Népújság, 1977. január (28. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-20 / 16. szám
Az éneklést nemcsak oktatni kell! Az őszi-téli hónapokban Egerben, de a megyében is egymást érik a zenei rendezvények. A Filharmónia bérleteit szinte már kinőtte a közönség, mindenütt több az igény, mintamenynyi férőhelyet a szervezés tud biztosítani. A hangszeres zene teljes tekintélyt élvez. A karéneklés ügye — főként a felnőtteknél és amatőrszinten — jobban is állhatna! Ilyen kérdésnél, az okok után kutatva mindig eljutunk a pedagógusokhoz; tanáremberekhez, akik a zenei neveléssel, a karvezetés áldozatos munkájával foglalkoznak. És hogy érdeklődésünk ne csak egy részletet érintsen, megkérdeztük az egri zenei általános iskolából Dienes Ti- bornét. aki a hat-tiz éves gyermekeknél igazi tudója ennek az ügynek, dr. Valentin Kálmánt, aki az egri Szilágyi Gimnáziumban tanít éneket és elismert karnagya a Heves megyei Építők Vegyeskarának; de véleményt kértünk Tar Lö- rihctöl is, aki nemcsak oktat 0 tanárképző főiskolán, de a főiskola női karának az egyik gazdája is. És ez a kórus az országos élmezőnyben szerepel. Nézeteik nagyjából megegyeznek, • legfeljebb annyiban térnek e) egymástól, hogy ki, honnan szemléli a közös éneklés fontos problémáját. A KODÁLY-MÓDSZER A Kodály-szisztéma kiváló ezzel a módszerrel valóban remek eredményeket lehet elérni. Az egri zenei általánosban három kórus működik, a kicsinyek kórusa, a normál felső osztályosokból álló kórus és a zenei felsőtagozatosokból szervezett énekkar. A kicsinyek kórusánál elkezdett munka azt a célt szolgálja, hogy megszerettesse a közös éneklést a hat-tíz évesekkel. A zenei nagykórusban a tanulók a már megtanult zenei, ismereteket alkalmazzák, ügyelnek a stílushű előadásra, a tiszta harmóniákra. a helyes szövegkiejtésre és a hangképzésre, a lapról olvasás mellett, így válik valósággá 0 nevelési szándék: a közösségi szellem az egymás iránt érzett felelősség erősítése, a közös éneklés, a szép muzsikálás élménye. Ezek a kórusok minden iskolai ünnepségen fellépnek és ilyenkor éri őket az a semmi mással nem hasonlítható érzés és hatás, amelyben a munka megkapja a maga jutalmát. A sikerélmény oldaláról nézve sem elhanyagolható, hogy a zenei nagykórus már több rádiószereplésen is részt vett, most másodszor indul az „Éneklő ií- júság”-mozgalomban sőt: lemezfelvétellel is dicsekedhetnek. Szeplő viszont az iskolás éneklés gyakorlatában is, hogy az egészséges versenyszellem kallódóba megy. A kulturális szemléken nincs minden rendben, mert ez nem egyszer szakmai harccá fajul, holott a felszabadult, önfeledt éneklés szellemét kellene ott is erősíteni. Határozottan kimondják ezek a zenepedagógusok, hogy az énektanítás az általános iskolában is csorbát szenved'. A vidék, a falvak iskolái igen sok esetben nem kapnak oktatót. talpraesettet az ügyet szenvedélyesen szeretőt, olyant, aki meg tudja szerettetni és élvezetes munkává tudja tenni az együttQfNwma MTI. január 39„ csütörtök éneklést Ha valahol, akkor a pedagógiában, az egyéniség szerepe meghatározó. És ez a készség-tantárgy rangjában már ott veszít, amikor a tantestület nem ismeri fel az énekoktatás nevelő hatását, azokat a nem lekicsiny- lendö előnyöket, amit a közös éneklés az esztétikai nevelés és ízlés kialakításában elérhet. A KÖZÉPISKOLÁBAN Ezek az általános iskolában jelentkező, néhol csak gondatlanságnak tűnő tendenciák a középiskolákban felerősödnek. Már az általános iskola felső tagozatában felszaporodnak a szakkörök, amikre rengeteg idő rámegy. A szülők, a tanárok, netán a tanulók is fontosabbnak tartják, ha az agyonterhelt délutáni és esti órákat olyan tantárgy ismeretszerzésével töltik el, amiből esetleg élethivatás lesz, kell a felvételinél majd az egyetemeken, főiskolákon. Nos. a középiskolában a hasznosság, a célszerűség kényszere mellett dönt már a tanuló is, mert ha az időbeosztásban ütközés van, a leghamarabb lehet magyarázatot találni a „fajsúlyában” is könnyebbnek tekintett énekről elmaradni, mint mondjuk a fizikáról a matematikáról vagy a kémiáról, ahol fontos összefüggő láncszemek követik egymást a tudásban. Az elfoglaltságok között tehát eleve lemarad az ének. És még a nagyobbik baj: miközben elvárjuk a tanulóktól, hogy a 60—80 tagú énekkar dolgozzék és az ünnepi alkalmakkor, versenyeken esetleg csillogjon, ráneveljük a mulasztókat a „bliccelésre” arra. hogy a közösségi munkát felszínesen értelmezzék, hogy a felelősséget még ilyen kicsiny dolgokban is elhárítsák maguktól; és főképp „segítünk” nekik abban hogy a művészetet, a zenét másodrendűnek érezzék és higgyék. És ez a folyamat a tanuló életében nyolc esztendeig tart. amin már a felsőoktatás sem segíthet. Ügy válik tehát felnőtté a diák, hogy a közös éneklésre, az abban rejlő nagyszerű élményszerzési lehetőségekre igénye sem marad. Észre sem veszi, hogy olyan hiánnyal indul az életnek, ami később már nem pótolható. Igaz, a fiatalságban megvan a szépség iránti igény és vágy, de annak tartalmát, célját és formáit egy egész életre szólón mégis csak a legfogékonyabb életszakaszban kellene megteremteni. Innen már nem is erőltetett a következtetés: régebben azért nem kellett „dalárdákat” szervezni nagy erőbefektetéssel, mert a felnőtteket az eredendő érdeklődés és igény vitte a közös éneklésbe; itt, ma pedig a gyermekek az általánosban és a középiskolában megszokják, hogy az éneket másodrendű feladatnak tekintsék. És annak ellenére, hogy ma — az országos irányítás szorgalmazása folytán — mozgalmas kóruskultúráról beszélhetünk. az eredmény jóval kevesebb annál, mint amit a Kodály-módszer kamataként elvárhatnánk. A FŐISKOLÁN Mindehhez — talán gyógyírként, vagy vigasztalásként — fűzzük hozzá azokat az adatokat amik Egerben az énektánár-képzés mai állapotát rögzítik. Az egri főiskoláról évente harminc énekszakos tanár kerül ki az életbe, magyar—ének, történelem—ének szak párosításban. Két éve indult; a népművelés—ének szakos tanárok, képzése is. Az évente végző harminc tanart öt megye igényli, de a beiskolázás is öt megyéből történik. Innen van az, hogy Heves megye énekszakos gondjai nem sokkal kisebbek Nógrádénál, mert évenként a megyéből kettő-három-négy felvétel van. Akik más megyéből jöttek, visszamennek megyéjükbe. A Heves megyeiek igyekeznek itt elhelyezkedni és itt is inkább Eger környékén úgy, hogy Egerből járnak ki oktatni. így aztán nem csodálható hogy megyei szinten is* mindössze ötvenszázalékosnak mondható a2 énektanárkérdés megoldása. Ez az ötven százalék nyilván nem elegendő arra, hogy mindenütt jelen legyen és megfelelően hasson. Viszont ezeknek a végzős növendékeknek a lelkiismeretes munkája az ő környezetükben meglátszik; ők vezetik a felnőtt és ifjúsági énekkarokat, fellépnek a diáknapokon, az Éneklő ifjúság-mozgalomban. vezetik a pávaköröket és tömörítik az érdeklődőket. Az már megint érdekessége ennek a félig megoldott kérdésnek, hogy 50 százalékos ellátottság mellett a közlönyben évente csak ritkán találkozni ének- tanári állás jelzésével. Talán az idén életbe lépő új pályázati rendszer hoz némi változást. Ügy értjük, fentről is többet és behatóbban lehet tenni a szakmai fehér foltok eltüntetésére. Nem a felmérés, inkább a figyelem felhívásának szándékával közelítettük meg témánkat. Azt szeretnénk hogy ez a mozgalom, amely annyi értéket hozhat felszinre az emberekben, „fent is”, de „lent is”, vagy még Inkább középen, a középirányító szerveknél nagyobb támogatást kapjon. Mert szerintünk is csak az egyik oldal-, ennek a kérdésnek a pedagógia. A másik: a szervezés, nemcsak a KÓTA keretein belül. A karvezetők — akik vannak —, mindent megtesznek. De a többi karvezetőt, akik még nincsenek, elő kell teremteni. Farkas András Dolgozó nők tornája Egy kicsi mozgás, és akiknek kell... Láblendítés előre, hátra, előre;, hátra. Törzshajlítás oldalt, vissza, oldalt, vissza. Fejkörzés karhajlítás, aztán irány a bordásfal... Pattognak a vezényszavak az egri Dobó Gimnázium tornatermében ám a résztvevők, a hajladozók, ugrálok nem diákok Hétfő esténként csakis dolgozó nők számára nyitja ki a terem ajtaját Juhász Antalné testnevelő tanár, aki most maga is melegítőben, munkára készen summázza az eddigieket: — Lassan négy esztendeje lesz, hogy a megyei és a városi tanács szakszervezeti bizottságainak kezdeményezésére megalakult a dolgozó nők tornája. Azóta gyűlünk össze, ha kisebb nagyobb megszakításokkal is, de viszonylag rendszeresen minden hét elején egy-egy órára. A város >. csaknem harminc üzemét, vállalatát, hivatalát képviseli egy-egy dolgozó, bár akadnak nagyon „rendes helyek” is, ahonnan hatan, heten járnak ... — Még töpreng néhány számon, de aztán bevallja, hogy „nem az adatok embere”, lássuk inkább a tornát! És máris újra felharsannak a vezényszavak és egyre mélyebbek a sóhajok, szaporán reccsennek, ropognak a csontok, lassan megpirosodnak az' arcok. Még néhány keményebb mozdulat, aztán állj! E'őkerül a magnó, vidám dallam csendül fel... — Hiába, zenére köny- nyebb — szusszant Papp Jánosné, a megyei tanács dolgozója, egyike a leglelkesebb törzsgárdatagoknak. ö még a beszélgetés idejére sem mulasztana egyetlen gyakorlatot sem! — Ezt a hatvan percet ki kell használni az utolsó pillanatig, még ha egy kis Gál Lajosnénak könnyen megy a gyakorlat! izomlázat is szerez az ember. Rengeteget jelent ez mindannyiunknak, ‘ hiszen hét közben legtöbbünk ülőmunkát végez, vagy olyat, ami egyforma, mechanikus mozdulatokat követel. Itt viszont mozog minden por- cikánk, izmunk. Az egészben az a legcsodálatosabb hogy ilyenkor az ajtókon kívül marad minden munkahelyi bosszúság, fáradtság, otthoni gond. Ez a kis mozgás nemcsak fizikailag, de szellemileg is felüdít. És nem mindegy, hogy miként rugaszkodunk neki a hétnek. Polkázás következik, aztán tornapados játékok, majd különböző alakzatokba fejlődik a kis csapat. — Kár, hogy a kolléganőket nehéz idecsábítani — mondja egy mosolygós fia- talaszony, Gál Lajosné, a KAEV technológusa. — Van, aki csak az izomláztól húzódozik, de akadnak olyanok is, akik a házi teendőket nem tudják átcsoportosítani erről a napról. Bevásárlás, takarítás, főzés, ... hát kell is egy kis ügyesség! Nekem szerencsém van, mi „sportoló” család vagyunk. A férjem kosarazik, a gyerekek pólóedzésre járnak mindennap. De bizony a kisgyerekes asszonyoknál már gond az apróságok elhelyezése.. . Pedig éppen a szülés utáni esztendőkben van a legnagyobb szükség a tornára. Nem véletlen, hogy itt is a hasizom- és a derékkarcsú sitó gyakorlatok a legnépszerűbbek. — Elkelne ez az egy óra a hét másik napján is —, tolmácsolja a társaság egyöntetű véleményét Pócs Marika. Az ő alakjára pedig még igazán nincs panasz, no de a megelőzést nem lehet elég korán elkezdeni. — Érettségi után Hevesről kerültem Egerbe, a Fi- nomszerelvénygyárba. Ott. hallottam egyik munkatársamtól, hogy van ilyen lehetőség, s jelentkeztem is rögtön. Már nagyon hiányoztak a gi miben megszokott tornaórák. Na meg, albérletben két testnevelő szakos lánnyal lakom együtt, előttük sem szeretnék szégyenben maradni. Ez persze meg is látszik serény hajladozásán. Aztán Marika koncentrál, még egy utolsó talajközeli gyakorlat, amely újszerűségével megkuncogtatja a részvevőket ... És a mai napra vége. A társaság az öltözőbe zúdul, sietősen visszaalakul mindenki családanyává, háziasszonnyá, feleséggé. Halk zsongás, egy-egy hangosabb mondat: Jó lesz még egyet sétálni! — Megihatnánk még egy-egy colét! — Siessünk, főznöm kell valamit! Szétoszlik a csapat, találkozó egy hét múlva. Ám a jelszó addig is marad, mert egy kis mozgás, ugye, mindenkinek kell...! Németi Zsuzsa A terepjáró egyre mélyebbre süllyedt. A fagy nem enyhült. Ügy érezték, hogy a jeges szél letépi az arcukról a bőrt. Nem volt hová elrejtőzniük. — Kifehéredett az orrod ... dörzsöld meg az arcodat, a homlokodat — mondogatták egymásnak az útitársak. — Eh, minek kínlódunk itt mind a négyen? — mondta végül a sofőr. — Jobb lenne, ha az elvtársak megkeresnék a falut. Mi majd Kozsahmet- tel tüzet gyújtunk. Itt valahol az úton szakszaulbokrokat láttam. Induljanak! Aztán ha lehet, küldjenek ide egy traktort. — Az előbb eljöttünk egy ház mellett — mondta Kozs- ahmet. — Ott találnak lovat is, tevét is. Melegedjenek meg... aztán próbálják megkeresni a konvojt. Lóháton jobban megy. Alim ráállt. — Hol láttak szakszault? Megyünk, törünk magunknak... A vad széllökésekben tán* torogva, libasorban elindultak a távolban fehérlő homokdombhoz, amelyen néhány göesörtös szakszaulbokor nőtt, szétszóródva. Négyen rácsimpaszkodtak az " egyik kiálló ágra. Az letört a súlyuk alatt Ezzel az ággal, mint egy pöröllyel, szétver ték a tövét, — Te szegény szakszaul... szerencse, hogy olyan vagy, mint az üveg ... — rikkantott fel Alim, elégedetten kifújva magát, hogy egy kicsit felmelegedett. lassanként felmelegitette maga körül a levegőt. — No, jó telelést.! — búcsúzott Alim. — Ügyeljetek egymásra, nehogy megfagyjatok. — Szerencsés utat! Siessenek — válaszolt a sofőr és Kozsahmet. — Ügy nézem, az öregapjuk volt — mondta Kozsahmet. — Ha pedig már a nagypapa megadta magát, a többiek sem fognak ellenkezni. Letaroltak még két szak- szaulbokrot, a hátukra pakolták az ágakat, és odavitték a süllyedő gépkocsihoz. A benzinnel lelocsolt száraz szakszaul lángra kapott, és Az út kegyetlenül rossz volt, de Alim és Kurmanov csakhamar rátalált az útmenti házra. A }iáz gazdái — egy öregember'meg egy beteges, fonnyadt öregasz- szony — szinte egyszerre kiáltottak fel ámulatukban, amikor meglátták, hogy néznek ki a jövevények. A csészékbe^ tea mintha egy kicsit magukhoz térítette volna őket. Nem volt idő késlekedni... Alkonyaikor felkapaszkodtak egy tevére, és elindultak a sztyeppére, hogy megkeressék a konvojt. Alim, mint annyian a vele egyivásúak közül, végigvere- kedte a háborút. A Balti Flottánál szolgált, harcolt hadihajón is, a tengerészgyalogság soraiban is. Jurtában született és vérbeli sztyeppelakó volt. Sem a békés élet kényelme, sem a városi lakás, sem dolgozószobájának teljes komfortja nem kényeztette el. A járásokban, a puszta mélyén mindenütt otthonosan, mozgott nyári forróságban, téli fagyban egyaránt. A kegyetlen Fekete Szélben pedig a pusztalakó kazah nem talál semmi különöset. Alim Kurmanov elé ült a tevén, és még a gyermekkorából ismert -szokás szerint, sarkával bökdöste az oldalát, nógatta az állatot. A teve engedelmesen ügetett, s úgy ringatta utasait, mintha bölcsőben lettek volna. A konvojra csak éjszaka bukkantak rá, amikor már a teve is, ők is halálosan elfáradtak. Az autók fényszóróinak fénye segített nekik, ami a sztyeppén már tíz kilométerről látható ... A konvoj kínos lassúsággal haladt, néhány kocsiból álló egységekre szakadozva. A két traktor semmiképpen sem volt elegendő, a sofőrök egymást váltogatva szálltak ki a fülkéből, és vállukkal támasztották meg a karosszériát. Velük dolgozott Alim és Kurmanov is, szusszanásnyi szünet nélkül jártak egyik kocsitól a másikig. (Folytatjuk) t
