Népújság, 1976. augusztus (27. évfolyam, 181-205. szám)
1976-08-11 / 189. szám
Egy méltatlanul elfelejtett műfaj r Életre kél az akvarell Egerben Kikből lett gólya ? Töprengés a főiskolai felvételi vizsgák tapasztalatairól 197G ISMÉT a biennálé éve Egerben. Ezt azért merem így leírni, mert remélhetőleg már átment a köztudatba, hogy ez az egri országos akvarellbiennálét jelenti. Az idén ötödik alkalommal rendezzük meg ezt az országos seregszemlét a Gárdonyi Géza Színház előcsarnokában augusztus 20. és szeptember 20. között. Majdnem tíz év. Hosszú idő telt el az alatt, míg az 1968-as első akvarellkiálli- tástól eljutottunk máig. Ez az elmúlt időszak arról is tanúskodik, hogy művészetpolitikánk egészséges kezdeményezése az, hogy — a főváros vezető szerepe mellett — nagyobb vidéki kul- turcentumokba telepíti egy- egy képzőművészeti műfaj jelentős, válogatott seregszemléjét. így kapott helyet a grafika Miskolcon, a textil Szombathelyen, a kisplasztika Pécsett, a zománc Salgótarjánban, hogy több példát ne említsünk — s így vállalta Eger az akva- rellkiállítás rendezését. A műfajbiennáléknak mindig kicsit „betelepített” jellege van, hiszen kevés városban található egy műfajnak olyan mértékű, vagy jelentőségű helyi bázisa, mint a grafikának Miskolcon, amely a maga spontán fejlődésével is magától értetődővé tette annak pat- ronálását. Mutatósabb — sőt valljuk be, divatosabb — válfajok pedig könnyebben boldogulnak a nagyközönség előtt — gondoljunk a zománc csillogó, tüzes színeire, amely anyaga révén szinte már önmagában is szép. AZ AKVARELL nehéz műfaj, minden látszólagos technikai könnyűsége ellenére is, sőt nehezebben befogadható műfaj, amely a közönségtől is több aktivitást, nagyobb elmélyülést kíván. Nagy dologra vállalkozott tehát a város, amikor ezt választotta és vállalta. Hiszen az akvarell országszerte nem örvendett túl nagy népszerűségnek sem a művészek, sem a közönség körében. Mindkét részről mutatkozott, s olykor talán mindmáig mutatkozik bizonyos fa- nyalgás, meg nem _értés, amely az akvarellt száműzni próbálja a „komoly” műfajok köréből. Sokan úgy vélik: az akvarell azoknak a „vasárnapi festőknek” szórakoztató kedvtelése, akik kínos hűséggel másolgatjálc a természet egy darabkáját, s ecsetjük alól sivár egyhangúsággal kerülnek ki a virágzó bokrok és hajnalpírban úszó dombók. Mások éppen ellenkező oldalról támadják: az álmodernek tartalom nélküli, de festékkel bőven telecsöpögtetett-csur- gatott lapjai után illetik az akvarellt a mesterkedő ügyeskedés kritikájával. Nos, mindkét nézet egyoldalú és hamis, bár kialakulásuk érthető, magyarázatuk kézenfekvő. Az akvarell. mint már említettem könnyűnek látszó technika elsajátítására minden ügyesebb általános iskolás gyerek képes, úgy ahogy azl évtizedek rajztanítási gya korlatéban többé-kevésb' meg is kívánták. De éppel a látszólagos könnyűség az mely igen nehézzé teszi a: akvarell műfajának művész szinten való művelését. ★ Nagyfokú mesterségbe; tudás, művészi készség kel ahhoz, hogy valaki az ab varellben is jót alkosson. Itt éppúgy érvényesek azok a kívánalmak, melyek a képzőművészet bármely ágában és műfajában megvannak. A rosszul komponált kép felbillen, a kellemetlen színhatás visszataszít, az átgondolatlan, zavaros és kusza az akvarellben is, éppúgy, mint egy freskónál, táblaképnél, vagy gobelinnél. A HIBÁKAT csak ideig- óráig lehet leplezni a technika adta felületi játékokkal. S végül, de nem utolsósorban : a mondanivaló itt is döntő kritérium, amely nélkül a legjobban komponált, briliáns rajzú, színezésében jól megoldott lap is üressé, halottá válik. Mondanivaló alatt természetesen nem azt értjük, hogy ezeknek a képeknek — és a képzőművészetnek általában — mindenáron a lét és nemlét kérdéseit, az ember világának legsúlyosabb problémáit kell boncolgatniuk. Hiszen a játékosságnak a derűs hangulatok, az életöröm, a csendes tűnődés kifejezéseinek éppen úgy helye van, mint a tragikumnak, a sorsdöntő problémák felvetésének. ★ Immár öt biennálé anyagán végigtekintve elmondhatjuk, hogy az a közönség, amely ezeket a kiállításokat figyelmével végigkísérte, a magyar akvarell- művészet újjászületésénél bábáskodott. Ma már senki előtt sem lehet kétséges, hogy az ak- varellnek joga van beleszólni mai magyar képző- művészeti életünk egészébe. A maga speciális eszközeivel olyan tartalmak elmondására alkalmas, melyek ebben a műfajban kifejezve a legigazabbak — más műfaj, más technika talán megkötné, nehézkessé tenné közlésüket. A vízfesték lazúros, áttetsző üdesége, a gouache tompamély színei, a tempera dekoratív ereje a lehetőségek olyan tág körét kínálják, melyben mindenki megtalálhatja egyéni mondanivalójához a legmegfelelőbb kifejező anyagot. Kiállításról kiállításra végigkövethetjük, hogyan élnek a művészek egyre bátrabban ezekkel az eszközökkel, hogyan ismerik fel a' technika kínálta lehetőségeket, hogyan használják és bővítik ki a műfaj adottságait. S EVVEL tulajdonképpen visszaérkeztünk a biennálé célkitűzéséhez: egy sokáig méltatlanul mellőzött műfaj új életre keltéséhez, rangjának visszaállításához, amelyhez minden egyes kiállításunk hozzátesz valami újat, valami jót. Előzetesként csak általánosságban beszélhet az ember, nem dicsérhet és nem kritizálhat — nem befolyásolhatja a közönség ítéletét. így nem emelhetünk ki neveket, pedig jócskán vannak, akik ebben a műfajban képesek voltak önmagukat szinte megújítani, kötöttségeiket levetkőzni. Felszabaduló festői erények, kirobbanó energia egyik oldalon — ugyanakkor a másik oldalon a legszigorúbb válogatás ellenére is kísért a manir, a nem sok távlatot nyújtó formajáték, a fényképről kölcsönzött realizmus. Mindent összevetve az V. országos akvarellbiennálé fő jellegzetessége, hogy igen nagy szómban szerepelnek fiatal művészek, ugyanakkor egy állandó kióllítógár- da körvonalai is kezdenek kibontakozni. Talán ennek eredménye, hogy összképében az eddigieknél frissebb, lendületes, fantáziadús anyag kerül a nézők elé — mely nem nélkülözi a mesterségbeli tudást és a kiérlelt mondanivalót sem. Végezetül néhány adat: Az idei biennálét az eddigieknél szélesebb körben hirdettük meg, melynek eredményeként 210 művész több mint 1200 műve került zsűri elé. Ebből a kiállításon 83 művésztől 140 kép látható. HAGYATÉKI anyagként Domanovszky Endre 19 darab akvarelljét mutatjuk be, mellyel nemcsak egy kiemelkedő művész emlékének kívántunk adózni, hanem annak a művészpedagógusnak is, akinek keze alatt a mai kiállítók tekintélyes hányada nevelődött fel. F. Ludányi Gabriella A tanári pálya — elsősorban az érettségizett lányok számára — ma éppolyan vonzó, mint a korábbi években volt. Az egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskolára az idén 1002 fiatal jelentkezett. A vállalkozó kedvet az sem csorbította, hogy mindany- nyian tudták: mindössze 186-an juthatnak be. Sejtették a kemény versenyt, mégsem álltak félre. Jöttek írásbelizni, s ha az sikerült, nem riadtak meg a szóbeli nehézségeitől sem. Ez persze nem baj, s a túljelentkezés sem, hiszen így a nemes versengés során a jók közül válogathatták ki a legjobbakat. Q. A dolog mégsem ilyen egyszerű. A diákok egy része ugyanis nem vette figyelembe a realitásokat, azokat a tapasztalatokat, amelyek megkönnyítették volna az eligazodást, s növelték volna esélyeiket, Lemondtak a tájékozódásról, s elképzeléseiket nem egyeztették a lehetőségekkel. Arról van szó, hogy bizonyos szakpárokat most is változatlan hévvel ostromoltak. Magyar—történelem, földrajz—rajz szakokra csaknem tizenötször annyian szerettek volna kerülni, mint amennyit felvehettek. Népszerű lett az újonnan induló népművelés—történelem párosítás: hat helyért ki- lencvenen vetélkedtek. Ugyanakkor — s ez is hagyományos jelenség — a matematika—rajz, a matematika—műszaki szakok továbbra sem kedveltek: ide a felvételi keretszámnál is kevesebben pályáztak. Fura, hogy a népművelés— ének szakpártól is vonakodtak. A vizsgabizottság legalább tizenkét ifjút várt, de csak nyolcán jöttek. Nyilvánvaló, hogy aki magyar—történelmes akart lenni, annak kiváló teljesítményt kellett nyújtania, s ez a kilencvenöt rajtoló közül mindössze hétnek sikerült. A mostohagyermekként kezelt szakokra viszont sokkal szerényebb eredményekkel is bejuthattak. Kár, hogy ezeket az évről évre jelentkező figyelmeztető adatokat nem mérlegelték a pályát választó fiúk és lányok. Ha erre is gondolnak, akkor kevesebben csalódtak volna. A középiskolák a megyei művelődésügyi osztálytól megkapják a lehetőségeket összegző tájékoztatót, sőt a főiskola is küld jelzéseket Ezek valószínű azért hatástalanok, mert a nevelők és az osztályfőnökök megfeledkeznek a felvilágosításról, a meggyőző érvelésről. Valószínű, ez történt az újdonságot jelentő népművelés-ének szak esetében is. Igaz, a pedagógusok elfoglalt emberek, de a pálya- irányítás kiemelt feladat, s ennek minden mozzanatával törődni kell. Nos, ez több esetben elmaradt, így fordulhatott elő az, hogy a rajz alkalmassági vizsgákon — ezt a felvételik előtt tartják — a fiatalok fele nem felelt meg a követelményeknek. Kézügyességük szintjét pedig felmérhették volna mind a gimnáziumokban, mind a szakközép- iskolákban. B’ Manapság sok szó esik a tehetséges munkás—paraszt gyerekek támogatásáról, kétségkívül meglevő hátrányos helyzetük felszámolásáról. Ez rendkívül fontos tennivaló, hiszen az lenne az ideális, ha egyenlő esélyekkel állnának rajthoz. Ettől bizony messzi vagyunk, s ezért született meg két éve az a határozat, hogy a felvételiknél előnyösebb helyzetbe kerüljenek, mint jobb körülmények közt nevelkedő társaik. így tulajdonképpen náluk kisebb pontszámmal is gólyák lehetnek. Ennek is köszönhető, hogy a leendő elsőéveseknek mintegy hatvan százaléka azok közül kerül ki, akik nem tehetnek arról, hogy a falusi iskolákban vagy otthon nem kaphatták meg azt a pluszt, amit a városi, az értelmiségi származású fiatalok könnyedén megszereztek. A rendelkezést persze lehetne vitatni, mert a képességek versenyében csak a legjobbaké lehet a pálma, s fura, ha kivételes esetben- ez is előfordul — épp ők szó-; rulnának háttérbe. Egy azonban tény: átmenetileg még kell ez a segítség. Egészen addig, amíg az általános, s főként a középiskolák nem tesznek többet a hátrány felszámolásáért. Ez bizony — bármennyi sikerrel is büszkélkedhetnek — még nem történt meg. Elsősorban azért, mert hiányzanak a valóban célravezető módszerek, s az is igaz, hogy a középfokú oktatási intézményekben későn kezdik, s egy kissé kampányszerűen végzik ezt a felelősségteljes munkát. A megoldást pedig csak itt lehet keresni, felhasználva minden időt és lehetőséget. 0* Sokan indultak, mégis kei vesen vették az akadályokat. Vajon mi a kudarc alapvető oka? Valljuk meg nyíltan: a hiányos felkészítés és fel- készültség. A felvételi bizottságok megállapították, hogy az éli múlt évekhez viszonyítva csökkent a színvonal. Igen sok volt a kétnullás írásbeli dolgozatok száma. Ez meghökkentő, hiszen íróik négyes és ötös érdemjegyeket hoztak magukkal, olyan kalkulusokat, amelyek erőteli jesen lakkozzák a lényeget* a minimális tárgyi tudást.' Ebben nemcsak a diákok ludasak, a szigorúbb követelményrendszer ugyanis többre ösztökéli a tanulókat. Ennek következetes éri vényesítéséről jó néhány helyütt megfeledkeztek. Az sem szívderítő, hogy az 1002 pályázó közül egy se szerzett húsz pontot. Sajnos, kevesen látták meg az egyes anyagrészek közötti összefüggéseket, s tulajdonképpen csak jól vagy kevésbé jól megtanult leckét mondtak, s nem önálló meglátásaikat tolmácsolták. ök, akik jó és jeles jegyekkel érkeztek. önkéntelenül is adódik a kérdés: sikertelenségük csak az ő kudarcuk...? % Pécsi István QjiwwM 1976. augusztus 11., szerda Amint hazaérkeztem a munkából, a feleségem így szólt hozzám: — Nálunk o könyvtárban az olvasóközönség valahogy nem nagyon falja a vallásellenes irodalmat. írtam ki belőlük néhányat a nevedre. Ingerülten kérdeztem: — Mi az ördögnek olvassak vallásellenes irodalmat, ha egyszer úgysem vagyok vallásos? — Nem kell olvasnod! Mindössze az történik, hogy én néhány könyvet mindig a nevedre írok. Neked ez természetesen mindegy, a könyvtárnak a statisztika miatt, nekem meg a tervteljesítés miatt fontos. Érdekes. Nekem természe. tesen tökéletesen mindegy, ám a feleségemnek a tervteljesítés miatt fontos. Akkor legyen... Ezzel én elintézettnek véltem az ügyet. Erre telefonál a nővérem: — Mondd csak, én már elfelejtettem, hogy milyen is a te iskolai végzettséged? — Milyen. milyen? Hát nem tudod — feleltem düny- nyögve —. hogy hat osztályom van, meg szakmunkás- bizonyitványom? — No, akkor figyelj! En most a dolgozók esti iskolájában tanítok. Kevés a tanulóm. ■. így éri téged... szinten. .. beírlak a névsorba. A .. - . •« *• ■ - * M* Ö. &TBRN : hetedik osztályba. Ugye. örülsz a nagy lehetőségnek? —Észnél vagy? — kérdeztem. — Hát változtat az valamit 'a helyzeten, ha beírlak? — kérdezte csodálkozó hangon a nővéréin. — Iskolába járnod nem kell. A vizsgáztatást megejtem nélküled, a jegyeket beírom nélküled, még azt sem fogod tudni. hogy mindez mikor történt. Ami igaz, az igaz. A helyzeten nem változtat semmit. Vagy mégis? No, de mindegy, legyen... Reggel bemegyek a munkahelyemre. Hívat magához az igazgató: — Tudod mit, Szidorov? — mondja. — Te már teljesítetted a saját tervedet. Igaz? Segíteni kell a többieknek, mert másképpen rossz vége lesz a dolognak. Azt feleltem, hogy örömmel. Álljak át egv másik munkafolyamatra? Sajátítsak el egy másik foglalkozást? Adjam al élenjáró tapasztalataimat?. .. A legnagyobb örömmel... — Nem. Itt most a segítség egészen más fajáról van szó. Telefonáltak a színházi igazgatóságról, hogy azonnal kezdődik az előadás. a nézőtér meg szinte teljesen üres. Röviden: már útban is vagyok a színházba. Közben találkozom a barátommal, aki megállít: — Egy lépést se tovább, Váljál A dolog úgy áll:.. — Mi van? Neked színén terved van velem? — Ördögöd van. Értesz fél szóbót is. A dolog úgy áll, hogy... Szóval, mi rosszul harcolunk az alkoholizmus ellen, Téged írunk be a kijózanító állomásra beszállítottak listájára. Majd azt füllentjük. hogy a „Tri topolja” környékén, egy kerítés tövében találtunk rád és úgy be voltál csápolva. hogy az eget nagybőgőnek littad... Elkezdtem gondolkodni: arra a következtetésre jutottam, hogy nekem mindegy, hogy a detoxikáló állomás hogyan teljesíti a tervét... Megígérték, hogy a cégnél mindenről hallgatnak, így beleegyeztem... — Téged meg keresett a Petrov.. Látom, hogy fut a Petrov lélekszakadva... Együtt nőttünk fel. Belőle újságíró lett. — Válka — kiáltja Petrov. — Nálunk az újságban van egy olyan rovat, hogy Kérdések és feleletek. A te nevedben írtam a rovatban egy levelet és természetesen válaszoltam is rá. Az írás arról szól, hogy te is részt vettél a kiránduláson. Ha valaki érdeklődne. akkor tudjál a kirándulásról. .. No és ez mit változtat a lényegen? Különben is, azt az újságot sem olvasom... Így aztán a dolog rendben is van. E kis kitérők után folytattam az utam a színházba. Ám nem sikerült megérkezni. Az egyik árkád alatt betuszkoltak a ruhajavító műhelybe. — Mentsen meg bennünket — mondja bocsánat- kérőén a ruhajavító műhely vezetője —, úszik a tervünk. Mire magamhoz tértem volna meglepetésemből, és mondhattam volna valamit, már le is vetkőztettek. Le. anyaszült meztelenre. Látom, tisztítják a cipőmet, stoppolják a zoknimat, vasalják a nadrágomat, varrják a gombjaimat, mossák a fehérneműmet. — Két rubel, húsz kopejkái kérünk — mondták, amikor felöltöztettek... Este, amint megyek hazafelé. egyszerre csak arra leszek figyelmes, hogy valaki követ. Hátranézek, hát a hátam mögött ott jön egy talpig feketébe öltözött, ismeretlen férfi. Sietek, de ő egy lépést sem tágít. Hát, ez meg már mit akarhat? Leszállók a villamosról, követ. Mellékutcába térek, az ismeretlen a nyomomban. Ha sietek, siet, ha lassítok, lassít. Az igazsághoz tartozik, hogy a zsebemben ott lapul a fizetésem. Betérek egy sikátorba. Átvágok egy üres udvaron. De kísérőm nem tágít, Trolibuszra szállók, ő is. Le, szállók, ő is. Bemegyek a Metróba. Az ismeretlen utánam. Feljövök, bevágom magam egy taxiba. Mire indulnánk, már ott ül mellettem. — Bocsásson meg! — mondja. — Könyörüljön meg rajtunk! — Nem értem óhaját! — Pedig egyszerű. Á te. metkezési vállalát képviselője vagyok. Sehogy sem tudjuk teljesíteni a tervet. Sej- ti, ugye. hogy miképpen lehetne a segítségünkre?... Sigér Imre fordítása.
