Népújság, 1976. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)

1976-09-10 / 214. szám

A tudományt a haszna méri Párbeszéd dr. Vonsik Gyulával A filozófiai tudományok kandidátusa. Ilyen minősí­téssel mifelénk rendszerint a magas tudományokba temet­kezik az ember. Vendéglá­tónk, a TIT főtitkára, úgy látszik, másként vélekedik. Szerinte: a tudományt a haszna méri. S hogy e ha­szon gyarapodjék: kell a gyakorlat. Terjedjen csak az ismeret, ez az igazi próba. — Mondana néhány, a társulat munkáját jellem­ző adatot? — Az elmúlt esztendőben 507 ezer órát dolgoztunk. Előadás, tanfolyam, szakköri foglalkozás, tudománybaráti kör, országjárás, távcsöves bemutató, nyelvtanfolyam stb. egyaránt szerepel ebben az összesítésben. Jelzésszerű e felsorolás, hiszen több mint harmincféle formában tevékenykedünk. E szám legnagyobb tétele a 103 ezer órányi előadás. Korábban főként egyedi előadásokat látogathattak a résztvevők, most jó ötven százalékuk zárt rendszerű tematikát, szabadegyetemi, akadémiai rendszerű sorozatot hallga­tott. Rendezvényeink látoga­tóinak száma a hatmilliót is meghaladta. Kb. 30 ezer elő­adót foglalkoztattunk, az or­szág 3100 helységének 80 százalékába rendszeresen el­jutottunk. Ekkora közönség­gel, ennyi munkatárssal a TIT még sosem dolgozott. Most már inkább minőségi változtatásokra kell töreked­nünk. — Milyen módosításokra gondol? — A minőségi változtatás­nak három feltétele van. Az első: az igényformálás. Két­féleképpen lehet az igénye­ket formálni. Az egyik mód: tudomásul vesszük, hogy a tudományok termelik a ma­guk igazságait, ezeket meg kell ismertetniük a hallga­tókkal. Az új igazságokat is. Ez a klasszikus forma, mely — nyugodtan mondhatom — elavult. A tudományok fej­lődése közismerten olyan gyors, hogy megismerteté­sük: hiú ábránd. Azt kell te­hát ismertetni, amit az itt és ma élő embereknek (ahhoz, hogy feladataikat jól ellát­hassák) meg kell ismerniük. Vagyis problémacentrikus, gyakorlat-központú, ember­szemléletű ismeretterjesztést kell létrehozniuk. Mert az embereknek —, ha nem a tu­dományok valamelyikével foglalkoznak — általában nincsenek tudományos gond­jaik. Legtöbbjüket inkább a mindennapos kérdések fog­lalkoztatják. Ezeket érdemes tehát jól ismernünk, s a tu­dományok ismeretében meg­válaszolnunk ... A második feltétel: ki-ki a dolgokkal rendszerint nem valamelyik tudomány szempontjából találkozik. Arra kell tehát törekednünk, hogy megadjuk, megértessük JS76. szeptember 10., péntek a dolgok összefüggésének rendszerét. Korszerűek pedig csak akkor lehetünk, ha vá­laszaink mennél komplexeb­bek. Ezért igyekszünk tema­tikáinkat úgy összeállítani, hogy gondolattartalmakat közöljenek, ne csak infor­mációkat ... A körszerű is­meretterjesztés harmadik feltétele az aktivizálás. Dol­goztatni kell a hallgatóságot, a közös megoldást kell szor­galmaznunk ... Nem egysze­rűen a műveltséget, hanem a szocialista műveltséget kí­vánjuk terjeszteni. Társula­tunk alapítója, Bugát Pál még a tudomány népszerűsí­téséről beszélt. Messzire ju­tottunk ettől a felfogástól. Terjesztenünk kell a tudo­mányt. — Gondolom, új vállal­kozásokkal és megújult előadói szemlélettel való­sulhat meg ez a korszerű felfogás.., — Természetesen mindket­tő kell hozzá. Sőt, a hallga­tóság szemlélet-módosulása is ... Mégis milyen változta­tások szükségesek? Három új típusú sorozatunk a példa erre. Úgynevezett TÉT (tu­domány, élet, társadalom) so­rozatunk ipari és mezőgaz­dasági munkásokhoz, vala­mint az ifjúsághoz kíván 10—12 olyan nagy témakör­ben szólni, amelyben társa­dalmi önismeretünk hiányos. (Pl. A gép és az ember vi­szonya; Régi falu, új falu; Milyenek vagyunk mi, mai fiatalok. (TTT) tudomány, technika, társadalom) elneve­zésű sorozatunkban a ter­mészettudományokat próbál­juk új módon terjeszteni. (Pl. A természeti kincsek nyomában, vagy A hírközlés stb. tárgykörében). A szocia­lista életmód kérdéseit öleli fel harmadik új szériánk. (Mitől szocialista az, amit életnek nevezünk; a munka, a közélet, a család legkülön7 bözőbb összefüggései)... Este két madár sokáig körözött a megperzselt fűz­fa fölött. Riadtan verdestek a szárnyukkal, a fészküket keresték. Olykor-olykor égett szagot hozott a szél. Az öreg ház és az öreg fa, amelyek hosszú éveket éltek le együtt és amelyek min­dig hangosak voltak a gyer­mekzsivajtól meg a madár­daltól, most magányosan és mogorván meredtek az ég felé — rajtuk fekete sebek friss nyomai, amelyeket a tűz hagyott. Szörnyen sze­rettem volna átmenni a szomszédos udvarba, ám nagyanyó kétszer megfordí­totta a kulcsot a kerítéska­pu zárjában és azt mond­ta: — Próbálj csak moccan­ni, rögtön kiáltok apádnak! Ma leégett Kalincsóék há­za. Szörnyű volt. Kora reggeltől özönlöttek hozzájuk a rendőrök és ka­tonák. Vena néni és Sztoj- ne bácsi kezdték kihordani az udvarra szegényes kis holmijukat, de a jövevé­nyek abbahagyatták velük. Csak délben láttuk őkét is­mét, amint elindultak va­lahová két kis motyóval. A bácsi kézen fogva vezette a két legkisebb lányt, utánuk ment Kalincso a többi lánytestvérével. Vena néni nagyon igyekezett, de nem tudta utolérni őket. Az utóbbi időben betegeskedett egy kicsit. Odahurcoltam a létrát, felmásztam a tetejére és felültem a Kalincsóék kerí­tésére. Nagyanyó rám kia­bált: — Ne üsd az orrodat oda, ahová nem kell! Gyere visz- sza! De aztán megbékélt és el­hallgatott. Két rendőr nagy nyalábokat hozott a széna­kazalból, egy bajuszos tiszt néhányszor kattintott az öngyújtójával és meggyúj­totta a szénát. Az azonban nem fogott tüzet, csak meg- pörkölődött és kialudt. A jövevények körbekutatták a lakást: nyilván petróleu­*Bolgár újságírónő. A Tar- goviste megyei Zname na komunizma című lap kul­turális rovatának vezetője. Űj vállalkozásaink már az egész ország területén élnek, működnek, de ma még csak kis számban. Az is oka en­nek, hogy az előadóknak úgyszólván új szakmát kell tanulniuk. Aki korábban, mondjuk az 1848-as forrada­lomról, vagy a newtoni mechanikáról beszélt, most merőben más feladat előtt áll. Komplex előadást kell tartania, mert ma már csak az összefüggések feltárásával érdemes bármiről is szólni. — Módosulnak-e az egyéb zárt ismeretterjesz­tési formák? — A József Attila Szabad- egyetemre Budapesten több tízezer ember jár. De ter­mészetes az ország más tá­jain élők hasonló igénye. A szabadegyetem feltételei most vidéken is megértek. A cél: minden megyeszékhelyen le­gyen ilyen ismeretterjesztési forma. Már az elmúlt eszten­dőben 256 tagozat működött országszerte, a hallgatók száma megközelítette a 30 ezret, 16 százalékuk fizikai munkás volt. Ez azért is ér­tékes szám, mert a szabad- egyetemi beiratkozás alapfel­tétele az érettségi... Ugyancsak nagy reménye­ket fűzünk a szocialista bri­gádvezetők akadémiájához. Ennek az egyre több helyen megalakuló fórumnak az ad­ja életképességét, hogy meg­lévő közösségre épít... Ok­tóbertől indul a televízió és a TIT közös vállalkozása, a tévéegyetem. A 40 előadásból álló sorozatot a TIT a maga eszközeivel feldolgozza, bízva abban, hogy talán sikerül olyan szervezett, tervezett, nagy tömegekhez szóló, isko­lán kívüli oktatási formát létrehozni, amely ellenőriz­hető. Minden megyei székhe­lyen, valamint a jó TIT-ha- gyományokkal bíró nagyüze­mekben szeretnénk konzul­tációs központokat létesíteni. mot kerestek. Végül fellob­bant a tűz. Felkúszott a kis ablakok időtől megfekete­dett párkányaira és a ge­rendák felé közeledett. A nyelve egyszeriben szörnyen megnőtt, aztán sziszegni kezdett. Az öreg ház meg­reszketett, recsegett-ropo- gott. Nagyanyó kiugrott a küszöbre, bánatos szemmel nézett Kalincsóék háza felé, keresztet vetett és azt mond­ta: — Istenem, hová jutot­tunk! Testvér a testvért égeti! Kijött apa, anya is, de hallgattak. — Hé, te vámpír, ide gye­re! — kiáltott újból nagya­nyó. — Mit bámulsz be ide­gen udvarba?! Kisebb gondom is na­gyobb volt annál, mint, hogy rá hallgassak. Az egyik ren­dőr a pajtából két könyvek­kel teli ládát vonszolt ki és kiszórta az egészet az ud­var közepére. Aztán élve­zettel kezdte égetni egyiket a másik után. Kis idő múl­tán észrevett és intett a. kezével: — Hé, te csavargó, gyere, kotord meg a tüzet, engem már teljesen összefüstölt. . Máris ugrottam. No, nem az égő vágytól, hogy segít­sek neki, hanem kíváncsi­ságból. Nagyon szerettem olvasni, nálunk odahaza azonban sohasem volt könyv a háznál. Amint a piszka­vassal belekotortam a tűz­be, a máglya mellett meg­láttam hemperegni egy könyvet, a fedelén érdekes képek voltak. A rendőr egy­más után hajigálta a kis köteteket a tűzbe, az én sze­mem pedig állandóan azon a könyvön volt. Bárcsak ne venné észre! A szerencse segített nekem. Jött a fe­lettese, valamilyen paran­— Nagy számok, rokon­szenves tervek, de még most is gyakran előfordul, hogy az előadó csak né­hány betévedt hallgatónak beszél. Mi lehet ennek az oka? — Még mindig hajlamosak vagyunk a tudományok misz­tifikálására. Pedig a tudo­mány nem aranyborjú, ame­lyet imádni kell. Az „én úgy­sem érthetem meg”, vagy a „nincs is szükségem rá” szemlélet nem kedvez az is­meretterjesztésnek. Pedig a tudományt nem félni kell, hanem a magunkévá kell azt tenni. Hiszem, hogy le lehet küzdeni az előítéleteket, mert semmi, de semmi nem szól mellettük... Érvényes persze ennek a felfogásnak a fordítottja is: a magyar szellemi életben nincs még elég becsülete a tudományos ismeretterjesz­tésnek. Pedig az átlagnál műveltebbek körében is. de gyakori az egyodalúság! A szocializmus , a tudatosság társadalma, a tudomány be­hatol az ember életének minden mozzanatába — mondogatjuk. De amikor en­nek jeleit a közgondolkodás­ban keressük, elcsodálko­zunk. Nem jutottunk el oda, hogy az emberek igazi szük­ségletüknek tekintsék a kor­szerű, vagyis az összetett tu­dást. Van üres előadóterem, ám szerencsére kevés. De va­jon azok vannak-e ott, akik­nek ott kellene lenniük? ... Mi a teendő? Láthatunk CASCO-, és láthatunk OTP- reklámokat. Ami az anyagi létünkhöz kötődik, annak a reklámja rendszerint kitűnő. De az értelmes lét hírverése nem kielégítő. Pedig ennek a szükségletünknek is kell a reklám. Hogy módosuljon szemléletünk, hogy bölcseb­ben válogassunk, hogy szel­lemi létünket is megtervez­zük. csot adott neki, én meg —• nem is tudom, honnan vet­tem a bátorságot — megra­gadtam a könyvet és ócs­ka ingem alá dugtam. — Minek engedted ide ezt a kölyköt? — mondta neki a parancsnok. — Azon­nal tűnj el! Éppen ezt vártam: rög­tön kisomfordáltam az ud­varról. Leégett a fél ház, leégett a gólyafészek is, az öreg fűz azonban ellenállt Amikor a legmagasabbra csaptak a lángok, sötét felhő ereszke­dett a falu fölé. Megdör­dült az ég, villámlott, meg­eredt a záporeső. Kalincsóval barátok vol­tunk. Egy napon születtünk, egy vízben kereszteltek, ahogy mondani szokás. Együtt őriztük nyáron az ökröket. Futkároztunk a ré­ten, fűzfasípot fabrikáltunk, amikor este, hazatérőben két különböző hangon fúj­tuk, nagyanyó szakított a pamutgombolyagból, hogy betömje a fülét. Rendes fiú volt Kalincso. És rettenthetetlen. Amikor megáradt a patak és kis hí­ja, hogy el nem sodort, ő húzott ki engem. És az is­kolában is sokat tudott. Ám az utóbbi időben az osztály­főnök kezdett görbén nézni rá. Amióta a bátyjának nyo­ma veszett. Kalincsóék azt mondták, hogy elment mesz- szire dolgozni, a faluban azonban az a hír járta, hogy átszökött a partizánokhoz. Kalincsóéknál sok gyerek volt, a többség lány. Csak ő és a bátyja voltak fiúk. Kalincso szerette is mon­dogatni: „Mi vagyunk a férfiak a házban.” Vagyo­nuk alig volt. Csak egy ap­ró parcellát műveltek. Ka­lincso apja meg nagyapja ácsmunkára járt, anyját pe­Nádor Tamás Cuccok Két barát beszélget: — Mit hoztál Olaszországból? — Mit hoztam volna? Semmit. Azaz apró kedvességeket. — Nem erre gondoltam. Ékszer, divatholmi, efféle... — Hoztam egy érdekes szalmakalapot. — Menj a pokolba! Szóval, semmit sem hoztál. — Láttam Rómát, Nápolyt, a csodálatosan kék tengert és a hajamat téptem a drágaság miatt... Bizony, így vagyunk! Kezdünk rájönni, hogy másütt sem kolbászból fonják a kerítést. Sőt! Aki fizetett már ti­zenöt—húsz holland guldent egy szerény ebédért (150—200 forint), benzint tankolt, vagy éppen megszállt egy szállodá­ban, az felsóhajt: Csak egyszer hazaérjek! . A „cuccokkal” meg úgy vagyunk, hogy. i 1 — Nézd, drágám! Hoztam neked valódi párizsi kölnit* — Mennyibe került? Úristen! csak nem mondod komo­lyan. Megvehetted volna ugyanezt forintért a Rákóczi úton. — És nézd ezt a csodálatos anyagot! Ilyenekben járnak, fiacskám, a párizsi nők... Az asszony kedvesen megpuszilja a férjét, és úgy iga-; zán, szívből felnevet. — Drága apucikám! Hát mit gondolsz, én miben járok? És másnap apucika, amikor szétnéz a kirakatokban, csodálkozva látja, hogy vizet lehet rekeszteni a külföldi anyagokkal. Sőt! Egy eladó már nem is kínálja az olyan anyagokat, amilyeneket ő hozott Szóval, gondban lehetnek a külföldi rokonok, Ismerő­sök, mert lassan már nem tudnak olyasmit hozni, amitől elájulna a magyar. — Svéd pengét, finom szerszámokat hozzak? 11 — Ugyan! Minden valamirevaló trafikban, vasboltbatl kaphatók. , ,t.i “ ~ t — Harisnyát? i — Köszönjük, de. 1 ^ — Talán valódi Camemf»rí>sa]tot/, — Na, látod! Azt még nem ettem. Lehet,' hogy efféle ! Magyarországon nincs is, habár teknősbéka-leves, száz fo-,j rintért már kapható a Mézes Mackóban. A salgótarjáni Narancsban pedig csigabiga-pörköltet is felszolgálnak az ínyenc vendégnek. Azután itt vannak a sajtok. Már csak a napraforgó ízű sajt hiányzik. Kapható csoki, gomba, kapor, szalámi, kol- bász és még ki tudja hányféle ízű sajt. Van kakaó, csoko­ládé, valódi angol szövet (gyúródik) stb. Egy szó, mint száz, a nyugati cuccok bűvös varázsa megszűnőben van. Mint mondani szokás; nálunk is van minden, csak pénz legyen! És ráadásul az árak, hogy úgy mondjam... — Nos! Mit szól ön mindehhez? — Örülök! Legalább leszokunk a tarhálásról. A vásár­lási hisztériáról. Így több időnk jut majd látni a tengert, Rómát, Párizst, a múzeumokat, a képtárakat. És megtanul­juk jobban becsülni önmagunkat. Saját szemünk láttán gyógyulunk ki mások felesleges bűvöletéből... , - ___ * Szalay István dig idegen földeken lepte meg az alkonyat. Nem tu­dom, miért — talán azért, mert otthon egyedül voltam —, de náluk mindig jól éreztem magam. Este megterítették az asztalt, felsorakozott körülötte az a sok ember, Vena néni szét­tördelte a meleg fekete ke­nyeret, kimerte a bablevest, s valamennyien úgy koc­cantották össze a fakanala­kat, mintha nem is babot, hanem mézet faltak volna. A család büszkesége a leg­nagyobb fiú volt — tanult ember, gimnáziumot vég­zett. Nemrég még írnokként dolgozott a szomszéd falu­ban. Amikor eltűnt, az osztály­főnök egyszer azt mondta Kalincsónak az órán: — Hálátlanok! Nem elég, hogy az állam kitaníttatta, most még fel is lázad elle­ne! Kihalt Kalincsóék udvara. Á nagy családot valahová messzire telepítették. El­tűnt a két gólya is, amely minden évben meghozta a tavaszt. Pedig nagyon ösz- szeszoktam Kalincsóval. Együtt jártunk a szomszéd faluba az iskolába, együtt jöttünk haza is. Voltak más barátaim is, de egyik sem volt olyan, mint ő. Egy es­te, amikor Kalincsóra gon­doltam, eszembe jutott az a könyvecske, amelyet ellop­tam az udvarukból, és elha­tároztam, hogy elolvasom. Megkértem nagyanyót, hogy ne oltsa el a mécsest, mert szeretném átnézni a leckéimet (abban az időben nehezen lehetett petróleu­mot szerezni, így nemegy­szer megtörtént, hogy mé­csest kellett gyújtanunk). — Elromlik a szemed —■ dorgált meg nagyanyó. — Egész nap koncsorogsz, most állsz neki olvasni?! Az első oldalból semmit sem értettem. Úgy tűnt, hogy a könyv nem nekem való. Hanem aztán találtam benne egy négyrét hajtott papírlapot. Kisimítottam és láttam, hogy valami vers van rajta. Egy lélegzetre el­olvastam. Egy Dimitrov ne­vű kommunista hősiességé­ről szólt. Akkor jöttem rá, hogy a verset Kalincso bátyja írta. Azelőtt is gyak­ran talált ki nótákat. Újból lapozni kezdtem a könyvet Ettől fogva minden áldott este olvastam, amikor nagyanyó elaludt. A könyv és a Kalincsótól Való elválás valamiképpen azt a kívánságot keltették fel bennem, hogy megmu­tassam, hogy én is bátor va­gyok. Szörnyen nyomasztott hogy most egyedül ültem a padban. Pláne akkor, ami­kor az osztályfőnök hozzám fordult: „Hé, te az utolsó pádból...” ö tanította a földrajzot is. Németország­ról különösen lelkes órát tartott. És nem tudom, mi­ért, véletlenül, vagy szán­dékosan, de a következő órán engem hívott ki felel­ni. Elmondtam mindent de csak elégedetlen volt. — Mást nem tudsz? Mondj még valamit! — Tudom, hogy 1933-ban Lipcsében pert indítottak Georgi Dimitrov ellen — tettem még hozzá—, és ő le­győzte a fasisztákat — Micsoda?! Mit be­szélsz?! — az osztályfőnök egészen foltos lett a düh­től. — Mars ki az osztály­ból és holnap gyere be az apáddal! Életemben először az igaz­gatói irodában hazudtam. És mesterien. Forgattak így, forgattak úgy — az igazga­tó még pofont is adott —, de a könyvecske titkát nem árultam el. Egész nap nem mentem haza. Kószáltam a bükkösben, szétromboltam néhány varjúfészket, estére azonban megsajnáltam anyámat, és úgy döntöttem, hogy egy verést még kibí­rok. Csendben osontam be a házba. Apám a tűzhelynél ült és felpuffadt lábát me­lengette. — Miért jössz úgy, mint a nyúl? Gyere csak, gyere. — Aztán felsóhajtott és foly­tatta: — Figyelj csak, fiam, az ilyesmi nem tréfadolog. Kicsi vagy még hozzá. Meg aztán az egyetlen fiam is vagy... A könyvecskét azonban megőriztem. Elhatároztam, hogy bármi is lesz, vissza­adom Kalincso bátyjának. De erre nem került sor: megölték a hegyekben. Bolgárból fordította: Zahemszky Lászlá j

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom