Népújság, 1977. január (28. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-16 / 13. szám
AAAAAAA * Vajda János í Nyolcvan éve, 1897. január ;í I7 én halt meg Vajda Já- > nos költő, a XIX. szárad ; második telének kiemclke ;> dö magyar lírikusa. Húsz év múlva (Gina emlékkönyvébe) Mint a Montblanc csúcsán a jég, Minek nem árt se nap, se ' szél, Csöndes szívem, többé nem ég: Nem bántja újabb szenvo- < dély. j Körülöttem csillagmiriad í Versenyt kacérkodik, ragyog, \ Fejemre szórja sugarát; Azért még föl nem olvadok. De néha csöndes éjszakán Elálmodozva, egyedül — Múlt ifjúság tündértaván Hattyúi képed fölmerül És ekkor még szivem lágyul, Mint hosszú téli éjjelen Montblanc örök hava, ha j túl A fölkelő nap meg jelen... ÍVWWWWWWWWWWVWAWW — Ha jól értettem, ez az interjú a megyei lapokban jelenik 'meg. — Igen. — Ennek külön örülök. És mindjárt azzal kezdeném: sokkal többet szeretnék vidéken szerepelni, mint amennyire képes vagyok. Ahhoz, hogy vidéki zenekarokat is dirigáljak, végképpen nincs időm. Be kell érnem azzal, hogy az Állami Hangverseny Zenekarral látogatok meg vidéki városokat. Ilyenkor az éppen műsoron levő zeneműveket adjuk elő. 1977-es programunkban három vidéki város szerepel: Székes- fehérvár, Sopron és Győr. — Érez-e különbséget a vidéki közönség reagálásában? — A tapsra gondol? — Nem. A zenével való együttélés csendjére, melyet ön háttal állva érzékel. — Semmi különbség nincs. Nagyon jól mondta, hogy a karmester a hátával érez, mert valóban érzékelhető, van-e kapcsolat a közönséggel vagy sem. Nincs fővárosi vagy vidéki publikum. Ma vidéken is ismeri minden zenekedvelő a világ első művészeit. Ha máshonnan nem, a rádióból, televízióból. Tehát van összehasonlítási alap. Mi egy hajszállal sem vesz- szük könnyebben vidéki szerepléseinket mint a budapestieket. — önnek látszólag minden megadatott az élet- ben. — Így igaz. Igaz azért, mert úgy érzem, azt csinálom. amire születtem. Az is igaz, hogy külföldön tisztességes eredményeket értem el. ma is állandóan hívnak, az 1977-es naptáram tele van előjegyzésekkel. Az is igaz, hogy koromhoz képest jo egészségnek örvendhetek, a 70-ből hivatalosan 50-et töltöttem a magyar zene szolgálatában. (1927-ben kerültem a Magyar Állami Operaházhoz, és fél év választ el attól, hogy 25 éve álljak az Állami Hangverseny Zenekar élen.) Van szép otthonom. Ennél többet igazan nem várhatok az élettől. — Bizonyára voltak nehéz korszakai. Mi segítette át ezeken? — Nehez korszakaim valóban voltak; és ha az eredménnyel tökéletesen meg is vagyok elégedve, ez nem jelenti azt. hogyköny- nyen jutottam idáig. Az élet nem korcsolyapálya, amelyen vidáman végig lehet siklani. A nehézségek külsők és belsők. A külső nehézség közös minden embertársammal — ez a paly, küzdelme Ahogy minden hivatásnak a muzsikusénak is megvannak a buktatói. — És a belső nehézségeket hogyan győzte le? — Minden művész életében van olyan periódus, amelyben elbizonytalanodik. Nem bízik önmagában, egy kicsit vakrepülésnek érzi, amit csinál. Hogy ki, hogyan kerül ki ebből az állapotból, azt én nem tudhatom, erről senki nem nyilatkozik. — Kik voltak a legnagyobb hatással önre? — Sokain. Főleg azok, akikkel valamilyen szellemi-zenei rokonságban vagyok. Akadt olyan művész is, aki nagyon imponált, sőt. nagy hatással is volt rám. de tudtam, hogy hajlamaim, tehetségem, temperamenün mom szerint nem szabad őt követnem. — Emberileg kiket érzett közel magához? — Emberileg? Ez végképp nehéz kérdés. A legnagyobb karmestereket mind ismertem. De csak mint hallgató, Találkoztam • személyesen is nagy emberekkel: Bartókkal és Kodállyal. Bartók Béla sajnos, korán, elhagyott bennünket, de