Népújság, 1976. november (27. évfolyam, 259-283. szám)

1976-11-03 / 260. szám

Történelmi jelzője; „fehér holló" Ünnepi megemlékezés Mocsáry Lajos tiszteletére Korának kiemelkedő poli­tikusa és kiváló írója volt Mocsáry Lajos (1826—1916). Állhatatosan és tüzes szen­vedéllyel küzdött Magyaror­szág függetlenségéért, a ma­gyarországi nemzetiségek nemzeti jogaiért. Ország- gyűlési képviselőként és köz­íróként egyaránt síkraszállt haladó eszméinek megvaló­sításáért. A magyar reakció nemzetárulónak bélyegezté, a nemzetiségek pedig a „fehér holló” történelmi jelzővel illették mint ügyüknek egyet­len igaz védelmezőjét. Szü­letésének 150. évfordulója tiszteletére a Hazafias Nép­front és Heves megye Ta­nácsa ünnepi megemléke­zést tartott kedden délután Egerben, a Ho Si Minh Ta­nárképző Főiskolán. Az ün­nepség elnökségében helyet foglalt többek között dr. Si­pos István, a megyei párt- bizottság titkára, dr. Szűcs László, a tanárképző főisko­la főigazgatója, a megyei párt-vb tagjai, Ftála Tiva- darné országgyűlési képvise­lő, dr. Pápay Gyula, a me­gyei tanács vb-titkára, va­lamint dr. Jenes Pál, az SZMT titkára. Az ünnepi megemlékezés résztvevőit Póíl Jenő, a HNF megyei bizottságának titkára üdvözölte, majd Szé­kely György akadémikus, a HNF Országos Tanácsának tagja mondott elnöki meg­nyitót, felvázolva Mocsáry Új tantervekfiez új tankönyvek „Anyanyelvi ismeretek” két évre A fokozatosan életbe lépő űj tantervekkel együtt — 1978-tól — új tankönyveket kapnak májú a diákok. A tankönyvek egy részén már dolgoznak a szerzők, szerzői munkaközösségek. A könyvekben tükröződ­nek majd az általános isko­lai nyelvtan- és helyesírás­tanítás új útjai. Újdonság lesz, hogy — az általános iskola történetében először — egy tankönyv készül a S. és a 4. osztályosoknak ^Anyanyelvi ismeretek” cím­mel. A kisdiákok tehát két évig forgathatják lapjait, mélyebb barátságot köthet­nek könyvükkel, s ezen ke­resztül az anyanyelvi is­meretekkel is. Újdonsága lesz a könyvnek, hogy a feladatokat, példákat osztá­lyonként külön munkafüzet tartalmazza. Kétfajta mun­kafüzet készül, egy az osz­tott, egy pedig az osztatlan — tanyai — iskoláknak. Ez utóbbi bővebb terjedelmű lesz, s nagyrészt olyan pél­dákat tartalmaz, amelyeket a tanulók önálló foglalko­zásokon oldhatnak meg. Az új tankönyv szerkeze­tében, felépítésében is a nyelvtudományok logikájá­hoz, felépítéséhez alkalmaz­kodik. Az „Anyanyelvi ismere- tek”-re kiírt pályázaton két pályamű érte el a legjobb eredményt. Az egyikből lesz a tankönyv, de a másikat is megjelenteti a Tankönyvki­adó Vállalat — módszertani kézikönyvként. Az alsó tagozatosokéhoz hasonló elvek alapján ké­szül majd közös nyelvtan­könyv az általános iskolák 5—6—7—8. osztályos tanu­lóinak. Várhatóan a jövőben a gimnáziumokban is gyakor­lattá válik az „egy könyv — több osztálynak” elv. A Tan- könyvkiadó Vállalat közel­múltban meghirdetett pályá­zata mindenesetre lehetővé teszi, hogy a szerzők közös irodalomtörténeti tankönyvet állítsanak össze a IX—III— IV -eseknek. Űidonsággal szolgál majd az általános iskola 4. osztá­lyosainak olvasókönyve is. Az első olyan tankönyv lesz hazánkban, amelynek meg­írására a Tankönyvkiadó Vállalat írót, a gyerekek kő- erében rendkívül népszerű írónőt, Janikovszky Évát kérte fel. (MTI) Lajos életpályáját, politikai és közírói küzdelmeit. Tóth Ede egyetemi docens, a történettudományok kandi­dátusa Mocsáry Lajos köz­életi szerepét ismertette. Ke­mény G. Gábor tudományos főmunkatárs, az irodalomtu­dományok kandidátusa a ki­váló politikusnak és közíró­nak a nemzetiségi egyenjo­gúságért folytatott küzdel­meiről beszélt, Felszólalt az emlékülésen Mándics Mihály országgyű­lési képviselő, a Magyaror­szági Délszlávok Szövetsé­gének vezetője is. A meg emlékezés elnöki zárszóval, majd a Himnusz eléneklé- sével ért véget. A főiskolai ünnepség részt­vevői ezután autóbusszal Andomaktályára utaztak, ahol Mocsáry Lajos egyko­ri kastélya, a mai szociális otthon épületének falán em­léktábla leleplezésére került sor. Avatóbeszédet dr. Nagy József, a történettudomá­nyok kandidátusa, az egri tanárképző főiskola helyet­tes főigazgatója móndott A Hazafias Népfront, Heves megye Tanácsa, a nemzeti­ségi szövetségek képviselői, valamint Andornaktálya köz­ség vezetői koszorúikkal rót­ták le tiszteletüket Mocsáry Lajos emléke előtt Hogyan születik a história ? Beszélgetés Ránk! György Kossuth-dfjas történésszel Mind kedveltebbé válik az az előadássorozat, amelynek keretében a magyar tudo­mányos élet neves egyéni­ségei mutatkoznak be a Megyei Művelődési Központ­ban. Legutóbb több százan hallgatták meg Ránki Györ­gyöt, a történelemtudomá­nyok doktorát, a Magyar Tudományos Akadémia Tör­ténettudományi Intézetének igazgatóhelyettesét, a deb­receni Kossuth Lajos Tudo­mányegyetem tanárát, aki a II. világháború krónikájá­nak emlékezetes fordulóit elevenítetté fel. Munkatársunk a Kossuth- díjas tudóssal beszélgetett munkájáról, az iskolai, az egyetemi oktatás néhány kérdéséről és a társadalom­tudományi ismeretterjesztés­ről. — Egyes becslések szerint a borzalom hat évéről az el­múlt harmincegy év során mintegy tízezer könyv je­lent meg. Mi újat adhat még a kutató? — A téma ma is emberek millióit foglalkoztatja, s ál­lítom, hogy korántsem de­rítettünk fel minden össze­függést. Ennek igazolására csak egy péld'át. Az angol külügyminisztérium sokáig féltve őrizte rendkívül gaz­dag irattári anyagát. Ez az értékes forrásgyűjtemény most már hozzáférhető, s a legújabb kor iránt érdeklő­dők valóságos kincsesbányá­ra bukkantak itt. Egy má­sik érv: a magyar vonatko­zású eseményeket meglehe­tősen alaposan elemezték kollégáim, s a részleteket számos műben dolgozták feL A hazai és nemzetközi iro­dalom viszont alig világítja meg a kelet-európai térség szerepét. Az olvasók keveset tudnak a távoli színterekről. Munkámban — A második világháború történetében — elsősorban ezt vizsgáltam, ezt a hiányt igyekeztem pótolni. — Hogyan értékeli Ne- meskürty István Rekviem egy hadseregért című köny­vét? — A szákberkekben nem keltett különösebb visszhan­got. A szerző nekem is el­küldte, tüzetesen áttanulmá­nyoztam, de nem kapcsolód­tam be a nyilvános vitába. Tetszett gördülékeny, írói ér­zékre valló, a jó esszék szintjét megközelítő stílusa. Módszerével, az általa fel­sorakoztatott adatok rend­szerezésével és alkotásának bizonyos felhangjaival sem­miképp sem értek egyet. Sze­rintem túlméretezett nemze­ti önérzet árad a sorokból, s ez vezeti olykor tévútra az alkotót. — A műhelymunka fogá­saihoz érkeztünk. Hallhat­nánk erről néhány monda­tot? — A marxista történész forrásmunkák tömegét bön­gészi