Népújság, 1977. február (28. évfolyam, 26-49. szám)

1977-02-22 / 44. szám

KÉPERNYŐ EL0TT A tizenhetedik nap T Barátom kisfia, tízen in­nen. de az önálló gondolko­dás határain már túl és be­lül, a második világháború történetéről olvas és a kö-, vetkező, voltaképpen csak , első hallásra meghökkentő- j nek kitűnő kérdést teszi fel j az apjának: „Apu, hát mi, magyarok sose győztünk?” Egy kilencéves kisfiútól el­várni. hogy történeti gondol­kodása legyen és kérdései is ilyen alapról fakadóan sze- geződjenek a felnőttek tár­sadalmának, az ostobaság lenne. Am ugyanilyen osto­baság lenne barátom kisfiá­nak és többi kis és nem is kisfiúnak az ilyen, vagy olyan formában, de gyakran megszövegezett kérdését egy legyintéssel elintézni. Misze­rint a szovjeteknél partizá­nok, a franciáknál maki zár - dok voltak a szlovákoknál, a cseheknél, a bolgároknál ésatöbbieknéi is (elnézést ezért, — a felsorolást csök­kentem és a világért sem pejorálok) volt fegyveres és nyílt ellenállás. És mi. mi magyarok? jf Mi sosem győztünk? A sosem alatt természet­szerűleg és alapvetően a má­sodik világháború és törté­nete, s benne a magyarság sorsa fogalmazódik meg. Harminc esztendővel a má­sodik világháború és annak végnapjai után, második sót harmadik nemzedékként nem éppen örvendetes úgy visz- I szatekinteni a világ közel- múlti történelmére és törté­netünkre, hogy oly ország j fia, lánya vagyok, amely , egykoron a fasizmus utolsó I csatlósa volt. [ Ahol ráadásul nem is volt I ellenállás. Vagy alig volt. I Pedig nem közhely, nem egy szónoklat ügyes fogása, hogy a második világhábo­rút a magyar uralkodó osz­tály elvesztette ugyan, de a magyar nép megnyerte. Nem győzött, de nyert. A nép! Nem történelmi paradoxon ez, hanem éppen ellenkező­leg. a történelem dialektiká­jából fakadt, hogy egy vesz­tes háborúnak ím nyertesei lehettünk. A kérdés ma már nem is így vetődik fel, ha tudni nem is tudjuk mindig és mindenkor megfogalmaz­ni ezt a történelmi dialekti­kát, de érezzük magunkban, harminc évünkben sejdítjük a magunkat is meggyarapí- tott igazságát ennek. A kér­dés ma már inkább úgy fo­galmazódik meg újra és mind mélyebben kutatva azoknak az éveknek, hónapoknak, vagy csak napoknak törté­nelmében, hogy mennyire és mit segített akkor ebben a „nyerésben” a majdani, a felszabadulás utáni nyertes: a magyar nép? Hogy miért most. évtize­dekkel később e történelmi vizsgálódás? Hogy nem tűn­het e történelmi és utólagos önigazolásnak, belemagyará- zásnak mindez sőt a felnőt­tek érvkutatásainak is, hogy ne pironkodva kelljen -vála­szolniuk kérdező gyermekei­nek? Gondolom ezek a kér­dések is jogosak. Akár tudo­mányos mű, akár egy re­gény, vagy egy televíziós film kapcsán merülhet fel ez a ma nézőjében. Ismét úgy gondolom, hogy igazolható a közhely: a történelem nagy pillanatait megélni sőt akár végigélni, nem jelenti ugyan­akkor azt is. hogy azokról a pillanatokról mindent tu­dunk is. Vagy minden lé­nyegi összefüggést meg is ér­tünk belőle. Nemcsak a fest­ményekhez de a vérrel fes­tett történelemhez is távla­tok kellenek. Saját magunk előítéleteinek — helyes, vagy helytelen — levetkőzése, a napok és tények, a hetek és érvek szintézise. Éppen a há­rom évtized távolsága iga­zolja. hogyha történelmi, tár­sadalom- és gazdaságpoliti­kai sőt földrajzpolitikai okok miatt is hazánkban ugyan nem is volt a negyvenes évekre összefüggő, országot behálózó ellenállási vonal, de a százszor is lefejezett, illetőleg lefejezni próbált munkásmozgalom, a gondol­kodni tudók legjobbjainak összefogása történelmi tény. Volt és maradt’. Mint afio gyan az is vitathatatlan tény: volt ellenállás Magyar- országon. Fegyveres antifa­siszta és nem is csak elszi­getelt! Dobozy Imre kétrészes té­véfilmje. A tizenhetedik nap, Mihályfi Imre rendezésében ezekre a kérdésekre — és másokra, többekre is, szub­jektív, közvetlen emberi