hálával és büszkén mondhatom, hogy Kodály Zoltán bizalmába fogadott. Külföldi nagy karmesterek közt kettő volt, akikről ugyanezt elmondhatom. Ez a két név a ma élő fiataloknak már csak lemezről ismerős. Erich Kleibcrt és Fritz Busch. — Ha zenét hallgat, el tudja-e feledni, hogy karmester? — Az igazi, nagy produkció mindig kikapcsol. Mikor — zenehallgatás közben — már elkezd bennem ágaskodni a karmester, akkor legfeljebb tapasztalatokkal megyek haza, de nem élménnyel. Pedig az a legfontosabb, az visz tovább, előre. A tapasztalat csak rutin, szakmai ügyesség. Az élmény, az a művészet, az élét 1" TÍr Ferencsik János január 19-én tölti be 70. életévét Ezen a napon is vezényel. Beethovent. LÁSZLÓ ILONA Szlovák klasszikus költő magyarul (Jón Smrek: Válogatott versek) Él körülöttünk itt Keletkőzép-Európaban egy jeles íro- es költőnemzedék, amelynek tagjai — az egykori monarchiában dúló nemzetiségi viszályok ellenére is — a nrur gyár kultúra, a magyar irodalom interpretálóinak és fordítóinak táboriba szegődtek. Akik még közöttünk vannak,: hetedik-nyolcadik évtizedüket tapossák, akik meg csák a közelmúltban távoztak az élők' sorából, legfeljebb most; lennének kilencven évesek. A szerb Veljko Petrovicra és ! 'Milos Cmjanskira, a horvát Miroslav Krlezára, a szlovák : Emil Bolesláv Lukácra, s nem utolsósorban. Ján Smrekre gondolunk, nem is véletlenül órájuk, hisz áz Ady-centená- rium évében az Ady iránti vonzalmuk parancsolóan sugallja ezt. És van aztán egy másik, most konkrétabb ok is, egyikük verseskötetének magyarországi megjelenése története- sen, ami önmagában is elég indíték a méltatásra. A szlovák Ján Smrekról és a közelmúltban megjelent szép verseskötetéről kívánunk szólni, amelyet Válogatott versek címmel vehet kézbe az olvasó Szalatnai Rezső válogatása'1 bán és szép utószavával. A most nyolcvanegyedik éves Smrek a mai szlovák líra egyik legjelentősebb nesztora. 1896-ban született a Trencsén megyei Nemesmogyoródon, de már gyermek és ifjúként bebarangolta a fél monarchiát: szülei halála után a Kis Kárpátok vidékére került, aztán az Alföldre ment, a régi Bácskába (kereskedőinasnak), majd meg Rózsahegyre, ahol a XX. századi szlovák líra másik jelese, Stefan Kromery vette pártfogásba. Ennyiféle élménnyel gazdá- godva lép a lírikusi pályára Smrek, mindjárt a huszas évek elején. A magyar nyelvű versválogatás Smrek műveinek javaterméséből való. Keresztmetszet, amely- az egész lírai oeuvre erővonalait tárja fel. Jelen van a versekben Smrek szülőföldjének élményanyaga, aztán a nagyváros élmény- körei s a szerelem, amelyről megannyi lírai változathaji vallott. Megkapó közvetlenséggel ábrázolja a szülőföld iá.’ .■ jainak szépségeit, „ahol fenyőfák, szirtiek árnyán a rozs, a zab együtt hullámzanak”, de a városi utca téli, lükteté-1 sét is, aztán a téli est hangulatát, amikor „Ablakok egnefc, virágoznak, / s a jégvirágok szirmai közt / a meleg kiszri várog: / látni, odabent vígan gőzölögnek a szamovárok’'. A szerelemről szóló énekei is közvetlenségük okán, a mindig megújuló életöröm kifejezésével tesznek páratlan esz5 tétikai hatást az olvasóra. S azok a versek is, amelyekben szociális elkötelezettségét vallja meg. Mert Smrek írt 'a külvárosi világról is, a gyárak népéről, meg a szolgálóról • is, aki faluról a városba vetődött, s akit óvni kellett —- költői szóval — az elkallódástóL A monarchiában gyöke-* rezvén élményvilága, csalt természetes, hogy visszacseng a verseikben a régvolt idők égető nyomorúsága is, a kivándorlás kegyetlen valósága mindenek előtt, amelynek ünirek élő szemtanúja volt — kisgyermekként... A magyar könyvkiadás részéről törlesztés az a köteti Törlesztés, mert Smrek, a műfordító a magyar líra legna' 1 gyobbjait tolmácsolta szlovákul; Adyt, József Attilát és Petőfit. Nagy szeretettel és hozzáértéssel, a költő-műfordító minden tudásával. Petőfi-forditásairól szólván irta.: „Életem egyik boldog napjának tartom azt a napot, midőn 1953-ban belekezdtem Petőfi verseinek fordításába... Olyan művészi élvezetet, sőt gyönyört jelentett szamomra, hogy magam is ámultam... Ez a költészet a legmesszebbre és ffp legmélyebbre ért az ember és világ végtelenében, ezá^ élet költészete”. önmagáról is mondhatta volna: az ő lírája is az ember, az emberség, az élet költészete... (Európa, 1976.) LÖKÖS ISTVÁN \ A hekftkás utazó kiköhögte magát, aztán visszafordult Lali kához: — Hát hal volt nekem egy ötszázasom? Mikor kifizettem a vacsorámat a Pannóniában, negyven pengő maradhatott a zsebemben cakk-pakk. — Akkor hogy merte meghívni mégis a nőt, Lázár bácsi? — Hogy mertem, hogy mertem, jó vicc! Nekem senki se adja a bankot Éjfél után szépen bekopogott a szobámba, akármilyen nagy reklámot csinált magának. Persze, akkor még én sem ilyen görbére sikerült metélt tészta voltam, tudja, Lalika. Beallhatott volna hozzam inasnak! A kamasz előbbre húzódott, amennyire combig gipszelt lábszára engedte. — És aztán? — Reggel kérte az ötszázast Mondom neki: — Várj, angyalom, míg a boltok kinyitnak. — Hogyhogy a boltok? — aszóngya. — Hát ötszázast csak ott kapni, nem? — (Mi az, hogy ott kapni? —■ Hát égőt — bökött a mennyezeti lámpára Lázár —, csak abban van ötszázas, nem? Kipukkadt a röhögés. Most szólalt meg az öreg Torma. Reszelésen, érdesen: — Nem szégyellik magukat, itt viháncolnak, mikor... —- a mérnök ágyára bökött. Hirtelen csönd lett, szégyellős némaság, mintha ezzel visszahívhatnák a vastag nevetéseket. — Annák szegénynek már úgyis mindegy... — legyintett Lázár. — Reggel még rágyújtott.. „ — Az.. „ — bólogatott a mérnök túlsó szomszédja. Torma homier Vidor Miklós: afata/il' Kórházi éjszaka kán keresztbe futott két ránc. Ijedten a mérnök éjjeliszekrényére pillantott, de már nem látta ott a pakli cigarettát. A nővér nyitott be, hogy kiosz- sza a vacsorájukat. — Már megint sárgaborsó.,. — húzta el a száját Lalika. — Adja át kézcsókomat a szakácsnőnek, Gizi — hárította el a tányért az utazó. A mérnöknek már nem is hozott semmit a nővér. Megállt az ágyánál, fölé hajolt, figyelte egy kicsit. T orma kezében megállt a kanál: — Nagyon rosszul van? De az ápolónő semmit se szolt, elfolyt az arca, megvonta vállát és kiment. Két perc múlva ott volt az ügyeletes orvos. Szöszmotölt valamit az eszméletlen beteg mellett, aztan behozatta a spanyolfalat. Kedélytelen hideg ült a kórtermen. Lázár bele sem fogott, most nem akadt volna hallgatója. A tálcán az elszedett tányérok. Torma bácsié csaknem érintetlen. Kilenckor eloltották a lámpát, csak a takarók, párnák sustorog- tak, egy-egy ágvreccsenés, amint álomhoz fészkelödtek a betegek. Még Lalika se pusmogott, nem kellett rászólni. — Jó éjszakát — dórmögte Torma. Éberebb volt a hangja, mint kora reggel. Kínlódva gyúrogatta bajuszát A cigarettára gondolt. Tegnapelőtt látogatáskor hozta az asszony a két pakli Kossuthot. Elég lett volna neki vasárnapig. De tegnap a mérnök kölcsönkérte az egyiket Es most ott az ágya előtt a spanyolfal. Rendes ember volt a mérnök. És mindjárt vele lett á legjobba. Nem is csoda, az ilyen vizesnyolcasok meg agyafúrt vigécek közt, akiknek folyton azon jár az eszük, kit hogyan lehet becsapni. Mint ez a Lázár az ötszázasával! Ilyenekkel dicsekszik. Az utcai lámpák beszűrődő fényében lebegni látszottak az ágyak. Egyazon hajó vitorlái, röpítik őket éjszakák és nappalok mély vizén. Csak nem