Népújság, 1976. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)
1976-09-09 / 213. szám
Az első gyermekvárosban Találkozó harminc év után Tiszadobon Hatalmas virágcsokorral köszöntik az egykori nevelőket (Elek Emil felvétele) HARMINC ESZTENDŐVEL ezelőtt Hajdúhadházon gyermekotthon létesült. Ide gyűjtötték össze a háborús árvákat, az országúton csavargó gyermekeket. Kis gazdaságban dolgoztak, s iskola próbálta tudásra és rendre szorítani a sokszor dacos lányokat és fiúkat, öt évig működött itt ez az intézmény, majd Tiszadobra telepítették át. Az Andrássyak egykori kastélya adott otthont a gyermekeknek. A hatalmas park közepén álló épületben rendezték be a lakószobákat, az őstölgyek, a Holt-Tisza partja kínálta a helyet a játékhoz. Műhelyek is épültek, s az ide kerülők szakmával a kezükben léphettek ki az életbe. Az elmúlt harminc esztendő alatt több mint ötezer fiatal élt, tanult az otthonban, hogy teljes értékű emberként viszonozza a gondoskodást. Lett belőlük jó szakmunkás, költő és minisztériumi tisztviselő, közgazdász és katonatiszt. Szétszóródtak az országban, Baranyától Borsodig, Vastól Békésig. Harminc esztendő után találkozóra hívott az intézet. Egy volt növendék, aki ma tévés, a legnagyobb tömegtájékoztatási eszközt használta fel a hírverésre, mások levelek tucatjait küldték volt társaiknak, hogy hírül adják az eseményt: Tiszadobon harminéves találkozó lesz. Több mint ezren gyűltek össze. Jöttek vonattal, autóval, külföldiek és hazaiak. Családjukat is magukkal hozták, csodálkozó és ámuló gyermekeiket. Cinkotára szakadt tsz-asztalos ölelte a szegedi közgazdászt, Budapesten élő vezető veregette megha- tottan a szabolcsi költő hátát. Nevelőket halmoztak el virággal, s gyermekes örömmel járták be a parkot, amely szebb volt mint azelőtt. jogos büszkeseggel számolt be ki-ki arról, mit ért el, s sűrűn kattogtak a fényképezőgépek, megörökítve a régi társat, aki javakorabeli férfivé ^öregedett. Kelemen Lajos, a Tiszadobon levő gyermekváros igazgatója, aki sok évtized óta apa helyett apja sok ezer gyermeknek, régi ismerősként, név szerint szólítva köszöntötte az egykori növendéket. Emlékek keltek életre. Huszonöt év előtti képeslapból próbálták egymást felismerni, voltak, akik az 1951-es első tanév végére emlékeztek, melyet a park öreg fái alatt kellett befejezni. Akadt, aki egy hajdan kellő időben csattant makarenkói pofon jótékony hatását ecsetelte, s mások azt bizonygatták: hátrányos helyzetük jobbra fordulását a gyermekotthonnak köszönhetik. Közben újabb buszok futottak be, s itt senki nem szégyellte a férfikönnyet. Azok, akik régen voltak itt növendékek, csodálkozva látták, hogy a régi épület mellett újak sora ad komfortos kényelmet, figyelték a beszámolót, amelyből kitűnik: ma hat szakmára oktat a gyermekváros. És a mostaniaknak önbizalmat adó volt látni, mivé lehet az ember a közösség segítségével, ha van becsülete és akarata. A HARMINCÉVES találkozó baráti volt, alkalom sok élmény és tapasztalat cseréjére. Bizonyíték arra, hogy mindazok, akik az állam segítségével, az otthon nevelői szeretetével éltek, a kapott útravalót okosan használták, szerte az országban igaz emberré válva megbecsülést vívtak ki maguknak. (bürget) MILOS MACOUREKt A CSIGA A felületes szemlélő azt gondolhatná, hogy a csiga lusta dög, meg effélét, de ez nem igaz, volt idő, mikor a csiga fürgélkedett, mint a mókus, és ember lett légyen c. talpán, aki utói akarta érni. De egyszer vendégséget akart csapni, mert elfogta a szomorúság, mert unta a magányt városszéli kis házában, meghívott három kengurut, és már előre nagyon örült, lelkiismereti kérdést csinált belőle, hogy jól sikerüljön az este. Megterítette az ünnepi asztalt, bekapcsolta a házi vetítőgépet, borokat vett és egy új fehér damasztabroszt, a kenguruknak fél nyolcra kellett jönniük, a csiga kirakta a szalvétákat, kitöltötte a vörös bort a poharakba és várt, de a kenguruknak híre-hamva, és ekkor az jutott a csiga eszébe, hogy isten tudja merre keresik őt a kenguruk, ekkor jutott a szerencsétlen csiga eszébe, hogy nem adta meg nekik a címét, és hogy ezt a vendégek rossz viccnek is felfoghatják. Így hát útnak indult, hogy megkeresse a leengurukat, óvatosan araszolgat, nehogy valami kiömöljön, lassan mászik, csendesen, nehogy kiömöljön a bor az új fehér abroszra, mert a vörös bor, mint ismeretes, nehezen jön ki. A LAJHAR ruiimisőn 1976. szeptember 9.. csütörtök A lajhár nem jár, még járni is lusta, mindenhová taxival megy, de honnan vegyen pénzt az örökös laxizgatásra, a taxi nem két fillér, ezért hát a lajhár elhatározza, hogy előadást tart, beléptidíj három korona, s nem is hinné az ember, milyen nagy az érdeklődés, a lajhár szóra nyitja ajkát, nincs minden nap ilyen szerencsénk, a terem zsúfolásig tömve, egy almát sem lehetne elejteni, s a lajhár a tábla előtt egy fogason lóg, fejjel lefelé, kréta a kezében és azt mondja, a világon minden fordítva van, tessenek csak megfigyelni, az eddigi állapot természetellenes, s a hallgatóság sorai közt suttogás támad, ez érdekes, van benne valami, a világ tényleg furcsán van berendezve, csak az alma tör ki nevetésben, nevet, hogy egészen belepirul, s mikor már egészen piros, lepotyog a fáról, egyenesen a padra, s így szól, az égbe kellett volna esnem, de látjátok, ugye, nem akaródzik, s a lajhár felbőszül, ordít, alma, elégtelen, meg fogja ismételni ezt az évet, de az almát ez nem izgatja, na bumm, ha megismétlem, hát megismétlem, legfeljebb kompótnak megyek. A ZEBU A zebu szent állat, mindent megengedhet magának. Sétafikái, mondjuk, az utcán, s hirtelen eszébe jut, hogy beugrik a cukrászdába, úgy is tesz, letelepszik egy szabad székre, azt sem mondja, bocsánat. S az emberek, Kicsit még hiányzik az ovi... Elsősök Szilvásváradon Ezek" már iskolás arcok: az ábrándos Susán Csilla, a töprengő Szaniszló Tamás, az unatkozó Varró Ernő és a buzgó Tóbiás Margit. (Fotó: Szántó György) Hát nem. Hiába is gondolna bárki ilyesmire, itt nincsenek morcos, izguló arcú kisfiúk, pityergő kislányok. Senkinek sem támad kedve tíz perc-, elteltével hazafelé indulni, s nem keresi — se halkan se hangosan — .egyetlen gyerek sem az anyukáját, apukáját. Mert különben is, ha valakinek valami mondanivalója van, — jelentkezik. Fegyelmezett, de mégis vidám hangulat uralkodik a tanteremben. Pedig a színhely a szilvásváradi általános első osztálya. A naptár pedig szeptember 7-ét mutat. Ez az első nap, első