vo­natkozásúnkra is keres és ad, illetőleg igyekszik választ adni. És arra is, hogy kik, honnan, milyen messziről, és milyen objektív körül­mények folytán jutottak el addig, hogy a nemzet, a nép és a becsület, az igazság ügye mellett fogjanak fegy­vert. És adják életüket is. Nemzeti önismeretünk, tör­ténelmi múltunk, önmagunk­kal való szembenézésünk drámai kérdései fogalmazód­nak meg a filmben és a film kapcsán bennünk. Vi­tatkozhatunk a filmmel — sajnos kell is, de majd erről lentebb — de érzéketlenek nem lehetünk vele szemben. Nemcsak izgalmas nemcsak odafigyelésre késztető alko­tás ez a szó művészi értel­mében, de mélységesen el­gondolkodásra ösztönző a fo­galom társadalmi, történelmi aspektusában is. A kétrészes televíziós film az utóbbi évek legsikeresebb ' és leg­fontosabb alkotásai közül való. És éppen ezért sajnos, hogy forgatókönyve is, ren­dezése is egymásra rímel a hibákat illetően is. Az epi­zódokká széttagolt és megle­hetősen ritmustalan szer­kesztés, ebből fakadóan egy sor, a néző előtt bizonytalan szituáció, az ebben a műfaj­ban értő de a más műfajok eszköztárában nehezebben mozgó televíziós átlagnéző számára túlságosan is meré­szen nyitva hagyott befeje­zés, amely ugyan éppen, hogy a „kezdetet” sugallja, de amely sokakban a folytatás várakozását keltette — nem vált a film hasznára. Mint ahogyan az sem, hogy két részben vetítették, és min­den bizonnyal emiatt vált aránytalanná terjedelmében, ritmusában, mondandójában is A tizenhetedik nap. Amely hibái ellenére, vagy azokkal együtt is korunk és múltunk, következésképpen jövőnk egyik alapvetően és korántsem csak morális kér­désére igyekezett becsülettel és művészi ihletettséggel vá­laszt adni. Gyurkó Géza 17. — Ez egy zümbi. egy kon­gói zümbi — szólal meg elő­ször a kommentátor — ri­porter, Horpádszky. — Ugye, kedves nézőink, önök közül a legtöbben most hallottak ró­la először? Pedig néhány napja a sajtóban is szó esett róla... Eltűnik a képernyőről az asztallap a madárral, már egy újságoldal kinagyított fotográfiája ugrott a he­lyükbe, itt-ott néhány sor tustollal van bekeretezve. Kati cikkének legfontosabb adatai, a lényeges tudniva­lók a messzi afrikai sáserdők e különleges viselkedésű hír­nökeiről. .. Jut idő, hogy mindenki kényelmesen, akár kétszer is elolvashassa a fő­címet, az alcímeket, a ki­emelt bekezdéseket, Rittyent­het is egy nagyot az ámulat­tól. — És most a kongói zümbi néhány viselkedésformájá­nak bemutatása következik — jelentette be Horpádszky szűkszavúan. Tiszta füzetlap kerül az asztalra, golyóstollat tartó férfikéz közeledik a papír­hoz, már írja is rá: „Javaso­lom a tévé-előfizetés díjá­nak fölemelését a duplájá­ra.” Hátrál, nagyobb terepsza­kaszt fog át a kamera, látni, hogy a zümbi ott áll mocca­natlan az asztal sarkán, ki- gyúlló szemmel nézi a mű­veletet. És amikor a férfikéz eltávolodik, kiúszik a látó­köréből, a zümbi fölfújja magát, mint egy japán kiska- . kas., és a másik minitumbao már rajta is van a cédulán. Karmaival tépi, csőrével szurkálja, már föl is ragadta a levegőbe, ott marcangolja tovább, nagy hópelyhekként szállingóznak alá a papír­foszlányok. .. És most megismétlődik a jelenet, lassítva és közelebb­ről. Gyönyörű légi-bemutató, valóságos műrepülő attrak­ciók. .. Dugóhúzó, kettős csa­var, halálkor háton, nyol­cas. .. És a lassításban-na- gyításban pillanatokra az is tisztán kivehető, hogy e cso­dálatos kis légtornász csőre mindig a szövegre csap le, azt akarja „megölni” vagy legalább „letépni” a papír­ról. Aztán a kép elsötétül. — Második számú viselke­désforma. Változatlan' a helyszín- — a linóleum abrosz. De a sze­replők száma megszaporo­dott. öt pár zümbi álldogál, sétálgat az óriási sakktáblán. Békésen, szelíden. Ekkor az előbbi férfikéz papírpénzeket rak le az asztalra, egymás mellé. Egy zöld húszast, egy piros százast, egy lila