végig, s a logika tör­vényeire hallgatva mérlegel. Sosem bizonytalanodhat el az érzelmek útvesztőiben, nem csemegézhet mellékes apróságokon. A líra más műfaj. Ady A magyar jako­binus dalában nagyszerűen ragadja meg a nemzetiségi kérdés lényegét. „Dunának, Oltnak egy a hangja...” — mondja. Zsenire valló éles­látás, csodálatos megfogal­mazás. A história búvára azonban ezzel nem állhat a közönség elé. Neki bizonyí­tékok regimentjével kell iga­zolnia ezt. A felszínesség — sokszor kísértett ez a beteg­ség — rossz tanácsadó. Érté­keljük a Horthy-kor politi­kai életét? Nos, csak úgy alkothatunk hiteles képet, ha nem a mából bölcselkedünk, hanem a főbb áramlatokat, a kulcsfigurákat jellemzőik, adottságaik és a kor lehe­tőségeinek összevetésével raj­zoljuk meg. Képletesen szól­va: Horthytól, a korlátolt lo­vastengerésztől nem kérhet­jük számon a mártír Sáp­vári Endre magas rendű esz­meiségét. Elítéljük viszont nemzetvesztő törekvéseiért — Manapság egyre töb­ben bírálják a középiskolai történelemoktatást, a tan­könyveket. Egyetért-e a ki­fogásokkal? — A legnagyobb baj az, hogy sablonos szemléletre neveljük a gyerekeket, s ezért a fától nem látják meg az erdőt. Minden könyvet tüzetesen elolvastam, ezért nyugodtan állíthatom, hogy gyengék. Túl feszesek, me­revek, s hemzsegnek az ál­talánosságoktól. A különbö­ző korszakokról majd ugyan­azt írják. Íme egy vissza­visszatérő mondat. „Romlott a munkásság és a paraszt, ság helyzete.” A tanuló az ilyen adatokkal nem igazolt kijelentéseket elereszti a fü­le mellett, és megmosolyog­ja. Az ifjúsággal ne csak következtetéseket közöljünk, Engedjük őket gondolkodni, a források áttanulmányozá­sa után hadd jussanak el maguk az eredményig. — Évek óta foglalkozik <* leendő középiskolai történe­lemtanárok képzésével. Vé­leménye szerint milyen pe­dagógusok lesznek belőlük? — Mi tagadás, e téren is bőven akad tennivaló. A legnagyobb baj az, hogy túl alacsonyak a követelmé­nyek. Ráadásul a hallgatók — a kétszakos rendszer mi­att — keveset sajátíthatnak el tárgyaik ismeretanyagá­ból. Ezért idegen számukra az elmélyült búvárkodás. Meg is látszik ez a szemi­náriumi dolgozatokon. Alig találkozom egyéni ötlettel, önálló véleménnyel. Enélkül pedig nincs vita, nem ala­kulhat ki az eligazodást se­gítő szemlélet. Ha rajtam állna, felvenném a jelent­kezőket az egyetemre, aztán az első és második év végén szűrővizsgák — akárcsak a művészeti főiskoláknál — döntenék el, hogy ki a rá­termett, ki bírja a hajtást, — Miként ítéli meg a tár­sadalomtudományi ismeret- terjesztés helyzetét? — A tudós számára kivé. teles élmény a nagyközön­séggel találkozni, örvende­tes, hogy eredményeink mind jobban érdeklik az embereket. Arra kell tör©, kednüúk — s azt hiszem, így vélekednek kollégáimis —, hogy színesen, közérthe­tően tálaljuk a tényeket, megláttassuk az összefüggé­seket, s világos képet for­máljunk a dolgokról. Annál is inkább — s ezt ma már mindenki vallja —, a törté­nelem az élet tanítúmeste-, re, s ismerete megkönnyíti az eligazodást a jelen kér­déseiben is. Pécsi István OtMMMM 19 <6. november 3., szerda Szalay István: Amíg a gyertyák elégnek Tobozkoszorúkkal és dér­csípte krizantémokkal meg­pakolva indult neki az út­nak. A tavalyról megma­radt halottak napi gyer­tyákhoz még vásárolt két csomaggal, és szomorkás, csepergős, igazi minden- szenteki időben hagyta ma­ga mögött a kilométereket. Az élet úgy hozta, hogy a hozzá tartozó halottak a nem messzi hegyek lábánál elbújt falucskákban tértek örök nyugovóra, így aztán ötven kilométeren belül va­lamennyi jobblétre szende- rült rokona sírjához eljut­hatott. Annyira el volt foglalva az élettel, hogy az elmúlás­ra csak akkor gondolt, ha rákényszerítette az adott pillanat. Az elmúlás tényét — mint mindenki tudo­másul vette, a kiszámítha­tatlan időt mérencsélni nem próbálta, legföljebb arra gondolt, hogy ha már egy­szer úgyis meg kell halnia, az minél gyorsabban történ­jen, nehogy fölötte gondol­kodni, töprengeni, az élettől valamiféle érzékeny búcsút venni ideje maradjon. Megérkezett az első kis palóc faluba, ahová az egyik koszorút szánta és egyesbe kapcsolva — nagy üggyel-bajjal odakínozta az autót majdnem a sírig. Amikor szegény nagy­anyját temették — sok éve már — akkor is ugyanilyen rossz volt az út, pedig azó­ta már kilométer számra épültek a járdák, az utak is, de isten tudja miért, miért nem. a temető utcája fölött mintha megállt volna az idő. Az Árpád-kori műemlék templomharang giling-ga­langja csak elmélyítette benne a szomorkás hangu­latot, emlékeket szabadított fel és a síroktól innen-onnan bámészkodó tekintetek, ar­cok között önkéntelenül ke­resgetni kezdte az ismerő­söket. Valaki biccentett is a fejével, ő is visszabiccen­tett, kalapot emelt annak, akit ismerni vélt, nehogy azt mondhassák: még csak nem is köszön! Falun nem lehet könnyen megbizonyosodni abban, hogy ki a régen látott, vagy vélt ismerős, mert ott — módját megadva —jó szív­vel köszönnek egymásnak az emberek. A városi nép rohan, éppencsak odaveti a szervuszt, vagy jó napotot,. de két másodperc múlva már hetedhét országon túl jár az esze. A tobozkoszorúval bajban volt, mert oda kellett vol­na kötnie a síremlékhez va­lami drótfélével és bár a szerszámos táskában lett volna csípőfogó, de drót, spárga sehol. Azon tűnő­dött, hogy egyszerűen csak ráteszi a sír tetejére a ko­szorút, de a közelből egy nénike megszólította: — Nem jó lesz az úgy, aranyoskám. Erősen drótoz­za csak oda a kőhöz, mert különben reggelre lába kél ennek a szép koszorúnak... Mellbe vágta a szó, mert mindenre gondolt, csak ar­ra nem, hogy a temetőben is lopnak, ezért mentege­tőzve bevallota, hogy drót az sajnos nincs. — Unokája tetszik lenni, ugye, szegény Mariska né­ninek? — röppent felé ' az első kíváncsi kérdés, majd jó tízperces csendes beszél­getés után a nénike anyás­kodva megsimogatta a kar­ját: — Ismertem, hogyne is­mertem volna szegényt! Ad­jon neki a jó isten örök nyugodalmat, hanem drótot majd kérek én magának a sekrestyéstől. Amíg a néni oda volt, kö­rültűzdelte a sírt krizan­témszálakkal, meg fátyolvi­rággal, de jött a férfi, aki­nek az előbb ismerősként kalapot emelt. Kezet fogtak és bemutatkozás nélkül be­szélgetni kezdtek. — Ugyan, mennyibe ke­rülhetett annak idején ez a síremlék? Feleletet sem várva, szó­vá tette, hogy bizony már kopottasak az aranyozott betűk, majd kérte, hogy nézze meg azt a síremléket, amelyet ő most minden­szentekre a feleségének ál­líttatott Végzett a virág- dugdosással, a néni még nem jött a dróttal, úgy gondolta, miért ne nézné meg azt a síremléket, ha már olyan barátságosan hívják? — Gránit! Eredeti grá­nit. Egy maszek kőfaragó készítette és fűrészelte ki egy hatalmas gránittömb- bőL Nézegette, gyámoltalanul simogatta a síremléket és félszemmel a sekrestye felé pillogott, hogy ugyan, hoz­za-e már az öregasszony a drótot? — Mit gondol mennyibe került? Síremlékügyben teljesen járatlan és tájékozatlan volt, ezért csak úgy rávág­ta: — Tizenötezer! Az ember elsápadt és zsebkendőjével végigtörölte a homlokát. — Csak ennyire taksálja? Ez márvány, uram! Érti? Valódi márvány, akár meg is kérdezheti a sírkőfara­gót. .. Ez egy kétszemélyes sírkő és legyen csak nyu­godt, hogy a feleségem ne­véről nem jön le majd olyan könnyen az aranypor, mint a magukéról. — Akkor húszezer, —vá­gott a szavába. Az ember rágyújtott és magára erőltetett nyuga­lommal közölte: — Huszonötezer-három­száz, ideszállítva és felállít­va! Menni akart, mondván, hogy a tobozkoszorút még fel kell drótoznia, de nem engedte. Belékarolt és meg­mutatott neki néhány fris­sen felállított sírkövet. — Nézze meg, kedves uram! Ez volt húszezer. Mondja meg őszintén? Csak ötezer differencia van a kettő között? És most jöj­jön csak! Mutatok magának egy negyvenezreset! Persze, ennek az árnyékában egy egész család pihen majd, de nekem csak ilyenre futotta. Ezt még halálos ágyán megígértem megboldogult feleségemnek... Mire visszaért a sírhoz, a nénike már ott várt a drót­tal meg a sekrestyéssel. — Laudétur, — köszönte a dicsértesséket diszkréten latinul az egyházfi és kezé­be vette a koszorút. — Szabad lesz? Az én ke­zembe talán jobban illik a drót meg a harapófogó. Több szó esett még erről, arról, közben esteledett és a sírokon imbolygó fénnyel égni kezdtek a gyertyák. Ö is földbe dugdosott néhány szálat, de már meg gyufája nem volt, és a szomszéd sírról kellett kölcsönkérnie a lángot. — Ugye milyen szép a te- mető?_ Motyogott valamit és gyújtogatni kezdte a gyer­tyákat, mert egy-két csepp eső máris a kezére hullott és a hegyek felől szél is kerekedett. Lassan megtelt a temető. A sírok körül ki- sebb-nagyobb csoportokban ünneplőbe öltözött emberek beszélgettek erről, arról, ru­háról, autóról, házépítésről. Egy lány felnevetett, de az anyja leintette: — No de, Évikém! Ez te­mető! A csoportokból közben ki-kivált valaki és gyertyá­val a kezében más-más sír felé indult — Ha meg tetszik enged­ni? — jött oda hozzá is va­laki és három szál gyertyát gyújtott meg a síron. — Ez így szokás! Lega­lábbis a mi falunkban. Ha­lál után is megadjuk egy­másnak a tiszteletet. Én is­mertem szegény Mariska né­nit és ezért gondoltam... Viszonoznia kellene, — villant fel benne, de a nagymama ismerőse a ke­zét nyújtotta. — Megbocsásson, mert még tizennégy helyen kell gyertyát gyújtanom... Leszállt az este. Szóltak a harangok és a virágdíszben pompázó temetőben a fel- fellobbanó gyertyafények között mint éji kísértetek — emberek, árnyak libben­tek. Egyikük-másikuk alak­ja felvillant, óriásivá nőtt, majd amikor a szél ráfújt a gyertyákra, parányivá zsugorodtak. Az ő gyertyái is égeget- tek. Ügy illett volna, hogy megvárja, amíg csonkig ég­nek, de mennie kellett to­vább a szomszéd faluba. El­menőben még megpillantot­ta az öreg nénikét, aki a drótot szerezte. Meg akarta neki köszönni a szívességét, de nem merte zavarni, mert átölelve tartott egy kopott» viharvert fakeresztet.,

Next

/
Oldalképek
Tartalom