órája az iskolában. Aki a köpeny miatt szeret „suliba járni” Hogyan telik? Pár perc rövid Bemutatkozás, — hiszen itt az óvodából már mindenki ismeri egymást, — s aztán máris jöhet a fölszerelés ellenőrzése. — Kell kétféle könyv, számtan meg olvasó; aztán egy csomó füzet, meg tolltartó, abba ceruzák, színes is; aztán betűtartó, korongok, pálcika, gyurma... — sorolja minden elfogódottság nélkül egy pöttöm kislány. Varró Ági az első pádból. S rögtön utána azt is bevallja, hogy bár hetedikes nővére azt mondta, nem jó a suli, ő mégis szeret ide járni, mert szép új köpenyben lehet. Maga választotta ezt a piros csíkosat. Bezzeg a padszomszédja, Susányi Tündi. Ök csak nemrég költöztek ide Galyatetőről, de ő rögtön elsőre a tanító nénivel barátkozott meg a faluból. — Én minden héten átszaladtam Marika néniékhez, hogy megkérdezzem, mikor kezdődik az iskola — magyarázza büszkén, s mutatja is a tanító nénit, aki éppen a munkafüzeteket gyűjti egy: csomóba. Semmiből valami... Kengyel Zoltánnénak az idei a 26. tanévkezdése. — Az eltelt negyedszázad alatt csaknem mindig elsősökkel foglalkoztam. Ök a leghálásabbak, hiszen a hatéveseknél lehet legjobban látni, hogy a semmiből tudás lesz...,a semmiből lesz valami. Bár igaz, egyre kevésbé a semmiből, hiszen az óvodákban rengeteg mindent megtanulnak — mondja, de míg beszél, fél szeme folyton a lurkókon van, akik meg- érezve a csökkenő figyelmet, akiknek az asztalához odatelepedett, nem háborodnak ám fel, hogy odaült hozzájuk a zebu, ellenkezőleg, megtiszteltetésnek veszik, hogy éppen hozzájuk, s a felszolgálónő árnul-bámul, ki jött be hozzájuk, s a legjobb falatokat rakja a tálcára, tíztizenötöt, odalép a zebuhoz, és azt gondolja, csak nem ad kosarat, a zebu pedig gondolkodik egy kicsit, de aztán vesz a tálcáról, egy-két darabot, persze nem kiskanál- lal, hanem csak úgy, a tányérról eszik, s körös-körül mindenki el van ragadtatva, milyen fesztelen, milyen eredeti, ám, tudják, hogy ugyanakkor utánozhatatlan, hogy ők ezt nem engedhetnék meg maguknak, a zebu pedig megeszik két darabot, a többiről meg lenyalogatja a tejszint és távozik, kedvét vesztette, unja a banánt, nem tudja, mihez kezdjen, megy az utca közepén, s az autók lelassítanak, óvatosan haladnak, a zebu kacsázik az úttesten, egy kissé komikus, a vezetők tréfálkoznak és arra gondolnak, elmesélem majd este otthon, s mindenki azt mondja, hát tudod, te aztán mázlista vagy, ilyesmiben nem minden nap van része az embernek. Pedig a zebu meglehetős gyakran tesz igy, számára ez nem rendkívüli, csakhogy zebu kevés van, vezető meg sok, nagyon sok, s ilyen élmény egy évben egyszer-kétszer ha esik egyre, _ azonnal hancúrozni kezdenek. Szerencsére, pár perc múlva kicsöngetnek, de addig is énekelnek egyet. Szépen, összeszokva zeng a kis kórus: fölcsendül a zibor zábor... — Nagyon, de nagyon sokat jelent az óvoda, — folytatja Kengyel Zoltánná. — Azelőtt nem is ritkán előfordult, hogy egy-egy félén- kebb gyerek félévig sem mukkant meg az órákon. Ha fölszólítottam, egyszerűen sírva fakadt. Ezek viszont hozzá vannak szokva ahhoz, hogy ha valaki kérdezi őket, válaszolni illik. A közösséget is ismerik, és tudják, hogy nem lehet állandóan játszani, s aztán a legfontosabb; hogy már megtanultak egy kicsit számolni, rajzolni, jól tudnak együtt énekelni, sőt, a „környezetismerettel” is barátkoztak. Két-három gyerek ront be, sietősen lekapják magukról a köpenyt. Csodálkozó kérdésünkre, az egyik barna fiúcska válaszól meglepetten. AZ ELEKTROMOS RAJA Némely halak irigylik az elektromos ráját, némely halak azt gondolják, milyen előnyös elektromos rájának lenni, ámde ne higgyük, hogy a rája élete könnyű, pillanatonként beállít valaki, bekapcsolja a vasalót, a hűtőgépet, az asztali lámpát, vagy a rádiót, s mit tehet a rája, azt mondja magában, elektromos rája vagyok, nem mondhatok nemet, de egyre több a vasaló, az összes hal szépen vasaltan jár, míg végül egy szép napon nagy ünnepélyt rendeznek, csupa nagy toalett, meghívják a ráját is, s a rája drótokkal körülcsavarva érkezik, a teremben hatalmas csillár ragyog, szól a rádió, egy nagy kövér hal kér szót, cilindert és kamáslit visel, szépen beszél, összehord hetet-havat, például a vasalókról és a porszívókról, de megemlékezik az elektromos rájáról is, amikor befejezi, odaúszik a rajához, hogy megveregesse a vállát, a halak tapsvihara közepette úszik oda a Tájához, vasalt uszonyaikat verdesik össze, de meghatottságában elfeledkezik arról, hogy a rája elektromos, igy hát ütés éri, jó kis áramütés éri, ami a jelenlévőket egy kissé zavarba is hozza. Bojtár Endre fordítást — Hát persze, hogy leveszszük, fogócskázni akarunk és csak nem fogjuk ezt a szép ruhát összekoszolni... — mondja, és ő is ki viharzik. A tyu-betű meg az elevenség — Kicsit elevenek — mosolyog a tanító néni —. de nem is bánom, tapasztalatból tudom, hogy az ilyeneknek a gondolkodása is fürgébb. Hiszen volt nekem olyan osztályom, ahol muk- kanás nélkül vártak óra elején, na de a tanulás... — legyint. Arról, hogy a huszonhat újsütetű iskolásnak jól fog az esze, ‘pillanatokon belül megbizonyosodunk. Becsengetnek, s a második óra „fölméréssel” kezdődik. — Lássuk csak, ki. tud húszig számolni. Majdnem minden tenyér a levegőbe emelkedik, akié nem, azé csak azért hiányzik, mert egy „ici-picit” másfelé figyelt. Aztán már el is kezdik: — Egy, kettő, három, negyedik, ötödik... Van, akit ötvennél kell félbeszakítani. Aztán bonyolultabb, izgalmasabb feladat következik, a falon lévő betűket kell fölismerni. — Ló, 1. Mama, m. Űrrakéta, ű. Tyűk, tyu — bolyául föl a társaság lelkesen, igaz, most még nem mindig a legnagyobb sikerrel szerepelnek. — Lesz itt olyan azért, aki karácsonyra már remekül tud olvasni, csak győzzék a szülők mesekönyvvel, — mondja búcsúzóul a tanító néni. — Jó napot kívánok — harsog előírásszerűén a kórus. De a szemem sarkából látom, hogy fölállás ürügyén egy kisfiú — néhányszor a levegőbe ugrik. Hiába, csak hiányzik még egy kicsit az az ovi. Németi Zsuzsa Felvétel a KISZ Közjseitii Művészegyüttesbe Az együttes, amely évente több mint 900 hazai és külföldi meghívásnak tesz eleget, október 3-ig várja a jelentkezőket a központi énekkarba. Az egyetemi énekkarba október 14-ig, a tánckarba, az irodalmi színpad együttesébe, az Ifjú Gárda fúvószenekarba, az úttörőénekkarba, továbbá irodalmi, ?ene-, szólista- és tánccsoportjaiba október 1-ig jelentkezhetnek az érdeklődők. > 1 4 4 » J
