Népújság, 1977. január (28. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-15 / 12. szám

Hivatás vagy foglalkozás?

Vélemények a nevelőtanárt munkáról

Egyikük sem készült erre a pályára, valamennyien tanítani szerettek volna. A véletlen mégis úgy hozta — más pedagógusállást Egerben aligha találnak —, hogy kollégiumi nevelőtanárok lettek.

Valamennyien szíwel-lé- lekkel dolgoznak, ám mindannyian tudják, hogy nem a Malom utcai intézményből mennek majd nyugdíjba, hiszen amint lehetőségük adódik rá elpályáznak.

Nem a vezetés ludas, nem a munkahelyi légkör rossz. Az elvándorlás se helyi jelenség, így van ez megye- szerte, ugyanis három-négy év alatt cserélődik n gárda. Miért? A válasz mindenütt azonos: a helytállás, a hivatás nehéz. Erre utaltak azok is akik társaik képviseletében szót kértek az ifjú pedagógusok és népművelők néhány héttel ezelőtt megtartott megyei parlamentjén.

Az újságírónak ez adta az ötletet, s ezért kérdezte őket keserűségük, csalódottságuk okáról...

★

Elsőként a munkaidőbeosztást, a heti harminchat kötelező órát említik.

Agárdi István mindjárt a

lényegre tapint.

— Általában délután vagyunk szolgálatban. Viszonylag korán kezdünk és későn végzünk, este kilenckor vagy fél tizenegykor. Ez a furcsa ez a fordított életrend áldatlan állapotokat szül. Feleségem laboráns, ő délelőttös műszakba jár, s így aztán alig találkozunk.

Olasz István szintén ehhez a gondolathoz kapcsolódik.

— Az ember ritka' vendég az otthonában, a saját gyerekeivel nem foglalkozhat hiszen alig látja őket... Moziba, színházba akkor jutok el, ha a fiúkkal megyek, ha őket kísérem. Igaz, minden szombat szabad de hát vannak társadalmi kötelességek is. Nem említettem még a vasárnapi ügyeletet: ilyenre

hathetenként kerül sor, s ekkor tizennégy órát töltünk benn.

Horuczi András egy előnyös mozzanatot említ meg.

— Szerencse, hogy Varga kolléga — még nőtlenként

— vállalta, hogy itt lakik. Ha nem teszi, úgy min<5- annyian legalább havi 2—3 éjszakát időzhetnénk az épületben. Sok a harminchat óra. Annál is inkább, mert minden percre akad tennivaló. Szorgalomra, rend- szeretetre, emberségre nevelünk, a szülőket pótoljuk négy éven át. Ez bizony legalább olyan fontos feladat, mint az oktatás. Mégis sokkal hátrányosabb helyzetben vagyunk, mint az általános és a középiskolai kollégák.

+

Ez izgalmas téma. figyeljük csak a sokatmondó részleteket.!

Varga Gyula érdekes ösz- szefiiggésre utal, amikor az anyagi megbecsülésről beszél.

— Negyven diák jut egy nevelőre. Ellenőrizzük felkészülésüket, nyomon követjük jellemük fejlődését, közbelépünk, ha torzulásokat fedezünk fel. Addig töprengünk amíg megtaláljuk a leghatékonyabb módszert

— holott erre az egyetemeken és a főiskolákon egyáltalán nem okítottak bennünket —, az egyéniséghez mért fogásokat. Nem fegyelmezhetünk jegyekkel, csak szép szóval, meggyőzéssel mehetünk valamire. Ez állandó készenlétet követel. Mégis, ha helyettesítünk túlóraként csak tizenOMMim

1977. január 15* szombat

két' forintot adnak, vagyis felét se, mint amit egy gimnáziumi, szakközépiskolai tanár kap. Igaz, jár a nevelői pótlék szóval: száz- tól-négyszáz forintig kaphatunk havonta fiaetéskiegé- szítést. Nem a szűkös anyagiak miatt háborgunk, csak azt érezzük, hogy ez leértékelése annak, amit csinálunk. A vasárnapi itt-tar- tózkodást mindössze felügyeletnek minősítik, holott jóval összetettebb munka, mint egy anyagrész megtanítása.

Sokak jogos igényét villantja fel Szaniszló Zoltán.

— Senki se szeretné elfelejteni azt, amit valaha elsajátított. Nem akarunk kiesni a gyakorlatból, s valamennyien tanítanánk heti három-hat órát egyik szakunkból. Erre általában nincs lehetőség. Ha van — ez egyébként ritka eset — akkor úgy osztanak be, hogy majd minden délelőt- tünk darabokra hull. Igen- ám, de az önképzésről sem mondhatunk le s jó lenne pihenni, kikapcsolódni is. Nekem szerencsém volt, megértették kérésemet, de nem ez az általános. Pedig hát a plusz keresetre is szükség van.

Felvetődött egy igen elkeserítő mozzanat, amely bizony az erkölcsi méltatás hiányát is jelzi. Varga Gyula mondta:

— Az iskolák igazgatói, tanárai, osztályfőnökei nem túl nagyra tartják az általunk végzett munkát. Igen ritkán keresnek fel bennünket. Véleményünket se kérik, pedig hát mi ismerjük igazán a gyerekeket, hiszen jóval több időt töltünk velük mint ők. Vezetjük a személyíséglapokat, rögzítjük a karakter formálódásának fázisait továbbtanulásnál mégsem számítanak az általunk készített jellemzésekre, javaslatokra.

Agárdi István közbeszól.

— Diplomaszerzés után Ózdon tanítottam egy fél évet. Akkor egyre-másra jöttek a szülők és szinte ostromoltak a fiaik, lányaik előmenetelével kapcsolatos kérdésekkel. Ide majdhogy senki sem kopogtat, pedig mennyi mindent elmondhat2.

De B. B. nyugodt.

— Azt, hogy olyan öreg, mint amilyen fehér a haja.

— Ja — esik le bennem őrült dörejjel a tantusz. — A haja.

Bolmányi úgylátszik belemelegedett.

— Nyugdíjba ment. Hatvannégyben, vagy nem, hatvanötben.

— Több. mint tíz éve?

— Várjunk csak! Lehet, hogy több. De az is lehet, hogy kevesebb.

— Vagy éppen annyi.

Hetvenhatot írunk, de keményen befogom a pofámat. A precíz embereket (fűrészlap. csónakkikötő, gyeppázsit) nem illő kizökkenteni.

— Az öreg el volt ke- nődve. Azt mondta, mikor a szeme miatt nyugdíjazták: ha el kell szakadnom a víztől, felakasztom magamat. Vagy vízbeölöm.

— Kiúszott volna — kockáztatom meg.

B. B. legyint. Hallotta már ő ezt a viccet.

— Akkor a matrózok.

Hennánk diákjainkról. A közvélemény se értékeli ezt a hivatást. Ha egykori barátaimnak elmondom hol dolgozom, így reagálnak:„Csak kollégiumban?”

★

Természetesen az újságíró nemcsak panaszlistát gyűjtött, hanem a megoldás módjáról is kérdezte a riportalanyokat.

Megfontolandó gondolatok kerültek a jegyzetfüzetbe, íme néhány — talán megvalósítható — ötlet.

Csökkenteni kellene a heti kötelező óraszámot legalább harmincra, így ugyanis elfogadhatóbb időbeosztást készíthetnének az igazgatók. Az egészségesebb munkaszervezést akadályozza az, hogy a tervezők nagyvonalúan megfeledkeznek a leendő épület funkciójáról. Az se helyes, ha túlzott spórolás miatt lemondanak a tanulószobákról. Ez a szűkmarkúság nehezíti az érdemi tennivalókat, a másnapra való felkészülés ellenőrzését. Kevesebben megbirkóznának ezzel a feladattal, ha mindenütt ideálisabbak volnának a körülmények.

Segíthetnének a jobb, az úttörő jellegű módszerek, a diáktanács öntevékenységére alapozó próbálkozások? Pillanatnyilag feltétlenül. Igen de a ma nevelőit nem készítették fel a felső- oktatási intézményekben rendkívül felelősségteljes megbízatásukra. Valljuk meg: ez a téma a tanárképzés perifériájára szorult.

A megtartás kulcsa az igyekezet, a szorgalom elismerése. Nemcsak anyagilag, hanem erkölcsileg is! Amint erre lehetőség adódik — növelni kell a kollégiumi nevelők alapbérét és a pótlék összegét is. Mindenképpen indokolt, mert nem juthatnak mellékkeresethez, mint az iskolákban tevékenykedő kollégáik. Ha a nagyon óhajtott segítség elmarad, akkor megtörik az ifjonti lelkesedés, s ez a nemes hivatás ideiglenes kenyérkereső foglalkozássá szürkül.. i

— A matrózok elhatározták. hogy meglepik az öreget. Fölmentek a tanácshoz, kértek neki egy tanácsi bérleményt, vízparton. A tanács muszáj volt, hogy adjon. Ismerte őket.

— Megadták?

— Próbálták volna nem. Ezen lakom!

Szemrehányóan pislog, hogy akkor kinek beszél itt, ha én nem értem a napnál világosabb összefüggéseket.

— És meglepték? — próbálom maradék lélekjelenlétemet összeszedve utánozni fölöttébb kihagyásos elbeszélő stílusát. Sikerül, mert kivételesen arra válaszol, amit kérdeztem.

— Meg. Kiselejteztettek egy tolóhajót. Odakötötték a telken egy marha nagy fűzfához. Le is horgonyozták. Nyugdíjaztatása alkalmával pedig megrendezték „ pikniket. Halleves, miegymás. Ertü.

Herkulesfürdői

emlék

Új magyar film

&

Ha filmrendező lennék,

nem adnék nyilatkozatokat a készülő műről, csak a művészet eszközeivel megfogalmazható mondandómat nem váltanám át a prózai közlés apró s olykor hamis pénzére. Ügy tennék, mint a kabarétréfa megidézett mestere, akinek pikturájából mindenki mást vélt kiolvasni, mire jelentkezett maga a festő és a vitát eldöntendő a képre mutatva nagy bölcsen így szólt: csak ezt akar“ tam mondani.

Igaz, hosszú s olykor bizony eléggé kanyargós utat

jár be egy filmötlet, egy forgatókönyv, amíg premier lesz belőle. Az útközben megjelenő írásoknak is megvan a maga funkciójuk, mégis talán bölcsebb lett volna Sándor Pál, a Herkulesfür- dői emlék írója és rendezője is, ha csupán a film nyelvén fogalmazza meg gondolatait. Már csak azért is, mert nemcsak egyszerűen anyanyelvi, hanem irodalmi és egyben mozi szinten is tökéletesen beszéli ezt a nyelvet.

Sándor Pál értő filmnyelvét, tehetségét sejtette már első önálló filmje, a Bohóc a falon is, még inkább a Sárika drágám, a Szeressétek Odor Emíliát, különösen pedig a Régi idők focija, míg mo6t legfrissebb alkotása, a Herkulesfürdói emlék, amelynek színvonalát, több síkú töltését és újszerűségét a rendezői nyilatkozatok maradéktalan megvalósítását számon kérő, olykor egymással — még egy lapon belül is — vitázó kritikai fogadtatás is bizonyítja.

0*

Sajnos megszoktuk a fegyverropogást. A szemünk sem rebben, ha lövés dördül a mozivászonról, s nyomában

Les. gyanakodva. Pedig értem. Kezdek belejönni az őrületbe én is.

— Persze, értem.

— Mindegy.

— Hát ez voltam én Bol- mányinak.

— Na most. Az öreg egy évig bütykölt a gépen. Mert kazángépész is volt a szakmája és kijavította. Két évig furikázott még le-föl, azon a szakaszon. Forgalmi engedély persze nuku, a szeme miatt, de mindenki ismerte, nem is kérték tőle sohasem.

— Honnan? — kérdeztem. Ügy tetszik, a megfelelő helyen.

— A fehér hajáról. Volt úgy, hogy egyszerre harminc utast is szállított.

— Harmincat?

— Vagy negyvenet. Mit gondol, egy olyan hajóra sokan fölmehetnek.

— Maga is ott lakik?

— Hová sietünk? Nyugalom. Ez ment két évig. Erre az öreg tengeribetegséget kapott az örökös himbálózástól és végleg elhagyta a hajót. Mire a matrózok...

Ez az. ha az ember elaggott uszálykapitány, szakmája szerint kazángépész. Sietni persze, nem kell, mert „ történet íve elfacsa- rodik.

— A matrózok erre rámentek a tolóhajóra. szétdobták az egészet. A felét földobták a betonlapra, alápincézett. A többi anyagot be, a pincébe. En meg... hagyom. Ott rohad most is, szép rendben. Még a bicajt meg az eszcájgot is megvettem az öregtől.

— Az "sz — mikor?

Ismételt ujkapibámulás

értetlenségemen.

szívünkhöz közel álló hősök, mint mártírok, vagy áldozatok tűnnek el a képmezőről. Sándor Pál azonban kitalált valamit, igaz, nem éppen újat, de mégis izgalmasat, olyat, amely felerősíti a lövéseket, a világ embertelen zaját.

Az ismert század eleji keringő, a Herkulesfürdői emlék nosztalgiát ébresztő melódiája elringatja a nézőt Békés, szecessziós hangulatot árasztó képsorok, zakatoló vicinális, hegyvidéki szanatórium unalmas csendje, zsörtölődő betegek múltat élő cívódásai, fiatal ápolónők fegyelmezett mozdulatai, sohasem gyógyuló reumások fürdője, torna, masz- szőr, télikert, suhogó női ruhák, sokait mondó arcok, vágyakozó tekintetek. És az egymásra épülő hangulatok finom tüllfüggönyén át egy- szercsak feltűnnek a különítményesek, szemünkbe öt- lik a Tanácsköztársaság vezetőit, katonáit kereső köröz* vény, lövés riasztja a csendet; a menekülteket vadászszák a darutollasok.

E két hangulat aszinkron nítása vonul végig a filmen, amely így érdekesen mozgalmas, Ragályi Elemér operatőri leleménye nyomán csodálatos, színeiben látványos, s egyben gondolatokat ébresztő, izgalmas művészi alkotás. Röviden: nem hiba nélküli film a Herkulesfürdői emlék, de jó, tartalmas mozi, amely feltétlenül új színfoltot jelent a magyar színművészet olykor bizony eléggé szegényes színű palettáján.

— Amikor megvettem.

Gondoltam: ezt azért nem hagyom. A végére járok, ha már meghülyített

— Mikor?

— Pontosan megmondhatom — vágja rá. várakozásommal ellentétben rendkívül szívélyesen. — Szent István napján.

Na várj csak, megringat- lak.

— Vértanú?

Azt hittem, megfogom, vagy legalábbis zavarba hozom ezzel a karácsonyi katolikus István-ünneppel. De megingatott ebben az én nagy hitemben.

— Az, az — hagyja rám nagylelkűen. — Augusztusban. Akkor már két esztendeje kerestem vizparti telket. Mondta is Cicurkám: sose nem lesz minekünk vizparti telkünk, nem érem meg.

Cic, cic. Az Isten nem bottal, de új családtagokkal vér.

