Népújság, 1976. augusztus (27. évfolyam, 181-205. szám)
1976-08-24 / 199. szám
Az Isten malmai NEM SZÉGYENLEM leírni: most jöttem rá, hogy milyen nagy könyv Szabó Pál regénye. Most, hogy a televízió Gödi Albert forgató- könyve és rendezése nyomán bemutatta az Isten malmait ezt a regényt, pontosabban azt a televíziós filmet, amely az új világra ébredő és abban tevékenykedő bihari kis falu regénye nyomán kívánt beszámolni a ma nézőjének a harminc esztendővel ezelőtti világról. A film minden egyes kockája, a könyvre való vissza- révedés a gondolatok egész sorát indította el bennem. Üjra életre keltek, mozogtak, tettek, szenvedtek, örültek, megkönnyeztettek és megnevettettek — az immár emlékek. A nagy mű, a nagy regény és hőseinek emléke. És az emlékek szembesítése a képernyővel, a regény gazdagon hömpölygő, ezernyi kis eret — mindegyikből folyam lehetett volna — csobogtató epikája lassan el- és bemosta bennem a képernyőn látottakat. Tudom és meg is értem, hogy milyen nehéz egy műfaj igaz alkotását, jelesen immár a klasszikusok közé emelkedett e regénynek a műfaját egy más műfajra átültetni. Színpadra akár, vagy filmre. Tudom, hogy mennyivel nehezebb e két utóbbinál is fiatalabb, eszközeiben, módszereiben, lényegiség keresésében, képi és dialógusbeli megfogalmazásában új és oly műfajban tenni ezt — mint a '„képernyő” műfajában. Hogyan is lehetne azokat a szépségesen szép és találó, tömör és mégis gazdagop árnyaló gondolatokat frás- képi megfogalmazásokat egyszerűen csak átültetni a kamera nyelvére? Amit az író a mondatok eleven sorjában és sorjával ábrázol, belső lelki vívódást, jellemeket, amelyek telve vannak a múlttal, mint a kutyaszőre á bojtorjánnal, azt gyakran csak egy közelképpel, egy tekintettel, egy gesztus képi pillanatával fejezheti ki a televízió. MINDEZT TUDOM és még többet is megértek, mégis fáj a szívem, hogy az Isten malmai ennyire csak a felületében — igaz: felületében is helyenkint megragadó erővel, mert a nagy regény még a közepes tévéjátékon is átsüt a nagyságával éppen — mutatta be azt a világot, amelynek mé- hében a ma megfogant. Legalábbis a ma paraszti világa. Gaál Albert úgy is, mint forgatókönyvíró és úgy ie, mint rendező, Nyésta történetét mondta el. Közelebbről egy történetet Nyéstáról 1944—45 időszakában, amikor minden történet történelem is volt, s amikor a történelem apró kis történetekben íródott meg a szürke, szemre jelentéktelen kis hősök pennája nyomán, hogy később kitudodjoni a kis emberek az idő távlatában óriássá nőttek. A távlat nem kicsinyített, de hatalmassá növesztett ebben az esetben. A ma emberét azonban az a történet, illetőleg az a történeti váz, amelyet jobbára a képernyőn láthattunk, már kevésbé érdekli. A tényeket tudja, ki személyesen megélve, ki meg egyszerűen vizsgázva, diplomázva is már abból a korból. A ma emberét a „hogyan” érdekli és a „miért” inkább: az emberekben meglevő konfliktusok érdeklik. Kit miért indított ilyen, vagy olyan tettre ama korválasztó, szépségesen szép és kegyetlen idő? Az emberek érdeklik a mát, akikkel a történetek megesvén, hát történelmet csináltak belőle. Egyetlen példát most erre. Emlékeznek arra a jelenetre, amikor a titkos feljelentés után a pártközpontból megérkezik a „központi elvtárs”, hogy kivizsgálja: kinek volt büntetése még azelőtt. Már, hogy a fel- szabadulás előtt. Mert, hogy a párt a tiszta erkölcsök pártja. Igaza van a kiküldöttnek? Vitathatatlanul. Igaza van e Birinyinek, a párttitkárnak, aki kétségbeesve tiltakozik az effajta, a múlt törvényei alapján vizsgált tiszta erkölcs ellen, hisz ennek ürügyén a falu minden nincstelen nyomorultja éppen a saját pártjából lenne száműzve? Igaza van. És a regény Katica Kovácson túl, önmagában a párttitkár sorsának a bemutatásával is, meg a többiekével is, oly torkot szorongató és fojtogató drámai szituációt teremt, hogy négyszemközt is csak a sorokkal megsűrűsödik a levegő az olvasó körül, leteszi, majd felkapja újra és újra a könyvet, ordítani szeretne és érvelni, sírni és nevetni egyszerre. Ez az epizód meghatározó erejű a regényben, itt tisztulnak meg és kovácsolód- nak egységbe a kis párt- szervezet kommunistái, itt vetik le a múlt rájuk kény- .szerített kis stiklikből, apró, az éhhalálból menekítő és bosszút is jelentő rabruhájukat és válnak, lesznek igazán felszabadult emberek. EZ AZ EGYIK — mert van több is —, nagy realista erővel, mély humánummal és a parasztpárti író kommunistákat tisztelő értő és megértő világnézetét is kifejező gyújtópontja a regénynek. A képernyőn majdhogynem unalmas, jellegtelen és jellemeket felmutatni alig tudó snitt volt mindez csupán. Külön is sajnálatos; Rogy a szereplők kiválasztása és jó néhányszor a megszerkesztett dialógusok sem váltak a film előnyére. Bálint András paraszt írója és paraszt vezére oly nivellált, és finom, oly míves és oly erőtlen, mintha a Kaméliás hölgyből lépett volna a színTanácskozás a gyógyszerkutatásról N égyszáz kutatóorvos, gyógyszerész, vegyész és bio. lógus vesz részt a Debrecenben megrendezett negyedik országos gyógyszerkutatási toMiűlm 1976. a «gusztus Zi„ kedd konferencián. A háromnapos rendezvénysorozatot hétfő délelőtt, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem aulájában nyitották meg. A konferencián a magyar gyógyszergyárak, kutató, és egyetemi oktató intézetek előadói hetvennégy előadás, ban számolnak be a hazai gyógyszerkutatás eredményeiről. re. Tomanek Nándor gazdatisztje —, akit oly egysíkú- an mutat be a film, hogy emiatt az 1952-es évek sematikus figurája, inkább nevetséges, mint félelmetes. És nem sokkal szerencsésebb figura — a regényben pedig jelentős a szerepe — a Kovács István megmintázta, és a film végén a dokumentumok erdejével mente- getődző fiatal gazdatiszt alakja sem. Iványi József alkatilag is, játékában is igyekezett és nem is sikertelenül életre kelteni az önmaga lábában is megbotló, csupaszív, mindig jót akaró és történelmi távlatokban feltétlenül igazi hőssé magasodó kommunista titkár alakját. Nem ő tehet róla, hogy története vázlat marad, és hogy ráadásul néha olyan mondatokat ad — nem az író, a forgatókönyvírói — a szájába, amely sem egyéniségének, sem az általa formált figurának, sem a kor valóságának nem felelt meg. Dikciókkal felesleges volt — ma már végképpen feleslegesnek is — „helyére tenni” olyan történelmi tényeket, amelyek legfeljebb harminc, vagy huszonöt évvel ezelőtt lehettek kérdésesek, de akkor sem a józan, a reális pólitika ég politikusok körében. MINDEZEKÉRT néhány kitűnő jelenet és remek figura nyújtott azért cserébe kárpótlást. Gondolok itt elsősorban Bihari Józsefre, Medgyesi Máriára, Pécsi Ildikóra, Győrffy Györgyre és egy egész történeti korszakot néhány villanással mesterien megrajzolni tudó Kőmíves Sándorra, Agárdy Gáborra és Mádi Szabó Gáborra, és a velük, az általuk megrajzolt epizódokra elsősorban. Ha a vége jó, akkor minden jó. De a vége sem jó. Ma nem volt jó. Az őspark fáit, bármilyen szociális megfontolásokkal kivágatni, a ma nézői szemében barbár tettnek tűnik. Nem is volt semmiféle dramaturgiai funkciója, hogy ezzel — öröm, hogy ma már ez ennek tűnik, de így van —a meghökkentenek és riasztónak is ható befejezéssel indítsák az Isten malmai egykori hőseit harmincesztendős, vagy éppen évszázados útjukra. Gyurkó Géza A 60. évforduló —Október a Kossuth tükrében A Nagy Októberi Szociális, ta Forradalom 60. évforduló, ját méltó módon készül ünnepelni a magyar könyvki _ adás: az MSZMP kiadója, a Kossuth, új és klasszikus műveket készít sajtó alá. A valóban színes, gazdag válasz, tékról tájékoztatták a kiadó illetékesei az MTI munkatársát. A történelmi szerkesztőség gondozza John Reed „Tíz nap, amely megrengette a világot” című világtörténelmi riportkönyvét, amely ezúttal először jelenik meg illusztrációkkal. A népszerű történelem egyre keresettebb sorozatában lát napvilágot Dolmányos István „A nagy október” című. nyolcadrészé. ben érdekes képmellékleteket kínáló munkája, A Párttörté, neti Intézettel közösen készítik elő a ..Tanúságtevők” har. madik kötetét. Leninnek az évfordulóval kapcsolatban elmondott beszédeit és cikkeit tartalmazza „Az októberi forradalom” című tematikus válogatás. Kádár János 1957-től e témáról és a Szovjetunió szerepéről szóló beszédeit gyűjti egy be „Az internacionalizmus ma” című kötet. Pécli Kálmán munkájában hazánk és a Szovjetunió gazdasági kapcsolatainak három évtizedes történetét tekinti át, Remete László „így látták i kortársak” című. második kiadásban napvilágot látó munkája azt ábrázolja, hogyan tükröződtek a korabeli események a korabeli magyar sajtóban. Ciepielewski „A Szovjetunió társadalmi-gazdasági története” című na^y- lélegzetű, elemző alkotásában a gazdaságtörténész szemével láttatja a társadalom fejlődése szempontjából fontos eseményeket. „Október fényei” —ezt a címet viseli a Nagy Októberi Szocialista Forradalom világirodalmi visszhangját csokorba gyűjtő, eredeti nyelven és magyarul kö„ zölt versek 6x3 cm-es mint kiadványa. (MTI) Gárdonyi Géza vörös hegedűje .Életemnek legszebb néhány ótája ...” Aki járt már Gárdonyi Géza házában, az író egyszerűen berendezett dolgozó- szobájában, bizonyára felfe. dezte a muzeális értékű bútorok és festmények sorában a szekrény tetején levő öreg, kopottas hegedűt. A régi hangszer láttán az emberben óhatatlanul is felvetődik a gondolat: vajon hogyan értett Gárdonyi, a szép szavak mestere a zené nyelvén? A kérdésre a választ. a szemtanú hitelességével, a ma is Egerben élő idős tanító, Dombrády Alajos adta meg, aki maga többször is beszélgetett az Egri csillagok írójával, s azon kevesek közé tartozik, akik személyesen is hallhatták Gárdonyi hegedű, játékát. — Első beszélgetésünknek az előzménye az volt — kezdte kérésünkre a visszaemlékezést Alajos bácsi —, hogy pontosan ötvenöt esztendővel ezelőtt az egri Czif- ra utcai iskolába kerültem tanítóként. Ott, az igazgató kérésére egy parasztkórust alapítottunk. Az énekkar próbái gyakran elhúzódtak, s ilyenkor többnyire az esti szürkületben tértünk haza. Az egyik alkalommal — mivel utunk Gárdonyi Géza háza előtt vezetett el — megpil. lantottuk őt. A kapuban állt, és a kora esti tájban gyönyörködött. Kedvelt időtöltés se volt ez. Megálltunk, s Révész Károly barátom bemutatott az írónak. Sovány, ma. gas homlokú ember volt, orra alatt azzal a jellegzetes, rövid sertéjű bajusszal, ahogy a képeken látható. Akkor már sokat betegeskedett, ezt sápadt, beesett arca is mutatta. Befelé érző, csendes embert ismertem meg benne, általában nehezen barátkozott. Mégis, amikor meglátta a kezemben szorongatott hegedűt, mindjárt közvetlenebb lett... Az idős tanító egy percre félbeszakította az elbeszélést. Remegő .kézzel emelte le a szelcrény tetejéről hangszerét. s óvatosan kivette a tok bóL — Ez az a hegedű! — mutatta megpendítve a húrjait, majd lassan az asztalra fektette. és tovább folytatta a történetet: — ... A bemutatkozás után Gárdonyi kezébe vette a hegedűt. szakértő módjára megvizsgálta, majd az iránt érdeklődött, hogyan tanítom a kórust ezzel a hegedűvel. Ez volt hát első találkozásom az íróval. Mielőtt elbúcsúztunk volna tőle, azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy látogassam meg egy későbbi alkalommal és meséljek néki a kórusról, játsszak el néhány nótát. Jól emlékszem ma Is anal a napra. Május másod lka volt. Szívélyesen fogadott, s a dolgozószobájába invitált. Először a parasztkórusról kérdezett. .. Utána megkért, hogy játsszak el neki néhány népdalt. Feszült figyelemmel hallgatta a dalokat, láttam rajta, hogy élvezi a zenét. Játék közben egyszer csak észre vettem, hogy a szekrény tetején porosodik sajáí hegedűje. A ..vöröshegedű” —« ahogyan ő nevezte —. s amelyet még Ányos Lászlótól kapott ajándékba. Bizony, régen használhatta már. Unszolásomra mégis elővette a hangszert, és megszólaltatta rajta az Ereszkedik le a felhő kezdetű dalt. Bár nem volt gyakorlott zenész, na-; gyón érzéssel játszott, csendesen. mégis határozottan; ahogyan hőseiről írt regényeiben. Mikor belemelegedett. halkan kísérni kezdtem. Az évek óta komor, hallgatag dolgozószobát elárasztotta a zene melegsége... Ügy három-négy órát játszottunk együtt. Végül az író kissé fáradtan, de boldogan engedett utamra. Utána még találkoztunk néhányszor, de úgy érzem, életemnek legszebb néhány órája volt az. amit Gárdonyi Géza házában tölthettem..; Szalay Zoltán SlAlAy/STVÁN » Amikor a templom kis harangja megszólalt, a mezőn a szénagyűjtő asszonyok kezében megállt a villa. — Halljátok? Csendítem nek... — Valaki jobblétre szendém rült — mondta Ágh István brigádvezető a tőle megszo. kott nyugalommal és hozzá, tette: — A szénát azért nekünk kell felgyűjtenil A nyáron megcsúfottat őket az idő. és a negyven- napos szárazság után megeredt az ég. és úgy esett az eső. mintha özönvíz készülnél A gépekre nem lehetett vágni, ezért — úgy mint régen — az asszonyok is villát, meg gereblyét fogtak, és munkához láttak, amikor csak egy parányit is engedte az idő. Valaki nótát kezdett és daltól volt hangos a mező, de most. hogy a lélekharang hangját idesodorta a szél, egyszerre elhallgatott a nóta. — Ugyan kinek szól a harang, Eszter? — Róza néni betegeskedett — próbált véleményt mondani egy fiatalasszony, de a harmadik kondítás után már mindenki tudta, hogy férfiember a halott — Háromszor csendített — áHapítolla meg Ágh István is, és tisztességtudóan megemelte a kalapját. — Nyugodjon békébenl Az asszonyok között megeredt a beszéd: — Ugyan ki lehet? Be kellene szalasztani valakit a faluba! A mentó nem vitt el jenkit, kórházban sem volt jenki a faluból, és az orvos ts csak szegény Róza nénit látogatta. — Hirtelen halát! — véleJ íedett Baranyiné és már ugratta is biciklire a kisebbik anokáját: — Eredj. Lacikám7 Tudd meg kisfiam, hogy kinek szólt a lélekharang? — Majd megtudjuk este — kelletlenkedett a gyerek, mert kis nyulat talált a lucernában és azzal foglalatoskodott, ám a nagyanyja szikrázó sze. me azonnal indulásra késztette, de titokban tarisznyájá. ba dugta a nyulat. — Ügyes gyerek ezI — dicsekedett Baranyiné. — Meg_ látjátok, fél óra sem telik, máris itt lesz a hírrel... Ólomlábakon járt az idő, kellemetlenül ment a munka, úgyszólván szavát sem lehetett venni senkinek. Fél szemmel mindenki a dűlőutat leste, hogy jön-e már a gyerek, míg végre feltűnt a kerékpár a napraforgótábla sarkánál. — NagyanyámI Szalmás i Laci bácsi halt meg! — lihegte a gyerek. — Azt mondják, csak úgy meghalt, ösz- szeesett az udvaron... Az asszonyok kezében meg_ állt a villa, meg a gereblye. Az őszinte igaz szeretet, és a megbecsülés mozdulatlanságra késztetett mindenkit. Még Ágh István brigádvezető, a szótlan, kemény kötésű em_ bér is elszürkült, és még egyszer levette a kalapját. — Szegény Laci! Pedig Szerettük mindnyájan... A temetésen ott volt az iegész falu. A középkorú embernek kijáró barna koporsó csak itt-ott látszott a rengeteg virágtól. — Derék ember volt... — Nyugodjon békében! A lélek mélyéről feltört, félhangosan kimondott szavak sírással, zokogással keveredtek és az erős, meglett férfiak szemében is könnyek gyűltek. — A szíve! Tudja, lelkem, a szíve nem bírta, — tudálékoskodott egy öregasszony, és vadvirágcsokrot dobott a sírba. Az özvegyet körülvette a család, a legénnyé cseperedett Laci gyerek is gyámo- lításra szorult. Átérezte az iszonyatot: elvesztette az édesapját... A sírásók befejezték a munkát. Az utolsó kapa föld is a helyére került, csak a fejfát kellett még beleszúrni a frissen hantolt fekete földbe. A részvétnyilvánítók las. san-lassan hazafelé szállingóztak már. amikor váratla nul. a fekete ruhás emberáradatból előlépett egy kisírt szemű fiatalember. A rokonok. az emberek összenéztek, de az özvegy beletemette arcát a zsebkendőjébe és semmit, senkit sem látott, a hangok sem jutottak ei az értelméig, úgy rázta a zokogás. *— Űr Isten! Ez a Laci fia, — szaladt ki a meggondolatlan szó az egyik rokon száján és zavarában megcsókoL ta a fiút Többen a fiú köré gyűltek, értetlenül, tanácstalanul lesi ték egymást a gyászolók. — Nézzétek! Csoda történt. Szalmási Laci legény korában— — Még jobban hasonlít hozzá. mint a másik fia, — vélekedett valaki és a mélységes fájdalom után egyszerre ámulattal és kíváncsisággal l<*T<1giWfc i