ugyanabban a kikötőben lépnek majd partra az utasok. Meghunyorgott Mintha szédülne. KJ yugtalanul megfordult, föl1 melkedett kicsit hallgatózni. A spanyolfal mögül szerette volna elcsípni egyetlen vékony lélegzet* nyi neszt. Valaki fűrészelve horkolt. Az is lehet, hogy vége van már. Az ajtó felé fülelt. Semmi'. A folyosóin is az a derengő csend. Kisebb gondjuk is nagyobb ezeknek 1 Hal jón meg a beteg nélkülük. Holnap megint látogatási nap. A mérnökhöz bejön majd a fia meg a menye. Mindig körülüli az ágyát négyöt látogató. Látszik rajtuk, hogy tehetős emberek. Tálcaszám hordják a cukrászsüteményt, múltkor meg déligyümölcs- csel állított, be egyikük. De a cigarettát, azt elfelejtették!' Azt. neki kellett kölcsönöznie Az asszonyt latta maga előtt, az elfonnyadt, görbült hátú kis öregasszonyt, amint a félhomályos ablaknál hunyorogva hajtja a varrógépet. Úristen, mennyit kell ösz- szefércelni neki, míg megkeresi egy pakli Kossuth árát! És ő mar nem segíthet. Ilyen reszketős kézzel nem lehet hajszálrugókat operálni. Az órásszövetkezetnek is a fiatalok kellenek. Viszketett mindene. Nem bírt fekve maradni. Óvatosan kikászálódott, szalmapapucsába bújt, és elindult a sarok felé. A terem aludt már. Eltapogató- zott. A pihenő csöndben süket ürességet lehelt 32 a nagy fehér folt. A semmi maga ásított belőle. S megállt a levegőben tömören, kietlenül a bizonyosság. Az ajtón besuhant az éjszakás nővér. Csak a kis saroklámpát gyújtotta föL — Ejnye, Torma bácsi! Az öreg megzavarodott ÍMar botorkált vissza az ágyához. Csak onnan motyogta: — Azt hiszem, vége. A spanyolfal mögött nem láthajt- ta tisztán a mozdulatokat, inkább érezte csak, hogy a nővér feljebb húzza a takarót, leborítja a mérnök fejét Mikor előkerült parányit bólintott az öregnek, mintha röstellné, ami ott a fehér lepedővel bevont fakenet mögött-történt. A villany kialudt, megint nesztelen feketeség. H a szólna holnap a mérnök fiának, visszakérné tőle... hiszen nincsen abban' semmi. Ha neki lenne fia..., de hát ők ketten maradták, támasz nélkül öregkorukra. És akkor még ez is: elviszik előle a másvilágra, amit az asszony megkoplalt, öt lopja meg szegényt, ha veszni hagyja. Mocorgott tanácstalanul, nem sikerült elaludnia Ugyanazt őrölte magában. Csak a sajátját kéri viSeza, az jár. De mit szólnának itt á többiek. Az a nagyszájú vi- géc mindjárt ki viccelné. Mert az ötszázas az rendben van, az hőstett — de az ő nyomorult pakli cigarettája, az más... Hogy van az, hogy a kisember jussa, az mindig más? Hajnalban két ember állított be, egyikük cédulát tartott a kezeben, onnan betűzgette: — Reve... tov... szky Kálmán — Revetovszky! — ismételte meg hangosan, s körülnézett a teremben, mintha azt várná, hogy a halott mégegyszer, utoljára, hangos ,,jelen”-nel válaszoljon, ahogy a regula előírja. — Micsoda kacifántos egy név — csavarta meg fejét a társa. Elvitték. A teremben egyszerre nappal lett. Az üres ágy már. nem jelentett semmit. Hallgattak róla szemérmesen. Lázár álmos hangja bukdácsolt elő két ásítás közül, mintha mi sem történt volna: — Hogy aludt... Lalika? Hát ilyen egyszerű ez. Mindjárt folytatják az ötszázast. Jön csörömpölve a.' reggelivel a nővér nemsokára. Aztán majd Revetovsz- kyék az öregúr holmijáért __ A nap szilánkokra hasította az ablak üvegét. Hogy ő kinyissa a száját amiatt a nyavalyás cigaretta miatt? Hát lenne képe hozzá? Az se igazi: gavallérnak lenni a semmiből, lenyelni, megkoplalni, kinek mi köze hozzá! Megmutatni, hogy az öreg Torma ajándékozhat Revetovszky mérnöknek három forintot D efordult a falnak. Már nem ^ is haragudott a halottra. 4 Otven év a magyar zene szolgálatában Interjú Ferencsik Jánossal