— A kedves lánya?

— Hová gondol? — egyszerűen ki kacag. — A kislányom különben is Micurka.

— Micur? — éreztem, előbb-utóbb félrenyelek.

— Persze. Ha egyszer Ci- curka az anyja, akkor a lánya vajon mi lehetne?

Tényleg, mi. Ha az egyéb lehetőségeket is megtudom, kinyú vadok.

— Szegény Micurka egyéb ként nem is mondhatta volna.

Jézusisiten. süketnéma leánygyerek. Wt e*é>t olvan furcsa mér ez a szegéi'' Bolmányi is.

(Folytatjuk.)

0A romantikusan finom tüllfüggöny opálos csillogása olykor kissé áttetszővé, kevésbé megfoghatóvá teszi a történetet elhományosítja a hősök jellemét Mintha a film alkotói — a rendező és a társszerző Tóth Zsuzsa — kevesebb figyelmet szentelnének a fiú előéletére, nem tudjuk például, milyen szerepet vállalt a Tanácsköztársaság idején ez a lányos tekintetű sihedsr. Mindez persze csupán a film első negyedórájában táplál kérdőjeles gondolatokat. Későbbi, amikor belelendül a cselekmény, már nemcsak elfogadjuk a rejtőzködés e bizarr- nak tűnő formáját, hanem együtt érzünk a női ruhát öltő üldözöttel, akit kezdetben csupán az életben maradás ösztöne indít a végzet les útra,

A női ruhába bújtatott

férfi, mint a félreértések kiapadhatatlan forrása, mindig remeik vígjátéki, sőt bohózata szituációt kínál. Ám Sándor Pál filmje —, amely tulajdonképpen azt vizsgálja, hogy mennyit bír ki egy ember, egy alig húszéves fiú a rejtőzködés, az alakoskodás kényszere alatt — olyan mesterségbeli* tudással és művészi hittel komponált ironikus felhangú dráma, amely hitelesíti a valóságtól talán kissé távol eső tör* ténetet.

Nőnek álcázott férfi egy szanatórium különös világában, aki csak menekülni akar, de mert az összekötőt, aki átsegíthetné a határon, megölik, helyére áll és ő segít másokat. A néző nem is annyira a helyzet diktálta kissé morbid szituációt érzékeli inkább azt a szuggesz* tív erővel ábrázolt lelki folyamatot, amely a harc önfeláldozó vállalásához vezeti el a film hősét. így nyer realitást még a valóban őrültnek látszó terv az ápolónői szerep eljátszása, emberi a szép olasz nő iránti szerelem fellobbanása és indokolt az erőszakoskodó tisztecske lelövése is. A film hőse ugyanis elindult egy úton, amelyet végig akar járni.

0Ez a film elképzelhetetlen olyan főszereplő nélkül, aki az ízlés határain belül egyaránt elfogadtatja velünk a fiút, akit megérintett a forradalom romantikája és Sárika nővért, akinek képében menekül, majd végül elbukik másokért. Eddig jóformán ismeretlen művész, Holman Endre egyszerű eszközökkel, tehetségesen valósította meg a rendező elképzelését.

Egyébként is kitűnő a film szereplőgárdája. Dayka Margit, Lázár Mária, Patkós Irma remek epizódalakításai, a vendég Carla Romanclli, valamint. Pécsi Ildikó, Mar- gitai Ági, Kútvölgyi Erzsébet, Tarján Györgyi, és Kern András játéka gazdagította a filmet. Szabó Sándor hallgatásával segítő főorvosa nagyszerű alakítás, és örömmel láttunk egy egri színészt, Simon Györgyöt, aki latmoszférateremtő erővel formált meg egy karakterfigurát. És végül Garas Dezső egy fényképész szerepében, élmény szerűen szolgálta a film titokzatos drámai vonulatát.

Márkusz László

Pécsi István