Népújság, 1977. február (28. évfolyam, 26-49. szám)

1977-02-06 / 31. szám

flÄAAAAAAJ^AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAs I MARY GILMORE: \ A (brrásmeníl fűz A íorrásmenti fűzfa, semmi más csak fűz. De láttam: tombol bőszen,^ Akár a viz, a tűz. S láttam tavasszal is: ^ Buján remegett, Szép-nő-haja volt, Szélbe-szeretett. S láttam télidőben (Ember a vízparton I) A szélbe sírt, kiáltva — Szürke vénasszony. Raáb György fordítása^ Nagy Endrére csak derűs szívvel szabad emlékezni. Nem mintha élete és irodal­mi életműve csupán derűs mozzanatokban bővelkedne. Igaz, kevés írónak nyüt al* kalma hatásosabb és közvet­lenebb önkifejezésre, mint Nagy Endrének nevezetes konferanszaival, ő mégis többre vágyott a hangos si­kernél; azt szerette volna, főképp élete delén túl, fel­színre tárni önmagából, ami érzése szerint e hatáskeltő és közvetlen élőszóbeli köz­lés mögött elrejtve maradt: a lelke mélyén csendben, ví­vódva megérlelni írói kifér1 jezést Mindenekelőtt ennek a belső igényességnek köszön­hető, hogy abban alkotott maradandót amin túllépni igyekezett: a kabaré műfa­jában. Születésének századik év­fordulóján — 1877. február 5-én született Nagyszőllősön — kiválóságát úgy idézhet­jük fel a legméltóbban, ha arról szólunk, aminek ő volt a szülője: a mindmáig élet­ereje teljében levő magyar politikai kabaréról. Eleinte if-pdalmi . kabarénak nevez­ték. É csipkelődő szellemű eleven természetű intézmény megalapításának feltétlenül kedvezett, hogy Nagy Endre együtt nőtt fel irodalmunk olyan óriásaival, mint Ady Endre, Bíró Lajos, Krúdy Gyula — ővelük egy szer­Ferenczy Károly Száztizenöt éve, 1862. február 8-án született Ferenczy Károly festőművész, Ferenczy Béni és Noémi édesapja, a századforduló magyar festészetének egyik legjelentősebb alakja. Képünkön fent: Cigánylány című festmény. Jobbra: önarcképe. Nagy Endre, a kabaré atyja kesztőségi szoba levegőjét is szívta Nagyváradon. A nagy írók barátságán és szellemi szövetségén, vala­mint a radikális polgári áramlatok egyre erősödő sodrán túl némi szerencse is kellett ahhoz, hogy Nagy Endre, az akkor, 1907-ben, igen mostoha anyagi körül­mények közt tengődő főváro­si hírlapíró felléphessen a számára aztán valóban vi­lágot jelentő deszkára, a ka­barépódiumra. Egy tavaszi reggel az ak­koriban megnyílt Teréz kör­úti kis mulatóhely fiatal szí­nész-direktora odajött a New York kávéházban Nagy End­re asztalához, s elmondta: szeretné a komoly irodalmat bevezetni a kabaréjába, ezért elhatározta hogy minden es­te más-más íróval fogja fel­olvastatni a novelláját. Az­nap este Nagy Endrével el is kezdené a sort S este a reszkető, lámpa­lázas Nagy Endrét az igaz­gató már saját kezűleg lódí­totta ki a szerény színfalak mögül a közönség elé. A riadt félszeg fiatalember le­ült egy kis asztalkához, s fennhangon olvasni kezdte egyik novelláját. Alig fogott bele, a nézőtéren egy szmo- kingos, monoklis fiatalember hangosan ásitozni kezdett Minthogy a tüntető unalom­megnyilvánulás többször megismétlődött, Nagy Endre végül is a színpad peremére lépett és egyenesen a mo­noklis arcába mondta: — Hát jó, elhagyom a no­vellát Ahelyett egy kis me­sét mondok a vadszamárróL A rögtönzött kis mese ar­ról szólt, hogy élt egyszer egy király, akinek az állat­kertje a leghíresebb volt a világon. Csak egyetlen állat hiányzott innen: a vadsza­már. Parancsot adott a ki­rály, a föld alól is kerítsenek egyet De nem találtak. Vé­gül is az udvari bolond adta meg az útmutatást: — Ve­gyetek egy szelíd szamarat, öltöztessétek szmokingba, ül­tessétek a hatkoronás hely­re, a kabaréba. Ott majd megvadul. A rögtönzés sikere olyan kirobbanó volt, hogy Nagy Endre, az igazgató felkérésé­re, a további estékre is „ott­ragadt” a színpad peremén. S ezzel megszületett a kon­feranszié alakja. A jellegze­tes nagyendrei modor meg­őrizte a sápadt, félszeg, da­dogós figurát, aki a riadt vi­selkedéssel ellentétben szel­lemesen, bátran, találéko­nyan szurkálja meg a társa­dalmi, művészeti, politikai élét visszásságait. A magyar kabaré az 1908— 13-as években élte történeté­nek aranynapjait, miután Nagy Endre a konferanszié szerepkör mellett főrendező, majd igazgató lett a Teréz körúti kis színpadon, ahon­nan Heltai Jenő és Molnár Ferenc csakhamar átcsábí­totta a Modem Színpadhoz. S egy évbe sem tellett, már itt is a „kabaré atyjának” tekintett Nagy Endrére ru­házták az igazgatói tisztet. Az ő keze alól indult hódító útjára sok más tehetség kö­zött Medgyaszay Vilma, az irodalmi sanzon halhatatlan vezéralakja. És a még isme­retlen, félénk fiatalember, Karinthy Frigyes is Nagy Endrénél jelentkezett egyik első vidám írásával. Nagy Endre csak idősödő napjaiban szakított a kaba­réval, amikor áttért a ma­gányos írói műhelymunkára. Regények, novellák egész sorát, a hírlapiról cikkek megszámlálhatatlan sokasá­gát hagyta hátra hatvanegy éves korában beköszöntött halálakor, de géniusza a leg- élőbb a ma és a holnap ka­baréjában munkál tovább. Sas György Ady Endre látogatása Hevesen A legtöbb eszmei és személyes szál Bíró Lajoshoz fűzte Ady Endrét a pályakezdés váradi és pesti éveiben. A lán­goló fiatalkori évek jelképe, hogy A műhelyben című Ady* egyfelvonásos bemutatóján egymás maszkjában jelentek meg. A köztudatban és a valóságban is testi-lelki jó barát’ ként úgy éltek ők, mint Castor és Pollux. Egymás állandó kísérői, szüleség esetén kölcsönös párbajsegédei voltak. Küz­dőtársak az új irodalmi irányzatok védelmezésében épp’ úgy, mint a párbajellenes liga megszervezésében. Ady őri vasta először Bíró minden sorát, amint Bíró volt első rá’ jongó olvasója, „füstfelfogó kéménye” a benne égő versek­nek is. Ady és Bíró hosszú ideig együtt lakott Váradon. Egy szerkesztőségben dolgoztak egészen 1901 májusáig. Ady ekkor ment át a Nagyváradi Naplóhoz. Barátságukon ez semmit sem változtatott, a „konkurrencia” dolga a kiadó’ ké volt. Budapesten is közösen bérelt „hónapos szobában” tengődtek. A „közös háztartást” csak Bíró küszöbönálló házassága miatt mondta föl Ady. Barátságuk már a váradi években, is sajátságos. A. fiatalabb Bíró tart respektust nyugalmával, megértő maga­tartásával, műveltségre törekvő komolyságával. Adynak munkatársa, lakótársa, örömeinek részese, éjszakai mula­tozásainak józan szemtanúja. Joggal írta: „Éveket töltőt" tem el a fiatal Ady szoros testi közelében”. Valóban péri dás testvéri kapcsolat volt váradi barátságuk. Bíró Lajos a debreceni Versek című kötetből többször olvasott fel családi körben. Otthon elhitték, -hogy Ady nagy költő. A hevesi látogatásra 1900 késő nyarán, dinnyeérés­kor került sor. Heves, az egykori „mezőváros” a század­fordulón tipikus alföldi falu. Épp olyan nagy sár van itt, mint Érmintszenten. Esőzések idején ki sem lehet moz­dulni. Bíró édesanyja a Jászságba vezető úton lakott Bíróék családján kívül csak a szűk baráti kör, több- nyíre fiatal lányok jelentették a társaságot, vettek részt a vasárnapi ünnepi ebéden. Közülük is csak egy, az esemény­ről először hírt adó, Lengyel Géza későbbi felesége őrizte meg Ady látogatásának emlékét. Kitűnő volt az ebéd, Petronella, a szakácsnő kitett magáért. Bor is volt az ebéd­hez, amely ritkaságnak számított e házban. Az ünnepi ebéd pompás dinnyével zárult. Ady kért is a magjából, hogy küldhessen belőle anyjának Érmintszentre. Irodalomtörténetírásunk pótolhatatlan vesztesége, hogy Ady iegbensőbb barátja, Bíró nemcsak a hevesi látogatás, de barátságuk történetét sem írta meg. Pedig már Ady életében nagy költőbarátjával együtt egy könyv szereplője lett Bíró is. Nagy Andor Tavasz Váradon című, Ady fia­tal éveiről szóló regényében Bíró Lajos szájába adja a kö­vetkező szavakat: „Igen tehetségesnek tartom... és fáj a szívem érte, féltem a Fehér Dezsők, a Sas Edék sorsától. Akik csak éjszakáit, italozásait, nődolgait nézik, rosszul ítélik meg. A zsenit kell látni benne..A szavak lényegét az Ady-kutatás. a kortársak vallomásai hitelesítik. Egy 1904-bén Párizsból küldött levélben Bíró hatását értékeli „talán a legmaradandóbbnak”. „Hosszú időn át szerettem jobban önmagámnál” — írja Ady. Találkozásu­kat szerencsésnek, barátságukat öröknek nevezte később is. Ady halála után sokan jelentkeztek, mint zsenijének első felismerői. Bírót nem találjuk köztük. Pedig kétségtelenül ő az első felfedezője Ady géniuszának. Mór 1900 decem­berében leírta róla szólva a „zseniális” jelzőt. 1919-ben a Nyugatban szerényen, de kijelentésszerű igazsággal szólt arról, hogy Adynak nem volt életbeni sajátja az „izzó dé- moniság”. ö a fiatal Adyban a korszakos zsenit felismerve is azt hangsúlyozza, hogy szeretetté vágyón, gráciával, derültséggel tudott élni, mulatni, szeretni. Minden fájda­lom megdöbbentette, Yninden jajszóra könnyel telt a sze­me, de „geníe-jéről királyian bizonyos volt már húszon* három éves korában. .. .már bizonyosan tudta, hogy ő egyetlen és páratlan, és rendkívüli.” Hevesi Lajos szülőhelye, Bíró Lajos lakóhelye, Ady Endre hevesi látogatásának színhelye sokáig nyomtalan, a mai napig jeltelen Heves nagyközségben. CS. VARGA ISTVÁN C seng a telefon, vidékről ke­resnék. — Te vagy, fiam? Anyósom hangja. — Micsoda? Mondja hangosat»* ban! — Baj van. A mamát az éjjé! bevitték a kórházba. Messziről, mintha verem mélyé­ből jönnének a hangok. — Két napig gyengélkedett. Gyomrát fájdítja, nem maradt meg benne semmi. Gyertek haza. Előbb nem szóltam, hátha jóra fordul. Most már szólnom kellett. — Megyünk. Rendkívüli szabadság Tárcsá­zom a feleségemet, még tartja a kagylót, s hallom, továbbadja a hirt Főnöknője mondja: Menj csak. Várhak az állomáson. Két gör­nyedő alak a sötétben. — Itt van a papa is — mutat ki a vicinális ablakán feleségem. Hogyan? Nyolc órája beszél­tünk, s most itt állnak összetörtén, fásultan és fáradtan, talpig feke­tében. — Meghalt — tör ki anyósomból a szó. Sovány karjával magához szorít, arcomon érzem könnyei me­legét Nagyapám mozdulatlan. Nem tudok ránézni. Oldalról sandítok felé. Kemény, mint a fa. Arca olyan mint máskor, ha valami foglalkoztatta, s tépelődött, gon­dolkodott Gumicsizmában van, fekete bársonynadrágot tűrt a csiz­maszárba. Clkatya tekintetemet. Oldalt ^ fordult. Pillanat elég, s lá­tom. az elmúlt néhánv órában Varga Józsefi SZÓL A HARANG éveket öregedett. Görnyedt, akár az öreg fűzfák, s a lekonyuló karimá­jú kalap is olyan, mint a fűzek szomorú koronája. — Délután? ■— Nem. Alighogy letettem a te­lefont, a kórházból táviratoztak. Csak annyi állt rajta, hogy Béldi Jánosné ma reggel meghalt. Sem­mi több. Üjra hívtalak, de addigra elindultatok. — Ilona, Ilona — sóhajt nagy­apám és zsebkendőjét tartva hatal­mas kezével, szeme előtt babrál. Este van. Halványan világít a lámpa. Anyósom nagyanyám ru­háit pakolja, feketét mindenből, sorjázva, szépen egymás mellé rakva a vetett ágyra. Öregasszonyok tipegnek be. Nem köszönnek, lehajtott fejjel jönnek. Némán foglalják el helyüket a konyhában. A vetett ágy szélére ülnek, a székekre, a sámlikra. Gyű­lik az asszonynép. Nani néni, a legöregebb kezdi a siratóéneket Bús dal száll, sóhajtások tarkít­ják, s hol gyengül, hol erősödik a hang. — Tegnap még itt voltál, Ilona — mered maga elé a szomszéd öregasszony. A mellettem ülő vénasszony magyarázza: Anyósom koszorúkat hoz. Koszo­rúkat s a pince félig fagyott virá­gait Bal karján fekete retikül, fején fekete kendő, cipője, haris­nyája, ruhája fekete. Újra az öregasszonyok. Csopor­tokba verődve kaptatnak fel a te­metődombon. Szól a harang. Autóval hozzák a papot. A koporsó már kint áll a ha- ** lottasház előtti téren, fel­ravatalozva. Virágözön, koszorú­áradat nagyanyámon, tömjén füst­je szálú Nándor, a sírásó a fák mögül fi­gyel. Kezében kötél. Gumicsizmá­ban van és munkaruhában. Dol­gozni készül. Nem figyelek a búcsúbeszédre. Gondolatban nagyanyámmal be­szélgetek. Megköszönöm a vasár­napi kalácsot, a damasztabroszba bugyolált, utazásra szánt csirke­combokat. a suttyómba odadugott zsebpénzt, a mosolygásait, a sza­vait, a bölcsességét és mindent, amitől több lettem, tapasztaltabb, érettebb talán. Halad a gyászmenet. Félkörbe álljuk a sírt. Nem nézek senkire. Csak "nagyapám hangját hallom, ahogy mondja: — Ilona, Ilona. Ne menj el, Ilo­na. Hívtál volna legalább. De csak elmész, elmész kedves jó, felesé­gem. Ellépek, távolabb a kopott fel­iratú fejfák közé, a föld koppaná- sát hallom a deszkán. Üjra magunk vagyunk. Rokon öregasszonyoknak készítjük össze nagyanyám ruháit — Ne menjenek veszendőbe. — mondja nagyapám. — A baboskeszkenő maradion — mondja anyósom —, emlékbe a mamától. Zörgetnek az ablakon. A kántor. Pénzt veszek magamhoz. Me* * gyek, kifizetem őket. WVWWWWWVWWWW>W<W1 — Egy hete együtt szedtük a kukoricát az Ökörélésen. Ügy dol­gozott, hogy csoda. Enni se akart csak hajtogatta: siessünk, estére végeznünk kelú Délben a kukori­cáskosarakra ültünk le szalonnát enni. Ő kevés hagymát, falatnyi szalonnát evett, s már ugrott, vit­te, hajtotta a sorát. — Megérezte szegény. Dolgos asszony volt Száll, kering a szó, majd elhal­kul hirtelen. Nagyanyám húgát kísérik ki. Sír, zokog, egész teste egy remegés. Nagyapám átöleli. — Ne sírj, Mari. ne sírj! — Erős legyen, sógorom. Erős, hogy kibírjá ezt is. — Nekem már végem — így nagyapám. — Én már itten így nem maradhatok, mint az ujjam. Negyven év után, magam kering­jek itt a házban? Nekem már vé­gem van. Megyek az én Ilonám után. Két nap telt el a sirató óta. Kemény téli reggel van. Kint állunk nagyapámmal a halottasház előtt Az előbb nyitottuk ki. Ki­söpörtem, letöröltem a koporsóálh ványt. a réz gyertyatartókat, a nyikorgó székeket Nagyanyámat várjuk, neki készül a hely. Nagyapám kék, siltes sapkában van, előtte kék kötény, rajta feke­te bársonynadrág, kabát. Jön- megy, jár-kél föl-alá. Nem szól. Lopva figyelem, s szívem szerint hozzálépnék, megölelném, megsi- mítanám a haját kezét fognám, mint egykor, régmúlt nyarakon, elfelejtett tavaszokon. P\e nem teszem, mert nem te" hetem. Nagyapám szigorú, szűkszavú, megfontolt. Sosem sze­rette az ilyent. — Lassan dél — szólal íreg —, azt mondták, tízre itt lesznek. Lemegyünk a temető lejtős ud­varán, s elnézünk a falu főutcáján, Nosztány félé. Harangoznak, amikor felbukkan a kocsi. Két mokány ló prüszköl a zárt halottaskocsi előtt. Teljél idő, teljél gyorsan! Az órámat figyelem a feszült csendben. Csak siess idő, ne cam­mogjál! — Béjdi János? — kérdezi a bakról a kocsis. — Az vagyok — feleli nagyapám. — Megjöttünk. Fölhajt a lovakkal a halottasház elé. Megjött apósom is kerékpárral, sietve. Befelé megyünk. A tartóra he­lyezzük a koporsót, fedelét leemel­jük Nagyapám odaáll nagyanyám mellé kezét összekulcsolja. Kimegyünk. Elszámolok a kocsissal. — Nehéz út volt. Fagyott a föld, kegyetlenül dobált. Céloz? Vagy elértettem talán? Mindegy. Ötvenest adok borrava­lónak. Őszinte részvétet kíván, majd felkap a bakra és elhajt. 4

Next

/
Oldalképek
Tartalom