Népújság, 1976. október (27. évfolyam, 232-258. szám)

1976-10-24 / 252. szám

Horgász a Vltaván Kinézek az ablakon: igen, ott van. Másnap is. Harmadnap is. A Vltava közepén, a Május 1-hid tövében ott lebeg mozdulatlan a csónak, végében a horgászbotot tartó féí- fivel. Türelemmel, rendületlen kitartással, nyilván kora hajnaltól késő reggelig — nyolc óra is megvan már — nap mint nap ott libeg az ugyan nem túl széles és nem is mély, de mégis csak egy világvárost átkanyargó fo­lyócska közepén a horgász, ki a csend birodalmát te­remtette maga köré. Képzeljék el mindezt a Duna közepén a Margit-híd lábánál! Ez a csendes nyugalom, ez a békés, itt idillikus, az óvárosban romantikus, a Hradzsinban borongósan kö- zépkorias, az új városrészekben pedig higgadtan dinami­kus atmoszféra, talán ez a legjellemzőbb Prágára. A vil­lamosok gumikerekeken gördülnek tán’, az autók fékjei is halkabban csikorognak, s az emberek gesztusai is visszafogottabbak. Ha széles mozdulatokat látok, ha han­gosabb szót hallok, azok tulajdonosai aligha csehek, azok leginkább külföldiek. Prágának egyénisége van. Nem az óváros szűk utcácskái, a gótikus udvarok, a középkori terek, nem is az aranycsinálók utcája, vagy az éhség tornya fenn a várban adja ezt az egyéniségét Nyilván mindezek is. Sajátos arculatát az emberek ad­ják. Akik megőrülnek egy jéghokimeccsen, de akik az élet mindennapján csendes és bizakodó derűvel, ki­egyensúlyozott nyugalommal várják a sorjádzó holna­pokat. ősz van. Hatalmas zápor veri Prága utcáit. A forga­lom azonban, az idegenforgalom sem csökken. A Szent Vitus templom tornyai lyukat szúrtak a felhőkbe, amiatt talán ez a szakadatlanul áradó zápor, de míg más vá­ros vigasztalanná válik az esőben, Prága mintha áttet­sző tüllruhát húzott volna magára, hogy pikáns módon így sejtesse örökifjú bájait. Az aszfalt, a kockakő fény­lik az esőtől és fénylenek az országutak is, amelyek a világ négy tája felől futnak be a csehszlovák fővá­rosba és gőzölög, párádzik, alig nyeli már a vizet a föld. Azokban a napokban ugyanúgy zuhogott nálunk is. Még az időjárásunk is azonos. Az aszály Csehszlovákiát sem kímélte, a gondok itt sem voltak és itt sem kiseb­bek ma sem, mint nálunk. A helybeli újságok oldalain tekintélyes cikkek, tekintélyes terjedelemben foglalkoz­nak a betakarítás gondjaival, és gondolataival és akár csak nálunk, itt is diákok, katonák hadserege segít az esőtől ocsúdó földeken. A Vltava nem a Duna völgye és mi oly szívesen beszélünk a Duna-völgye népeinek közös sorsáról, dolgáról. Tehát nemcsak a Dunának és az Olt- nak, de a Dunának és a Vltavának is egy a hangja, harsogjon bár felette Budapest ricsaja, vagy zsongjon Prága csendje. Erőltetett dolog — vagy egyes körökben nagyon is tudatos — földrajzi, geológiai, avagy meteorológiai té­nyezőkben keresni a tájak és a népek, a nemzetek és a rendszerek kialakulásának, sorsának determináltsá- gát. Már az alapfokú szemináriumokon is tanítják és talán már ott tudják is a hallgatók, hogy azok a bizo­nyos termelőerők, meg a termelési viszonyok, a rájuk épült társadalom osztályszerkezete a „determináló”. Eb­ben is közös persze végre a sorsunk, a korunk szinkront teremtő ereje folytán a Vltava-partmentiekkel. Ám, azt is naiv dolog lenne tagadni, hogy e kétségtelen és tör­vényszerű társadalmi rendszerbeli azonosságot át- meg átszövi, és a mindennapok kézzelfogható, tapasztalható valóságává teszi számos más, közös öröm. napi gond. Az újságok itt is a szolgáltatásokat szidják, amelyek — az itteni fogalmak szerint — a legkevésbé sem kielé- gítőek. A prágaiak is már beletörődött rezignációval tűrik — érti az ember, hogyne értené szükségességét, csak ne esne hasra minduntalan emiatt —, hogy a Ven­cel tér feltúrva évek óta a metróépítés miatt, hogy az óváros legszebb utcácskáit, terelt felvonulási épületek és állványok csúfítják. Büszkélkednek a várossal, éle­tükkel és morognak, befelé csak inkább, hogy mindun­talan külföldiben buknak fel, akik miatt már az Öreg zsinagógához címzett régi vendéglőben sem lehet nyu­godtan, esti órákat csendben végigbeszélgetve kortyol­gatni a jó cseh sört. Október van. Aligha nevezhető ez a hónap az ide­genforgalmi idény csúcsának. Mégis minden zsúfolt. A tenyérnyi kis kocsmáktól a nagy éttermekig, száznyi ná­ció, korban is mindenfajta üli körül az asztalokat, pul­tokat, kóstolgatja a cseh ételeket, hörpöli a sört, vagy a vörös bort. Német, angol, japán szó, osztrák, magyar, bolgár, szovjet, francia, belga rendszámú autók sürög- nek, forognak, parkolóhelyet keresve. És ezt a Bábelt mégis valahogyan átszövi a csend. Paradoxon: a csend zaja, vagy inkább a zaj csendje. Legutóbb, mikor itt jártam, egy hatalmas gépgyár csarnokait bámultam végig, megjegyezve magamban, hogy ilyen üzemóriás zökkenőmentes munkája, egyálta­lán ilyennek a létrehozása csakis ott lehetséges viszony­lag gyorsan és ugyancsak viszonylag zökkenőmentesen, ahol nagy a tradíciója az iparnak. Ahol az ipari termelés múltja a történelmi múltban gyökeredzik. Most nem a gépgyár méretei és a gépek ritmusa, most a csend fogott meg. És az az ember ott lenn, a Vltava közepén, amint szinte a gépgyárak tövében csendes nyugalommal, a ma és a tegnap e harmóniája is a múltban gyökeredzik? Feltétlenül. De gondolom, a jelennek is van valami köze azért hozzá! apziti Kijcv r • «/ arca VVVVA/NAA/VVVVA/'/V>A/VNAAA/VNAAA^wA/V\/VAA/VVAAA/NA/VA/VVV^AAAAAA/V\/VV^A^V>A/>AA/VVN^^/VVVVNAA/^AAAAAAAAAAA/\AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA^AA/S^ leleményes, az egész életét a tudománynak áldozó Archimédeszről áldozó Archimédesztől mesélik, hogy amikor — éppen fürdés közben — rájött a ma már min­den általános iskolában oktatott híres törvényére, ki­ugrott a kádból, s megszál­lottként, anyaszült meztele­nül futott ki az utcára, s így kürtölte világgá nagyszerű felfedezését. — Heuréka... Megtalál­tam. .. Hiteles történet? Ki tudja. Az azonban tény, hogy kife­jező. Valaki évekig töpreng, könyveket böngész, össze­függéseket keres, izgatja a titkok nyitja, tévutakra sod­ródik, megtorpan a helyes csapáson, s aztán egyszerre, legtöbbször véletlenül rádöb­ben a lényegre, s feltépi a megoldást rejtő boríték pe­csétjét. Hát hogyne szakadna fel belőle az öröm... ! A nagy pillanat nyomába szegődtünk mi is, erről kér­deztük az egri Dobó István Vármúzeum munkatársait: az őslénytankutatót, a ré­gészt, a restaurátort, az em­bertan ismerőjét, a művé­szettörténészt, az irodalom- történet búvárát. Nem szenzációkra vadász­tunk — a látványos csillogás sokszor talmi értékeket ta­kar —, hanem a dolgos hét­köznapok emlékezetes per- . ceit idéztük. Az alkotóműhelyek csend­jében. .. BESZÉDES KÖVÜLETEK Nekem némák, de csak ad­dig, amíg Rozsnyói Márton meg nem szólaltatja őket. El­kalauzol akár háromszáz­millió év távolába is és a levél lenyomatokat, csigákat őrző kődarabok különös tit­kokról tudósítanak. Szinte filmszerűen pereg előttem a földtörténet izgalmas histó­riája, hallani az egymást vál­tó tengerek morajlását, s megelevenedik előttem az óriáshüllők egzotikus, mére­teivel megborzongató világa. Emiatt a balatoni gyűjtés. Méghozzá olyan rétegből, amely alatt barnaszén réte­gek sejthetők. A paleontoló­gia ugyanis nagyszerű kalauz lehet a szén és olaj után ku­tató geológusok számára, hi­szen, ha figyelembe veszik útmutatásait, akkor köny- nyebben találhatók meg az értékes energiaforrások." S még mennyi meglepetés. Egy fiatal orrszarvú áll­kapcsa például Mátraballáról került is, tanúskodva arról, hogy ez a ma már ritka ál­latfajta is előfordult egykor a Bükk rengetegében. A nyugdíjas, de félállás­ban továbbra is tevékenyke­dő muzeológus legmaradan­dóbb élménye mégis a haj­dani mesterrel való találko­zás volt. — A század elején a fő­városból jött Egerbe Legányi Ferenc. Ez a sokoldalú, ér­deklődésű- ember elsősorban a köveinek élt. A ruhát csak azért vette, hogy a hidegtől védje, az élelmet csak azért fogyasztotta, hogy másnap A nagy pillanat újra kezdhesse a munkát.1 Fájó lábbal rótta a hegyeket, ismerte a Bükk és a Mátra minden zugát, s évtizedekig kutatott mindig új lelőhelyek után. Pénzét a tudományra áldozta. A vármúzeumra ha­gyott öröksége, a nyolcvanöt­ezer darabból álló, Európa- szerte híres őslénytani anyag zöme. Ha valamit elértem, neki köszönhetem. Ezért ke­lek ma is útra, ezért gyara- pítottam jó néhány ritkaság­nak számító darabbal sokak által irigyelt gyűjtemé­nyét. .. ELŐDEINK ÜZENETE A világbíró Róma, a csá­szári hatalom hanyatlott. A népvándorlás országútján özönlöttek, egymást űzték a termékeny földekre, mesés kincsekre áhítozó újfajta harcmodorú lovas seregek. Leomlottak az őrtornyok, fű nőtt a fényűző pannóniai villák romjain. Aztán új har­cosok jöttek, és legyőzték a hajdan bátrakat. A szétdúlt településeket megtépázta az idő, helyükbe falvak nőttek, s az ősök te­metőire sem emlékezett, már senki. A krónikák — ha vol­tak — se jegyezték fel a név­telen kisemberek örömét, bánatát, Mégis, másfél-két­ezer év után mennyit tudunk róluk. Az elődök üzenetét hu­szonöt éve kutatja, fejti meg Szabó János Győző régész, a Heves megyei Múzeumi Szervezet igazgatóhelyettese. Hivatása a leletmentés, a gondos, a türelmet igénylő feltárás és feldolgozás. Túl­ságosan szerény ember, a szakmai berkekben számon tartott sikereiről legszíve­sebben hallgat. A szívós, ki­tartó érdeklődést így hárítja el. — Csak arra vagyok büsz­ke, hogy sosem feledkeztem meg kötelességemről, s pon­tosan feltérképeztem min­dent, amit találtam. Persze, a rejtély őt is láz­ba hozza. Néha a talaj el­színeződése sejteti a féltve őrzött titkokat, máskor meg valóságos nyomozó munkával ér célba. — írott források, XVIII. századi térképek is jelzik őseink lakóhelyét. kime­gyünk, s a legfeszültebb per­cek azok, amikor felbukkan­nak az első falmaradványok, tárgyak és egyéb relikviák. Ilyenkor érzem, hogy megér­te fáradozni... MEGSZÓLAL a sírvilág A' könyörtelen idő nem­zedékek sorát hagyja maga mögött, ám a sírhelyek nyu­galma sem örök. A múltból okulni vágyó utódok vallató- ra fogják a több száz, vagy ezer éves csontvázakat. Had­rendbe állítják a modern technika úgyszólván teljes arzenálját. És megszólal a sírvilág. Az ügyes antropológus korszerű mérőműszerekkel, eljárások­kal furcsa összefüggésekre derít fényt. Megállapítja pél­dául, hogy egy hajdani avar­csoport tagjai közül ki volt a férfi, ki a nő, meddig él­tek, élhettek volna, milyen betegség gyötörte őket, mi­lyen népcsoportokkal ve­gyültek. Kiss Péterné először a nagytályai embertani anya­got dolgozta fel, így hát ma is emlékezetes számára. — Egy tapasztalt kolléga szintén elvégezte a mérése­ket, s akkor lélegeztem fel, amikor kiderült, hogy az eredmények azonosak. Át­estem a tűzkeresztségen, a viszonylag terjedelmes ta­nulmány megírása már ki­sebb gondot okozott. A fiatalasszony a múzeum restaurátorműhelyét is veze­ti, s ezzel kapcsolatban szá­mos sikerélményt idézhet. — Az egri Rókus-kápolna kriptájából előkerült XVIII. századi öltözékek, lábbelik közül egy papi cipőt újítot­tam fel. Először azt hittem: nem lesz semmi sem belőle, aztán addig ügyködtem, amíg szebbé formálódott mint új korában. Ez egyébként országos rit­kaság, s már nem egy kiál­lítást megjárt. Műhelytitok? A tágas szo­ba valóságos kémiai boszor­kánykonyha. Savak, oldó- és vegyszerek, festékek, tége­lyek sorakoznak az asztalo­kon. Ehhez társul az ötletes­ség és a szkíta fegyverek, gyűrűk és karperecek erede­ti szépségükben pompáz­nak. .. KÖZELEBB GÁRDONYIHOZ Mindenki szívesen forgat­ja a gondolkodó, a bölcs mester míves írásait, s az irodalombarátok szeretnének bepillantani alkotószobájába, hogy figyelemmel kísérjék gonddal csiszolt műveinek születését, nézeteinek fejlő­dését. Sokan sejtették, hogy gaz­dag hagyaték maradt utána. Még akkor Is, ha Sándor fia hallgatott erről. Közéjük tartozott dr. Korompai János kutató is. — 1965 végén halt meg az utolsó Gárdonyi-fiú, s örökö­se, özv. Bodnár Árpádné csaknem kétszáz csomag feljegyzést, kéziratot, levelet adott át nekünk. Nem felej­tem el ezt a napot. Izgatot­tan bontottuk fel a kötege- ket. Valóságos kincsesbányá­ra bukkantunk. Olvastuk mohón, egy tiszta ember in­telmeire szömjúhozva. Azóta megfejtették a titkosírást, számos publikációval jelent­keztem magam is. Örülök, hogy megadta a szerencse, de az igazi felfedezés élmé­nyével az a tizenegy év előt­ti pillanat ajándékozott meg. Nézem a rokon értelmű szavak gyűjteményét, lapoz­gatom a diákköri feljegyzé­sek füzetkéit. Mennyi adalék az irodalomtörténészek szá­mára. Valamennyi őszinte vallomás egy pózokat nem ismerő, az élet nagy kérdé­seire választ kereső rendkí­vüli egyéniségről. Az egyik cédulán olva­som: „Mik az irodalmi társasá­gok? A krajcárok egyesül­nek, hogy elmondhassák ma­gukról: — Tagja vagyunk a forintnak.” A másikon epés megjegy­zés: „Cím, rang, tagság (vá­lasztmány, kaszinó, akadé­mia, főrendiház etc. — s más ilyesmikért való kapaszko­dás, tolakodás, tülekedés — selyemnyakkendó csontvá­zon.” Fiainak ajánlotta: „Töröljétek ki a szótára­tokból ezt a szót: gyűlölet.” Csoda-e, ha sokan zarán­dokolnak otthonába, s mind­annyiunkat megbabonázza az emberséggel társult nagy­ság varázslata... ? KI FESTHETTE? A piktor nem fukarkodik tehetségével. Tájakat, jelle­meket, hangulatokat teremt a vásznakon, s a művek a múltba kalauzolnak bennün­ket. Szinte halljuk a barokk zenét, s ott kóborlunk a messzi tájakon, és vidámság­tól friss, dallamfoszlányokat vált fel a mélabút sugalló muzsika. Olykor hiányzik az alkotó kézjegye, pedig arcvonásait fellelhetnénk valamelyik mellékalak portréján. A talányt a művészettörté­nész bogozza, s az a felemelő érzés, amikor rátalál a meg­oldásra. Erről beszél Fodor- né Ladányi Gabriella, s nem marad adós & példákkal sem. — A lőcsei Szent Jakab­templom egyik oltárképének három darabját tévesen ér­telmezte a szakirodalom. Vallásos szakkönyvek töme­gét tanulmányoztam át, amíg rájöttem az igazi értelmezés­re. Máskor a stílusjegyek se­gítenek. így azonosítottam a kőtárban egy Szent Rozália- szobrot. A vidéki templo­mok számos izgalmas megle­petést tartogatnak, csak len­ne idő a háborítatlan búvár­kodásra! A meglátások, a jegyzetek egyelőre dobozba kerülnek, aztán később tanulmányokká kerekednek, s egyre többet tudunk meg az ismeretlen mesterekről, az elfelejtett művészekről... ★ Muzeológusok. Az egyik pólyája delelőjén. a másik a szakmai elismerés felé veze­tő meredek kaptató elején. Valamennyien a múltat für­készik, egykori nemzedékek mának szóló tudósítását ku­tatják. fejtik meg. Nemcsak a maguk örömére, hanem mindannyiunk javára. A nagy pillanaton túljutot­tak, ám szerencsére egészsé­gesen türelmetlenek, s újabb heurékákat remélnek... Pécsi István Y

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom