Népújság, 1976. július (27. évfolyam, 154-180. szám)
1976-07-18 / 169. szám
*-wvwwwwvwv/waaaaaaaaaaa^aa/wvaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa* , A fakkok titka Bevallom, sokáig tűnődtem: megírjam, ne írjam. Utóvégre, ha van valami, ami egy embernek valóban a személyes dolga, akkor hogy hová jár presszóba és hogy mj van, vagy mi nincs abban a presszóban, az a legérdektelenebb a köz számára. Az én kávém, vodkám, vagy konyakom, az értük járó kisebb, vagy nagyobb összeg és annak számlázása például mit tartozik a nagy nyilvánosság elé? Nem is! Nem is írom meg. Utóvégre a földeken ott folyik a gyürkőzés, hogy az asztály ellenére jó termés kerüljön a magtárakba; az iparban az új félév rakja gondosan a legyűrni való akadályokat az emberek elé; a kereskedelem, ezen belül a vendéglátóipar minden dolgozója megfeszíti az erejét, mert akkora a forgalom és olyan kevesen vannak. És akkor én itt holmi presszóbéli történéseiddel traktál- jam az olvasót. Helyet elfoglalva ráadásul az újságban ezzel az okosabb cikkek elől, és időt is rabolva az olvasóktól, éppen ezeknek az okosabb cikkeknek a kárára. Nem írom meg. Ámbátor kedvenc presszómban én ugyan vendég vagyok, de aki ott dolgozik, az ott dolgozik. így hát ami neki értelmetlennek és érthetetlennek tűnik — most nem a vendég állattanáról van szó —, attól szenved, a szenvedését, keserűségét én kapom meg és vissza az ízetlen kávéban, a langyos italban esetleg... Tehát én látom a dolgok kárát, én, a vendég. Mégis megírom. De hát mégsem téma az, hogy a vodka a minap meleg volt, a kávé meg hideg, a felszolgálónő tegnap esetleg morcos, az asztal meg piszkos. Unos-unalomig megírt dolgok ezek, róluk írni ráadásul úgy, hogy én vagyok, vagy voltam, esetleg leszek mindennek az áldozata, végtére is annyira magánügy, hogy ebben a formában írni erről, visszaélés azzal, hogy írhatok. Erről is. Nem is írom meg. Csakhogy, amit nem akarok megírni: az jelenség lett nálunk. Általános jelenség! Ilyen formában egy eszpresz- szó dolgozóit csigázza, más formában egy nagy gyár munkaügyi osztályát, harmadik formájában egy szövetkezet adminisztrációját terheli meg szakadásig, a negyedig formában... Nem sorolom tovább, mert van ötödik, sőt huszonötödik újsütetű olyan „szervezési” intézkedés, amelyet valaki, valahol, de sohasem ott, ahol a termelő- munka folyik, s ahová a gondolat majd kiterjeszti árnyát, mondom, valaki valahol kiagyal. Ha van hozzá megfelelő érzéke, akkor nemcsak egyszerűen felesleges az, amit kiagyal, de legalább a végrehajtás is lehetőleg olyan időpontra tűzetik ki, amikor a dolgok értelmetlensége ugyan a legnyilvánvalóbb, de amikor éppen a munka dandárja miatt az ésszerűüenség ellen egyszerűen tiltakozni sincs idő. Mégis megírom. Azt találták ki kedvenc cukrászdám messze lévő felettesei, hogy számlát kell adni a vendégnek. Nagyon helyes. Ahol van számla, ott kisebb a valószínűsége bármely csalafintaságnak. A számlát másolattal kell adni, azazhogy másolattal kell készíteni: az egyik a kedves vendégé, a másik bekerül az adminisztrációba, az ellenőrzés végett. Nagyon helyes. Az ellenőrzés fontos dolog, a másolat helyénvaló. Az ugyan kevésbé, hogy a faramuci számla hátára másolt indigótól úgy néz ki a tehetetlen felszolgálónő keze, mintha kékvérűségben szenvedne, a gyanútlan vendégé meg, mintha ebbe a kék vérbe már- togatta volna ujjait. De mindegy, az újért áldozni is kell. Áldozz tehát, felszolgáló és vendég. A felszolgálók tehát kötényük erre rendszeresített zsebében ott hordták a megfelelő asztalhoz tartozó megfelelő számlát, és ha a vendég fizetni akart, akkor már csak össze kellett adni, amit eleddig a számlára írtak és a forintok gazdát is cserélhettek. A dolog, ha egy kicsit bonyolult volt, de mégis gyorsacska és viszonylag köny- nyű, ami nem lebecsülendő dolog egy olyan szakmában, ahol csak nők dolgoznak, és ahol állandó a munkaerő- hiány. Nyilván ez utóbbi két tény adhatta a nagyszerű ötletet, a betört nyár meg az utolsó lökést ahhoz a zseniális ötlethez, hogy ezentúl húsz—harminc asztalt a létszámhiány miatt amúgy is egyedül ki- és felszolgálni akaró cukrászdái dolgozó ne hordhassa a zsebében azt az ominózus számlát. Nem. Most már fakkot rendszeresítettek az igazán nagy helyekhez méltóan, bent a titokzatos függönyök mögött, és ott kell tartania minden asztalhoz külön-külön — egyébként helyesen — felfektetett másolatos számlát. Mindezek után, ha valaki fizetni akar — és miután az emberek általában becsületesek és ezért általában fizetnek is —, akkor a felszolgáló, aki egymaga van, s akire még tíz asztal vár tikkadtan, belohol külön a számláért, kiemeli azt a fakkból, kiviszi az asztalhoz, ott összead, kivon, pénzt kezel és pénzt tesz el. Mígnem a másik asztalnál is fizetni akarnak — közben öt vendég jött, de az várjon sorára —, amiután természetes, hogy újból beliheg a titkos fakkhoz, és ki a számlával, aztán be az „áruért”, amit először leszámláz, és a számlát behelyezi a megfelelő fakkba, hogy majd ha fizetnek, berohanjon ismét ehhez a megfelelő fakkhoz... Állj meg, idő! És én is álljak itt meg! Miért tilos azt a számlát zsebben tartani? — kérdem én. Miért kell a legnagyobb nyári idegenforgalom idején ezek miatt az istenverte fakkok miatt dupláját,, tripláját rohangálniuk ezeknek a nőknek? Megpróbálta már mindezt az, aki ezt a leleményt fel- és kitalálta? Mindezek után, ha az magánügynek tekintendő, amit itt feljegyeztem, bocsássák meg nekem. Dél afrikai pillanatkép (Fotó: Zeit im Bild) egértem a fiatal orvos malíciózus hangulatát, amellyel fogadott. Pontosabban nem is ő fogadott, hiszen én vártam rá a rendelőben. És mikor ő egy betegétől sietve megérkezett, már többen ültek a várószobában, így nem szívesen vállalta még a kurta beszélgetést sem. Különösen nem, amikor kiderült, hogy pont az orvoshiányról kívánok véle szót váltani. — Velem? Az orvoshiányról? Hát az ugyancsak nehéz lesz. Kérem, én Egerben dolgozom, a kórház belosz- tályán, onnét küldtek ki helyettesíteni ebbe a községbe. Ma reggel tudtam meg, hogy a másik körzet orvosa elment szabadságra. Most itt vagyok egyedül. Persze, az sem biztos, hogy itt vagyok. Nézze, itt a papír, tulajdonképpen én is szabadságon vagyok, arról nem is beszélve, hogy a hónap közepére már jeleztek egy katonai behívót is. — Sok a beteg? — Itt, Bélapátfalván, az építkezés dolgozóival együtt több mint hatezer embert kell ellátni. És