ötszá­zast, lesimítja őket. És most a golyóstoll lép munkába, számok, betűk kerülnek föl a bankókra. Semmi hatás! Az apró szárnyasok — tisztes távol­ságból és igencsak lanyha érdeklődéssel szemlélték ed­dig is az eseményt —, a fér­fikéz eltűnése után folytat­ják a sétát párosával vagy tovább álldogálnak ugyan­csak kettesben, rá sem néz­nek-a pénzre. — Következik a harmadik számú viselkedésforma — hangzik a száraz bejelentés. Ugyanaz a színhely, ugyanazokkal a szereplőkkel. A férfikéz ezúttal különféle okmányokat, orvosi recepte­ket, postai küldeményeket igazoló szelvényeit szórja az asztalra, a meg-megrebbenő madarak közé. Mindazonál­tal teljes a közöny, csak ar­ra ügyelnek az apró mada­rak, hogy rájuk ne essen va­lami nehezebb dokumentum, villámgyorsan változtatják meg helyüket. — A negyedik viselkedés- formát mutatjuk be. Ez már drámaibbnak ígér­kezik. Az asztal fölé hajló gyerekfejet látni, gyerekkéz rg döcögősen egy sor „c” be­tűt, majd egy félsor „1” be­tűt egy vonalas irkalapra. Körül a tíz zümbi — tíz ki­csi kis krómacél szobor. Harcias, támadó fejtartás­sal. .. De a roham ezúttal is elmarad, amint a gyerekkéz becsukja a füzetet. Totálképre vált át a ka­mera, négyen ülnek a szobá­ban, a linóleum abrosszal fe­dett asztal körül. Hárman Szemben, a negyedik srégen háttal a felvevőgépnek, de aki eddig a hangjáról nem ismerte volna föl. a profiljá­ról rögtön fölismeri, ő — Horpádszky. — E röpke jelenetsor után — mondja a népszerű tévé- riporter —, hadd mutassam be önöknek házigazdáinkat, a már nyugdíjban levő Guszt bácsit és fiát, Guszt Róbert ornitológust, a Fővárosi Ál­la t-és Növénykert munka­Csákvári fazekasok Az Unlverzál Szövetkezet csákvári fazekasrészlege 1977-ben egymillió forint értékben ál­lít majd elő különféle kancsókat, vázákat és boroskészleteket. 0* (MTI fotó — Soós Lajos) Az ígéret, D * r r e n - mattnak, a kitűnő svájci írónak ez az antikrimije, rekviem a rendkívüli tehet­ségű rendőrtiszt, doktor Matthäi élete és igazsága fö­lött. (Eredetileg filmforgató­könyv, később kisregény. Ezért válhatott jó hang játék belője.) De miről is van szó? A rendőrtiszt, aki egy pil­lanatig sem hitt a házaló bű­nösségében. megígérte Grittli Moser apjának, hogy megta­lálja a gyilkost, nyolcéves kislánya gyilkosát. Ezért az ígéretért feláldozza szépen társát. Ök a zümbik te­nyésztői. És velük van a Dé­li Hírek kitűnő cikkírója, a zümbikről szóló, a kisfil- münk elején önök elé tárt tudósítás szerzője, a neve — Kosaras Katalin. Ez idő tájt ők hárman tudják a legtöb­bet ezekről a kis madarakról széles e hazában, és remél­jük, hogy ismereteiket meg­osztják velünk. A szokásos zavart biccen­tések, félmosolyok, amint a három arc a képernyőre ke­rül. Guszt Róbert mosolya a legzavártabb, Kati mosolya a legmagasztosabb. Viszony­lag, persze. — Kosaras Katinál kez­dem a faggatózást — folytat­ja Horpádszky —, az ő ötle­te volt, hogy a riportot a ti­pikus viselkedésformákkal kezdjük. Miért is? — Azért — feleli az új­ságírólány —, hogy a tévé­nézők is lássák, ez a madár valóban eszi a bürokráciát. Vagy ha ez így túlzás is, de az biztos, hogy megpróbál­ja, hogy minden erejével azon van, hogy megóvja a tiszta papírt a makulától, a tinta-hernyóktól, tinta-bo­garaktól. .. A következő há­rom produkció — szemlélte­tő válasz akar lenni a szer­kesztőségünkhöz beérkezett szóbeli és levélbeli kérdések néhány fajtájára. Minthogy mindnyájan pénzből élünk, először is azt az aggodalmat szerettük volna eloszlatni, hogy a zümbik kárt tesznek majd azokban a papírpén­_ zekben, amelyekre a pénztá­rosok jeleket szoktak tenni számláláskor, összesítéskor. Nos, kiderült, hogy a színes papírokra nem terjed ki a zümbik védnöksége, ezek nem olyanok, mint a papí- rusznád. Viszont be kell val­lanom, hogy például a lottó­cédulák kitöltésénél nem árt, ha előbb becsukjuk az ablakot.. Induló