Népújság, 1976. október (27. évfolyam, 232-258. szám)

1976-10-26 / 253. szám

Gruber Béla­emlékkiáilí£ás Egerben Bernáth Aurél megnyitja a tárlatot, mellette Bakó Ferenc, a vármúzeum igazgatója. (Fotó: Perl Márton) Az Űjházasok Hatvanban Az Állami Déryné Színház bemutatójáról „Első kiállítása Budapes­ten volt, röviddel halála után. A Képzőművészeti Fő­iskola dísztermében rendez­tük lóhalálban, mert mi­előbb be akartuk őt mutat­ni. mint a magyar művészet kincsét. Azóta vagyunk egy páran, akik azt hisszük, hogy a halál egy olyan nagy mé­retű tehetségtől fosztotta meg hazánkat, akinek ha még egy pár év adatott vol­na élni, rangban a legna­gyobbak közé küzdötte volna föl magát.” Bernáth Aurél Kossuth-dí- jas festőművész írta ezeket a szavakat tanítványáról, Gruber Béláról, a 27 éves ko­rában tragikusan elhunyt művészről, akinek hagyaté­kából most a múzeumi hónap keretében emlékkiállítást rendeztek Egerben. Negyvenhat kép, olaj-, temperafestmények, ragasz­tott tanulmányok, pasztell- és tusrajzok... önarcképek, csendéletek, portrék, műte­rem---- és szanatóriumi'ész­letek... Vasárnap, a Gárdonyi Gé­za Színházban, a tárlat meg­nyitóján ezekről a remekmű­vekről beszélt a művész egykori tanára, mestere, ben- sőségesesen és fájdalmas meghatottan. Hiszen Bernáth Aurél már amikor első ízben találkozott rajzaival, tudta, hogy zseni érik a keze alatt, majd néhány esztendővel ké­Csongor és Tünde Űj televíziós szerzőt ava­tott a budapesti művészeti hetek keretében a „képer­nyő”, mégpedig olyan új magyar szerzőt, aki előbb volt ismert és klasszikus, mintsem a távolbalátás több lett volna még az emberi­ség számára, mint például a mese. és varázslatbeli Cson­gor és Tünde története. És ha jól figyeltük a képernyőt — miért is ne tettük volna — még olyas érzés is kelhe­tett bennünk, hogy Vörös­marty Mihály voltaképpen a majdan megszülető televízió számára írta verses meséjét, amely nagyon is komoly dráma a boldogságkeresés­ről, a boldogsághoz vezető útról és egyáltalában a me­sehősök (?) önmaguk he­lyük megtalálásáért vívott bohókás, komoly, sőt majd­hogynem ' komor vívódásai­ról. Az a látható és jobbára sikeresnek mondható törek­vés, melynek nyomán rend- re-sorra képernyőre kerül­nek a magyar irodalom klasszikusai, egyszerre ér­tékmegőrző és ugyanakkor népművelő, közművelő tette is a televíziónak. És ne fe­ledkezzünk meg egy lénye­ges és csak a sorrend ked­véért harmadik szerepéről ebben a televízió rendezői­nek, színészeinek: mívesen szórakoztatni is. Bebizonyí­tani, hogy történelmünk, kö­zelebbről irodalomtörténe­tünk nagyjainak művei a köznapiság szintjén, az is­kolapadok kötelező olvas- mányi szintjén túl is izgal­mas, friss, mai és a szó leghétköznapibb értelmében is érdeklődést lekötő, szóra- toztató. Az effajta vállal­kozások faltörő kosként zúzzák szét az elit kultúra, tömegkultúra között ki­agyalt falat, s teszik azza a művet, ami: a nép igazi közkincsévé. A Csongor és Tünde sike­res bemutató volt -— .mert mindhárom feladatának ki­válóan megfelelt. Zsurzs Éva szerencsésen ötvözte a „hagyományt” a játék kor­szerűbb, fiatalosabb ^elemei­vel és jó együttessé ková­csolta a korban is és e te­rep — gondolom — játék­felfogásban is más, más in­dítású színészeit. A technika most hű szolgája lett a me­sének, a rendező kezei kö­zött nem szabadult ki pa­Q$Mwg 11)76. október 26., kedd sőbb azt. hogy a magyar képzőművészet zsenit veszí­tett el. Olyan tehetséget, aki ké­lackszelleméből, hogy önál­ló és a játék elleni életet kezdjen élni. Talán csak azt kifogásolhatja e sorok írója, hogy valamelyest rövidebb több lett volna, még akkor is, ha Zsurzs Éva hitvallása szerint ez az első Vörösmar - ty-adaptáció teljes szöveg­hűséget követelt volna tőle. Nem vagyok bizonyos benne, hogy a teljes szöveg- hűség egyben teljes hűséget jelentett ahhoz a célhoz is, hogy mindenkihez, a befo­gadás szintjén és keretéig — időtartalmat és tartamot illetően is — eljusson Cson­gor és Tünde halhatatlan költői meséje. A drámai költemény zenéje Tam&ssy Zdenkó alkotása, s ez a szó, vélem, joggal illett munká­jára: nemcsak invenciózus muzsika, de dramaturgiai funkciót is ellátó zene volt ez, finom, hangulatteremtő erővel, de a legkevésbé sem finomkodva. Vitán felül te­litalálat Safranek Károly Csongora, elsősorban persze megjelenését illetően, de szövegmondása is szép, tisz­ta mozgáskultúrája is fi­gyelemre méltó. Zsurzs Ka­ti Tündéje és Pécsi Ildikó Ilmája érdemel külön is említést a népes és igényes szereplőgárdából. Munkácsy Ugyancsak a művészeti hetek keretében tűzte mű­sorára Bartha Attila szö­vege és rendezése nyomán, mintegy mítoszt rombolóan, de nem kevésbé közművelő­dési feladatot végrehajtva a televízió Munkácsy című dokumentumfilmje. Doku­mentum? Jószerint — a vi­zuális látáshoz hozzászokta­tott fogalmaink szerint — alig volt hiteles, eredeti dokumentum ebben a film­ben. Már amit köznapi an értünk a dokumentum fo­galma alatt. Mozgókép, a műterem tárgyai, levelek, írások tömkelegé, kortársak — még élő? — vallomásai, szenvedélyes találkozások emlékei —, alig, vagy sem­mi, csak a szövegben, szó­ban, felidézve. Az igazi dokumentumok — most irigyeltem csak a színestévé-tulajdonosokat — Munkácsy Mihály festmé­nyei, vázlatai, e festmények, vázlatok sorsa, amely volta­képpen a világhírű művész sorsával volt egyenlő. Mun­kácsy a képeiből élt és ké­peivel a világ igazságáról tu­dót mondani valamit. A tárlatot november 22-ig tekinthetik meg a látogatók. peiben élt, maradt meg örök­életűvé az utókor számára. Tetszett, hogy a dokumen­tumfilm mentes volt min­denfajta érzelgősségtől, ide­gesítő pátosztól, s hogy Lu­kács Sándor úgy szólt a képernyőn egy nagy művész életéről, mintha valami ben­ső vallomást, személyes visz- szaemlékezést közölt volna a nézővel. így visszagondolva már sejtelmem sincs, miért útál- tuk meg egymást. Talán mert mindketten becsvágy- gyal fitogtattuk az erőnket, vagy mert főnökök voltunk a bandánkban, v.agy... a jóég tudja már, miért; tény az, hogy napirenden voltak a verekedéseink. Mi több, előfordult, hogy délben is, iskolába menet, meg késő délután iskolából jövet is elagyaltuk egymást, de is­tenesen. Legtöbbször én győztem. Magasabb, testesebb voltam tőle, valahogy mindig bevit­tem egy jobbegyenest az ar­cára, olykor-olykor meg — társaim ujjongó örömét ki­váltván — az orrát is teli­be traíáltam. Ez többnyire elég is volt neki aznapra, vagyis kikészült. Csakhogy ekkor jöttek ám a testvérei. Kisebb cigánygyerekek ugyan, de kővel, bottal, fél­téglával estek nekem. Ma- szatos, szutykos, apró-cseprő purdék. Megfutamodtam elő­lük. Másnap aztán újra kezdő­dött minden. Akkoriban két-három for­más kődarab állandóan a zsebemben lapult, készenlét­ben. Ha a túlerő menekü­lésre kénvszerített, ezekkel meglepetésszerűen hátrafelé tüzeltem, akár őseink a ló hátáról. Nem kis riadalmat okoztam velük. Csak késve tudták viszonozni, de ak­Jókai Anna drámájában elkötelezett író szólt közön­ségéhez a Déryné Színház legújabb hatvani vendégjá­tékán. Társadalmi kérdése­ink, gondjaink iránt fogé­kony színpadi alkotó fogal­mazta meg véleményét oly fontos ügyben, mint a párvá­lasztó fiatalok útkeresése, jö­vendőjük formálódása, jel­lemzően mostoha viszonyok közepette. A mű — Üjháza- sok — egy korábbi kisre­gény átköltése, s ha nagyon egyszerűsíteni akarnánk, azt mondhatnék: konfliktusának magva a lakáskérdés. Hiszen Ildikó és Miklós együttélésé­nek harmóniája tulajdonkép­pen az albérlet fojtogató lég­körében, távlattalanságában bomlik fel, s fordítja egy­mással szembe a fiatalokat. Ám a játék, a dráma tnnél sokkal többet mond. Illetve alapszituációja alkalom egy­ben arra, hogy Jókai Anna gazdagon árnyalt, életszagú figurákat teremtsen, s mint­egy az általános kórtünet, korszellem kifejezésére is módot keressen. Ez pedig a kettősség! A semmiből jö­vendőt kovácsolni képes akarat együttélése a hánya­veti lemondással, az olcsó kiegyezés attitűdjével. A mű­ből természetesen nem hiá­nyoznak a magukban is ön­törvényű drámaiságot képvi­selő mellékszereplők, ami­lyen a főbérlőként folyvást kellemetlenkedő Málnássné. a múltjától menekülő, Ildikó leánya után kapaszkodó, fes- lett, telivér Tercsi mama, vagy pedig a drámai csomó­pont lehető kibogozását ha­lálával megcsillantó öreg, az ifjú férj örökhagyó édes­apja. S amíg mindez leját­szódik előttünk, a mesén, a a figurák tartásán átsüt az író rokonszenve, ítélete: töb­bet érő az, aki harcol teljes mellbőséggel a megálmodott, megtervezett jobb sorsért, mint aki a fiatal férj, Miklós módján, hanyagolja a dió feltörését. Az írói szándék megfogal­mazása, forpiába öntése első­sorban Petrik József rendező ' kezén múlt. S ha ez a szán­dék olykor csorbát szenve­dett, inkább múlott némely jelenet túlhangositásán, har­korra már elhúztam a csí­kot, úgyhogy csak mögöttem pattogott a járda a le-le- csapódó kövektől. Hogy végül is hogyan úsz- tuk meg valamennyien ép koponyacsonttal ezeket a kőcsatákat, ez szintúgy örök rejtély marad előttem. De hát gyerekkorában különben is tömérdek veszélyből ke­rül ki ép bőrrel az ember, ha mégannyira vigyáznak is rá a szülei. Gondolom, te is fölfigyeltél már erre a sze­rencsés, sőt: áldásos furcsa­ságra. Olyasmi ez, mintha pajzs lenne a lurkók köré vonva; valami csodapajzs- féle. No, de elég az hozzá, hogy egyszer hatalmasan pofon csördített. ördöngős gyorsa­sággal csinálta, meg kell hagyni. Egyet léptem felé, s szinte nem is láttam, hogy rezeiül a keze... Fájni nem fájt az ütés, de bődülete- set csattant. Kegyetlen bosz- szúvágy lobbant bennem; ha abban a minutumban si­kerül elkaonom a graban- cát, a lelket is kiráztam volna belőle. De szerencsére egy pillanat múlva már jó­kora téglát tartott a man­csában, amely engem még abban a dühödt állapotban is visszarettentett. — No, gyerek — kiabál­ta kakasgőggel — kaptá’-e má’ akkora pofont?! — Kaptam! — vágtam rá rögvest, akárha büszke len­sányságán, valamint egy-két alakításon, mintsem Petrik koncepcióján, amely egysze­rű, sallangtalan színpadi megoldásra, atmoszférate­remtésre törekedett. Mert Zubor Ágnesnek még elhit­tük mindazt, amit vállalt és tiszta lelkülettel képviselni kívánt e konstrukcióban, de Koldus Nagy László színte­len egyénisége — éppen a kívánt drámai hőfok hiányá­ban — nem tudott ellenpó­lus, igazi küzdőfél lenni. A két embertípus megíté­lésében, elfogadásában inga­dozó Málnássnét jó karikí- rozóképességgel állította elénk Gönczöl Anikó. Fel­hangja, szaga volt minden gesztusának. Mint ahogyan Tercsi mama érzékletes lum- penprolisága — Köti Kati — hiteles funkciót töltött be a játékbeli szakadásban. Miki apja, az öreg, írói gyengé­ből eredően vázlatosabb fi­Vasárnap a gyöngyösi já­rási Művelődési Központban került sor a Ki mit tud? gyöngyösi városi és járási, valamint a Hatvan városi és körzete elődöntőjére. A harmincnyolc résztvevő öt kategóriában mérte össze tudását. A legnépesebb a vers- és prózamondók csa­pata volt, hiszen itt a zsűri tizenkilenc jelentkező közül választhatta ki a továbbju­tókat. A kategória győztesei: Jónás József (Hatvan, Ipari Műszergyár), Hegedűs Judit (Ecséd, Bajza József Gimná­zium), Tuza Katalin (Gyön­gyös, Avar Szálló), Polon- kai Anna (Visonta, Gagarin Hőerőmű), Szabó Péter (Gyöngyös, Berze Nagy János Gimnázium). A „Színjáték öt percben” elnevezésű kategóriában a gyöngyösi Szövetkezeti Szín­pad mutatta be, „mit tud”, nék rá. Pedig dehogy kap­tam. Erősebbet igen, ököl­lel; de csattanósabbat, így mindenki előtt, még soha. Lángolt is a képem mind a két oldalról; vörösebb let­tem a pipacsnál is. Farkasszemet néztünk moc­canás nélkül. Ok hárman vol­tak, mi meg négyen. De én mindig magam harcoltam el­lenük, a többiek léitek ki­ásni a csatabárdot. Vagy nem akarták. Ezt a pofont azonban semmiképp nem hagyhattam megtorlatlanul. Már csak azért sem, mert a társaim is látták, hallották. Figyeltem hát ugrásra ké­szen, összeszorítotl ököllel várva ellenfelem pillanatnyi megingását. Mindezek köze­pette gúnyos, köpésszerű szitkokat kiabáltunk; egyre vadabbul tüzelt bennünk a harag. Tán még most — másfél évtized múltán — is ott acsarognánk egymásra a Vachot Sándor utca szürke, poros aszfaltján, ha — min­denki számára teljességgel váratlan fordulatként — Ka- licz Bandi a táskájával ki nem üti ellenfelem kezéből a téglát. A következő pillanatban egy pokol szabadult el a vé-, remben. Mindenre elszántan indultam rohamra. Gyors volt most is a füstösképű, de nem gyorsabb nálam! Kétszer se szaladtuk körbe a kis kápolnát, mire utolér­tem, akkor aztán fejét a gura, így Lendvay Gyula a kívánt tragikus szituációkban sem tudott a középszer fö­lé emelkedni. Summaként mit vet föl a Suki Antal nyomasztó díszle­tei között olykor vontatottá vált előadás? Kevés szerep­lőt mozgató színpadi műnél több gondot kell fordítani a szerepek formálóinak ere­dendő képességére, öt közül már egynek a „kilógása” le­vághatja a produkciót. S mi éppen ilyesféle benyomások­kal távoztunk minap a Vö­rösmarty Művelődési Köz­pontból, az Űjházasok me­gyei premierjéről, amelyet több vendégszereplés követ más községeinkben a ránk jövő hetekben. Hogy hajlanak-e vélemé­nyünkre, ez a színház dol­ga. Miénk a látva látó, jó szándékú jelzése. A Püspöki Győző vezette csoport zöld utat kapott a megyei döntőbe. A néptánc kategóriában a boldogi csoport remekelt, no­vember 24-én már minden bizonnyal vetélytársuk is akad. A hangszeres szólisták leg- kiválóbbjának Kalinna Ildikó (Hatvan, Bajza József Gim­názium) bizonyult zongora- játékával. A két beat-együt- tes közül pedig a gyöngyösi Cordiál győzött. Az énekes szólisták és ka­maraegyüttesek csapatából tíz versenytársukat megelőz­ve a Muzsikus Céh (Gyön­gyös, Berze Nagy János Gim­názium) és Muzsik Gabriella (Hatvan, Bajza József Gim­názium) jutott tovább a no­vember 28-án az egri Gárdo­nyi Géza Színházban meg­rendezendő megyei döntőre. combomra szorítva ütöttem, vertem, mint a zápor mind­addig, amíg szusz maradt bennem. Csak másnap vet­tem észre combomon azt az ovális foltot, ami a harapá­sa következtében bekékült. A nagyapám varrta kord­bársony nadrágon keresztül is a húsomba vésődött fo­gainak jól kivehető rajzola­ta. Ezután sokáig nem lát­tam, el ig felejtettem, meg az iskolát is kijártam. Más­fajta viadalokban mérkőz­tem, egyéb gondok foglal­koztattak. Az öklöm vala­melyest keményedett, meg erősebb lett az arcbőröm is. Kénytelen-kelletlen kiálltam nagyobb pofonokat is, még ha nem is csattantak olyan nyíltan és tisztán. Szóval, történt egy s más. Pár héttel ezelőtt, ahogy jövök a Gyöngye előtt, is­merős alakot látok egy ba­bakocsi fölé hajolni, össze- akadi a szemünk, és — ha bizonytalanul ig — csaknem egyszerre bólintunk. — Szevasz. Szevasz. Még másodpercekig für­késszük egymást, kapkodva keresgélek a ködös emlék­foszlányok között, mígnem ráakadok a dicső kölyökvia- dalok rettegett gladiátorára. Akkox-i szikrázó tenyere — nesze neked! —, egy pólyára simuló apakézzé férfiasodott. Egyszóval: paff lettem. Ekkor támadt az a gon­dolatom, hogy megkérdezem tőled, vajon neked eszedbe jutnak-e néha a gyerekkori ökölcsatáid (ha volt benne részed egyáltalán)? Mert hidd el, öregem, a pár tucat bekapott pofon ellenére is néha hiányzik az az idő. Legalábbis néhány vonása. Ha akkor gyűlöltétek egy­mást, ölre mentetek és esi- hi-ouhi, mindent bele. Ma már bezzeg nem le­hetünk ilyen őszinték. Molnár Pál Gyurkó Géza Moldvay Győző Gyöngyös és a járás, Hatvan és körzete versenyzett Ki mit fád? elődöntő Gyöngyösön

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom