Népújság, 1976. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)
1976-09-17 / 220. szám
Egercsehi és környéke A bükki szénbányászat emlékei MEGSZOKHATTUK MÁR. hogy az egri vármúzeumnak a gótikus palotában levő klubterme mindig bensőséges hatású, jól komponált kama- rakiallításoknak ad helyet. Ezúttal úttörő kezdeménynek lehetünk részesei-, hiszen hasonló témájú kiállítást Heves múzeumaiban eddig nem láthattunk. Bányászattörténeti gyűjteménnyel ismerkedhetünk, újonnan gyűjtött történeti emlékekkel. Az anyagok nagyobb része Egercsehiből való, ezek jelentik a kiállítás magját, s az egercsehi bányászat történetéhez fűzték hozzá a megye múltbeli bányászkodását. A kiállítás nemcsak első a maga nemében, hanem egyúttal többszörös megemlékezés a hevesi szénbányászat történeti évfordulóiról: 180 éves a Heves megyei (Bükk hegységi) szénbányászat, 130 éves a Bor- sodnádasd környéki bányászat, 75 éves a bányászkodás Egercsehiben, s 50 éve történt, hogy Egercsehiben üzembe állt a Beniczky-iker- akna. A bányászattörténeti emlékek bemutatására az anyagok összegyűjtőjét és a kiállítás rendezőjét, Csiffáry Gergelyt kértem meg. — Mit tudhatunk a bükki szénbányászatról? — Az első lépéseket a szénmezők felkutatására az egri püspöki uradalom tette meg 1764 körül, amikor Esz- terházy egri püspök hatalmas építkezéseihez a szükséges téglákat kőszénnel akarták égettetni. Az első szénbányát évtizedekkel később, 1796 márciusában nyitották Eger- bakta és Bátor érintkezési vonalán, de a szén nem volt jó a téglaégetéshez, így hamar meg is szűnt. A szénbányászat a XX. század elején válik jelentőssé. Ekkor Szűcs —Egercsehi—Egerbakta környékén vannak bányák, vagy időszakosan művelt, úgynevezett „bicsakbányák”. A munkások Felső-Magyaror- szágról jött bányászokból és a környék parasztjaiból to- borzódtak. EGERCSEHIBEN MÁR 1870 körül barnaszenet találtak Beniczky György földbirtokos birtokán. Szabad szénkibúvásra bukkantak Szűcs határában is, s erre telepítve nyitották meg az első tárót 1901-ben. Ez időtől számítható a folyamatos széntermelés. A föld kincsének kiaknázására részvénytársaságot alakítottak, főleg belga részvényesekkel, később 1918 januárjában a bánya a Bélapátfalvi Portlandcementgyárral egyesült, s csak az 1946. január 1-i államosításkor váltak külön. Kibontakozik a Hilto Kialakult a Mátyás-templom szomszédságában épülő Hilton Száító végleges homlokzati képe, amely óarany I 1976. szeptember 17., péntek színű ablakaival, törtvonalú homlokzatával jól illeszkedik a Vár történelmi épületeinek egységébe. Az építők a belső szerelési munkákon dolgoznak, Budapest új szállodája december 31-én már vendegeket fogad. (MTI fotó — Bara István — KS) Tablókon és vitrinekben sorakoznak a dokumentumok, tárgyak. Az első tablók dokumentumai a szénbányászat kezdeteiről tudósítanak. A szarvaskői, mónosbéli és bor- sodnádasdi bányák metszetes alaprajzai mellett földtani térképek mutatják a szénterületek elterjedését. Bemutatják a bánya megnyitásának dokumentumait, a bányászati technika fejlődését, régi munkaeszközöket, a bányamentés hajdani és mai kellékeit. Gazdag anyag bizonyítja a csehi bányászok részvételét az 1918—19. évi forradalmi mozgalmakban; A bányászság szervezett és egyöntetű követelésére vezették be 1919. január 2-án a 8 órás munkaidőt, a Tanácsköztársaság alatt pedig a bányát köztulajdonba veszik. Előre futva az időben, de a forradalmi mozgalmak témájánál maradva, ugyancsak gazdag dokumentumanyagot sikerült összegyűjteni a II. világháború éveiből is. 1940-ben például, amikor hadiüzemként dolgozott a bánya, a csehiek sztrájkkal bénították a termelést. Tevékenyen segítették a szovjet csapatok előnyomulását, s bár a centrálé felrobbantásában nem tudták megakadályozni a nácikat, felszabadulásuk első percében hozzáfogtak a munkához, hogy megmentsék a bányát, s hogy mielőbb szenet küldjenek az országnak a föld alatti munkahelyekről. KÜLÖN HADD SZÓLJAK egy fényképről. Szerényen, szinte észrevétlenül húzódik meg a többi kép között. A fénykép öreg-öreg masinát ábrázol, kiszuperált, dísztelen lokomobilt. A kiállítás látogatói többnyire közömbösen tekintenek a gépre, hiszen semmi érdekesség nem látható rajta és felírás sincs arról, mit keres ez a masina a többi érdekes anyag között Nekem ez a lokomobil személyes ismerősöm, bányajárásaim során még láttam munkában és utóbb már pihenőben, a gépüzem udvarán. Ez a lokomobil az újjáépítés nagy-nagy segítője volt. Amikor 1944. december 20-án, este a visszavonuló náci egységek felrobbantották a villamos erőközpont mindhárom gépegységét, energia nélkül megbénultak a szivattyúk, nem volt világítás. Akkor valakinek eszébe jutott a lokomobil, Beniczkyék öreg loko- mobilja. Behozták a gépüzembe a magashegyi tanyából és munkára fogták: hajtotta a műhelyben a transz- missziót. Ez a lokomobil sokat tett azért, hogy az emberek megfeszített munkája minél előbb sikert hozzon. Segítségével a géproncsokból és az elrejtett tartalékalkatrészekből helyreállítottak egy gépegységet, kigyulladhatott a bányatelepen a fény, s a víztelenítés is megindulhatott még olyan időpontban, amikor a víz a bányában nagyobb kárt nem okozott. Az öreg masina még ezután is sokáig szolgált: fűtötte a mónosbéli szeparációt, aztán a Beniczky-aknát, s ide is kerül majd véglegesen, szépen kiglancolva, mint bányászati ipari műemlék. VÉGÜL AZT KÉRDEZEM Csiffáry Gergelytől: mi lesz a gyűjtemény további sorsa? — A most bemutatott anyag csak egy része a gyűjteménynek, s azért mondom ezt örömmel, mert a munka csak ez év elején kezdődött és további folytatást is tervezek. Az itt látható kiállítási anyag szeptember 26-a után vádorútra indul. Bemutatjuk Egercsehiben, Borsod- nádasdon és a miskolci Herman Ottó Múzeumban is. A gyűjtemény végleges helye Egercsehiben lesz, ahol a bányatelep központjában készítenek neki végleges hajlékot, állandó bányászattörténeti múzeumot. Pataky Dezső Ötvenesek Nem pénzről lesz szó, hanem emberekről. Róluk, akik: mostanában érték, vagy érik el életük fél évszázadát, töltik be az ötven esztendőt. Igaz, ilyen címen beszélni lehetne a hatvanasokról, a negyvenesekről is, de hogy mégis róluk van szó: — Úgyszólván gyerek voltam, amikor felszabadult azl ország. Lovászfiú voltam a bárónál, de a kastélyt belülről csak akkor láttam, amikor nyugatra menekült az uraság. Egyszer egy motocrbiciklis ember jött értem a járástól és azt mondta apámnak, hogy két hétre tanfolyamra visz. Harmincötén voltunk a tanfolyamon és olyan dolgokról beszéltek nekünk, amikről addig fogalmunk sem volt: mi va~' gyünk az ország urai, meg hogy talpra kell állítani Magyar- országot, és hogy szét kel! Osztani a földeket. Tetszett a dolog! Lelkesedtem, és alig égy hónap múlva már részt vettem a földosztásban. Én lettem a Nemzeti Bizottság elnöke. — Sokat olvasott, tanult akkoriban? — Arra nemigen jutott idő! Inkább sokat tanácskozz tunk, gyűléseztünk, — ahogyan akkortályt emlegettük. Aztán belülről hajtott valami! Valamilyen kimondhatatlan erő, meggyőződés. Eleinte így beszéltünk: Vége a báró uralmának, a cselédsorsnak. Később már így: Megszűnt a kizsákmányolás... — Hogyan alakult a további élete? — A gépállomás igazgatója lettem. Tanultami Ma az ország egyik legnagyobb állami gazdaságának vagyok a vezetője. — És te, barátom? — Boltosfiú voltam, ma főszerkesztő vagyok egy lapnál „ — ön? ■ írff;] — Lakatos voltam egy üzemben, most államtitkár vagyok. — Elnök elvtárs! Valamit mondjon a múltról.ti — Az apám, — ahogyan akkor mondták — középparaszt volt. Semmi baj nem volt addig amíg nem jött a tsz.; szervezés. Az öreg makacskodott, pedig az agitálok tudták; hogyha aláírja a nyilatkozatot, akkor utána megy a falu. A nevén volt a föld, habár akkor jobbadán már én gazdái« kodtam. Aztán néhány hét múlva, — mit lehet tenni jel«, szóval — aláírtam a papírt. Az apám helyett! Azóta én va4- gyök az elnök. Ennek már bizony negyedszázada... ; A beszélgetés közben fel-felvillan ai múlt. A gyerekfej-- jel való pártfelvétel, a választási csaták megvívása, a kommunisták igazának hirdetése. Később tudatos kiállás az eszv me mellett, az ország újjáépítése, gyerekfejjel magas vezetői beosztás. — De miért éppen ők? — Azért, mert ők voltak a szerencsések, akik már ak-i kor voltak annyira felnőttek, hogy rájuk lehetett bízni a3 ország sorsát. Életük történelem! Sorsuk, a magyar nép sorsa. A fel-; szabadulástól napjainkig Végigharcolták a múltai Becsülettel! Fejüket már belepte a dér, de büszkék arra, — és hálásak a sorsnak —; hogy nagy idők büszke harcosai lehettek. Számítani lehet rájuk a jövőben is... , ■ i ;.ü; „ ! rStEL... Szalay István J Tomas meg én rászoktunk erre az elhagyatott helyre. Igyekeztünk délelőtt jönni, mikor még melegen tűzött a nap, s jól le lehetett sülni. Egész véletlenül bukkantunk erre a helyre, a világ egyik legszebb, de talán egyenesen a legszebb strandjára. Akárhányszor is mentünk, soha senkivel nem találkoztunk, holott nem messze már panziók sorakoztak, furnér-bódék, turistaházak, és vagy kétszáz méterre egy élelmiszerüzlet, ahol mindenféle ennivalót lehetett kapni, meg ásványvizet, aminek különös csengésű neve volt: „Ajva- zovszkij víz”. Szegény Ajva- zovszkij! Hát megérte, annyit szenvedni, annyi tonna vizet, tajtékot, vízcseppet festeni, hogy aztán egy ásványvíz nevében nyerjen halhatatlanságot, ami ráadásul nem is valami jóízű. Az igazat megvallva, csak ezért nem járt errefelé senki, mert a strandszezon már véget ért; elképzelhető azonban, hogy mi folyt itt nyáron. De az emberek ezen a vidéken annyira meg vannak rontva, a nyár folyamán any- nyira elegük van a tengerből, hogy augusztus végén már nem is járnak le a vízhez. Szeptember közepe volt —- és ebben az esztendőben olyan volt a szeptember, mint az utolsó szerelem: tiszta, napsütéses, egy kicsit szomorú, nap közben meleg, éjszaka hűvös. A tenger áttetsző és hfls —- az ilyen vízben persze nem lehet felmelegedni —, de pontosan az ilyet szeretik leginkább a nyaralók. Az ilyen vízben, jfcitCtáf&K úszni kell. Kitárult előttünk a nyugodt, hűvös tenger, néhol megmozdultak a medúzák égszínkék esernyői, s az áttetsző vízben a kavicsok úgy csillogtak, mintha nagyító- üveg alatt lennének, a homokos parthoz kis halmok támaszkodtak, melyeken kiégett fű nőtt, nem messze egy ottfelejtett halászcsónak állt, romantikusan, mint Grin elbeszélései, a távolban pedig könnyed színekkel, lebegő szomorúsággal, rajzolódtak ki a vad szirtek, és amerre csak a szem ellátott — sehol egy ember ezen a véget nem érő parton. Az új világoskék Moszkvics 408-ason munka után otthagytuk Tomassal a várost, vadul száguldottunk az országúton, lehagyva a lassú ércszállító kocsikat és a távolsági autóbuszokat; azt képzeltük, hogy a London— Sidney autórallyn veszünk részt. Én voltam a kísérő, Tomas pedig a kormányt tekerte. Átrepültünk vagy féltucat európai országon, magunk mögött hagytuk Törökországot és Afganisztánt (körös-körül a táj — köves hegyek, napégette, vörösesbarna föld — valóban e vidékekre hasonlított), és ügyesen kikerülve az országút megrongálódott szakaszait, újból kiértünk a jó betonúira, ahol Tomas száztízet csikart ki a kocsiból; szeretett azzal szórakozni, hogy időnként elengedte a volánt — az autó magától repült, senki nem kormányozta, csak a saját józan esze; gondolom, az új autóknak ugyanolyan fájdalmas és kellemetlen dolog összetörni magukat, mint a fiatal embereknek. Amint a főútvonalról balra kanyarodtunk, én ültem a volán mellé. Itt kezdődött India — poros út le a megfakult tengerhez, az autóbuszmegállóhoz és az élelmiszerbolthoz, ahonnan egy karnyújtásnyira volt a mi strandunk. Sehogy sem tudtam hozzászokni a sebesség- vált'''----, cm oly a kormány mellett m .idézett (amikor a sebességváltó a kocsi aljából nyúlik ki, sokkal könnyebb I bánni vele), és néhányszor amikor teljes sebességgel re-* pültünk, majdhogyném meg-i nyomtam a hátramenetet. Da a végén megúsztuk mindeq baj nélkül. , Egészen a homoknál állítok: tűk le a kocsit, kinyitottuk az ajtaját és teljes hangerőre kapcsoltuk a rádiót — legtöbbször Bukarestet, fogtuk, ahol egész nap dzsesszt sugároztak, s amikor ez elnyújtott román dajnák kezdődtek, átmentünk a Majak-adóra. Amíg Tomassal dolgoztam, nagyon összebarátkoztunk. Szinte hihetetlen volt, hogy ez a vörös hajú, világos szemű fiú, akinek albinó-fehér szempillái voltak, s úgy nézett ki, mint egy svéd vagy egy norvég, valódi Szuhumi- környéki grúz. Tomas most Szimferopolban él, ukrán női vett feleségül, és két kislányuk született; 5 hogy ne támadjon konfliktus Ukrajna és Grúzia között, a szülők Katyerinának és Lamarának keresztelték el a kislányokat. Ismeretségünk Tomassal úgy kezdődött, hogy együtt álltunk egy hosszú, reménytelen sorban a helyi szállodában Én repülővel érkeztem Kijev- bői, ő pedig kocsin Szimfe- ropolból, nem ismertük egymást, nem is sejtettük, hogy együtt fogunk dolgozni. A sói lassan kúszott előre, az adminisztrátor lány felé, ak: egy robot beprogramozottsá- gával válaszolta mindenkinek: „nincs helyünk, elvtárs . .. nincs hely ... talál tábori ágy”. Csak néhány szerencsés flótásnak adott helyfoglaló kártyát. (Folytatjuk) \