karrierjét, egy ördögi konstrukciót agyai ki, afféle csapdát, amelybe végül is bele kell esnie a gyilkosnak. Az áldozatok — Evelin,, Szonja és Grittli — nyolc­tízéves kislányok szőke copf­fal, piros szoknyácskában járnak. A gyilkosságok meg­ismétlődnek és azonos helyen egy erdőszélen történnek. Az igazság felderítéséhez egyetlen támpontja Grittli Moser rajza, amely egy óri­ást ábrázol. A háttérben su­dár fenyők, régi típusú Buick, egy zerge torz rajza, Grau- bünden címerének jellegzetes szimbóluma. A gyerekek okossága, tisztasága fantázi­ája valóban kimeríthetetlen. S Matthäi hisz a gyerekek­nek. Feltételezése az is, hogy a tettes csak társadalmilag elnyomott, megalázott beteg ember lehet, aki így vesz elégtételt megaláztatásain. Mindezt megerősíti a pszi­chiáterrel folytatott beszélge­tése: „Ezek az emberek pri­mitívek, esetleg gyengeel- méjűek, erőszakosak, csök­kent képességűek, nem tud­nak az ösztöneiken uralkod­ni. Talán egy nő elnyomta őket, kihasználta. Lehet, hogy felesége gazdag, ő sze­gény. Bosszúját a női nem­mel szemben egy gyereken tölti ki.” Ilyen előzmények, ismere­tek és feltételezések után szerkeszti meg doktor Matt­häi ezt a pokoli kört: sod­rástól mentes helyen, közel az erdőhöz benzinkutat bérel, mert a gyilkosnak ezen az úton el kell haladnia. Maga mellé veszi a tíz év körüli Annamáriát mert a nagyhal­hoz élő kishal kell. Biztosra megy és bár minden úgy történik, ahogyan tervezte, soha nem tudja meg az igaz­ságot, mert a mesebeli „óri­ás”, a „varázsló” az utolsó gyilkosság végrehajtása előtt autókarambol áldozata lett. Persze, a világ csak logiká­val nem érthető meg és nem is ábrázolható. Így az em­beri cselekedetek indítékai sem. Erre utalnak a rádió­dráma befejező mondatai: „Semmi sem borzalmasabb, mint mikor egy zseni valami bárgyűságon csúszik el. Ilyenkor mindig az a kérdés, el tudja-e fogadni ezt a ne­vetséges apróságot, amin el- "bukott, vagy eem. Matthäi nem volt képes elfogadni, nem tudott túllépni rajta. És várja aa óriást”. „Minél terv­szerűbben cselekszenek az emberek, annál hatásosab­ban szól bele cselekedeteik­be a véletlen” — mondja Dürrenmatt más helyen. Ezért is nem krimi Aa ígéret, hanem lélektani drá­ma, amelyben az író az elv­hűségnek, az adott szónak, a bátorságnak a kockázat­vállalásnak állít emléket. Az más kérdés, hogy Schrottné vallomását Matthäi szétron­csolt deliriumos tudattal már nem képes felfogni, s mindez csak volt főnökéi, utódját és a hallgatót nyug­tatja meg. hiszen a gyilkos elnyerte méltó büntetését. Az ígéret Dürrenmatt igazság­keresésének, erkölcsi érték­rendjének a foglalata, egy­úttal azonban kifejezése a modern irodalomról és iro­dalmi kritikáról vallott né­zeteinek. „Hogyan élhet meg a művész a műveltség, az írástudók világában? —kér­dezi. A legjobban talán úgy, ha bűnügyi regényeket ír, ott alkot művészetet, ahol senki sem gyanítja. Az iro­dalomnak olyan könnyűvé kell válnia, hogy a mai iro­dalomkritika serpenyőjében semmit se nyomjon: csupán így nyerheti vissza a maga súlyát.” Ezért is üzeni kritikusai­nak a regény utolsó monda­tában: „És most uram, csi­náljon ezzel a történettel, amit akar.” Az átdolgozó — Versenyt I ászló. a rendező — Márkus Éva és a főszereplők — Básti Lajos, Bulla Elma, Avar István — megértve az író szándékát, olyan színházi es­tét szereztek a rádiózóknak, ami felért az öreg hölgy lá­togatása, vagy a Fizikusok színházi bemutatójával. Mindössze a kórházi jelenet­ben megszólaló bárgyú házi­szolga szavait, az égi hango­kat tartottam fölöslegesnek, hiszen Schrottné — Bulla Elma vallomásából annyira szemléletesen bomlott ki fér­jének debillsége és imbecil- sége, hogy szavai csak meg­törték a gazdag özvegy mo­nológját, .aki egyébként mint szavaiból kiderül, .maga is részese volt a gyerekek halá­lának. E b er-gé nyi.T (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom