Népújság, 1977. január (28. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-23 / 19. szám
Zeng a dal Kömlőn Hétfőn és pénteken, az idő tájt, hogy a vacsora- ■ füst szétszáll a falu felett, a művelődési ház világos ablakai mögül vidám énekszó hallatszik. Próbálnak a híres komlói dal ászok, ötven éve kezdték a közös dalolást. A 30—40-es években széles körben ismertek, nevezetesek voltak. Sorra - nyerték a különböző versenyeket. s az akkoriban legmagasabb kitüntető címet is megszerezték. Dr. Nemes János, a ma Egerben élő nyugdíjas pedagógus. a falu kántor-tanítója verbuválta a kórust, jó hangú férfiembereket válo• gatva. Kétkezi mezei munkások, földmívelők voltak egytől egyig. S ezek az emberek a könnyű népdalok mellett a kórusművészet legnehezebb darabjait szólaltatták meg, keltették zengő életre. o o o Az alapító tagok közül ma már csak nyolcán élnek. Közöttük is korelnök Madarász Gábor. Hetvenkilenc éves a szálfatermetű törzsfő. Arcát mély ráncok ár- kolják, az élet súlyosan ke- serű, nehéz tusakodásainak !W jegyei. — Huszonkilenpedik évem* r ben jártam, mikor a kórusunk megalakult — kezdi az emlékezést. — Engem állítottak a kórusgazda tisztére. összetartottam az embereket. ügyeltem rájuk. Különösen versenyek előtt volt ez nagyon fontos, mert ha valaki felöntött volna a garatra. az egész kórusnak fuccs egy félrefogott, fals hang miatt. A versenyek mindig nyáron, aratáskor, fő dologidőben zajlottak. S • bizony, hogy hazajöttünk, nem egyikünket kaszával vártak a falu elején az itthoniak, hogy: „Nno gyerünk aratni!!!” Próbákra is a nehéz napi munka után jártunk össze. Sokszor megesett, hogy míg az egyik szólam próbált, a másik a fáradságtól elaludt — És ugye még ma is énekel, a kórusnak aktív tagja ? — Természetesen. Nékem szükségem van- erre. o o o Kobolák János ugyancsak alapító tag — Hetvenhárom éves vagyok — -mondja és simít egyet „csibészes”, rövidre vágott ősz haján. — Hatvannak vélném. — Haja! Vigyáztam én arra, hogy túlságosan ne öregedjek. Aztán meg nékem a dal mindig is elixi- rem volt. A dal, kérem, fiatalít... Én képes voltam a dal miatt az apámmal is m MTI. január 30., vasárnap összeveszni. Mindenképpen le akart beszélni a kórusról. Semmibe sem nézte a mi közös dalolásunkat, mert azt tartotta, hogy a férfiember csak a kocsmában, a lagziban daloljon és a templomban énekeljen. Odáig fajult közöttünk a civódás hogy a végén odahagytam a szülői házat és családostól más házba költöztem .. Szóval, azt mondja, fiatalabbnak látszom, mint Q valóságos korom? Hát ez nékem nagyon jólesik. Mert tudja, mit mondok magának, fiám ? Soha életemben én még egyszer végig nem dőltem a füvön, mint másol» annyian, arcukat a napnak tartva na- pozv0 lustán. kényesen, csak úgy kedvükre a hűvös Madarász Gábor fűben. Én úgy éltem mindig: arccal a dolognak fordulva! És nemcsak énekelek, de dolgozok még most is. Múlt évban is 160 nap volt a kvótám, napi 10 órában számítva... O O O A fiatalabb kórustagok közül ördög Lászlót kérdeztem: mi. az, ami a dalászokhoz vonzza? :— Szeretem a közösséget, a közös éneklést Nagyon jó érzés negyvenedmagammal együtt énekelni. Egy nagy család a mi kórusunk. Csak azt sajnálom, hogy ebből a családból hiányzanak a kor szerint is fiatalok. Magam ötvennégy éves vagyok. Legfiatalabb közöttünk Bar- tus Zoli aki 36 éves. Ez kórusunkban az alsó határ, aztán nincs tovább. — Ezek szerint, úgy tíz év után, híre-hamva sem lesz a híres kömlői kórusnak? — Inkább húsz évet mondanék... De az igazat megvallva, én nem hiszek a kórusunk halálában. Az a kórus amelyik ötven éven át életképes volt, miért halna meg hatvan vagy hetven éves korában. Mindig leszünk annyian, hogy elmondhassuk: zeng a dal Komlón. o o o Éles Imre 1963. januárjától vezeti a kórust. A karnagy ötvenegy éves, történelem és ének szakos tanár. Az ő munkálkodásával kezdődött — hosszú pangás, gyengélkédés után — a kórusélet szép felfelé ívelése. — Az utóbbi időben háromszor minősítették kórusunkat, kétszer bronz, egyszer ezüst fokozatú diplomával. Két alkalommal is szerepeltünk a Magyar Rádió „Kóruspódium” című műsorában. Nagyszerűen sikerült az 50 éves jubileumunk megünneplése. Hét kórus jött el hozzánk énekelni, s itt volt nálunk a ■füléki munkáskórús is. VI Ugyan, ki mondhatja el magáról, hogy soha életében nem hagyott el semmit? Ha akadna ezen a világon ilyen ember, bizony a csodák közé számítana. De az én barátom Viktor Szkamejkin, a Katonai Akadémia hallgatója, alighanem mindenkin túltett. Egyik napon. amikor együtt utaztunk, leszállván az autóbuszról, megkérdeztem tőle: — Hol hagytad az aktatáskádat? Akkor vette észre, hogy hiányzik az aktatáskája. — Az ördögbe is! — kiáltott fel — bizonyára a buszon hagytam! — Akkor mire vársz? — szóltam rá. — Mozgás: ülj villamosra, és rohanj a busz- végállomásra. Mire a busz is odaér, te már ott leszel. Én pedig itt megvárlak. Elment. Jó húsz perc múlva jött, ragyogó arccal. — Itt vagyok! — És hol van az aktatáskád? — A Jenébe! Biztosan a villamoson Jelejtettem! — Hol jár az eszed? — Nem Jogod elhinni: egész idő alatt, amíg az aktatáskám a kezemben volt, a talált tárgyak hivatalára gondoltam, ahol ezeket a holmikat leadják. Gyere el velem. Ott bejelentjük az esetemet... Oda siettünk a bejáratnál azonban az < én barátom lefékezett. — Mi van? — kérdeztem. A hangja kissé bizonytalanul csengett. — Én itt megvárlak... azaz, majd utánad megyek... — Ugyan ez meg micsoda dolog? — Igen, ez egy komplikált dolog... Nem szeretnék a hivatal Jönökével találkozni. Azért megkérlek, hogy menj be és nézz körül, ott ván-e egy kövér, pulóveres JérJi? Később mindent elmondok. Bementem a hivatal előcsarnokába, és megálltam az üvegajtónál. Odabent fiatal, csinos, szőke nő ült az íróasztalnál, mögötte a polcon egy halom esernyő és egyéb elhagyott holmi. Éles Imre karnagy (Fotó: Szántó György) Részt vett ünnepségünkön Vass Lajos, Erkel-díjas karnagy, akitől hosszú idő óta sok segítséget kapunk. Neki köszönhetjük azt is. hogy a füleki és a kömlői együttes között baráti kapcsolat jöhetett létre. Nem is olyan rég, múlt év decemberében jártunk Füleken, ahol igen jól szervezett és sikeres kórustalálkozón vettünk részt. Mi, hogy teljesen precíz legyek, 214 percet énekeltünk ottani tartózkodásunk során. Szép eseménye volt a találkozónak a füleki és a kömlői kórus közös éneklése. Bárdos Lajos két szerzeményét énekeltük, ugyanolyan sikerrel, mint itthon, születésnapunk ünneplésekor. — Mi a véleménye a kórus jövőjéről? — Én Optimista vagyok. Ez a kórus csak alakulásakor volt fiatal azontúl pedig középkorúak és idősebbek képezték a gerincét. A tenor szólamot persze mindenképpen fiatalítani kell. s ezt meg is oldjuk. Jó mecénásunk a termelőszövetkezet, a községi tanács. Van iskolai énekkarunk, s nyugodtan mondhatom, hogy azok a gyerekek, akik az iskolában megszerették a közös énekelést, később'sem lesznek . hűtlenek és oda állnak majd az idősek helyére. Biztos vagyok abban, hogy még ötven száz év múlva is — zeng a dal Komlón... Pataky Dezső Egy idősebb nő. a közlekedési vállalat egyenruhájában. éppen a legújabban talált holmikat adta át a szőkének. A kövér főnököt azonban nem láttam. Akkor a barátommal együtt beléptünk a hivatalba. — Jó napot... — köszönt vissza a szőke, akit — mint később megtudtam, Nymának hívtak — és úgy tűnt, hogy ismerős-barátságosan néz hadnagy barátomra. — Ezúttal mit hagyott el...? Abban a pillanatban, mintha a föld alól került volna elő. ott termett a kövér pulóveres. Köszönt, majd hozzám fordult. — Legyen szíves, kérem. .. — azzal az ajtóra mutatott, amelyen ez állt: HIVATALVEZETŐ. Odabent hellyel kínált. — Jól ismeri ön ezt a tisztet, akivel jött... ? — Igen, természetesen! A barátom! Azonkívül együtt jártunk iskolába. De Ugyan, miért kérdezi ezt? — Nem Jogja elhinni, hogy én éjszakánként róla álmodom! És nincs étvágyam, nincs nyugtom... — Nem értem... — Természetesen, nem érti. Én életemben legalább százezer emberrel találkoztam, de ilyennel, mint a maga barátja, még nem. Soha! Ivott egy pohár vizet és letörölte homlokáról a verítéket. — Az ön barátja nálunk mindennapos vendég. Minden áldott nap bejelenti valami elvesztését. Tizennégy nap alatt rekordot állított jel: elhagyott öt esernyőt, két csomagot, egy hátizsákot. egy vadászkutyát ii’yen ag esély? Az érettségizőit felvéteti felelősége! az egyetemekre és a főiskolákra Ezekben a hetekben családok tízezeréi mérlegelik, hogy gyermekük a középiskola elvégzése után tovább tanuljon-e, ha igen. hol. s milyenek a fölvétel esélyei, mi várható az idén? Erről nyilatkozott Kanczler Gyula, az Oktatási Minisztérium főosztályvezetője az MTI munkatársának. — Az Oktatási Minisztérium nem tervez az 1977— 78-as tanévben alapvető módosítást az érvényben levő felvételi eljárásban — mondotta Kanczler Gyula. — Ismereteink szerint az idén továbbtanulásra jelentkezők száma hasonló lesz a tavalyihoz. Márpedig a múlt évben mintegy 10 százalékkal kevesebben kívántak az egyetemeken, főiskolákon továbbtanulni, mint korábban. A csökkenés demográfiái okokra vezethető vissza. A jelentkezés és a szakemberszükséglet a szakmák bizonyos részében hosszú évek óta eltér egymástól. Ez ma már nemcsak a műszaki, mezőgazdasági oktatási intézményekbe történő jelentkezésben, a bölosészíka- rokra való sokszoros túljelentkezésben vagy az orvosképzés iránt — immár hagyományos — rendkívüli érdeklődésben nyilvánul meg. Tapasztalni, sajnálatos módon azt is, hogy csökken az érdeklődés egyes más szakmák, például a természettudományi karok, tanárszakai iránt, és ez összefügg a pedagógushiánnyal is. A középfokú oktatási intézményekben ma a fizikai dolgozók gyermekeinek aránya többé-kevésbé megfelelően alakul. Sajnos azonban, ez az arány a továbbtanulásra jelentkezésnél romlik. Kiváltképp gondot jelent, ez például a Budapesti Műszaki Egyetem néhány karán, vagy az orvostudományi egyetemeken. Az arány kedvezőbb a főiskolákon így az országos .átlag viszonylag elfogadható. A fizikai dolgozók •, gyermekei elsősorban a rö- videbb képzési idejű intézmények felé orientálódnak —, de ez csak bizonyos fokig magyarázható azzal, hogy a szülők egy része nehezebben tudja öt-hat évig tovább taníttatni gyermekét. Tapasztalataink szerint bizonyos tartózkodás, némi bátortalanság is kór1 rejátszik ebben. — Az elmúlt években a jelentkezésekben területileg is jelentős aránytalanságot tapasztaltunk. Az ország egyes területein bizonyos szakemberekből már-már krónikus a hiány, és sok végzett fiatal nem megy vissza lakhelyére dolgozni. Ezen a gondon kívánunk enyhíteni a pályakezdő fiatalok új pályázati rendszerének bevezetésével —, ám az egyéni és a társadalmi érdek jobb összhangjának megteremtéséhez már a meggondolt pályaválasztás is hozzájárulhat. A „Felső- oktatási intézmények 1977” című könyv segítségével az érdekeltek jobban megismerhetik a felvételi rendszert. Pontosan megtudhatják, hogy a középiskolából milyen pontszámot vihetnek magukkal a végzősök. — Az egyéni és a társadalmi érdek' jobb összhang• ját hivatott szolgálni a szervezett átirányítás rendszere. Ezzel a lehetőséggel a fiatalok először mintegy négy-öt éve a műszaki felsőoktatásban élhettek; tavaly kiterjesztettük a kört a pedagógusképző intézményekre. az idén pedig az agrár-felsőoktatásra. A pályázó fiatalok jelentkezési lapjukon két azonos szakirányú intézményt jelölhetnek meg. Ha az elsőnek megjelölt egyetemen eredményesen felvételiznek, de a felvételi ponthatárt mégsem érik el, az egyetem továbbküldi személyi anyagukat hasonló képzési célú más intézménybe. Ha pont számuk ott meghaladja a felvétel ponthatárát, felajánlják hogy fölveszik. Az elmúlt évek tapasztalatai szerint ez a lehetőség találkozott a fiatalok érdekeivel. — Szeretném felhívni a továbbtanulni szándékozó fiatalok figyelmét az úgy” nevezett előszerződésre. . Utaltam, az ország- egyes területein és az egyes - munkaterületeken tapasztalható pedagógus-, orvos- és jogászhiányra. Ezt enyhítendő a tanácsok,. a munkáltatók számos helyen ajánlanak az érettségizőknek előszerződést. — fejezte be nyilatkozatát Kanczler Gyula az Oktatási Minisztérium főosztályvezetője. (MTI) — Miket mond! — Igen, ez így van! A bejelentéseivel természetesen, joglalkoznunk kell. Vannak, akik értékes holmikat hagynak el, de minden előkerül. Egy pénztáros például tízezer rubelt veszített el, de nálunk leadták. A hadnagy dolgai közül azonban ezidáig semmi se lett meg! Egy kutya, persze, megszökhet... De az ernyők, a csomagok... ez egyszerűen lehetetlen! Hosszú évek óta dolgozom ebben a hivatalban, és itt sok mindent láttam már és látok. Mit hagytak el régebben és mit manapság az emberek? A holmik jobbak és értékesebbek lettek. az emberek jobban élnek és a becsületesség százaléka ts mérhető. Az elhagyott tárgyak 98 százaléka megtalálja a gazdáját. De két hét óta az ön barátja ezt a statisztikát lerontotta. Minden > bejelentése eredménytelen maradt és a százalékunk 70-re zuhant! Vagy... az is lehetséges, hogy nem is veszített el semmit a barátja? Mit gondol... ? — Azt nem tudom, hogy a többi holmijával mi a helyzet, de ma a saját szememmel láttam, kétszer egymásután elhagyta az aktatáskáját. — Én megőrülök! — sóhajtott az igazgató — és elveszítem a hitemet az emberekben. Évről évre, napról napra javult pedig a helyzet, most meg hirtelen egy ilyen zuhanás! Nagyon kérem, küldje be hozzám a barátját! Kimentem és átadtam Viktornak az üzenetet — Menj csak... — mosolygott Nyina. — Ne Jélj, az. öreg alapjában véve jó ember — és hozzám fordulva folytatta: — Viktor már régen meg akarta nekem mondani, de mindig zavarta a jőnök jelenléte. Ma azonban mindent elmondott. Csak naponta látni akart és ehhez keresett ürügyet..'. Néhány perc múlva együtt jöttek ki az irodából. Viktor és az . igazgató. Az igazgató arcán széles mosoly: — A százalékunk ismét helyre jog állni! — kiáltotta örömmel. — Kérem, a jövőben csak veszítsen el bármit, amit csak jónak lát és jöjjön hozzánk. Szeretettel várjuk! Az utcán megkérdezte tőlem Viktor. — Hogy tetszik neked Nyina? ő egy igazi talált kincs, éppen olyan, akiről mindig álmodtam. Most már a jőnöke is tud mindent... — És végül is... bejelentetted az aktatáskádat? — Az ördög vigye el! — kapott a fejéhez. — Teljesen elfelejtettem! És visszafutott, hogy bejelentse. , Három hét múlva az utcán találkoztam Nyinával, kezében a sárgásbarna aktatáskával, amit éppen megtaláltak és éppen leadtak a hivatalban, és amit ő most, meghatalmazás. alapján, mint Viktor Szkamejkin felesége, átvett és vitte haza feledékeny férjének... Oroszból fordította: Antaljy István Kecskemét Ördög László Kobalák János