még a környező községeket is. Tizenöt- kilométeres körzetben ugyanis nincs orvos! Jönnek ide Balatonból, Egercsehiből is. Vagy hívnak! Ma hajnalban már Mikófalvára mentem, miközben üzenet várt rám, ide, a községbe hívtak egy súlyos beteghez. És tudja mivel járok? Ezzel a két lábammal : gyalog. Persze, fiatal vagyok, bírom a hajtást. Az egyetemen sportoltam, 15 —20 kilométert is futottam naponta, de kinek jó az, ha itt egy orvos gyalog jár... ? Csaknem egy szuszra önti ki mindezt, aztán a várószobára figyel, ahol gyűlnek a betegek. Értem a célzást, sietve búcsúzom, de még megkérdezi: — Bs az újságíró mit tud itt segíteni? — Megírom. Csak eny- nyit — mondom a nem éppen magabiztos választ. ■ ■ ■ Megyénkben is mínuszban vannak az orvosok. Az állások mintegy tíz százaléka nincs betöltve: pontosan 54 orvos hiányzik. Cseppet sem vigasztaló, hogy Borsodból, Szabolcsból, vagy Békésből még többen hiányoznak. Inkább a beérkezett pályázatok nyújtanak némi bizakodást: Heves megyébe 61 fiatal orvos pályázott az egyetemekről. 19 körzetből hiányzik az orvos, de csak nyolcán pályázták az ilyen tisztségre. És ki tudja, jönnek-e, hiszen nemcsak egyetlen helyre pályázhatnak a végzett orvosok. „Nem isten vagyok én, csak elnöki" Bélapátfalva orvosra vár Az orvoshiány országos, általános, éppen ezért nagyon sok függ attól, hogyan és mivel várják az orvosokat. Bélapátfalvára egyetlen orvos sem jelentkezett. Nem is jelentkezhetett, hiszen nem hirdették meg az állást. Nem is hirdethették meg, hiszen nincs üres állás. „Csak” orvos nincs... , ■ ■ ■ A távolság — ez esetben még néhány kilométer is — megszépíti a dolgokat. Mondhatnám így is: elkeni a problémákat. Egerből nézve másként látszik a bélapátfalvi orvoshiány is. A járási főorvosnő, a terület szakmai gazdája megnyugtat: — Igaz ugyan, hogy Bélapátfalván gondjaink vannak, de az orvos nem hiányzik, hiszen a megyei kórház mindig segít és rendszeresen gondoskodik helyettesítésről. Most is mind a két körzetnek van orvosa. Persze, Bélapátfalván elég furcsa helyzet alakult ki... Bizony, furcsa helyzet. Van orvos és még sincs. Nincs üres állás és mégis van. Van orvoslakás, de még sincs orvoslakás. A községi tanács elnöke szókimondóan, őszintén beszél: — Nem isten vagyok én, csak elnök! Ezért hiába kérdezi, hol fog lakni az új orvos. Nem tudom. Én se lakást nem tudok adni, se orvost. Igaz, hogy növekedett a tanácsok önállósága, hozzánk tartozik az egészségügy is. Mi vagyunk a munkaadók, de a felügyelet és a szakmai hozzáértés a járási hivatal kezében van. Volt itt orvos, sőt van is. Látja — én sem tudom most mi a helyzet... ■ ■ ■ Nem olyan egyszerű, az biztos. 1975-ig egy körzeti orvos volt Bélapátfalván, aztán kaptak egy másik státuszt is. Erre jelentkezett egy doktornő Mátraházáról. Jó véleményt kapott róla a tanács, alkalmazták, legfeljebb azon lepődtek meg kissé, hogy nem egyedül, hanem élettársával érkezett a doktornő, akinek o cementgyár adott kétszoba-összkomfor- tos lakást. Tudomásul vették a családi körülményeket, nem csináltak ügyet belőle. Különben is kellett az orvos, alapvetően üzemi körzetről volt szó, s el kellett látni az építkezés dolgozóit is. így is történt, egészen ez év januárjáig. A hónap közepén, az esti órákban Mikófalváról egy fiatalembert vittek gépkocsin Bélapátfalvára a körzeti orvoshoz. A lázas beteg azonban nem került a doktornő elé, élettársa ugyanis, — aki gépkocsivezető — orvosnak adta ki magát, megvizsgálta a fiatalembert, a másik szobában pihenő doktornő pedig a kórházi záró- jelentés alapján megírta a receptet. Az élettárs, nem mulasztotta el közölni, hogy hatvan-hetven forintot szokott kapni egy vizsgálatért, majd a betegtől nyomban elfogadta a száz forintot. Ez történt. Szerencsére a beteg nem került veszélybe, de az esetet jelentették. Az ügyészség vizsgálatot indított, a járás fegyelmit, de foglalkozott az ügygyei az orvosetikai bizottság is. Az Egri Járásbíróság éppen a napokban tárgyalta az ügyet és a gépkocsivezetőt kuruzslásért 5000 forint pénzbüntetésre ítélte. A doktornő pedig közben szülési szabadságra ment, s így az ellene indított fegyelmi még mindig nyitott kérdés. Bármi lesz is a döntés, a doktornőnek laknia kell valahol. A községi tanács vezetői az országgyűlési képviselő segítségével már keresik az új körzeti orvost. Ha megtalálják: hol fog lakni? Hát erre mondta az elnök, hogy ő nem isten... Különben kétmillió forintja van a tanácsnak két új rendelő és egy szolgálati lakás építésére. Kész a tervdokumentáció, csak éppen a kivitelező hiányzik. ■ ■ ■ Nem isten a kiemelt beruházás éjjjgpvezetője sem, csak éppen határozott egyéniség, szemlátomást olyat! ember, aki hozzászokott ahhoz, hogy komolyan vegyék a szavait. — Örülök, hogy a megyei lap is hangot ad ennek a témának. Nézze! Itt a naptáramon feljegyeztem az utolsó határidőt: csütörtökön a járási pártbizottság ülésén szóvá teszem a bélapátfalvi orvoshiányt. Bárhol is építkeztünk, eddig még mindig volt saját orvosunk. Több mint kétezer ember dolgozik itt és leszünk még sokkal többen is. Igaza van a szak- szervezeti vizsgálatnak: bá- lesetveszélyes az építkezés, indokolt lenne talán még egy mentőállomás is. Egyébként mi megtettük a magunkét, tessék, nézze meg, mit építettünk. Megnéztem. Kisebbfajta rendelőintézet áll az építkezés területén, közvetlenül az út mentén. Nyolc helyiségé van, várakozó, fektetők, kézelő és két orvosi szoba. Elkészült már három hónapja. Azóta áll, üresen. Várja az orvost, az egészségügyt szolgálatot. S várják az Orvost a munkások, akik korszerű gépekkel modem gyárat építenek a Bélkő lábénál. Miközben a nagy ipari terület egyetlen ideiglenesen helyettesítő orvosa a falut és a környező községeket Járja. Gyalog!... ■ a a Az egri járás 28 orvósi állásából hét nincs betöltve. A járás sokkál rosszabb a megyei átlagnál, hiszen az orvosok 25 százaléka hiányzik. Vajon miért? Mert általában kevés az orvos? Ez csupán az igazság egyik fele. De vajon mit nyújt a járás az orvosoknak? Miért «erd tudják évek óta betölteni dz egercsehi körzetet? És milyen összkomfortos az a Inkát, amelyet Kecskén eddig már négy pályázó orvos vett szemügyre, de egyik sem jelentkezett érte. És miért nincs igazi rendelője és felszerelése a recski üzemi orvosnak? Kérdések, amelyekre a járás vezetőinek kell keresniük a feleletet. Mégpedig sürgősen és határozottan! Ennyit tehet az újságíró Máriusz Lászié „
