanszékvezető tanára, aki a magyar nyelv hetének megyei megnyitó ünnepsége alkalmából arról beszélt, hogy az idegen szavak mi­lyen szerepet töltenek be mai nyelvhasználatunkban. Időszerű téma és jó néhá- nyan nem véletlenül kondí- tották meg a vészharangot. Figyeljük csak az önmagu­kért beszélő tényeket! Rekonstrukciót, intrikát, dokumentumot, koncentrá­ciót, kollektívát, zsűrit, dia­lógust, sztrádát, exportot, importot, frizsidert, delegá­tust, infrastruktúrát emlege­tünk, s megfeledkezünk szemléletes magyar szavaink­ról: a felújításról, a fondor­latról, áz ármánykodásról, az okiratról, az összevonásról, az összpontosításról, a kö­zösségről. a bíráló bizottság­ról. a párbeszédről, az autó­pályáról, az árukivitelről, a behozatalról, a hűtőszek­rényről, a küldöttről, a hát­térágazatról. Csoda-e, ha a költő Vészi Endre megretten, s még ide­jében figyelmeztet. „Idegen, korcs szavak romboló hada jár.” Mi tagadás: mértéktelenül elszaporodtak, s nemegyszer jellegtelenné szürkítik a mondatokat. A diák legyint: „Ugyan, kérem, sóder ez, hadova”. A felnőtt — mivel latint már igen kevesen ta­nulnak — bölcsen hallgat, vagy ami még rosszabb: igyekszik felzárkózni, s elő­Töprengő tudósítás egy nyelvészeti előadásról kelősködik, vélt műveltségét fitogtatja. Öreg hiba, de ha már így van, tehetné legalább ma­gyarul. ., 0 Hát ez bizony kóros je­lenség, de mi idézi elő, miért burjánzik? Az új fogalmakat, eszkö­zöket meg kell nevezni és kényelmesebb a készen ka­pottat elfogadni, mint talá­ló honi kifejezést keresni. Terjeng a felesleges tudo­mányoskodás, a szakszerűs- ködő, a hivataloskodó szóbe­li és írásos kifejezésmód, a műveltkedő stílus. És ludas a gondolati renyheség is. Olykor udvariasságból — s ez nem elítélendő — a va­lóságot szépítjük. Ezt pél­dázza Kartal Zsuzsa Ördög­űzés című versében. „Nem festjük az ördögöt a falra, körülírjuk, eufémizáljuk, azt mondjuk: daganat, de hozzátesszük: jóindulatú”. így lesz a tolvajból — mint Kosztolányi Dezső em­líti az Esti Kornélban —, ha közeli ismerős, kleptomániás. Az persze jó, ha a másik fél megért bennünket, külö­nösképp, ha valaki diaréra, azaz hasmenésre hivatkozik. 0 A tetszelgés, a hivalkodás fura helyzeteket teremt. Ide kívánkozik — az újságíró gyűjtéséből — néhány cso­dabogár. A Rádió- és Televízióújság egyik számában Hajdufy Miklós rendező nyilatkozik munkájának műhelytitkairól. Többek között megjegyzi! „Filmjeimben antropo- morfizálni (emberközelbe hozni) akarok.” Tessék csak kimondani ezt a nyakatekert, igésített ide­gen szót. Nem kis feladat! Kár volt használni, különös­képp, ha a „gyengébbek” kedvéért zárójelbe került a magyar jelentés is. A körülményeskedés, a fontoskodás mindig tartalmi szegénységet jelez, s a szel­lemi semmit rejtegeti a bo­nyolult megfogalmazás. Egy előadó az alábbi mon­dattal rukkolt ki: „Megfelelő differenciált­sággal és megfelelő adekvát formában kell a témákat ki­alakítani.” Hamisítatlan gondolati Üresjárat. Kár a szótárt ke­resni, a megfejtéssel bíbe­lődni, hiszen fiatalos kifeje­zéssel élve: sóder ez a javá­ból. .. 0­Kezdjünk irtóhadjáratba, nyissunk össztüzet? A végletes álláspont — akárcsak más esetben — most sem helyes, hiszen so­sem létezett és nem is lesz tiszta nyelv. Géléi Katona István ugyan azt vallotta, hogy az értel­mes ember mindent kifejez­het magyarul. Ez szépen hangzik, de nem igaz. E nézet hívei a harmincas években a rádió elnevezés ellen indultak rohamba, nem értve meg azt, hogy ez a nemzetközi szó polgárjogot nyert a nyelvhasználatban. Ez történt a televízióval is. Mosolyt fakaszt, ha valaki képláttatónak emlegeti. El­fogadtuk a stewardesst is, s viszonylag ritkán mondjuk légikisasszonynak. Megütkö­zést keltene viszont, ha az utasok ellátását biztosító nő kifejezést óhajtanánk — egy időben szóba került ez a ja­vaslat — meghonosítani. Nehézkes változat, ráadá­sul akadna aki félreértené. A kekszből sem lett suti- ke, s az audiovizuálisból se hangos-képes. A tinédzser­nél azonban sokkal jobb a tizenéves. B­A költők mesterien bán­nak az idegen szavakkal. Ügy építik be őket a versbe, hogy hangulati töltést adja­nak a soroknak. Erről győzi meg az olvasót például Her- vay Gizella. „Költők, berepülő-pilóták a jövőbe, szép stewardessek, műmosollyal hátuk közepén.” Itt helyénvaló az angol eredetű szó, 6 készséggel en­gedelmeskedik a ritmus tör­vényeinek. Ady alkotta a nagyon szemléletes riviérázni igét, amely itt-ott köznyelvi for­galomba is került. Mások ironikus hatást keltenek a latinból származó szavakkal. Ezt teszi Hajnal Gábor is. „A töpörödött nagymamát szenilis öreglánnyá devalválta a haladó szellemű család”. A humor ízeit érezzük Pákolitz István Notesz című írásában. „A kóbor eb 1’ art pour T art ugat”. A vad magyarítóknak fe­lesleges hát kardot ránta­niuk és lankadatlan hévvel vagdalkozniuk, mert bizo­nyos szavak, bárhonnan jöt­tek is — szükségesek, mert nincs magyar megfelelőjük. Ilyen a tranzisztor, a mig­non, a whisky, a magnó, a cigaretta, az oxigén, a szó-1 cialista, a kommunista. Ott maradnak a szaknyelvben is. Kell az ion, a klorocid, a ferrit, de mellőzhetjük az infrastruktúrát, a vokálist (magánhangzó), a konszo­nánst (mássalhangzó). Következetesen fel kell lép­ni • viszont a túláradás, a mérlegelést nem ismerő be­fogadás ellen. Száműzzük az ilyen kifejezéseket, mint a realizál, konkretizál, kom­penzál, kollektív, agresszív. Annál is inkább, mert Csurka István megfogalma­zásával élve „el lehet rejtőz­ni az idegen szavakból össze- eszkábált szaknyelv mögé, a szuperintelligens, multina­cionális, kozmopolita hado­va mögé”. Persze, ha tüzetesen vizs­gálódunk, rálelünk a gondo­lati homályra. Az élet dolgait érzéklete­sen öntsük formába szabato­san, világosan, minél több ember számára érthetően. Ezt a gyakorlatot sürgeti Illyés Gyula is. „Gondolataiddal tégy túl a lángelmén, az lesz a nagy dolog! De még nagyobb: mondd el az egyszerű nép napi nyelvén.” Pécsi István

Next

/
Oldalképek
Tartalom